A rossz hirek, ha közfontossággal birnak, alig képzelhető gyorsasággal
szoktak terjedni.
– Mintha a szél hordaná szárnyain, mintha azon titkos közlekedési eszköz
szállítaná tovább, mely a járványokat röpíti egyik helyről a másikra.
Még talán nem is verték bilincsre Pécsit, még talán a vértanuság
ajándékát kérte Istentől Kádár, midőn megdöbbenés, szokatlan izgatottság
és hevesség volt a fehérvári polgárok arczán észlelhető.
A szombatosok Pécsi vezérlete alatt föltámadtak, s Balázsfalván
összeütköztek a fejedelem csapataival – e hírt vevé ajkaira mindenki.
Elmondá annak, a kivel találkozott, s megerősödött hitében, midőn
ugyanattól hallá saját szavait ismételtetni.
Minthogy pedig épen hetivásár volt, a jelen levő balázsfalviak is
növelték a rémületet képzelődéseikkel és rokonszenvökkel. Egyik házát
vélte égni, mert a hadviselet nem folyhat le tűz nélkül, a másik ifjú
nejét félté, mert a katonák ilyenkor az idegen tulajdont magokénak
tekinthetik – mire a tatárjárás alatt is elég példa volt – a harmadik jó
földesurát kivánta oltalmazni, mert a jobbágynak, zsellérnek és
haszonbérlőnek, törvény és igazság szerint, mindig azon félhez kell
tartozni, melynek élén a birtok tulajdonosa áll. S nem elég példa-e erre
a megyei karhatalom visszautasításakor és az erdőfoglalások alkalmával
támadt sok csata, küzdelem s vereség?
A balázsfalviak tehát hirtelen fölszedték a sátorfát s nem csekély
zajjal törekedtek az embertömegből kibontakozni.
A piaczon a félelem táplálta a zavart, a zavar a félelmet. Mindenki
tartott valamitől, haragudott valami miatt, értesült valami felől. Az
ablakok fölnyitva, könyöklő és letekintő alakokkal teltek meg, a
házkapukon forrt ki a bámész nép, s a legkisebb utcza sem volt
vészjóslók, tarka hireket regélők s izgatott, hivékeny tömeg nélkül.
A Mikóék palotájába – hová Deborah az apa távolléte alatt átköltözött –
a legferdébb nagyításokkal tört be a szombatosok lázadásának hire. Az
egész – úgy a mint előadatott – magán hordá a valószinűtlenség bélyegét.
Mikó rossz szándékú koholmánynak tartotta, melyet Kassai emberei
terjesztenek.
De más nézetben volt Deborah, kit a kandalló előtt folyt beszélgetés
után többé senki nem látott mosolyogni, s ki már csak azt is, hogy atyja
nélküle ment Balázsfalvára, aggodalmat ébresztőnek tekinté. Ő, ki
álmatlanúl töltötte az éjt, a sötét merengést tanusító levél miatt,
melyet atyjától a mult nap vett, ő, a ki már egyszer a szombatosság
elleni düh kitörését közelről szemlélhette, s tudta, mily könnyen
támaszthat e kényes kérdés vihart s égést, ő nem ringathatá magát azon
csalálomban, hogy minden, mi az utczáról szobájáig hangzik, minden, mi
zajt és félelmet támasztott, a jövő perczben megszünik hatni, mert
alappal nem bírt s csak a rosszakarók nemtelen koholmánya volt. Deborah
visszaemlékezve atyja hangulatára, állhatatosan hitte, hogy ez a
szombatosok miatt ment Balázsfalvára, s hogy nagyfontosságú dolognak
kellett ott történnie.
Tüstént rendeletet adott, hogy fogják be a lovakat.
Egy percz alatt készen állott.
S miután minden tanács és visszatartóztatás hasztalan volt, Mikó
fegyvert véve magához, s két csatlóst töltött karabélylyal lóra ültetve,
Deborah mellett foglalt a kocsiban helyet.
Balázsfalvára indultak.
A Mikó-ház a piaczszögleten fekszik, közel a jézusrendüek volt
templomához. Nagy tolongás közt kell tehát utat törni. Néha a kocsi
megáll, hogy a csatlósok kéréssel és fenyegetéssel szerezzenek szabad
tért. Deboráhnak alkalma van hallani atyja és a szombatosok elleni bősz
kitöréseket és vad káromlást. A hangulat ugyanaz, a kitörés szintoly
lehetséges, mint akkor volt, midőn Deborah a «betegasszony» ágyától
rohant az utczára. Oh! mit nem forralhat, mit nem hajthat végre a buta
gyűlölet, a féket vesztett szenvedély! S nincs-e most a boszúra nagyobb
oka vagy ürügye?
Midőn Deborah erre gondol, lehetetlen, hogy fátyolát arczára ne vonja.
Félelem volt-e ez?
Ah! talán csak könnyeit nem akarta a közszemlére kitéve,
megszentségtelenítni.
A fátyol egyébiránt eléggé gyér arra, hogy néhány arczot, a
megtámadhatástól tartó lány emlékébe rég bevésett bősz vonalakkal, ismét
elébe tűnni engedjen.
Vagy nem az iskolamester volt-e, ki fürkésző tekintetet vetett a
kocsiba? s nem Panna asszony szidja-e, öklével fenyegetődzve a
szombatosokat?
– Oh! ezek dühétől oltalmazta Kassai Elemér Deboráht.
Pécsi leánya maga előtt látja az akkor lefolyt jelenetet.
S mily kedvező benyomás az, melyet a nemes ifjú föláldozása most rá
gyakorol! Oly jól és oly rosszul esett Deboráhnak Elemér minden
mozdulatát elméjében megeleveníteni és követni. A jelen veszélye közt
Gyulai finom, urias modora homályba borult, míg a bal kézzel küzdő ifjú
erélye és életmegvetése ragyogó képpé alakult.
Panna rikácsoló hangja a kocsi ajtaja mellett izgatott a szombatosok
ellen.
– Ah! ki fog most engem védeni! sóhajtott föl Deborah merengőn és magát
feledve.
Mikó, ki a vásári tolongás- és zajban komoly félelemre még okot nem
látott, bátorító tekintettel fordult Deboráh-hoz.
– Úgy-e nyomorult teremtmény vagyok, szólt ez a szégyentől kipirulva.
Magam miatt aggódom, a helyett, hogy atyám szerencsétlensége töltené be
egész lelkemet.
Ezzel letépte arczáról a fátyolt, s előrehajolva nézett Pannára, az
iskolamesterre, a népsöpredékre s mindazokra, kiktől undorodott vagy
rettegett.
Mikó nem érté a küzdést, mely szép rokona keblében lefolyt.
– Úgy tetszik, folytatá Deborah, úgy tetszik bátyám, hogy a kocsink
körül tolongók atyám nevét említik. Ah! őt szidalmazzák, s én elég
szívtelen voltam magamra gondolni! Ezek az emberek egykor rólam akarták
a ruhát letépni s én hihetőleg csak öltözetemet féltettem durva
kezeiktől, különben megszabadításomért több köszönettel viseltettem
volna Elemér iránt. Hogy nevezik a háládatlanságot, bátyám! midőn
udvariasságból kimélni akarják? Önzés, feledékenység, erkölcsi érzék
hiánya, vagy mi más neve van? Ah! Istenem, mily lassan halad kocsink. Ha
még soká tart így, meg leszek kimélve azon lealázástól, hogy egy
szerencsétlen kezét megcsókoljam. Igaz, e szerencsétlen tulajdon atyám;
de a fölfuvalkodásnak mindig az irigylett helyzetüekkel kell tartani. S
miért tette atyám magát szerencsétlenné, ha még leányától is akar
szerettetni. A háladatosság nem a már elvett, de az ezentúlra reménylett
ajándékokért van szivünkbe oltva. Ah, bátyám! vannak-e, kiknek
önbecsülésök nem apad éveik szaporodásával? Úgy hiszem, gyermekkorunkban
kellene meghalnunk!
Oly keserű gúnynyal kelt ki Deborah saját maga ellen, hogy Mikó a rémes
hirek előidézte láz jelenségének tartá azt, nem pedig a véletlen csapás
erkölcsi hatásának.
Csendesíté, biztatá őt, de minthogy alig képzelte, hogy Pécsit komoly
veszedelem fenyegetné s a rebesgetett lázadás ne volna gonosz vagy
bárgyú koholmány, a czifra megnyugtatásoknál czélszerűbbnek tartá,
mentől gyorsabban érni Balázsfalvára, hogy Deborah saját szemeivel
láthassa, mi a való, mi a költemény.
Kocsisát nógatá, rá-rákiáltott a kitérni késlekedő népre, s meglehetős
zaj és czivakodás közt hagyták hátok mögött a belvárost.
Már a vár sánczai elmaradoztak, már az Ompoly fűzese, mely sokadalmak
alkalmával bormérés és laczikonyhák számára vert sátorokkal van
behintve, gyérülni kezdett, már csak egy-egy kolduló hegedűs éneke
juttatá a távozók eszébe, hogy még nincsenek messze a város határától;
már a Tövis felé vivő útról jobbra kellett fordulni s egy gübbenőbe
ereszkedve, a balázsfalvi vonalra átcsapni, midőn a Mikó kocsijával
majdnem összeütközött egy társzekér, melyet lándzsások fogtak körül.
Mikó fölkelt az ülésből s parancsolá, hogy a társzekér huzódjék a
tarlóra, mert különben az ő kocsija küllőjébe ütközik.
A lándzsások felelék. – Mi halottat viszünk, s kegyelmeteknek illik
előlünk kitérni.
– Deborah megborzadt.
– Miféle halottat? tudakolá Mikó, félrébb tereltetve lovait.
– Egy mezei kapitányt, kit az istentelen szombatosok meggyilkoltak.
Deborah ki akart hajolni, de az iszony miatt nem volt ereje. Szemhéjai
összecsukódtak, hogy ne lássa a társzekeret, mely atyja ellen viszi
magával a vádat.
A halott nyugágya széles tengelyű jármű volt, s hogy össze ne ütközzék
az élő utasok fogatával, néhány lépéssel hátrább kelle vonszolni a
kocsit. E végett a Mikó csatlósainak segédkezést nyujtottak a halott
lándzsásai. Egyik a horkanó gyeplőst, másik a kirugó ostorhegyest tartá.
– Szálljunk ki, Deborah, szólt Mikó!
– Nem, nem! tiltakozék a Pécsi leánya, verdeső szívvel, hunyt szemekkel.
A fogat nyugtalanabb lett, s Mikó derékon fogva Deboráht, kivonni kezdé
a kocsiból.
Ez most szégyelvén gyávaságát, szégyelvén remegését, kétségbeejtő
eltökéléssel ugrik le a lépcsőn, s a keskeny útárkon átlebbenve, a tarló
szélén megáll.
Idegei feszülve vannak, szemei mintegy kiemelkedtek helyeikből, s kezét
fölemelve a társzekérre mutatott és kiáltá: – Érzem, hogy ama halott
Kassai Elemér! Ki is halhatott volna meg más, midőn házunkat az Isten
büntetni szándékozik. Látni akarom a halottat!
A társzekérhez nyargalt s Mikó utána.
– Látnom kell őt, mielőtt a föld a legnemesebb vonalakat örökre elrejti
a világ szeme elől! Ah! nem,… nem akarom látni, mert akkor nem maradna
elég könnyem atyám számára… Oh! Isten! mily nyomorult ajándékod az élet!
A halottas szekér mellette vonult tovább.
Deborah szoborként állt az út párkányán. Csak ajkai mozogtak, s arczának
átlátszóan sápadt vonalai áhitatot fejezének ki. Úgy látszott, a halott
lelkéért imádkozik.
*
Mikó hajtatá, űzeté a lovakat, s azok ügetésből iramlásba mentek át s
végre fékeresztve vágtattak.
A nép félénken tért ki, vagy a lovak elébe akart állani, vélve, hogy
elragadták a kocsit.
A hidashoz éppen akkor értek, midőn fegyveres embereket szállíta az
innenső partra.
Ez is igen rossz jelenség volt.
– Prédikáltak-e kegyelmetek vagy… csak gyilkoltak? kérdé fagyos gúnynyal
Deborah.
Egy fiatal nemes, ki őt ismerni látszott és a kisded csapat vezetője,
nem udvariatlan, de kedélytelen hangon válaszolá: – A
szerencsétlenségnek mindig volt joga a keserű szavak használatához. S
nagysád e jogot igénybe veszi. Egyébiránt nekünk, kik igen kedvetlen
kötelességet teljesíténk, még az a fölösleges mentségünk is van, hogy
nem mi valánk a megtámadók.
Ezzel az ifjú lovag csapatostól elszáguldott.
A révészek időhaladék nélkül láttak munkához.
Mihelyt a kocsi bement, eltaszíták a hajót a partról, nem akartak senkit
fölvenni, s oly gyorsan forgaták a lapátot, mintha díjért versenyeztek
volna.
És arczukon annyi levertség.
– Atyámat minden jobbágya szerette! szólt zokogva Deborah.
A Mikóhoz intézett halk megjegyzést nem hallák ugyan a révészek, s talán
a könnyet sem látták, de szivök már jobban hullámzott, mint a Maros,
melynek sodró árjával épen most küzdöttek leginkább.
– Az Isten is megveri azokat, kik ránk hozták a tekintetes vármegyét!
sóhajtá az egyik.
– Csak szólított volna föl minket a nagyságos úr, csak gyűjtötte volna
össze a helységet, úgysegéljen! fustélyainkkal magyaráztuk volna nekik,
hogy benn szoros, künn tágas – mondá a másik.
– Bizony akkor pozdorjává törjük… kivált a hajdukat.
– Magát a megyét is.
Mind haragosabban ütötték lapátjaikkal a habot.
Mikó tudakolni akart a történtek felől, de Deborah merev, halvány
vonalai visszadöbbenték.
A hajó kiköt.
Megint vágtatnak a lovak és szélgyorsan érkezik a kocsi a vár elébe.
S ime, a kapu zárva, a dobogó fölvonva.
Mikó kiabált, hogy ereszszék be.
Az ablakokban pórias és idegen arczok! senki sem mozdult.
Félittasok szemtelen danája hangzék a melléképületekből, fegyverzörejjel
vegyülve.
Éltették a «kopasz Pécsi Simon borát».
Deborah egészen másvilágba volt áttéve, abba, hol lélekzeni nem lehet,
hol a fojtó gőztől elalszik a pislogó mécs és az élet.
Trombitarivalgás rázta föl dermedtségéből.
A dobogó recsegve hullott le. A kapu megnyilt.
Négylovas fakószekér jött ki, szalmazsupból rögtönzött üléssel.
A lánczokkal terhelt Pécsi ült hátul s vele szemben két darabont, a
lőfegyvert előre tartva, hogy az első gyanus jelre vagy mozdulatra véget
vethessen a fogoly napjainak.
A szekeret fedező őrség a szolgabiró által vezettetett.
– Atyám! atyám! kiáltá Deborah a bársonyvánkosu és czímeres kocsiból
kiugorva, veled akarom megosztani a lealáztatást. Ah! bár átvehetném
békóid felét is, azon súlylyal együtt, mely lelkedet nyomja!… Uraim, én
a fogoly leánya vagyok s ki oly lovagiatlan közületek, hogy atyámtól
erővel hurczoljon el?… Meg kell állítani a szekeret! Atyám mellé ülök.
Ha a kocsis rögtön nem tartja vissza a fogatot, Deborah széttapodtatik,
mert a lovak elébe lépett, s onnan intézé a fedezethez kérelmét,
parancsát, büszke szellemének, mely maga ellen támadt fel, sivár
erélyével.
Hasztalan tartóztatá vissza Mikó és az apa.
Fölvéteték a szekérbe.
– Ah! kinek vére van ruhádon? kérdé, midőn atyja mellé ült,… kérdé
reszketve, suttogó és elhaló hangon.
Pécsi tisztes arcza hamusötétté lett.
– Meg ne mondd! meg ne mondd! – kiáltá Deborah leirhatatlan szorongás
közt… Hagyjuk nyugodni a halottakat!
Pécsi arcza mellére hanyatlott; a leány fuldokolva tördelé e szavakat: –
Bocsáss meg, oh! bocsáss meg nekem! Látod, már félőrült vagyok… Csak az
Istenért! egy nevet ne említsünk soha! Vajon van-e szerencsétlenebb
nálunknál?
– El volt tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi.
*
[Illustration: – Van-e szerencsétlenebb nálunknál?]
A nap végsugarai épen akkor ragyogtak Pécsi Simon palotája fölött, midőn
a foglyot vivő szekér a Miklós-kapu felé fordult, hogy a vársánczi
börtönhöz érjen.
Tehát el kell válni a fényűzés büszke emlékétől, hogy a törvény kezébe
szolgáltatott egy földalatti szoba sötét üregéből vagy soha sem, vagy a
bakó elébe lépjen ki.
Pécsi, bármennyire le volt verve, nem állhatá meg, hogy szemét föl ne
emelje.
Szétzúzott szobrokat, kivágott élőfákat, betört ablakokat, ledöntött
márványoszlopokat, félig leszaggatott házfödelet, dúlást, romokat
látott.
– Az állam jobban gondoskodhatott volna saját vagyonáról! szólt Pécsi
hideg mosolylyal; de egyszerre fájó húr rezdült meg keblében: – Boldog
Isten, mi lesz belőled Deborah, hiszen már koldus vagy.
– Azon különbséggel, atyám! válaszolá Deborah, hogy a koldus fillért és
szánalmat követel a világtól; én csak feledtetést.
– Ej, ej! – nógatta fejét Pécsi, mint látom, széttépték drága
könyveimet,… ni, ni! ott egy tört darabja a zodiakusnak,… s hát ez nem a
nagyobbik távcső burkolata-e?… A tolvajok, a zsiványok, kiszurták lelki
szememet! Elsötétül előttem az ég, homályban fogok bolyongani,… ők
megfosztottak világomtól!
Deborah szivében tőrszúrás volt atyjának minden szava.
– Oh! én hóbortos vén ember! – sóhajtá Pécsi magához térve, – silány
papirtekercsek, tört üvegdarabok, s a holt tudomány elszórt részecskéi
miatt kesergek, a helyett, hogy élő kedves gyermekem szerencsétlensége
töltené be egész valómat. Megbocsáthatsz-e egyűgyűségemért, Deborah?
– Imádkozni fogok, atyám! hogy legyen még valami, a mit éretted
föláldozhassak! – szólt a Pécsi leánya méla bánattal.
Ekkor a szekér már a börtönhöz ért.
Deborah börtöne tágas volt: az egész világ, ellenben a Pécsié egy
földalatti keskeny üreg.
*
Ősi székely szokás volt, hogy a honárulók házát a nép a földdel
egyenlővé tegye.
Egyébiránt gyakran megtörtént nálok – s ez a politikai nézetek
változandósága mellett természetes is, – hogy a mit közerővel
szétbontottak, azt szintén közerővel újra fölépítették.
A szombatosok üldözői Pécsinél e szokást akarák majmolni, s már jó
messze haladtak a rombolás művében, midőn Kassai István, ki nem szerette
volna ellensége bukását magánboszú eredményéül tekintetni, fegyvereseket
küldött, szétugratá a rombolókat, s egypárt közülök, mert fosztogattak,
rögtönitélőszék elébe hurczoltata.
Még csökönyös gyűlölői is dicséretre méltónak találták ez eljárását,
melynek érdemét emelte, hogy épen legközelebbi rokona s örököse
meggyilkoltatása miatti bánatja közt védelmezé ekkora erélylyel a
rendet, feledvén, miként Pécsi a borzasztó merénylet okozói közt
említtetik.
Kevesebb ügyességet tanusítottak a megyei tisztviselők és városi
hatóságok.
A balázsfalvi befogatások tudniillik nagy ellenhatást gerjesztének a
szombatosok iránt.
Kivált a Székelyföldön a tömeg némelyiknek vagyonát dulta föl; másnak
személyét is bántalmazta. S miután a szombatosok inkább titkos társaság
voltak, mint bevallott hitfelekezet, el lehetett képzelni, hány
ártatlant gyanusítottak, s hányat károsítottak csupán csak
magánboszúból.
Voltak, kik hogy védelmet nyerjenek, a hatóságnál sürgették saját
elfogatásukat; voltak, kik magok is szombatosok lévén, hogy a multat
feledtessék és a figyelmet másfelé irányozzák, bujdosó hitsorsosaik
ellen vezérlék a poroszlókat.
Szóval, megtörtént mindaz, mi hasonló alkalomkor rendesen szokott. Bár
kétségkívül a sötét képnek fényes ellentétei is mutatkoztak egyesek
nemeslelkűségében.
Hiszszük, hogy volt, ki e terhes napokban a szentkönyv parancsai közül
arra emlékezett leginkább: szeressed ellenségeidet is.
A deési országgyűlés kihirdetése a balázsfalvi zavarra rögtön történvén,
az igazgató főbiró a megyei börtönből igyekezett mielőbb odaszállíttatni
a bűnösöket, kik fölött az országgyűlésen a törvényszéki tábla vala
itéletet mondandó.
Deésen nem volt hely és bilincs annyi fogoly számára.
A nagy templomot jelölték tehát ki börtönül.
Ez közbotránkozást szült.
S különben is már lázzá fokozódott a szombatosok elleni düh, és e
járványos láz épen akkor bírt legnagyobb belerővel, midőn a
legveszélyesebb szombatost, Kádárt kisérte két őr a börtönből az
egyházba.
Az új Jeruzsálem látnoka büszkén, ragyogó arczczal ment az utczán.
Szerette bilincseit, örvendett a gúnynak, áhitozá a szenvedést.
A nép fenyegetve közeledett felé.
Kádár megáldá szidalmazóit.
Ezek a látnok csodálatos modora miatt még bőszebbé lettek, s már nemcsak
nyelvökkel, hanem kezeikkel is akarák bántalmazni.
Tódultak hozzá, de a két őr egészen át lévén hatva a kötelességérzettől,
puska-agygyal kezdé hátraterelni az igen közel lépőket, miből huzalkodás
támadt.
Ekkor a hátul állók kövekkel hajigáltak az őrökre, s főleg Kádárra.
Nő sikoltása hangzott a közzajon át.
Egy gyászba öltözött fiatal és igéző szépségű asszony bontakozott ki a
csoportból, nyargalt, a merre a kövek repültek.
Egyik őrt a nép lefegyverzé s elfogta, a másikat megszalasztá.
Kádár rendre áldotta a köveket, melyek homlokát, mellét, arczát érték.
Képéről folyt a vér, ajkáról az áldás.
Utóbb szédülni kezdett, s csodálatos ábrák rémedeztek szeme előtt.
Mintha valaki átkarolta volna térdeit, s mintha hallaná: – Atyám! a te
kegyelmedtől én is várok annyi áldást, a mennyit egy kőre adtál, mely
téged megsebzett!… Fuldoklok, tünik eszméletem,… atyám… ah! elkéstél a
bocsánattal!
Kádár még nyögésről, hörgésről álmadozott; még bolyongtak zúzott agyában
homályos eszmék s körüle Jefta alakjához hasonlító képek; még bírt
erővel, hogy egy lihegő nesz, egy szellemsohaj felé mozdítsa meg kezét,
de új kő hullott rá s összeroskada épen a templom csarnokánál.