Kádár imájának hatását Pécsi abból is megitélhette volna, hogy a
mérsékeltek legerősebb mellű férfiai kifáradtak, míg a csendet
helyreállíták.
– Sajnálom, – szólt hidegen, majdnem megvetéssel, – igen sajnálom, hogy
találkozott egyén, ki a vendégi joggal visszaélve, eléggé vakmerő volt
az én házamban oly kifejezéseket használni, melyek országunk törvényes
fejedelmének, a mi kegyelmes urunknak személyét sérthetik. Sajnálom,
hogy számos vendégeim között kevesek arczán láttam azon méltó
boszankodást, melyet a rakonczátlan szavaknak elő kellett volna idézni.
Kedvetlenül vagyok meglepetve, midőn tapasztalom a vak
szenvedélyességet, melylyel a szombatosok, mintha elátkozva volnának,
önkezüleg akarják saját hitvallásokat összerombolni. A történt
nyilatkozat s a rá következett hangos helyeslések után, már fölmentve
érzem magamat a részletes tárgyalástól s csak egyszerűen fogom
kegyelmetekkel tudatni változatlan véleményemet. Ha azok, kik az új
Jeruzsálem hivői, szükségesnek gondolják a mostani körülmények közt
vallásuk országos elfogadása mellett izgatni: ám! cselekedjenek szabad
tetszésök szerint. De ne számítsanak reám. Én azon férfiakhoz
csatlakozom, kik kezökbe veszik az 1622.-diki törvényt és fölolvasván a
szigor szavait, halált, birtokkobzást fognak a lázítókra követelni. Én
kegyelmetek vérén is meg akarom menteni a szombatosságot, melynek minden
egyes híveit ki fogná irtani a Kádár uramhoz hasonló rajongók által
fölköltött üldözés szelleme.
– Oh! mily rövidlátók a világi ismeretek emberei, – sóhajtá Kádár s
kezével Pécsire mutatva, kenetes hangon szólt: Ime! ez még azt sem
tudja, hogy velünk egyszerre fog meghalni. Járt Egyiptomban, vizsgálta a
kövekre írt olvashatatlan betűket, titkokat keresett a földalatti
templomokban lakó bálványisteneknél és a bepáczolt halottaknál, s bár
többet tanult, mint a mennyit a rosszlélek segítsége nélkül lehet, még
sem sejti, hogy vértanuságra van kijelölve. Tagadd meg csillagaidat,
Pécsi Simon, ha számodra éveket jósoltak! Látom a bilincseket, melyeket
kezedre fognak verni, és hallom, a mint fejedre olvassák az 1622.-iki
törvényt. Ne minket fenyegess tehát e törvénynyel, oh Pécsi Simon, de
magad rettegj tőle, mert szereted a világot. A mi lelkünk Jeruzsálembe
áhitozik, a te szemed a világi javak felé van fordítva. Földiségek
embere! csak azért nem veszed észre a halál angyalának közelgését.
Bizony mondom, meg fogsz lepetni általa!
Pécsi tetőtől talpig átfázott. Vagy nem jósoltak-e ilyesmit az ő
csillagházai is? nem ömlött-e ismeretlen forrásokból keblébe
megnevezhetetlen bánat, mely az élet hiábavalóságának fölismerésére
készteté? nem merengett-e darab idő óta az ő lelke homályos
aggodalmakkal, sötét sejtelmekkel, Deborah képén, mintha örökre elválni
kellene e kedves, de eltévesztett életnézetű magzattól, ki magára fog
állani a világban s gazdagsága mellett is minden kilátás nélkül a
megelégedésre?
Oh! Kádár fenyegetéseiben sok való lehet! Hátha ő csakugyan látnok?
Hátha a választottak rejtélyes adományával bir? E kérdés villámként
czikkázott át Pécsi elméjén s homlokáról veríték gördült le.
A tömeg pedig különös mozgásba hozatott valami ismeretlen körülmény
miatt.
Az ajtó körül férkezni kezdének a szombatosok, s a mint nagy
erőlködéssel rést nyitottak, a közelállók ajkain rendre fölkiáltás
hangzott, elfojtva, vagy élesebben kitörve, de mindig ijedelemmel.
– Ah! hát ez a szárdisi angyal volna? Lehetetlen! De mekkora
hasonlatosság, mily iszonyú változás! Hát csakugyan a «szombaton
viaskodó» van itt, a nagy szónok, a nagy szent? Helyet! helyet! Kicsoda
lehet?… Maga a szárdisi pap.
Míg a szombatosok e kérdéseket veték egymás elébe s csodálkozásuk
fokozódott, – egy rongyba takart, sárral fedett, zilált külsejű, dúlt
arczú alak bontakozott közülök ki.
– Te vagy, Laczkó István? – tudakolá leirhatatlan megütközéssel Pécsi.
– Árnyéka vagyok annak, ki voltam,… testemnek sorvadt darabja, lelkemnek
ördögi része jött hozzátok. Röviden szólok, minden percz drága,… mellem
nem győzi a lélekzést,… röviden szólok. Simítsátok le fürteiteket, hogy
ne emelkedjenek föl tüskeként,… a borzadástól. Szemeitek tőre éles…, de
lelkem át van már szurdalva a gyilkoktól s nincs azon több hely új sebek
számára. Ne nézzetek rám!… Mit vétettem? tudakoljátok. Megmondom. Kassai
István terveit segitém elő. S mely okból? Ah! nincs mentő ok a bűnre!
Lakoljon, a ki vétkes. És meglakoltam-e?… Mekkora díjt vontam az
árulásért? Számoljunk. Elvesztém eszemet! ez még csekélység. Egész
életem folyama alatt a becsületesek körében nem jelenhetek meg! ez a
soknál is több. Ha a halál rám ront, lelkem irgalom nélkül a kárhozatra
vitetik! Ez nagy szerencsétlenség. Gyermekeim és nőm pirulni fognak
nevem hallatára! ah! ez a valódi kárhozat. Hátra van még a ti átkotok.
Keressétek ki a legsujtóbbat,… hogy hamar zúzzon össze. Legyen az
egyetlen villámcsapás! Siessetek. Nincs veszteni való időnk. Nekem
meghalni, nektek menekülni kell. Kassai István tudja összejöveteleteket.
Ő Pécsi Simonra tör, de a többieket is örömmel vezetné a bakó elébe.
Láttam e bakót. Azok közt volt, kik a Maros terén hemzsegtek. Ah! nehéz
volt menekülnöm, hogy hírt adjak jövetelökről. Már készültem másodszor
is átuszni a hideg folyamot, de a parton egy lélekvesztő hevert.
Megragadtam lapátját,… a víz engedelmes volt és elhoza az átok elébe.
Áldás legyen a könyörülő hullámokon!… Most már vessétek a fejemre az
átkot s fussatok! Míg közületek a vénebbek, mint a varangy, a rom kövei
mögé lapulhatnak, míg az ifjabbak, mint a fürge gyík, átcsúsznak a kert
keritésein, míg Pécsi Simon a díszteremhez érvén, szokott karszékébe
leül, már a vár körül fog vétetni, a kapun és a nyilt részeken
betolakodnak a katonák, a poroszlók, porkolábok és bakók. Fussatok!
fussatok!
Laczkó István a fejedelemné által az ő felkeresésére küldött hajdukat
vélte a szombatosok ellen rendelt seregnek.
Ezek követék egészen a ladikig.
S valószinüleg át fognak kelni a Maroson.
Nem lehetetlen azonban, hogy a Pécsi várába ért szombatos pap, a
Küküllővölgye felől is látott fegyvereket villogni, s így támadt
lelkében azon erős hit, hogy a várat minden oldalról körül akarják
fogni.
– Meneküljünk! meneküljünk! – hangzék a templomban, s többen a
szombatosok közül a padokon átugráltak, hogy a mellékajtón a romok
között észrevétlenül tünhessenek el.
Voltak, kik a főbejárás felé nyomultak, de föltartóztatá őket a
tyathirai angyal, s néhány rézcsákányos székely, a fehérruhások rajongó
szinezetéből.
– Gyilkosok, utonállók, pénzhamisítók, vagy vérfertőztetők vagyunk-e? Mi
bűnünk van, ha az Istent imádni és az igazság vallását hirdetni nem
vétek? – kiáltá a megrémültek zugása közé a thyatirai angyal. Várjatok
legalább addig, míg el fogjuk dönteni, hogy mitevők legyünk a hatalom
zsoldosai ellenében?
Pécsi, midőn a tolakodás elkezdődött, csendesen huzódott a kis
karzathoz, honnan több századdal előbb Balázsfalva földesura a kriptára
vivő koczkakőre lépett, hogy az üres koporsó segítségével az ablaktalan
szobába érhessen.
– Oh! hályogos szemű és rövid elméjű halandó! minő rejteket kutatsz,
hogy a végzet ne keressen föl? – sóhajtá Kádár a hátráló Pécsi felé
fordulva. – Bizony mondom neked, hogy velünk együtt fogsz az Úr színe
elébe járálni. Hol van a zár, hol van az üreg, hol van a mélység és
magasság, hová utánad ne mehessen a halál? Térj vissza, mert a ki sorsát
kerüli, bujkálva még biztosabban talál rá.
Pécsit borzadály környezé. Eszébe jutott a pánczél csontváza; hagymázos
eszméi a rettentő éhhalálnak bolyongtak képzelődésében; zörögtek
koporsóikban a rég eltemetettek csontjai, fölszállongottak az árnyak, a
kripta kisértetei, azon társaság, melylyel együtt akart lakni, s az
egész szellemvilág fenyegetve tiltá őt vissza az ablaktalan, a sötét
szobától.
E közben a már kevésbbé zsúfolt templomban helyreállott a csend.
A tyathirai angyal most a hívekhez intézé a főkérdést:
– Mit cselekedjünk, ha valósulna az a hir, hogy a vár körül fog vétetni?
Oszoljunk-e el, hogy egyenként kerítsenek kézre? Vagy együtt várván be a
történendőket, bilincsekkel terhelve lépjünk az országgyűlés elébe,
mentve összejövetelünket, oltalmazva vallásunk érdekeit?
– Miért ne szegülnénk megtámadóink ellen? – mormogá daczoló arczczal
egypár fegyveres.
– Polgárai az ezer éves városnak! – közbeszólt Kádár. – Mielőtt a bűn
elitélné az ártatlanságot, illő és jogos, hogy az ártatlanság lásson
törvényt a bűnre. Van valaki közöttünk, ki magáról azt állítja, hogy
Judás Iskariotes. Hajmeresztő, lélekfagylaló vád! De nem láttátok-e az
összeroncsolt testet, mely az ajkakra vett igékkel maga ellen látszik
dühöngeni? Nem gyanítjátok-e a dúlt vonalokon a beteg lelket, mely
szenvedései közt elvesztette a mértéket saját tetteinek megbirálásában?
Én egyetlen gyermekemet, Jeftát megtagadtam és elátkozám. Rám nem
foghatjátok, hogy engedékeny volnék. De a szárdisi angyal egész élete
oly tiszta, oly szeplőtelen volt, hogy az antikrisztus közelgését
kellene hinnem, ha csakugyan igaz volna, a mit e jámbor férfiú magáról
állít. Jer tehát, oh fehérruhások eddig legbecsültebbje, s térdelj le a
gyülekezet előtt! Gyónd meg vétkedet s a kisértéseket, melyek
körűlfogtak, erővel letérítendők az igazak útjáról. Tégy őszinte
vallomást, mert hitünk érdekében áll, hogy jelek által győződjünk meg:
ha vajon távol van-e még az idő, midőn az emberiség negyedrésze[1]
fegyverrel, éhséggel, halállal és fenevadak által irtatik ki? távol
van-e a földindulás és csillaghullások napja, s ama végetlen nyomor,
mely a Megváltó másodszori eljövetelét, a gonoszság elvének bukását, és
az ezer éves boldogság kezdetét előzi meg? Mondom neked, szárdisi
angyal, térdelj le tüstént, s öntsd előttünk ki szivedet. Ha bűnöd
akkora, mint állítod, akkor megátkozlak azon kézzel, melylyel
gyermekedet kereszteltem újra és feleségedet áldottam meg. Mély
keservemben vigasztalásomul leend, hogy sülyedésed a közsülyedés
jóslata. Ha pedig csak képzelődésed teremté a vádakat magad ellen, akkor
köznyilatkozatunkkal megnyugtatjuk lelkiismeretedet. Látod, hogy
veszélyben forgunk mi is, de testünk ügyénél többre becsüljük lelkednek
ügyét. Térdelj le a gyülekezet előtt.
Kádár szeméből könny csordult ki, midőn e szavakat mondá.
– A szent Istenre! – rimánkodik Laczkó István, – távozzatok, fussatok,
meneküljetek!
– Engedelmeskedjél rendeleteinknek. Mi meg akarjuk vizsgálni bűneidet.
– Nincs idő arra most, – kiáltá Laczkó, ki elméje éberségét azon
mértékben nyerte vissza, a mint Kádár rajongása hasonlóbbá vált az
őrültséghez. Elárultalak titeket, megátkozom helyettetek magamat, csak
távozzatok már innen.
– Térdelj le rögtön és vallj!
– Oh! hogy aludnék ki a nap szeme, mielőtt a végjelenet tanuja lennék!
Gyilkosotok vagyok: ez bűnöm. De, az Istenért! meneküljön, a ki
közületek még tud.
A nép egy része a kis ajtó felé nyomult, a másik rész a főbejáratra veté
szemét.
S ime! megnyilt az ajtó, belépett Elemér.
Oldalán kard volt, jobb karján vaslemez, egyébiránt minden fegyver
nélkül.
– Pécsi Simon urammal akarok szólani – mondá előbbre törve.
– Ez Elemér, Kassai István unokaöcscse! – kiáltá aggodalmaktól
szorongatott kebellel Szőke, a szökött jobbágy.
– Oh! a csillagzatok nem csalnak! Ők előre megmondák, hogy veszedelmem
tőle jön! – sóhajtotta Pécsi önkénytelenül, de halálsárga arczczal.
Melyik igében feküdt a bőszítő hatás? Pécsi vagy a szökött jobbágy
meggondolatlan nyilatkozata vetette el a koczkát a szombatosok sorsa
fölött? hasztalan volna vizsgálni.
Elemér alakja bemerült a hömpölygő sokaság árjában.
Pécsi üvöltést és kardcsattanásokat hallott.
A rémület visszaadta az agg erélyét. A küzdők közé rohant. – Le a
fegyverekkel! senki se merje bántani őt, rivalgá. Lökdöste a
közelállókat, s midőn rést nyita magának, elébe hullott a legyilkolt
Elemér. Piros vér fecskendé be a tisztes főúr mocsoktalan öltözetét,
azon ifjué, kit egykor leánya kezével vágyott boldogítani.
– Mit míveltetek esztelenek, gonosztevők? kiáltá az indulat miatt
reszkető hangon.
– Nagyságod mondta, hogy tőle jön a veszedelem.
– S nem vagyunk-e körülvétetve?
– Ők a megtámadók.
– Védjük utolsóig magunkat a templomban.
– Ki kell rontani. Hadd nyisson a fegyver utat.
E zavart rivalgások közt rohant némelyik a fő kijáratnak, más Elemér
holtteste mellett huzódott a kis ajtó felé, hogy a romok közt keressen
búvóhelyet vagy szabadulást, míg viszont többen az Elemér kardját
kezében tartó tyathirai angyal vezénylete alatt, védelmezni szándékoztak
életöket és a hitet.
– Ugyan miért ölték meg kegyelmetek azt a derék Elemér úrfit? szólt a
karzatról alá kiabálva és egészen rákvörös arczczal a számtartó, kinek
kötelessége lévén a várban a vendégek elhelyezésére ügyelni, csak az
imént csúszott lopvást föl a magasba, hogy észrevétlenül fülelhessen a
szombatosok szent gyülekezetének tárgyalásaira. – Ugyan miért végezték
ki őt, hisz a légynek se ártott volna! Magam láttam, midőn egyedül jött
a várba, én nyittattam számára szobát Miska által, épen Deborah
kisasszony lakosztálya mellett. Még csak legényét sem hozta el,
pisztolyait is az asztalon hagyá. Aztán nincs is körülvéve a vár. Bizony
kár volt Elemér úrfit megölni. Már hova dugjam el a holttestét? Boldog
Isten! de hát minek hebehurgyáskodtak az urak! Nyakunkra jön az
investigatio. Majd még engem és a nagyságos urat is belekeverik a birák
ebbe a rút történetbe. Mit csináljunk a holttesttel?
– Imádkozzunk a halott teste előtt Izrael Istenének, hogy öntsön
mindnyájunk szivébe elég erőt a vértanuság kínjainak elhordozására,
szólt égre emelt szemmel Kádár.
– De nekem bizony nem imádkozik kegyelmed Elemér úrfi tetemeinél –
kiáltá a számtartó a karzatról leugrálva. Tüstént a kriptába hurczolom a
halottat s lefektetem az üres koporsóba. Ha csak három napig titokban
marad a dolog, majd talál a nagyságos úr valami okos mentséget, s a
fejedelem ő magasságánál kendtek számára is eszközölhet kegyelmet. Futok
a kriptakulcsokért. Csak ne kellene vesztegetni az időt három nagy lakat
fölnyitásával!
– Megállj! szólt Pécsi bódultságából magához térve s a templom kis
ajtójához tántorogva, hogy megkeresse azon koczkakövet, melynek titkát
egyedül ő ismeré, s melynek segítségével az új halottat a a régiek közé
le lehetett volna sülyeszteni.
Ah! a rejtett rugók mily nehezen engedelmeskedtek az ő reszkető kezének.
Végtére sikerült az előkészítés. Még csak a kellő súly, még csak a
holttest volt hátra, hogy a gyilkosság nyoma eltünjék, míg nem
következményei enyhítésére mód és eszköz található.
Pécsi fülét ekkor nagy zúgás csapta meg.
Visszasietett a templomba, s azt megint zsufoltan találá, mint a
tanácskozás kezdetekor volt.
– Minden kijárat el van foglalva, fegyverre! fegyverre! hangzott azok
ajkairól, kik hogy megmenekülhessenek, az imént eltávoztak volt.
A thyatirai angyal támadásra vezette embereit, Kádár imádkozásra és
nyugodt vértanuságra nógatá.
A főbejárat előtt harcz ütött ki, benn a templomban félkört alkotának az
imádkozók, s letérdeltek.
Az egyenetlen küzdés csak rövid perczekig tartott.
Pécsi látta a thyatirai angyal és Laczkó holttestén át a templomba lépni
a felbőszült megyei nemeseket és fejedelmi hajdukat.
Ekkor maga is a félkörbe térdelt.
Már az Elemér holtteste előtt imádkozók elhurczoltatására került a sor.
– Ne féljetek! szólt Kádár, midőn a hajduk a térdeplőkhöz közeledtek.
Mienk az élet s nem azoké, kik életünket ki akarják oltani. Ők sok
századdal ezelőtt már el voltak itélve. Halljátok mit mond rólok
Zachariás próféta: «Az Úr megver minden népeket, melyek Jeruzsálem ellen
hadakoznak, megsenyved azoknak húsok, mikor az ő lábukon állanak és az ő
szemeik kijárnak az ő helyökből, és az ő nyelvök megrothad az ő
szájokban.» Melyik volna közűletek oly rövidlátó, hogy a vértanuság
szenvedései közt az elátkozottak sorsát irigyelné? Ne féljetek!
Az első imádkozó, kire kezét tevé a hajdu, sóhajtá:
– Ime, Izrael Istene! úgy vagyunk mint a Ptolemeus elébe hurczolt
zsidók, kiket a kegyetlen király töménynyel és erős borral lerészegített
elefántok által akart összetiportatni. De te Mindenható akkoron elvevéd
az ő emlékezetét, hogy megfeledkezvén kiadott rendeletéről, a zsidók
helyett Hermont, az elefántok mesterét büntesse. Újítsd meg e csodát és
fordítsd rólunk a fejedelem haragját Hermonra, kit nálunk Kassai
Istvánnak neveznek!
A második imádkozó mondá: – Küldj, mennyei atyám, mint Eleazerhez két
angyalt oltalmazásomra, mert én is a te szent neved dicséretében
vénültem meg.
– Tápláld a bosszú tejével, övezd a vitézség fegyverével utódaimat, oh
Jehova! hogy mint a Machabeusok, állandó hévvel irthassák az én hitem
irtóit! esdeklék a harmadik elhurczoltatott.
– Add, Uram! mondá a negyedik, hogy veszély nélkül szabaduljak ki az
oroszlánok verméből, hasonlón Dániel prófétához; mert, ha rendkívüli
eszközökkel nem mutatod meg szeretetedet irántunk, a tévedések emberei
még azt fogják hinni, hogy ők járnak az igaz uton.
– Megtelt örömemnek pohara, fohászkodott teljes önátengedéssel Kádár, és
ujong az én szivem a vigasság miatt! Hála neked, örök hála, seregeknek
Ura, hogy milliók közül, kik nevedet hirdetik, rám fordítád szemedet és
méltónak találtál a vértanuságra! Mily édes lesz a kín, melyet igéid
hirdetéséért fogok szenvedni. Jutalmaztass meg, kegyelmek osztója!
tántoríthatlan hűségemért. Engedd, hogy még nagyobb fájdalmak közt
ajánljam kezedbe lelkemet, mint az olajba főzött szent János.
Pécsire került az elhurczoltatás sora. A hajduk megdöbbentek a magas
rangú úrhoz lépve, s új parancsra vártak, hogy tisztöket teljesítsék.
A kormányzó-főbiró bilincseket hozatott.
– Verjétek kezére! mondá kérlelhetetlen szigorral.
– El volt tévesztve egész életem! sóhajtotta Pécsi Simon, s átnyujtá
karját, hogy lánczokkal terheljék.