Majdnem ez időben érkezett Kassai Elemér a várba.
Lova ki volt fárasztva.
S nem jött senki, hogy átvegye és megjártassa a tajtékzó állatot!
A vidék legnépesebb uriháza mióta lőn ily elhagyatott? vagy talán csak
őt nem akarják elfogadni? E gondolattal nézett körül Elemér azon
udvarban, melynek cselédei egykor örvendő tekintettel tolakodtak elébe.
Végre, miután pár arcz a folyosóról és a cselédszobák ablakaiból, hogy
észre ne vétessék, visszavonta magát, egy borzasfejű lovászgyerek jelent
meg.
– Vezesd a lovat körül, – szólt az érkezett. – Itthon van-e ő nagysága
Pécsi Simon uram?
– Majd előkerítem a számtartót – válaszolá fonákul a fiu.
– Azt kérdem tőled, hogy itt van-e a vár ura, vagy talán még nem
érkezett meg a városból?
– Miska bácsi! fusson kend a számtartó után, mert katonavendégünk van –
kiáltá a gyerek a folyosón eltünt alak felé.
– Öcsém, Jancsi, szedd föl magad s hozd el a számtartót – nógata egy
láthatatlan valakit a folyosói lény, míg maga gyorsan közelít a
lépcsőhöz, hol Elemér áll.
Szives mosoly deríté fel a vén szolga arczát, midőn a gyanus
katonatisztben az uriház régi barátjára ismert, de a mosoly csakhamar
aggodalmas és tartózkodó modornak adott helyet.
Míg Miska a vendégszobák helyett Pécsi lakosztálya felé vezeti Elemért,
ez semmit sem kételkedik, hogy a háziúrhoz megy, de midőn a főbejáraton
túlhaladtak, – hová visz kend? kérdé némi vonakodással. Talán Deborah
kisasszony itt van?
– Nincs, kapitány uram! de a kisasszony szobáin át előbb jutunk a
kegyelmedébe.
Mennyi eltünt remény, mennyi szétoszlott álom emlékei közt haladott el
Kassai István öcscse! Mintha a kinyilt és rögtön elhervadt tavaszt látná
szétszórt virágok között halottan heverni és érezné a hideg őszi szelet,
mely a virágillat fellegeit hajtja tovább, hogy ne maradjon semmi jele a
fűszeres, a meleglégű múltnak!
– Mióta lakik Pécsi Simon Balázsfalván? kérdé nyugtalanúl, menekűlni
akarva a behatásoktól, melyek keblét vívják.
– A nagyságos úr nehány nap óta van itt.
– Sietve óhajtanék vele szólani.
– Nem tudom, lehetséges lesz-e most?
– Talán beteg?
– Tüstént ide hivom a számtartót – mondá szintén kitérőleg a legény.
– Nincs semmi szükségem rá. A helyett menjen kend és jelentsen be ő
nagyságánál.
Miska tétovázott s aztán rejtélyes arczkifejezéssel szólt.
– Rögtön előkerítem a számtartót, vagy legalább komornyikunkat.
Egy, Elemérre nézve rendkívül hosszú percz alatt megérkezett a fontos
egyén, kit mindenki keresni indult, noha semmi okból nem látszott
jelenlétének szüksége világosnak.
A máskor vidám és barátságos arczú számtartó ellenkező érzések közt
lépett a szobába. Szerette volna Deborah kisasszony és az egész ház
egykori kegyeltjét kitelhető szivességgel üdvözleni, de közelebbi
időkben már azt hallá, hogy a régi viszony szét van szakítva s a mi még
több, gyűlöletté vagy legalább kölcsönös és mély nehezteléssé fajult.
Aztán, a katonatiszti rang s öltözet, mely ellen máskor semmi kifogása
sem volt, most benne rossz sejtelmeket keltett.
– A várúrral akarok beszélni, de igen sürgős ügyben – mondá Elemér erős
hangnyomattal.
A számtartó egészséges pozsgás pofái a közönségesnél sokkal fehérebbek
lettek a sürgető szó hallásakor.
– Tüstént rendelkezem a vitéz kapitány uram számára helyesebb
szállásról. Ez szűk és kényelmetlen szoba.
– Ellenkezőleg, barátom, még igen is tág és fényesen bútorozott.
– Másoknak jó lehet, de Elemér úrfi – követem alássan, a kapitány uram,
házunknak régi barátja és számára a jók közül a legjobbal kell
szolgálnunk. (Az ostoba Miska oly helyre szállásolta őt, gondolá magában
a számtartó, honnan a hívek oszlását észrevehetné.) – Tüstént
átköltöztetem kegyelmedet abba a szép terembe,… emlékszik-e még rá a
bajnok, a hol eddig lakott?
– Köszönöm, de én már innen csak nem mozdulok. Ugyis mihelyt
őnagyságával találkoztam, haza kell sietnem.
– A nagyságos úr épen kilovagolt. (Azt nem mondhatom, hogy beteg, mert a
régi ismeretség jussán berontana a szobába, s orromra pirítaná a
hazugságot.)
– S mikor lovagolt ki? – tudakolá Elemér kedvetlenül.
– Csak most, s csodálkozom, hogy a bajnok vele nem találkozott. De
merről is tetszett jönnie?
– Radnótról. S tudja-e kend bizonyosan a Pécsi Simon uram hon nem létét?
– kérdé Elemér, éles tekintetet vetve a számtartóra.
– Saját kezemmel segítém hátas lovára. Azonban míg itt ok nélkül
trécselek, a bajnok kisérete talán elhelyezve sincs. Futok, hogy, a mint
nálunk szokás, barátságos fogadtatásban részesüljenek.
– Szükségtelen, miután nincs kiséretem.
– De legalább huszárja, legénye? – kérdé a számtartó növekvő
megnyugvással.
– Az sincs.
– Ha uram megérkezik, tüstént hirül fogom adni. (Nagy kő hullott le
szívemről, gondolá magában, Elemér úrfi nem jöhetett rossz szándékból,
különben háta mögött ármádia volna.)
Könnyű kedélylyel, fürgén távozott a számtartó.
Elemér magára maradt.
Helyzete valóban különös volt.
Mert Kassai István titkárja őt és a nagybátyát egyaránt tartá
márványoszlopnak, melyre egy subalternus előléptetési vágya és alázatos
hálája, mint az indanövény, fölkúszik, hogy gazdag lombokkal csünggjön
le róla. Mi volt tehát természetesb azon pontosságnál, melylyel, a titok
pecsétje alatt, értesíté ifjabb pártfogóját az országháborító
magyar-zsidóknak a kikelet első szombatján tartandó gyűléséről,
megemlítvén azon még nagyobb fontosságú és a hallgatás még erősebb
zárjával őrzendő titkot is, hogy e veszélyes emberek ármányának
meghiusítására valószinűleg az ifjabb pártfogó leend megbízva s ez által
a legszebb alkalmat nyeri hazája és fejedelme iránti kötelességének
teljesítésére.
Elemér a rövid levélből rögtön fölvilágosult, hogy miért lett
kapitánynyá.
A nyert értesítés nyomán a valónál is sötétebb színben kellett látnia
mind nagybátyja gonoszságát, mind pedig Pécsi Simonnak, ki iránt
ragaszkodással lenni most sem szünt meg, könnyelműségét és a törvények
iránti tiszteletlenségét.
Elhatározá, hogy nagybátyja boszujának eszköze nem lesz, ha a fejedelmi
parancs végre nem hajtásáért halállal büntetnék is. Elhatározá, hogyha
engedetlensége nem fejezné be életét, mihelyt szabadságát visszanyeri,
örökre kiköltözik az országból.
Elhatározá, hogy saját mentségére nem fog fölhozni semmit, mi
nagybátyját a világ és birák előtt váddal terhelné, de vele minden
viszonyt megszakít s inkább koldulva vándorol ki, mintsem utolsó
fillérig vissza ne fizesse azon segélypénzt, melyet előléptetésekor
kapott.
Volt a megoldásnak könnyebb módja is.
Tehette volna, hogy midőn a fejedelmi parancsot veszi, teljesítse és
játszsza ki azt egyszersmind. Vagy nem volt-e Pécsi kéz alatt
értesíthető? s nem jelenhetne meg a katonaság akkor, midőn
Balázsfalváról a szombatosok már elszéledtek?
De ha ily alakoskodásra Elemér képes is lett volna, visszaborzadna azon
eszmétől, hogy a világ szeme előtt úgy tünnék föl, mint a ki a
boszuállás művére vállalkozék, bár sikertelenül.
Kínos feszültségeben tölté a napokat, várva: mikor érkezik hozzá a
végzetes parancs? De az mindig késett. Mi lehet a halasztás oka? vagy
talán hamis volt a titkár értesítése? Azonban, miért akarta volna e
jámbor ember őt fölültetni?
Elemér tünedezései közt gyakran tért át azon véleményre is, hogy
nagybátyja a döntő perczben elállott szándékától, vagy pedig a fejedelem
sejté és leálczázá a törvény köpenyébe burkolt boszuállást.
Mily boldog volna ő, ha e két esetleg közül az első, s mily nyugodt, ha
legalább a második megtörtént volna!
S hát Pécsi nem mondhatott-e le a veszélyes merényről?
Fájdalom! ez iránt rövid ideig ringatta magát Elemér csalálomban!
A mint tudniillik ablakán kikitekintett, annyi kocsit látott Balázsfalva
felé haladni, mintha ott országos vásár tartatnék.
Más, ki a titokba nincs avatva, talán észre sem venné az élénkebb
mozgást, de ő megdöbbent azon, s nem tartá, a mit egész pénteken
folyvást tapasztalt, a már virradó szombatra kecsegtető előjelnek.
– Ah! – fölvillant ekkor elméjében, – ha helyettem másra bízták volna a
befogatásokat! Nagybátyám ellenszegülésemtől félt; ime, az ok, a miért
noha hajnalodik, még sincs kezeim közt a rendelet. Más bizatott meg a
végrehajtással,… s a bakó bárdjához viszik Pécsit; – de miért? Mert
leányát nem adta nőül nekem! Lovat! lovat! – kiáltá Elemér és egyedül
száguldott azok közé, kiknek életét minden áron meg akarta menteni.
*
A cselédség kitérő válasza s különösen a számtartó magaviselete növelték
Elemér gyanuját.
Csakhamar odahagyta a szobát s egy melléklépcsőn lekerűlt, hogy
körültekintsen.
Minden zugot ismert a várban! hisz annyi boldog órát töltött ott!
És ez incselgő, csábító órák, a folyosók oszlopai mögül, az ablakok
leeresztett függönyei közül, a még lombtalan fák távoli körrajzaiból, az
egész láthatár keretéből kilépve, könnyű szárnyakon lebegtek elébe,
körültánczolták őt s bűvös tükreiket csillogtaták, melyekben a múlt
árnyai éltek, mosolygottak, összeölelkezének és együvé olvadtak, hogy
egy nagy emlékképpé váljanak s megfoszszák az ifjut, kit játszva
üldöznek, a szív hajótöréséből megmentett egyetlen kincstől, – a
lemondás erélyétől.
Ah! Elemér, midőn Pécsit akarta fölkeresni, észrevétlenül mindig csak
azokon a helyeken bolygott, hol Deboráhval találkozott, úgy mint akkor,
midőn e látomány nem volt csak üres ábra, de boldogító valóság.
Ah! mennyi változás történt három év alatt, s mily átok a képzelődés,
mely minden fegyelem mellett sem tud lemondani azon jogáról, hogy a
gyönge pillanatokban a jelen ellen lázítson.
Végre a kisértés ördögein, a mult emlékein győzedelmeskedett az ifjú.
Letörlé szeméből az utolsó könnyet.
Megint férfiúvá lett.
Észlelőn, figyelve tekintett maga körül.
A várban minden arra mutatott, hogy Pécsinek sok vendége van.
A fogadó is kocsikkal rakva.
De hol van e sok nép?
Soha csendesebb nem volt az udvar, mint most.
A folyósok üresek, az ajtók nem nyilnak meg.
Egy-egy cseléd kukkan ki, s az is többnyire gyanús szemmel látszik őt
kisérni.
– Okvetlenűl kell Pécsivel beszélnem s ha sokáig késem, körűlfogják és
veszve van. A vár csendje mutatja, hogy a szombatosok gyűlést tartanak.
Csak tudnék egy perczig magára lenni Pécsivel! Komor tekintetem
meggyőzné, hogy élete forog kérdésben. De talán azt fogja hinni, mintha
segítve rajta, Deborah kezéhez akarok magamnak új igényt szerezni. Miért
tartoznék ő büszkeséget tenni föl bennem? Hadd higyen, a mit tetszik!
Már holnap a fejedelemnél lesz elbocsáttatási kérelmem. Sürgetni fogom
szabadulásomat; s azon rövid idő alatt, míg hazánkban élek, ügyelni
fogok arra, hogy béketűrésem legyen még a kinevettetést is közönynyel
venni. Németország nagy táborhelylyé változott s annyi ezer fegyver közé
befogadják az én kardomat is. Örökre kibujdosom hazámból.
Ily gondolatokkal tépelődve kutatá Elemér a vár urát és a szombatosok
gyűlhelyét.
Mi a templomba térünk vissza.