Az az imaház, melyet zsufolásig megtöltöttek a szombatosok, több
nemzedék óta állt elhagyatva és néptelenül.
Midőn oltáránál utószor mutaták föl a szentséget, a földesúr, elzárt,
külön karzatból emelt buzgó fohászt az éghez, esdekelvén, hogy a
villongós idők kiméljék meg családját, várát, s különösen az egyházat,
melyben annyi ős pora nyugszik, és annyi élő nyert vigaszt.
Akkor az imáját végzett földesúr a karzat lépcsőjén lehaladva, megállt
és küzde magával: hogy mit tegyen?
A kis falajtó gazdagon butorzott szobákba vezetett, a fölemelhető
kőkoczka pedig a kriptába, hol egy üres koporsó titkos menhelyet fedett
el a szem elől. Itt biztosan lehete lappangani, föltéve, hogy a lélekző
rész, mely az idő által okozott repedésnek látszott, annyi friss léget
bocsát be, a mennyire a tüdőnek okvetlenül szüksége van.
A földesúr, kiről beszélek, hosszas tusakodás után a kriptába vonult, s
többé soha senki sem látá. Pécsi, midőn Balázsfalva birtokosává lőn,
történetből az üres koporsót fölfedezte, és sokáig töré eszét azon, hogy
mi ok vezethette az embereket halott nélküli temetésre. A levéltárt
hasztalan kutatá. Szótlan, némán maradt a történelem s nem adott sem
könyvei, sem okmányai által választ a nyomozó Pécsinek. Deborah, ki az
üres koporsó fölfedezésekor már serdülő volt, atyját azon phantastikus
véleményre akarta téríteni, hogy a kegyetlen várúrnak leánya szökhetett
el valami kalandor lantossal, s ezért lőn szükségessé a megaláztatást
szinlett temetéssel palástolni. De bármily elfogadhatónak látszék e
megoldás, ellene harczolt az, hogy a koporsó nem volt leszögezve. Pécsi
számtartója, ki a kripta titka fölött folyt vitákat hallá, egyszer csak
azon hírrel rontott be, hogy ő az üres koporsó halottját megtalálta, s
ekkor beszélé, hogy a koporsó feneke súlyosabb érintésre felnyilik, hogy
ablaktalan, sötét és dohos levegőjű szobához vezet, melynek alakos a egy
pánczélba öltözött csontváz, ki, mint látszik, a védelemre szükséges
minden fegyverrel el van látva, sőt arany serleget, boros kannát, és az
edények után itélve, élelmi szereket is tartott magánál. E fölfedezés
még inkább fokozta Pécsi kutatási vágyát, s midőn adatokból nem
indulhatott ki, a homályos mondát választá kalauzúl, mely a várnak a
templommal egybekötött, most düledékben heverő szárnyát, földalatti
járdákkal áthálózottnak festé, s arról regélt, hogy a titkos kijáratnak
a Maros hajdani révéhez vivő torkánál, a martalóczok legyilkolák a vár
minden cselédét és vendégeit, kik a fosztogatók elől menekülni
reméllettek. Csak egy szaladt el bántatlanul, s többé Balázsfalvára
vissza sem tért: a várúr unokaöcscse, s örököse. Élte fogytáig mélyen
hathatott rá a mészárlás emléke, mert Balázsfalván udvari káplánt sem
tartott többé, pusztulni hagyá a várt, s családja számára az ország
egészen más részében építtetett kriptát. Azóta a templomban éjente siető
lépések kopogása hangzik, gyertyák égnek és alszanak el rögtön, s ha a
szél dühöngeni kezd, élesebb sivalkodásai közé szavakat és hörgéseket
vegyít.
Pécsi a monda kedvéért ásatásokat tett, s valósággal megtalálta és
kitisztíttatá a földalatti járdát. A hajdan titkos út az egész néptől
ismertté lőn. De a kriptának mellékajtajáról, a koporsóról, s az
ablaktalan szobáról, mélyen hallgatott, a mióta lehetetlen volt azon
gyanúra nem jönnie, hogy az unokaöcs, kiről a nép regél, alkalmasint egy
szétágazott család őse volt, melynek tagjai közé sorozni szerette boldog
emlékű nejét is. S miért közlene épen ő a világgal oly gonosztettet,
melyet még senki sem tud, s mely saját leányának sértené büszkeségét?
Mert nem valószínű-e, hogy a talált váz Deboráhnak nagy fáradsággal
szerzett ősét vádolja?
*
A templomot, melyet Pécsi csak a régiség iránti szeretetből oltalmazott
a teljes összeromlástól, egészen belepte a szombatosok raja. Vásári
csoportozat volt; tarka vegyüléke a különböző vidékekről összehordott
arczoknak és ruháknak. A vallásos buzgóság örvendeztető, de a jelen
körülmények közt egyszersmind aggasztó jeléül tekinté Pécsi, hogy a
hiveknek legalább fele a szabad székelyek oly osztályából került ki,
mely csak nagy áldozattal lőn e távoli útra képessé. Némelyike valódi
koldusnak látszott, ki a várkapu előtti kerek kövön hagyta hegedűjét,
hogy most a «fehérruhások» szent gyülekezetében az új Jeruzsálem
ügyeivel foglalkozzék. Ezt a szemlélőre nézve sötét képet fölvilágosítá
egy pár fényes ruhájú s tekintélyes állású úr jelenléte; míg viszont
komoly kifejezésűvé tevé az itt-ott mutatkozó fegyver, s különösen a
rézcsákányok figyelemre méltó száma. Nem lehetett kivánni, hogy a
kisbirtokosok szokott viseletöktől – s ahhoz tartozott a védelmi
eszközök különféle neme is – megváljanak, de az egész csoportozat, úgy a
mint alakult, sokkal inkább látszék a népgyűlés szinét hordani magán,
hogysem Pécsi óhajthatá, ki a szombatosságot üldöző törvényekkel
összeütközésbe jönni vonakodott. Legkülönösebben meglepte pedig őt egy
hosszú hószakálú, hófürtű alak, egészen fehér mezben, szép és szabályos
arczczal, bánatos, merengő és szigorú kifejezésű vonalain
félreismerhetetlen jeleivel az ihletettség ama csodálatos nemének,
melyet akár őrjöngésnek, akár jóserőnek tartsunk, igézete alól menekülni
nem igen tudnánk.
Kádár vala ez, a Jefta atyja, ki Klára leányát másodszor megkeresztelte.
Pécsi nem képzelheté, hogy a fehér aggastyán, kit rideg kunyhójából a
lelkesedés hozott ide, a szombatosok legnagyobb tekintélyévé emelkedett,
a mióta Szőke Pista, a szárdisi szent, családostul együtt eltünt. De
ámbár az újabb izgatások felől értesítve nem volt, megdöbbenték őt a
mindinkább magába mélyedt férfiú agát-fekete szemei, melyek a templom
mennyezetén függtek, és halkan mozgó vékony ajkai, melyek beszélni
látszottak a nélkül, hogy szóltak volna, s az arcz szinének élénk
változatai által jelzék a kebelben támadt érzések erős hánykódásait.
– Ez a próféta, ki mint Esdrás sírni és könyörögni szokott a nép
bűneiért – adá válaszul a thyatirai pap a tudakoló Pécsinek.
– S mióta vannak a szombatosoknak látnokai? kérdé ez megütközéssel.
– A mióta ellenök fegyvert köszörülnek a tévedések emberei és a hatalom
poroszlói.
– És hol lakik e rajongó?
– E szentet Szárdis városába rendelé Jehova az ige hirdetőjévé, midőn az
előbbeni pap családostul együtt eltünt.
– Hogyan? hát Laczkó uram nincs Szárdisban?
– Nagyságod védszárnyai alatt hittük fáradozni őt az Úr szőlőjének
mívelésében, s csak tegnap tudtuk meg, hogy csalatkozánk. Talán a
pogányok földjén vert magának tanyát. Prófétánk, mihelyt eltünésének
hirét hallá, megemlékezett az emberi nem esendőségéről, szaggatni kezdé
alsó és felső ruháját, szaggatni haját, szakálát, és leült a porba,
siránkozván az Antikrisztus közelgése miatt.
– Én egészen új világba vagyok sodorva, – szólt a bámuló Pécsi. – Mi
történt közöttetek, hogy nyelvetekre most alig tudok ráösmerni?
– Nagyságod Darius Longimanus udvarában maradt, míg minket az új Esdrás
Jeruzsálembe vezetett vissza, hogy többé semmi hatalom által ne engednők
magunkat a lélek fogságába hurczoltatni – válaszolá a thyatirai pap.
Pécsi bámuló szemeket vetett rá. Vele még így nem bántak párthívei. Soha
sem mondák, hogy elmaradt az időtől, elszigetelve áll, nem fogja föl a
helyzetet, zászlaja van, de kisérői nincsenek.
Kádár e közben alig mozgatá ajkait, míg egyszerre halálcsend lőn a
templomban.
– Már megszállotta őt a lélek – súgá Pécsi Simon fülébe a thyatirai
angyal.
– Vándorok vagyunk, Izrael Istene! az igéret földje felé vándorlunk –
szólt imára fogott kezekkel Kádár. Saruink még ma Ramesse földjét
tapodják; de holnap már útban leszünk Suchotnak tartva, hogy örökre
elszakadjunk az egyiptomiaktól. Mert nem akarunk, Jehova! azokkal, kik
törvényedet megvetik, együtt imádkozni, együtt temetkezni, együtt
támadni föl. Kiköltözünk külsőleg is az ő templomaikból, miután
szivünkben úgy sem voltunk soha velök. Segíts ez elvándorlásban, mint
segítéd Mózest, midőn Pharao országából kiköltözni készült. És ha minket
ellenségeink üldözőbe vesznek, jelenjen meg nekiek a te haragod a ragály
és dögvész alakjában, s irtsa ki egy éj rövid folyama alatt a házasságok
minden zsengéit, a trónon ülő Pharao elsőszülöttjétől kezdve a tömlöczbe
zárt fogoly elsőszülöttjéig. Legyen minden úgy, a mint volt Egyiptomban,
midőn választott néped zsarnokai közt a kétségbeesés miatt oly kiáltás
támada, minő soha sem hallatszott többé. Amen.
Kádár imáját utánmormogák a buzgóbb szombatosok. Voltak azonban, kik
nehezteltek, sőt boszankodással hallgaták a vad kifejezéseket. Gálfi
leült, nem akarván elismerni, hogy az ima lehessen, mely csak a gyűlölet
húrjait pengeti.
Pécsi most jogosítva érzé magát, a vendégi jog daczára is röviden
végezni oly gyülekezettel, melynek többségét a rakonczátlanság igéi
ragadják el.
Kezével intett csendért, de a rajongók tömege hosszasan zsibonga, s a
mérsékelt érzelműek rendreutasító lármája még öregbíté a zavart.
[Illustration: Kádár imája.]