A balázsfalvi korcsmáros sűrűen kezdé a számtartónak a vendégeket
jelenteni, s ennek gyorsan szaporodott a dolga, mind a várkastélyba
átszállítás, mind pedig a földesúr meghivását elfogadni nem akarók
rábeszélése miatt.
– Nagyságos uram! mondá végre, ömlik a sok látogató. Többnyire lelkileg
fehérruhások ugyan, de némelyiknek külső öltözete mégis csak szürke
czondra, vagy szinehagyott, pecsétes és foldozott dolmány. Ezek átallják
a várbaköltözést, s alázatosan kérik nagyságodat, hogy engedje a
fogadóban maradniok. Jöttek olyanok is, kik a régi jó szokás szerint
egészen föl vannak fegyverezve, s finom nevelésű uraknak látszanak;
azonban az átköltöztetésnek ellenszegültek, mondván, hogy tanácskozni és
nem vendégeskedni jöttek Balázsfalvára.
– Vitess a korcsmába elég bort és eleséget, szólt Pécsi, komor
tekintettel. – Hadd maradjon ott, a ki vendégszeretetemet alkalmatlannak
találja. A szombati szent napra pedig az alsó terem helyett rendezd el a
volt könyvtárt.
A számtartónak adott utasítás után a földesúr gazdasági intézkedéseknek
áldozott egy rövid fél órát. Midőn legsürgetősb dolgait eligazítá,
számtartója megint belép.
– Nagyságos uram, mondá ez, a fogadóba szállított fehérruhások egymással
heves vitatkozást folytatnak.
Pécsi aggodalmasan kérdé, hogy mi fölött.
– Sokan, követem alássan, nagyságodat álszombatosnak és valódi
evangelikus hitűnek tartják, mások meg a mellett küzdenek, hogy
nagyságod álevangelikus és valódi szombatos.
– Ha a füledet nyitva tartod is a hiábavaló beszédek számára, zárd
legalább be a szádat – válaszolá Pécsi, hideg tekintettel külsőleg, de
nehezteléssel szivében a háladatlan hitsorsosok iránt, kikért annyi
áldozatot tőn, s annyi gúnyt szenvedett, hogy most háladatlanságot
arasson.
Aztán ő a befolyásosabb egyénekkel akart magánértekezletet tartani, s
ime a csőcseléknép is kezd megjelenni.
Röviden, határozottan nyilatkozom, gondolá magában. A kinek véleményem
nem tetszik, kárhoztasson saját szeszélye vagy rövideszűsége szerint.
Szekerek, kocsik dörömbölése hangzott a dobogóról, s a várkastély
kövezett udvarán.
Gálfi s más előkelő szombatosok érkeztek meg, de egyszersmind a
számtartó ismét jelenteni valót hozott.
– Nagyságos uram! ne méltóztassék neheztelni, ha parancsolata ellenére
megint szót hordok tovább, de a fogadóban nagy a rendetlenség.
Beszállott két nyárádtői uraság, hogy abrakoltatva Gyulafehérvárra
menjenek. A mi fehérruhásaink vitatkozni kezdének velök. Állíták, hogy
ezentúl a balázsfalvi templom sajátjok, mert a mely hithez tartozik a
földesúr, azé a templom. A nyárádtői egyház iránt is követelést
támasztának, mert a falu községének többsége az új Jeruzsálemhez szít,
és a mely részen van a jobbágyok nagyobb száma, annak kell a templomot
átadni. Az idegen urak, kik római hitűek voltak, előbb még buzdíták a
miéinket, de midőn a nyárádtői templomra került a kérdés, kardjaikat
zörgeték, s Kádár uram szakálába akartak kapaszkodni, pedig egész
Erdélyország tudja, hogy Kádárnál nincs szentebb angyal.
– Ezentúl mindent, kiről észreveszed, hogy nem szombatos, vezess a
várba; Kádár uramat és a többi vendégeimet kérd meg nevemben, hogy a
korcsmában s más nyilvános helyeken a hitágazati vitáktól tartsák távol
magokat.
Pécsi nyugtalan lőn; aggodalmai tornyosultak, összetolódtak s készültek
kedélyét egészen elárasztani.
Megigérte volt, hogy a kikelet első szombatján értekezletet tart, de
zárt körre és oly barátságos eszmecserére számított, mely a törvénybe
nem ütközik, s a közfigyelmet magára nem vonja. S ime, népgyűléshez
hasonló van keletkezőben.
Mit tegyen most?
Óvatossága sugá, inté, sürgeté, hogy az összejövetelt, miután az a
helyes korlátokon túlterjedt, ne tartsa meg.
De adott szava, büszkesége, házigazdai kötelességei, a nemesi telek
sértetlensége ellenezték e szándékot.
Aztán ugyanazon óvatosság mondá, hogy az összecsődített s a messze útról
jövő tömeg, midőn az igért tanácskozás nélkül szélesztetnék el,
lármájával és kitöréseivel még nagyobb botrányt támaszthatna, mint bármi
más fejlemény. És nem gúnyolnák-e ki őt e gyávaságaért még azok is, kik
ellenségei közé nem tartoznak?
S végre, ha rosszakarói törvénysértésnek állítanák a tartandó
összejövetelt, nem mondhatja-e megczáfolásukra, hogy épen az
izgatásoknak akarta útját bevágni, s az ország békéjét fenyegető
veszélynek anyagait törekvék széthordani, midőn a szombatosokat magához
hivatá, hogy a haza alaptörvényeibe ütköző terveiket meghiúsítsa?
És a legrosszabb esetben is, ki támadhatná meg őt az új hitért, melyhez
határozottan soha sem csatlakozott? E végső, de sem eléggé igaz, sem
eléggé becsületes érvet, a rabulistai szellem közlé a különben nemes
indulatú Pécsivel.
Megállapodott tehát abban, hogy az összejövetelt, noha máris egyébre
fajult, mint gondolá, nem fogja elhalasztani.
– Nagyságos uram, – jelenté megint a számtartó – a fehérruhások már
háromszázon fölül vannak. Holnap reggelig még fölösen fognak gyarapodni,
s nem férnek el a könyvtárba. Különben is talán jobb volna a földalatti
boltok valamelyikét választani ki, a mint az áhitatosságok alkalmával
tevők, midőn nagyságod a szent igéket hirdeté, s erkölcsös életre vezető
tanításokat közle velünk, hogy a hitben és szeretetben újjászülessünk.
– A régi templomot hozd rendbe – parancsolá Pécsi, – mert abban
tanácskozunk.
– Ne vonassam-e föl holnap reggeltől délig a dobogót?
– Ne tedd. De minden megérkezőt, ki nem látszik szombatosnak, a vár
homloksorába szállásoltass be. Ha nem lehet másként, saját szobáimból is
szakíts számokra. Csak közel ne hozd őket a templomhoz. Ha
összejövetelünk alatt velem akarnának beszélni, mondd, hogy
kilovagoltam, vagy ágyban fekszem és rosszul érzem magam.
– S hát a midőn igen sürgős dologban akarnának nagyságoddal találkozni?
– Akkor sem fogadhatok el senkit.
– S ha levelet adnak át, vagy czédulát?
– Tedd iróasztalomra, hogy a gyűlés végével föltörhessem.
Pécsi mihelyt intézkedéseit végzé, hosszú, kedélyes, s maga sem tudja,
miért, igen érzékeny levelet irt Deboráhnak. Forró kifejezésekkel
emlékezett meg leánya nemes tulajdonairól, szeretetéről,
kötelességérzetéről, s megáldá, mint a távozáskor, vagy kórágyunknál
szoktuk, szivünk kegyeltjeit.