A Maros jobb partján, az akkori szokás szerint, számos kisérettel
utazott egy főuri család.
Elől léptetett délczeg paripán a lovászmester, féken vezetve a
magasrangú egyén pompásan fölszerelt almás-szürkéjét, mely fiatal
éveiben a padisah méneivel is versenyezhetett volna szépségre s
gyorsaságra nézve, most azonban csak biztos és nyugodt járásával érdemlé
meg a kitüntetést.
Nyomban jött a hatlovas hintó, két csatlós fedezete mellett.
Könnyű kocsi követé ezt, melyben a hátulsó ülést egyedül foglalta el
maga a főúr, míg elől az összetöpörödött, kiaszott, pápaszemes, sasorrú,
barna-sárga arczú férfiuban a hirneves örmény orvosra ismerünk, kit a
fejedelmi udvar pártfogolt, s néha Stambulba is küldött, oly
fölvilágosítások szerzéseért, melyekkel csak a keleti szokásokkal,
egyénekkel és befolyásokkal tökéletesen ismeretes férfiú bizatott meg.
A főúr fogata után ernyős szekér jött, fegyveres cselédekkel s egypár
kedvelt ebbel.
Hátrább lovagolt a peczér, vállán a sólyommal és a potrohos udvarmester,
figyelve, rendezve, s mindenen szemét tartva.
A menetet társzekerek zárták be, konyhaedényekkel, élelemmel,
átalagokkal, drága asztali készlettel, házi gyógyszertárral, málhákkal,
ágyneművel, szakácscsal és fehércselédekkel.
A Maros völgye keskenyebbre szorult. A környező hegyek a jobb oldalon
kopasz fokukat tolták elé, míg balról az erdős vidék részletei a tavasz
zöld mezébe fognak öltözni, kies, sőt néhol elragadtatásig szép
tekintettel bírnak.
A hintó az országútról, melyen eddig haladt, most kitér, s egy közel
fekvő révnek tart, melyben az átjáratot igen tág és köteles komp
eszközli.
Mindjárt a déli állomásunkon leszünk, szólt a hintó jobb oldalán ülő
úrhölgy, a nálánál sokkal fiatalabb némberhez, ki vagy szerénységénél,
vagy helyzeténél fogva a társalgást csak folytatni, s nem megkezdeni
szokta. A révtől, tevé hozzá, már látszani fog a kunyhó, mert visszaélés
volna, háznak mondanom, melyből férjem a patkányokat török muzsikával
akarta kivándorlásra bírni, midőn észrevevé, hogy a tőrt és csapdát
hallatlan óvatossággal kerülik.
– Nálunk is, válaszolá a fiatal úrnő, sokan hiszik, hogy ez alkalmatlan
állatok egyszerre eltünnek, ha az ember érczeszközökkel folyvást nagy
lármát üt.
– Férjem látván, hogy hivatlan vendégei nem készülnek útra, maga
költözött el. De előbb, mint mondá, a tiszttartón és a konyhaszolgálón
kívül még a vén komondortól, a pulykakakastól, és igás barmoktól is
hosszú szónoklattal búcsúzott, meg akarván próbálni, hogy a beszédből
nem jött-e ki egészen?
– S mi vehette rá ő nagyságát, kinek annyi vára, uradalma és kisérete
van, a magányba vonulásra?
– Szeszélye. Egész hetet töltött a puszta birtokban és a még földesurat
soha sem látott oláhok közt, pedig nyelvöket sem érti. Férjem igen
szeszélyes úr, s azt kivánja most is, hogy a patkányok társaságában
töltsük az éjet. Pedig sokkal helyesebb volna kegyelmednek, kedves
szomszédnőm, vendégszeretetét venni igénybe.
– Az enyémet, nagyságos asszonyom? tudakolá bámulattal a fiatal úrnő.
– Igaz, kegyelmed kastélya sincs egészen jó karban. Férjem mondá, hogy a
cserépfödelet moh és moszat borította be. Az ebédlő ablakai ki vannak
tördelve, a dísztermet gabnatárnak használták, s a különben csinos kert
ösvényeit dudva lepte el. De végre is négy egészen ép és elég helyesen
butorzott szobája van. A cselédek laka pedig kiséretünk befogadására
elég tágas.
– A nagysád férje tévedett, szólt a fiatal nő. Nekem nincs itt semmi
birtokom, nincs az egész világon!
– Megbocsát kegyelmed, ha állítását tréfának veszem. Miért vásárlott
tőlem négy szép fejős tehenet, s férjemtől egyenlő szinü és évü négyes
fogatot? miért vitet külön szekeren ágynemüt? miért hordoz magával ezüst
asztalterítéket, ha nincs birtoka, hová beköltözzék?
– Hígye el nagyságod, válaszolta Bodó Klára élénken, hogy az csak
félrevezeté, csak ámítá, ki ilyet beszélt.
– Ellenkezőleg, szólt mosolyogva Szerediné, én képes vagyok kegyelmedet
rögtön meggyőzni arról, hogy hasztalan titkolódzik, mert mindent tudok.
Férjemnél van az átruházási levél, melynél fogva kegyelmedet a Kassai
István ő nagyságától megvásárolt rápolti birtokrészbe egész
ünnepélyességgel készül bevezetni. Aztán még nem vesztém el, noha
szórakozottnak tartanak, a fejedelemné őmagassága levelét, melyben
említi, hogy palotahölgye, Bodó Klára, kéri udvarmesteremet a vásárlott
fogat és tehenek gyors átszállítására. Mi végre az ezüstnemüeket illeti,
azokon szintén saját szememmel láttam kegyelmed nevének kezdőbetüit.
Klára tehát egyszerre lett a fejedelem nagylelküségéből palotahölgygyé
és földbirtokossá.
– A kis Endre és Barbara, folytatá Szerediné, hogy a kedves
meglepetéseket újakkal tetézze, a kegyelmed igen kedves gyermekei, ma
velünk fognak ebédelni.
Mekkora öröm, mekkora boldogság! Az anya visszakapta gyermekeit, kiktől
el volt választva, kiknek életéért remegett.
– Oh! azon emberfölötti lény, kinek szive végtelenül nemesebb, mint
születése is, s ki a fejedelemnéi méltóságra több fényt vet erényeivel,
mina mennyit attól nyer, oh! az én jóltevőm mily kit mondhatatlanul
boldoggá tehetett volna, zokogá Klára, ha birtok és kitüntetések
helyett, elvesztett férjemmel ajándékoz meg.
– Ha férjét Laczkó Istvánnak hívják, mondá Szerediné, ez esetben úgy
gyanítom, hogy ma este, vagy ha férjem akaratja győz, holnap reggel,
közelebb leszünk hozzá, mint most vagyunk. Egyébiránt, tevé hozzá,
fellegzett arczczal és lágyabb hangrengéssel, egyébiránt önnek erős
lélekkel kell birni, s bár meg vagyok győződve, hogy tartós bánatra oka
nem lehet, a gondviselés megpróbáltatását egészen nem kerülheti ki. De
melyikünk tud dicsekedni osztatlan szerencsével!
A hintó a révhez ért.
Szeredi a csatlósokra támaszkodva, már kiszállott kocsijából és neje
felé közeledett.
– Az Istenért, édes Klárám, sugá ez, mérsékelje fölindulását, mert
férjem neheztelne, ha észrevenné, hogy titka el van árulva!
*
A túlparton nagy zaj keletkezett.
Hosszú sorban nyargaltak gyerekek, vének, nők, s fustélyokkal
fegyverzett férfiak.
Az előcsapattól jó puskalövésnyire föltünt egy szaladó alakjának
kétséges körvonala.
– Valakit kergetnek, nagyságos uram! jelenti Szeredi kedvelt solymárja,
ki e helyzet előnyénél fogva néha szabadságot vett a közbeszólásokra.
– Alkalmasint tetten ért lator. De ne ácsorogj! Siess a nagyságos
asszony hintajához. Nosza! vezesd a gyeplőst! Nem látod, hogy
bokrosodik?
E közben kék ruhás és csákányos férfiu vágtatott el a Maros túlpartján,
a rév mellett, s utolérte és csakhamar hátmögött hagyá a gyalog
hajhászokat.
– No! ez nyakon csipi a latrot – szóltak Szeredi ő nagysága kisérői.
A hintó fogata sehogy sem akart a kompba lejteni, az ostorhegyes
kirugott, a gyeplős hegyezte füleit.
– Szálljanak ki az asszonyok! rendelé Szeredi. Kocsis! fordulj egyet a
hintóval, s úgy kerülj a révhez vissza.
– Ha nagyságod megengedni méltóztatnék, talán jobb volna előbb a könnyű
kocsit helyezni a kompba, s aztán az ernyős és a nagy társzekeret. Úgy
sem lehet egyszerre átszállítani mindent. S addig a zajtól megrezzent
lovak le fognak csillapodni.
E nézetet megint a solymár koczkáztatta, de Szeredi nem válaszolt.
Figyelmét nagy mértékben egy különös jelenet vette igénybe.
A part legmagasabb pontján keresett állást, hogy láthassa, miként fordul
meg a hintó. A közben a Maros kanyarulata miatt szem elől eltünt
hajhászcsoport az előtéren ismét felmerült. Szeredi történetesen arra
fordítá tekintetét, s épen akkor, midőn már az üldözött egyén háta
megett volt az, ki lóháton kergeté.
– Mindjárt megfogják! kiálta Szeredi önkénytelenül kitörő örömmel, úgy
vélekedvén, hogy valami híres zsivány kerül kézre, s a közbátorlét még
biztosítottabbá válik, mint eddig volt.
De nem fogták el a képzelt gonosztevőt, mert gyors elszánással ugrott a
Marosba.
A lovas e veszélyes útra nem merte követni a menekültet.
Tétovázva nyargalt a parton, hihetőleg dühöngött, hihetőleg
szitkozódott, azonban Szeredi füleig nem hathattak káromlásai.
A nagyságos úr a kiváncsiság rendkívül fölfokozott érdekével nézett a
Maros hullámaira. Szerette volna tudni: megmenekült-e, vagy elmerült a
zsivány? Néha föl-fölrémlett valami alak, néha csak a sivár hullámok
látszottak.
– Mi történt? kérdi Szerediné a kompra érkezve.
– Egy zsivány ugrott a Marosba, hogy el ne foghassák.
– Ah! sohajtá az asszony meghökkenve.
– Csak talán nem félsz, hogy a hideg fürdő után kedve legyen
kiséretünket megtámadni?
– De hátha szegény elmerül!
– Akkor nem akasztják föl, válaszolt Szeredi.
– Ki tudja, vajon zsivány-e? jegyzé meg Szerediné a női kebel oly
természetes szánalmával.
– Hát mi volna más? szólt odavetve a férj.
– Úgy tetszik, mintha még úsznék.
– Elküldöm csatlósaimat, hogy mihelyt partra ér, fogják el.
– Az Istenért, ne tedd, esdeklett a nő. Ugyan miért volna a
szerencsétlen épen rabló. Nem üldöznek-e néha ártatlanokat? S ha szintén
bűnt követett volna is el, ki kivánhatja tőlünk, hogy mi szolgáltassuk a
hóhér kezébe? Utasok vagyunk, nem a törvény szolgái; urak, nem
poroszlók.
– Ha épen azt kivánod, miattam mehet a jámbor, a hová tetszik!
– Ah! most a partra mászik ki, szólt leplezetlen örömmel Szerediné.
– Kedvedért megfogadhatom gyermekeink mellé uszómesternek.
– Hallom, hogy zsiványt kergetnek – mondá a ponk aljához érkező Klára.
– Sőt ellenkezőleg egy talpig becsületes embert, válaszolta Szeredi, kit
nőm pártfogás alá vett, s kinek szerencsés megszabadulásáért ma fényes
lakomát fogunk tartani. De már vár reánk a komp. Siessünk! He! mit
csináltatok! kiálta most a solymárra és komornyikra riadva. Ki
parancsolta, hogy a nagyságos asszony hintója helyett elébb az enyémet
vigyétek a kompba?
– Könyörgöm alássan, jegyzé meg a solymár, féltünk, hogy a visszatérő
hajhászok kurjongatásai megint bokrossá teszik a Miska kocsis fogatját.
Szeredi, bár kevéssé ingerülve volt, nem kárhoztathatá e bölcs
előrelátást, s annál kevésbbé, mert a kergető lovast és az üldöző
karavánt visszafelé vonulásban szemlélé.
Megindíttatá tehát a kompot, az orvos és udvarmester felügyeletére bízva
az asszonyságokat.
Midőn a csoport közeledék, már tisztán kiveheté Szeredi a kiabálást: a
kompra! hamar a kompra!
Ez ingerlé őt. Nem azért, mintha az üldözött menekülése szivén feküdnék,
de mert föltevé, hogy látják a parton és kompban a főuri fogatokat s
mégis kiabálni mernek és a hajóba akarnának tolakodni.
– Sietni kell a komppal! ordítá a lovas, a másik part átjárójához érve.
– Ordítsd vissza neki, hogy fogja meg a száját, mert ebül jár –
parancsolta a solymárnak Szeredi.
A rendelet egész erővel teljesítteték.
Lovasunk hallván a figyelmeztetést, megtörlé bajuszát, s aztán szemét,
az egyiket azért, minthogy haragszik, a másikat, minthogy élesen akart
látni.
– Szeredi ő nagyságát gyanítom, mormogá magában. De én mégis nemes ember
vagyok. Ebül járok! Ne, ne! hát vajon mikor járt ebül a nemes ember?
Hej! ti parasztok, ti otrombák, ne kiabáljatok úgy! Fogjátok be a
szátokat, mert teremtugyse ebül jártok! káromkodék a hajhászókra, kik az
átjáróhoz közeledve, szintén a kompot sürgették.
Szeredi a révhez ért.
A gyermekek és asszonyok, mint merészebb vállalkozók, körül állták a
partot, részint bámészkodni, részint, hogy hamar kerülhessenek a kompba.
Szándékok dugába dőlt; mert a sólymár minden ácsorgót ostorával
elriasztott.
– Kend miféle ember? kérdé most Szeredi a lóháton ülő kék ruhást.
– Nemes ember, nagyságos uram! szólt a kérdett némi daczczal, de azért
süvegét, mint illik, kezébe tartva.
– Van-e armálisa?
– Van, nagyságos uram!
– S régi?
– Száz esztendős, nagyságos uram!
– Jól ügyeljen tehát, nehogy valamikép oly helyre jusson a nemeslevele,
a hol ha kiporoznák, kendnek nagyon fájna.
A kék ruhás egyén megtörülte bajuszát, férfiast és vakmerőt gondolt, de
mégsem mondá meg. Egy köhögés fejezte ki egész replikáját.
S más foglalatossága nincs-e a nemeskedésen kívül? faggatózék Szeredi.
– Kassai uram őnagysága rápolti gazdaságát kormányozom.
Szeredi most már halkabban kérdé. – Kit üldöztek kendtek?
– Egy szökött jobbágyot.
A főúrban balsejtelmek ébredeznek.
– Szálljon le kend a lováról.
– A ló Kassai István uram őnagyságáé, szólt az ispán, megerősítve magát
a nyeregben.
– A ló Kassaié lehet, de Rápoltot eladta, s épen azért jövök, hogy
átvegyem.
Szeredi e nyilatkozata a földre szállítá az ispánt.
Most a főúr a solymárhoz szólt – fogd föl a puskádat, s mondd meg az
ácsorgó parasztoknak, szaladjanak oly gyorsan haza felé, hogy a
nyulserét utól ne érje őket.
Az ispán is a parasztok közé akart tartozni, s lábát a legsebesebb
iramlásra készíté, de Szeredi kezét tevé a vállára.
– Kend velem marad, – szólt.
– A mint nagyságod rendelni méltóztatik.
Mihelyt a rápoltiak tőlök kitelhető élénkséggel mozdultak haza felé,
Szeredi hátravonulni parancsolá saját embereit is, s az ispán azon
félelmes megkülönböztetésben részesült, hogy a nagy úrral négy szem közt
társaloghasson.
(Most jól fogna nemes levelem, ha magammal hoztam volna, gondolá a
letartóztatott. Ez a szörnyű úr még el sem hiszi, hogy akármikor
előmutathatom.) Nagyságos uram! szólt nekibátorodva, – a volt földesúr
nehéz birság alatt kötelességemmé tette, hogy a most üldözésben levő
szökött jobbágyot elszökni ne engedjem. Vigyáztam is rája, csaknem úgy,
mint a nemeslevelemre, melyet kettős zár alatt tartok; de a
szerencsétlenség egy boszorkány árulása vagy vétkes könnyelműsége miatt
megtörtént. Azonban nagyságod bizonyságom lehet, hogy a szökevény nyomát
követtem, s ha meg nem gátoltatom, most is sarkában volnék, és ha
szárnya nincs, nem menekülhetne tőlem. Alázatosan protestálok tehát,
minden kár, költség és hátramaradás ellen, mely akár a volt, akár a
leendő földesurat e casus miatt érhetné, s óvást teszek az iránt is,
hogy rajtam, kinek ártatlanságát nagysád legjobban tudja, semmi birság
ne vétessék föl.
– A felől Szőke István uram fog határozni – válaszolá szinlett
közönynyel Szeredi. Mert a rápolti jószág új birtokosa, mint tudom,
Szőke Istvánt fogja föhatalmazottjává nevezni – említé Szeredi.
– De talán csak nem a bolondot, nem a szökött jobbágyot! kérdi az ispán.
– A Marcsánál levő beteget, kinek egészsége rövid időn helyre fog állni!
– Boldog Isten! hisz épen az szökött el.
– Mit? Hát Szőke István uramat merte kergetni? rivalkodék Szeredi,
mintha csak most sejtené először a szeme előtt lefolyt jelenetet.
Szerencsétlen ember! Itt is betelik, hogy a kit az Isten büntetni akar,
eszét veszti. Nosza! pattanjon kocsimra s egy óranegyed alatt Rápolton
teremjen. Ott fog a Maroson átkelni, mert nem akarom, hogy valaki
orrontsa a bárgyuságot, melyet elkövetett. Meg se álljon, míg Szőke
István uramat be nem éri. Lovaimat ne féltse, ne kimélje. Sólymárom
kenddel megy, hogy segítségére legyen. Mihelyt Szőke István uramat
megtalálják, kend bocsánatot kér ügyetlen eljárásáért, s nevemben
köszöntvén őt, hozzám hívja. A kocsiban természetesen a főhely Szőke
uramé, s kend a bakon ül. Ha a föllelt úr nem akarná kocsimat elfogadni
s általában bizodalmatlanságot tanusítani, akkor sólymárom mellette
marad, s kend hozzám siet jelentést tenni.
A túlpartiak, kik a kompra várakoztak, meg nem foghatták az átellenben
történt dolgokat.
Csak azt látták, hogy a kék ruhás és rézcsákányos perzekutor a Szeredi
kocsijával eltünt.
Később sem nyerhettek e rejtély felől kellő fölvilágosítást.
Szeredi a vezetéken vitt paripára űlt, s az orvos az asszonyságok
hintajában foglalt helyet, és így vonultak be a rév melletti helységbe,
hol Szeredi, a nagy uradalmak tulajdonosa, a legkisebb közbirtokosok
sorába tartozott.
A beteg bujdosó föllelésére küldött ispán pedig, a mint az iramló lovak
Szereditől távolabb ragadták, több és több büszkeséggel gondolt a
nemeslevélre. «Én üljek a bakra, s a szökött jobbágy a kocsiba! ej! ej!
Ő legyen Rápolton fölügyelő, s én segédje! ej! ej! A bolond uralkodjék,
az okos szolgáljon, ej! ej! Furcsa világot élünk! Azt nem merem kétségbe
vonni, hogy Rápolt el ne volna adva, mert egy országtanácsos nem
hazudhatik, kivált ha még a fejedelemnek sógora is. Tehát én üljek a
bakra, s a jobbágy a kocsiba! ej! ej! Na! ha Szőke Pista engem el nem
fog, bizony én sem tartóztatom le őt! Hadd nyargaljon gyalog, én
nyargalok szekeren. Ha orrom elébe bukkan is, ráesküszöm, hogy nem ő. De
hátha a nagyságos úr sólymárja ismeri? Ez nagy baj volna!»
Ispánunk ily elmélkedések közt bökkent arra a gondolatra, hogy illendő
volna utitársával beszédbe keveredni.
– Úgy-e, maga rég nem látta, azt az «izét», azt a «hogy is hivjákot», a
kit mi most keresünk?
– Neviről se ismerem – válaszolá a sólymár.
– Nem-e? Már az nagy baj, mert igazán szólván, én rövidlátó vagyok, s
száz ölről még tulajdon testvéremet is bivalynak vagy medvének
gondolnám. Tréfálnak is ezért velem, de csak a jó barátaim, mert a
gézengúz embernek nem tanácsolnám, hogy természeti hibáimat észre vegye.
Tehát fiatal uram! igazán nem ismeri maga «izénket?»
– Szavamra! nem.
– Leírom tehát egész külsejét, hogy észrevehesse, ha őkelme az
országútról eltérve, erre-arra csatangolna. Nagy fekete köpenye van,
olyan, mint a garabonczás diákoké. Haja nem sokkal vörösebb a
téglapornál, s orra a görbébbféle ért ugorkákhoz üt. Ezenkívül homlokán
szép darab holttetem van.
– Nincs miért tovább fáradjon a leirással, közbevágott a sólymár. Mert a
ki ennyi jelből nem ismer bujdosónkra, annak kár meghagyni a szemét.
Az ispán nevetett és hunyorított, mintha utitársa élczétől el lett volna
ragadtatva.
– Reménylem, mondá derült kedvvel, reménylem, hamar ráakadunk Szeredi
őnagysága pártfogoltjára, s beültetjük, mint illik a kocsiba; mi pedig
fölkuporodunk a bakra. Csak ne feledje el, fiatal barátom, a fekete
köpenyt, rőt hajat, ugorka orrot és a holttetemet.
– Még éjjel is róla fogok álmodni.
Kassai ispánja tetőtől-talpig elégült volt önmagával, azon finom
ötletére, hogy Szőke Pistáról hamis leirást közölt.
*
Szeredi, hogy annál biztosabban kézrekeríthesse a beteget, mihelyt nagy
kiséretével a szerény igényű udvarházba leszállott, gyors postát indíta
a fejedelemnéhez, s értesíté a történtekről, hogy Fehérvár felől is
nyomozók küldethessenek.
Valószinű volt, hogy Szőke, ha hamar nem tartóztathatik le, egyenesen
Kézdi-Vásárhelyre megy, hol feleségére és gyermekeire vélt találni. E
körülmény sem kerülte el Szeredi figyelmét, s főleg a Küküllő völgyét
jelölé ki a magas rokon által intézendő kutatásra. Ő is készíte a
szombatos papról oly személyleirást, a milyet csak összeállítni bírt; de
bár rajza mindenben hű volt, mégis reményét leginkább a rögtöni
nyomkövetésbe helyezé, s nem kétkedett, hogy az ispán és sólymár
legfölebb ebédre megérkezik a beteggel.
A dél elmult, az alkony közelgett, az esthomályt szürkület, szürkületet
sötétség váltá föl, de a kocsi nem jött. A család, a mint egy szűk
lakban telhetett, lefekvésre készülődött. Szerediné, ki annyi kényelmet
élvezett már, hogy számára az alkalmatlan csak az új, a szokatlan
ingerével bírhatott, igen jól találta magát Klárával és e nő két
gyermekével oly keskeny kamarában, melyben két ágy és egy bölcső minden
közt betölte. Éjfélig sem hunyta be szemét, mindig volt valami ötlete,
valami közlendője, melyet, hogy a kisdedek álmát ne zavarja, suttogva
mondott el, és Klára oly örömest folytatá e társalgást, oly csordultig
volt telve szive a meglelt magzatok miatti örömmel, hogy vonakodott
fejét a vánkosra hajtani, félvén az álomtól, mely ellenmondásos
természeténél fogva, talán csalódásként tünteti föl a valót, s reggelig
azon hazugsággal gyötörheti az anyát, hogy csak képzelte gyermekeit maga
mellett.
Szeredi a hanyatló kor és beteges test miatt általában a keveset alvók
közé tartozott. Nem vált tehát terhére a fejedelemtől kegyelt orvossal
folytatott társalgás és poharazás közt még sokáig várni az ispánt.
– Ha nem volna vele sólymárom, azt hinném, hogy kocsimmal és fogatommal
megszökött. Már most alig tudom, mi tevő legyek? Bevezessem-e Bodó
Klárát a rápolti birtokba s közöljem férje eltünését? vagy e szajkó
fészekben kínlódjunk még egy napig.
– Nézetem szerint jobb, ha nagyságod korán értesíti az ifju asszonyt a
történtekről.
– Csak azt sajnálom, hogy kegyelmed gyógymódját, melyhez a fejedelemné
annyi reményt kötött, nem kisérthettük meg.
– A kisérlet, nagyságos uram, már végre van hajtva – válaszolá az orvos.
– Hogyan? – tudakolta Szeredi.
– A véletlen, de nagy öröm hatásától vártam betegünk idegrendszerében a
szerencsés fordulatot; a helyett a véletlen nagy ijedelem és életveszély
jött közbe, hogy ugyanazon rendületet idézze elé. Lehet, hogy Szőke
István elméje egész tevékenységét visszanyerte volna, midőn nejét és
gyermekét meglátja, azonban Kassai uram poroszlói, a menekülési vágy, az
ijedelem, a Maros sodró örvényei, a hideg hullámok, a csodálatos
szabadulás szintén hasznos szolgálatot tehettek. Hatásoktól én legalább
annyit reménylek, mint az általam tervezett meglepetéstől; föltéve, hogy
a meghűlés vagy szertelen fáradság nem vont rá új betegséget. Aztán még
nincs okunk hinni, hogy a kiküldöttek nem hozzák őt magokkal, és az
iszonyú meglepetést a kellemes, az elragadó nyomban nem követi.
– Én országos ügyeinkre nézve is fontosnak tartom, hogy Szőke egészen
visszanyerje elméjét, s Kassai uram gonoszságairól egygyel több adat
legyen birtokunkban. A vén Pécsi, mint hallom, elutasított magától
minden tevékenységi igéretet, minden közreműködést. Nem tudja régi
nehezteléseit feledni. De máskép fog ő is beszélni, midőn meggyőződik,
hogy Kassai valamit forral ellene, s hogy czélját a legelső kedvező
alkalomkor végre is fogja hajtani.
Másnap délután megérkezett a kocsi, de benne csak a keresésre küldött
személyek ültek.