Laczkó István idegrendszere sokkal nagyobb válságon ment át, hogysem a
vén Marcsa orvosi tudománya hamar és bizton segíthetett volna rajta.
De Kassai, midőn démoni boszuból az őrültet a gyűlölt Marcsa keze alá
adta, bár akaratja ellen, oly jól intézkedett annak ápolásáról, mintha a
felebaráti szeretet legmelegebb érzése vezette volna.
Marcsa indulatos és bősz volt a gunyolódó gyermekek s az őt üldöző
emberek iránt. Mondják, hogy kuruzslása miatt tej helyett vért eresztett
Kata meg Jutka asszony tehene, mondják, hogy az ispánt, ki őt kalodába
tétette, jó erkölcsű lova azért veté egy mély árokba, mert bal fülébe a
banya taplót dugott; mondják, hogy a falusi biró háza azért égett el,
mert azelőtt való nap a korcsmában esküvel erősíté, mikép az alispán ő
kegyelme legfölebb két hét mulva borsószalmán fogja Marcsát
megperzseltetni; mondják, hogy a bojtár kedvencz juha épen akkor ellett
kétfejű bárányt, midőn az arczul csapta nejét, mivel a szomjas Marcsának
megengedte a korsóból ivást.
Szóval, sok gonosztettel vádolták Marcsát, s ha némelyike nem volt is
bebizonyítható, az legalább kétségtelen, hogy midőn fölingerelték,
átkozódni hatalmasan tudott, s hogy a reá kurjongató gyerekeket, ha
hébe-hóba utolérte, meg-megütögeté. E bűneit némileg enyhítette, hogy
szegény létére minden jutalom nélkül is örömest gyógyítá a
nyavalyásokat, de a faluban ritkán volt módja tudományát alkalmazni,
mert a jámbor életüek inkább akartak meghalni, mint boszorkányság által
fölépülni, s a kiket Marcsa kigyógyított, azok gyakran oly rossz
erkölcsű emberek voltak, hogy helyreállított egészségök miatt, a népnek
új oka volt a banyát a Marosba fulasztással fenyegetni.
Szőke Pista a rettegett, de nem gyűlölt betegek közé tartozott.
Gyalázta ugyan az ördögök fejedelmét, ki őt megrontá, s világosabb
perczeiben még Kassait is, de véleménye e részben Rápolt lakosainak
nézeteivel egyezett. S ha tőle, mint megszállottól féltek is, e
kényelmetlen érzést ellensulyozá, hogy a míg csak zsebében költeni való
pénz volt, a koldusnak fillért, a bénának apró ezüst pénzt adott, és
soha sem bántá azokat, kik iránta igazságtalanok voltak.
S mint örűlt Marcsa az egészen tőle függő betegnek, kit senki számon nem
kér, kit ha tetszik, kuruzsolatokkal, ha tetszik, gyógyfűvekkel
orvosolhat, s ki még meg sem szidja őt azért, ha javulást érez, ha
csendesen aludt, s ha ereje valamivel gyorsabban jön meg, mint a hogy
természetes úton hihető volt.
Marcsa talán, mert úgy tanulta, vagy talán a titokszerű és csodálatos
iránti vonzalomból, orvosságait phantastikus szertartások közt, és
holdjárat által kijelölt pillanatokban szedte, szárította, s főzte.
Aztán a növények nedvének hatását fokozni akarta leéneklésekkel, bűvölt
szenesvízzel, s ujja hegyében rejlő titkos erőnek, melyről korunk
delejezői is oly sokat tartanak, a beteg testébe áttételével. Ez a
gyógyrendszer nagy béketűrést kivánt attól, a kire alkalmazták, s nem
látszott a rossz lelkek segítségre hivásánál egyébnek. Könnyen
megfogható volt tehát, hogy Marcsa betegei közül sokan megtagadták tőle
az engedelmességet, a kik pedig a haláltól féltökben mindent
teljesítettek, a visszanyert egészségért ellenségeivé váltak.
Szőke Pista zugolódás nélkül vetette magát alá minden orvosi
kisérletnek, s valamelyik a Marcsa szerei közül csakugyan kedvező hatást
gyakorolt idegeire.
Zavart eszméi tisztultak, s voltak perczek, midőn csaknem egészen
világosakká váltak. Volt huzamosb időköz, midőn egészen élvezé a jelent,
s mindent, mi körüle történik, észrevett és fölfogott.
Néha a multba mélyedt be, s e zilált és összeszaggatott szövetből is
visszaemlékezése egyes fonalszálakat kikeresett, összefűzött, s
meglehetősen hű részletté alkota.
A vén banya pedig nevetett, sírt és átkozódott örömében, midőn Szőke
Pista feleségéről, gyermekeiről, lakáról, kertjéről és áhitatos hiveiről
szépen és hosszasan regélt.
Ilyenkor aztán Marcsa is elmondá, hányan állítják, hogy saját szemeikkel
látták volna őt a kürtőn kirepűlni. Pedig az alkalmasint hazugság, tevé
hozzá rejtélyes mosolylyal. Elbeszélé, hányan támadtak ellene, kik neki
köszönik életöket. S kérte Laczkót, hogy ne legyen háládatlan iránta, ne
szökjék meg búcsú nélkül, ne tegyen ellene hamis esküt, ne beszélje el
gyógyítása módját, ne panaszolja be a szolgabirónak ördöngösségért és
hígye el, hogy ő tudna ugyan rosszakarói szőlőjére jégesőt idézni, tudná
egész Rápoltot felhőszakadás által a föld szinéről eltörölni, de tenni
nem akarja, valamig csak a kétségbeesésig nem fog üldöztetni.
Laczkó homályos pillanataiban komolyan elhitte, a világosabbakban pedig
szeliden megmosolygá a vén asszony dicsekvéseit.
S így éltek nagy békeségben egymással.
A banya majdnem sajnálta, hogy gyógyszerei jobban hatnak, mint maga is
hivé, s pár hónap alatt talán meg kell válnia azon csodálatos embertől,
ki még soha sem fenyegette őt vízbefulasztással, s ki bár úrnak látszik,
parasztruhát hord, szökött jobbágynak mondja magát, s a háznál minden
terhesebb munkát úgy teljesít, mintha érette fizetése járna.
Egyszerre azonban megfoghatatlan változás mutatkozott a betegen.
Marcsa tudnillik csatangolásaiból hazatérve, egy hóvirágot hozott.
Midőn a távozó tél e jelét Szőke Pista észrevevé, keresztbe fogá kezét
és sokáig nézte.
Marcsa kiment a konyhára, tüzett rakott, hogy ebédet készítsen, s
legalább félóráig künn maradt.
Midőn ismét a szobába jött, Szőke Pistát ugyanazon helyzetben találta,
melyben hagyá.
Mellén átkulcsolt karokkal, redős homlokkal, mozdulatlan állott a beteg.
Pista szemei bősz fénynyel, átható éllel függöttek egy ponton, mintha
még mindig a hóvirágra tekintene. A magába mélyedés e csodás neme akkora
fokú volt, hogy nem hallá a közelgő lépéseket, a megszólítást, s nem
érzé, midőn Marcsa rá tevé kezét, mintha álomból akarná fölébreszteni. A
vén asszonynak erősen kellett őt megrázni, hogy eszméletre hozza, ekkor
pedig hüledezve nézett az alkalmatlankodóra, mintha nem ismerné, s midőn
meglepetése szünt, arczvonalai sötét, ravasz, rejtező kifejezésbe
burkolóztak.
Hiába tudakolt Marcsa, mert kikerülő választ nyert.
A beteg később sem nyilatkozott elmélyedése okáról. Általában
tartózkodóvá lett. Ritkábban mosolygott, ritkábban társalga Marcsával,
szeretett magányosan lenni, s valamit forralt, valamin gondolkodott,
valami fölött küzdött esze és kedélye.
– A tavasz! a tavasz! sóhajtá végre. Mit is akar tőlem ez a tavasz?
Csakugyan nem szökött el? Megjelen a folyó esztendőben is? Azt véltem,
föllázadt a természet ellen s nem akarja e kényúr robotját teljesíteni!
Marcsa anyó, hiszi-e kend, hogy lesz valaha tavasz?
– Minden bizonynyal, fiam! hisz már kezd a hó olvadni.
– Annál rosszabb! annál rosszabb! jegyzé meg Laczkó s a szegletbe
huzódott, hallgatva, merengve.
A hó csakugyan olvadott. Bő hullámokkal hömpölyge a Maros, s medrét
néhol keskenynek találá, és a rónán szétteríté árjait.
A nap pedig ragyogott, s melege érezhetőbb lett.
Minden sugár, mely a természet fejlesztésére hatott, élesíteni látszott
a beteg elméjét, s nyugtalanítani szivét.
Marcsa a kis kert sövénye mögött néhány császnára és ibolyára talált.
Bokrétába köté, s a még alvó Laczkó Pista ágya elé tevé az asztalra.
A vén asszonyt csakhamar egy lebetegülő nőhez hívták, s paraszt-ebéd
előtt nem jöhetett vissza.
Pista kérő és parancsoló tekintettel lépett elébe.
Arcza sápadt és fájdalmas kifejezésű volt.
Gyaníthatólag nagy küzdelmeken ment át.
– Marcsa anyó! szólt, megragadva a banya kezét, kend titkos mesterségből
él. Mihez ne tudna tehát? Úgy-e e virágokat (ekkor a bokrétára mutatott)
téli álmokból ébresztette föl? Nemde, ott voltak szekrényében a száraz
fodormenta, az ökörfark és méhfű közt, magok is szárazon s elfonnyadva.
[Illustration: – A tavasz! a tavasz! – sóhajtá végre.]
– Nem, fiam! most nyiltak ki a kertsövény mellett.
– Esküdjék meg, Marcsa anyó, hogy nem ördöngösség által születtek újra.
– Miért ne esküdném, fiam! Hisz annyira még nem vittem a varázslatot,
hogy a tavalyi virágokból frisseket tudjak teremteni.
– Úgy hát, Marcsa anyó, hihető, hogy az idén tavaszt kapunk!
– Szépet, fiam! virágost, meleget.
– Az iszonyú volna! sóhajtá Pista, homlokát dörzsölve.
– S fiam, miért félsz a tavasztól?
– Nem tudom, válaszolá a beteg, őszintén, de csüggeteg hangon. Félek a
dühös ebtől, a tavasztól és… és… kitől még? Ah! most jut eszembe,
Kassaitól.
– Fiam! kettő közülök igen rossz. De a tavasz ártatlan. Megérkezésekor
örvendeni szokott az egész világ.
– A boszorkány is?
– Miért kérded?
– Mert azt mondják a gyermekek, hogy te boszorkány vagy.
– Ha tudnék is azzá lenni, nem akarnék, szólt a hiú Marcsa rejtélyes
mosolylyal.
– Hát a csodatételhez sem értesz, s mégis engem szeretnél kigyógyítani?
– De már miért ne értenék, fiam? Tökéletesebb boszorkány vagyok én, mint
az igaziak. Hanem azért még sem hagylak el tégedet márczius 22.-ikének
éjjelén.
A márczius 22.-ikének említésére megrázkódott a beteg.
– Ne félj, szólt csendesítőleg Marcsa, száradjon el kezem-lábam, legyen
egyik szemem vakká, másik kancsallá, ha akár a kürtőn, akár az ablakon
vagy ajtón e házból kimegyek! Pedig márczius 22.-ikén, mint Istókné
beszélte, a boszorkák nagy összejövetelt tartanak épen éjfélkor, midőn a
tavasz első szombatja kezdődik.
– Oh az első szombat! hörgé elképedve Laczkó István. Vér tódult arczára,
s ismét sápadt lett. Melle emelkedett, szemei vadul égtek. Ki mondá
neked, szólt megragadva a banyát, ki mondá, hogy ekkor árulta el Judás
Iskariotes a mestert? He, he! azt gondolod, a harmincz darab pénzt én
kaptam. Korbácsot igértek feleségemnek, rongyot és éhhalál,
magzataimnak. S te még állítani mered, hogy férj nem voltam. Hisz azért
kárhoztam el. Miként történt ez? mondd meg jámbor jós, ki a csillagokból
olvastad, hogy az Isten épen akkor fogyatkozik meg irgalomban, midőn
fölöttem fog itéletet mondani. He, he! úgy-e, te kaczagtál? Gúnyolódol
velem. Büszke vagy rá, Marcsa anyó, hogy Szőke Pista arczán elolvastad a
három betűt. Ő kém, nemde? Szégyelje meg magát titkos tudományod, midőn
csak azt fedezi föl, mit az egész világ untig ismert. Bűnömet éles
szemével leste a vakondok, fölrezzent miatta álmából a gözü, kifecsegte
a hal, s most fölötte bölcselkedik a füles bagoly és azóta komolyabban
néz a sötétségbe, több halálról huhog, mint a mennyi bekövetkezhetik.
Hamis prófétája a tollas állatoknak, ne rágalmazz engem. Csitt! ha te
mindent kigondolsz, micsoda új okért kövezzenek meg az emberek?
– Csendesedjél, édes fiam! rimánkodék Marcsa, a beteg erős kezétől és
szilaj szavaitól egyaránt megrettenve. Ereszsz szabadon, majd hozok oly
italt, melyből néhány csepp eloszlatja nyugtalan érzéseidet.
– S ne volna valóság, hogy márczius 22.-ikét megérjük?
– Sőt tovább is élünk, még pedig egészségesen. Kóstold csak meg
orvosságomat, s mindjárt jó kedved lesz.
– Tehát most a temetéseken kaczagni szokás? Eddig csak a hamis könnyek
voltak divatban és a szinlett gyász. Ma, gondolom, csütörtök. Holnapután
temetünk. S ki halt meg, Marcsa anyó? Még azt sem tudod? Hozd hamar a
hűsítő italt. A pokol agyvelőmbe tette át egyik kemenczéjét, s a pőre
ördögfiak gyorsan fűtenek. Nekik soha sem lehet elég nagy a meleg, de mi
szegény bűnösök finom idegüek, érzékeny bőrüek vagyunk, s csak ezért
kárhozunk el. Te nem ismered a lét mélyebb titkait. Eredj, hozd az
italt.
Marcsa elkészíté a konyhában az orvosságot, de midőn a szobájába jött,
az ablakot nyitva találta, s a kertsövényen épen átugrani látott
valakit.
Maga is kinyargalt az utczára, s tele torokkal kiáltá Szőke Pista nevét.
A jól ismert hangra összecsődültek a gyermekek, kurjongattak, útját
állták, szoknyáját rángatták hátmegől.
Szokatlanul föl lévén indulva, átkok helyett kövekhez és galyakhoz
folyamodott. Ez erélyesebb neme az önvédelemnek megszeppenté, s gyors
hátrálásra birta a kisded üldözőket, de az anyáknak és nénéknek
közbevegyülésre adott alkalmat. Egyik az ablakból, a másik a kapu előtt
nyelvelt, némelyike a pemetét ragadá meg s az utczára nyargalt. A
viszály barátjai, az ebek is, a banya körül kezdettek csoportozni, s
ugatásaikkal kisérék a sivalkodásokat és szitkokat.
– Csak rajta! ti csürhék, ti pimaszok! kiabálta Marcsa, hol oláhul, hol
magyarul. Üssetek, tépjetek, marjatok, rágjatok, csak rajta! Majd
megfizet nektek a kis-biró, az öreg-biró, az ispán, a szolgabiró és a
tekintetes vármegye, csak rajta! Lesz vessző, korbács, deres, kaloda,
vallatás, itélet, tömlöcz, csak rajta! Ne engedjétek, hogy földesurunk
őnagysága szökött jobbágyát utólérjem. Majd lesz zálog, kibecslés,
kobzás, kettős robot, kettős dézma, majd kihúzzák alólatok a
szalmazsákot, a derékaljt, a lepedőt, elhordják konyhátokból a fazakat,
a bögrét, a serpenyőt, a lábast, a vaskanált, a nyársat, csak rajta!
Hagyjátok szaladni a jobbágyot, s fogjátok el helyette a banyát. Majd
lesz elég csurmolya, vadlencse, konkoly, üszök, kőeső, jégeső, békaeső,
nehéz nyavalya, marhadög, dögmirigy, bélpoklosság, csak rajta! He! hó!
hová bújtatok, hová osontatok, hová lapultatok, hová tűntetek! Csak elő!
Hadd lássam, melyik üt, melyik szúr, melyik tép, csak rajta. Hol
vagytok? Senki sincs! Márton uram! jó, hogy a kuczik mellől kiütötte
kend az orrát, szólt most, az ellenségeitől menekült Marcsa. Nagy dolog
történt. Nagy veszedelem érte a falut. Elszökött a szökött jobbágy. Kend
a biró, kendnek húzzák le érte a szűrét, a bőrét. Keresse meg, ha
tetszik. Semmi közöm hozzá. Haza térek, egy toppot se lépek. Kend a
biró. Csak rajta!