Dajka püspök Kassai fulánkos czélzatai óta, komolyan kezdé félteni
Zsófia herczegnőt, a fejedelmi udvart és heves vérű György úrfit Bodó
Klárától, a híres képmutatótól, ki az erkölcs álarczát oly jól tudja
hordani.
Szivét rettegés fogta el, midőn rágondolt, hogy a történhető
szerencsétlenség valódi oka végtére is ő, mert nem kellett volna
szánalomtól indíttatva, oly némbert vezetni a nagyasszonyhoz, kinek
múltjával egészen ismeretlen volt. De hisz’ tévedt nőnek képzelte; s
hogy teheté föl, hogy a fejedelemné az ellenkezőjének hivésére
csábíttatik? E mentség mást az önvád alól föloldhatott vala, míg a
jámbor püspököt nem nyugtatta meg. Szorongása óránként növekedett.
Azonban azt is fontolás alá kellett vennie, hogy vajon Kassai nem
unokaöcscse iránti vonzódásból képzeli-e Bodó Klárát oly vétkesnek? S
ekkor nem volna-e kegyetlenség a különben is szerencsétlen némbert az
udvarból kiűzetni, hol az üldöztetés ellen menhelyet talált? Dajka nem
tudta fejéből kiverni azt a rögeszmét, hogy a gyűlölet és remegés,
melyet a Kassaival társalgáskor Klára arczán észrevett, vétkes szerelmi
viszonyból eredt, s negyven éves lelkészi pályájának tapasztalatai arra
inték, hogy épen ily kérdésekben kell az érdeklettek kölcsönös vádjait
kétkedéssel fogadni, és semmi elővélemény által túlságos szigorra nem
csábíttatni.
Alkalmat keresett tehát a nagyasszonynál Klárára vezetni a beszélgetést,
s általános czélzásokkal óvakodást tanácsolni az idegen némber iránt, de
intései annyira nem hordák magokon a cselszövény mázát, annyira távol
voltak minden rágalmazástól, hogy épen őszinteségök miatt a fejedelemné
figyelmét teljes mértékben fölébreszték. Szóból szó fejlődött, s a
püspök elbeszélé, a mit Kláráról hitt, s a mit az öreg Kassaitól
hallott.
Rákócziné arczán ingerültség jelei mutatkoztak.
Vette észre, hogy Kassai megkezdé titkos működését a szombatosnő ellen.
Nem kétlé, hogy a gyanút benne a Zsófia herczegnőnél lefolyt jelenet
idézte elő.
Lehetségesnek tartá, hogy Kassai már sejté Klárában Laczkó István nejét.
S a fejedelemné büszkeségét megtámadta azon helyzet, melyben kénytelen a
gyöngédség és szánalom tanácsának engedve, elhallgatni pártfogoltja
nevét.
Az első perczben már ajkain volt az egész titok, de szokott óvakodása
győzött a pillanat benyomásán. – Bizonyosak vagyunk benne, szólt, hogy
Klára nem ismeri Kassai Elemért; s ha ismerné, csak hálával viseltetnék
iránta. Egyébiránt, nem akarjuk kétségbe vonni, hogy Kassai István
uramnak lehet más és talán fontos oka, azon személyről rossz hírt
terjeszteni, kit főtisztelendőséged hozzánk vezetett. Mi nem vagyunk a
szivek és vesék vizsgálói; de alig hiszszük, hogy a gyalázás, melylyel
Klára illettetik, ne esnék vissza azokra, kiktől kerül. Az idő hamar fog
mindent világosságra hozni, s addig is, míg ez történnék, figyelemre se
méltassa főtisztelendőséged a kósza hireket, s maradjon szilárdul a
mellett, hogy helyesen cselekedett, midőn egy ártatlan szenvedőt
kegyelmembe ajánlott.
– Az Isten ő szent felsége adjon magasságodnak – szólt a püspök
elérzékenyülve, – hosszas életet, hogy számos alkalma legyen könnyeket
letörleni, megvigasztalni a csüggedőket, bátorítani a gyengéket, kikre
az életben erős küzdelem vár! Nyugodtan távozom és semmi sem fog többé
arra tántorítani, hogy kétkedjem ott, hol országunk nagyasszonyának
bölcsesége csak bizalomra talál okot.
– S nincs is miért titkolja főtisztelendőséged, még Kassai előtt is, jó
véleményemet Klára felől – válaszolá Rákócziné, egy uralkodónő ismét
fölébredt büszkeségével. Lehet, hogy ő meg fog ütközni e híren. Annál
rosszabb rá nézve. Különben Klára kiléte az én titkom, melyhez a
világnak semmi köze, de ha Kassai uram ő kegyelme mégis kiváncsi volna,
másnál többet tudni felőle, akkor forduljon hozzám. Neki, egyedül neki,
adhatok fölvilágosítást, ámbár alig képzelem, hogy örömét lelné benne.
Dajka püspök sokkal eszélyesebb volt, mintsem e határozott
nyilatkozatból bátorítást merített volna, hogy az öreg itélőmestert
bármiről értesítse.
– Minek fujjam, a mi nem engem éget! gondolá magában. Világos, hogy a
nagyasszony Kassai ellen föl van ingerülve, s nem illenék papi
helyzetemhez, hogy szóhordás által viszályt terjeszszek.
Ez oly keresztyéni, mint ildomos szempontból még csak azt sem említé,
hogy a fejedelemnénél volt.
*
Szeredi hamar akadt a szombatos pap nyomára.
Segíté a hirtelen eltünt föltalálásában az a körülmény, hogy egy kis
birtokrésze Rápolthoz közel feküdt, s hogy a népre nagy benyomást
gyakoroltak a szökött jobbágy rejtélyes lénye, sötét, érthetetlen, de
babonás félelemmel hallgatott nyilatkozatai. A gonosz lélektől
megszálltnak tarták, s kivált miután a boszorkányság hirében álló vén
Marcsához vitetett, kerülte őt minden, s a ki csak vele találkozott,
keresztet vetve tért ki útjából.
A banya azonban az egész környéken ismeretes volt gyógyításairól, s
rossz hirét, üldöztetését leginkább annak köszöné, mert szerencsésebb
vala, mint a hátszegi borbély, a dévai baromorvos, sőt oly betegének is
visszaadta egészségét, kiről a szászvárosi okleveles orvos már rég
lemondott.
Szeredi még aristocratikus gőgjéből és gunyoros modorából is sokat
tudott föláldozni, midőn Kassai megbuktatását eszközölhette, s
rokonának, a fejedelemnének szolgálatot tehetett. Ezért viseltetett
rendkívüli részvéttel Szőke Pista és egész családja iránt.
A portusi áradatkor épen Rápolt melletti birtokából volt hazatérendő,
melyet addig alig látogatott meg, de a hol most egy roskadozó,
elhagyott, s minden kényelemtől megfosztott lakban huzamos ideig
tartózkodott.
Visszaérkezésekor kétségkívül részletes értesítéseket hozhatott magával
a szökött jobbágy felől.
Szeredi sokkal erélyesebb volt, mintsem a nyert adatokkal buktatási
terveket ne kötött volna össze.
De a fejedelemné, noha nagy részvéttel viseltetett Klára iránt, s noha a
vallásháborút óhajtó párthoz szított, férje és az ország iránti
kötelességéről magas véleménynyel birt. Ezenfelül még önérzete,
büszkesége sem engedte, hogy bárkivel is egy hivatalnok megbuktatására
szövetkezzék. Legcsekélyebb rokonszenvvel sem viseltetett Kassai iránt,
de szorgalmáról, hűségéről és államférfiui képességéről kedvező
véleménynyel volt. Hibáztatta a hatalmas minister elveit, keveset
tartott jelleme felől, szerette volna tisztább kezekben látni a
kormányt, de mély erkölcsi érzete mellett sem élt akár azon csalálomban,
hogy a legjobb ember okvetetlenül legjobban kormányoz: akár azon
balvéleményben, hogy Kassai esküdt ellenségei csak azért haragusznak rá,
mert bűneitől irtóznak.
Míg tehát Szeredi Szőke Pista üldöztetését politikai czélokra akarta
kizsákmányolni, a fejedelemné elégnek tartá, Klára családját az
igazságtalan eljárás ellen biztosítani, a szenvedett méltatlanságokért
kárpótolni, s Kassait – a mennyiben kikerülhetetlen volt –
megszégyeníteni.
Ennélfogva nem állhatott rá Szeredi javaslataira.
S Dajka püspök látogatása után sem változtatta szándékát; csak annak,
mit Klára iránti aggodalomból néhány napig még függőben akart tartani,
siettetését határozá el.
A következő reggel a leányok termében egyszerre elterjedt a hír, hogy «a
fejedelemné titka» az udvarból eltünt.
Este még intézkedéseket tőn, még utasításokat adott némely nehezebb női
munkákban, de virradat után mindjárt, a Zsófia herczegnő legújabb
megrendelései végett, magához hivatta Pethneháziné; azonban a nőcseléd,
kit érte küldött, azon hírrel tért vissza, hogy a kisasszony az éjjel
elutazott.
Hova? s minő alkalommal? senki megmondani nem tudta.
Köz volt a meglepetés, s még magasabbra lőn fokozva, midőn Zsófi, ki
Klárát minden délelőtt magához viteté, most nyugtalan arczczal, sietve
jött Pethneházinéhoz, s követelte tőle, hogy az öltözködési órára
okvetlenül előkerítse Klárát; különben maga fog föllelésére
intézkedéseket tenni, s ha megtalálják, többé oly hanyag gondviselet alá
nem bizza, mint az udvarmesternőé volt, hanem szállására viszi, és saját
őrizete alatt tartja. Ezentúl a kamarása, Gyulai Ferencz, lesz Kláráért
felelős.
A zenebonának a fejedelemné azon izenete vetett véget, hogy Klára az ő
parancsára utazott el, rövid időre.
Gyulai örvendett, már többé nem látá a bűbájos ismeretlent, könnyű
léptekkel, összeszedett arczczal, választékos izlésű s mégis oly
egyszerű öltözetben, haladni el mellette, és egy alig észrevehető, de
kecses bók után a herczegnő belső termeibe sietni.
Meg volt elégedve, hogy e szép kisértettől megmenekült, kinek föltünése
mindig valami babonás megdöbbenést, valami badar nyugtalanságot költött
föl keblében. Mire valók is voltak e haszontalan gerjedelmek, melyek a
leendő államférfiú komoly czéljaival ellenkeznek, s józan eszének
szégyenére válnak? Ha legalább a Pécsi Simon leánya volna Klára; vagy,
ha legalább a gazdagságot régi czimer kárpótolná! De ki hozhat föl még
erre nézve is kétségtelen adatokat? Milyen könnyű lesz neki egy
álomképet elfeledni, mely a földhöz nem tartozik, s hasonlít a légi
jelenetekhez, melyek csak pillanatig kápráztatják a szemet, és a
láthatárról nyom nélkül távoznak!
Gyulai sokért nem adta volna, hogy Klára elutazott.
De ha lassan nyilt meg az ajtó; ha halk suhanást hallott közel és távol:
akkor szive összébb szorult. Ha az öltöztető két palotahölgy a kitűzött
órában a belső termekbe lépett, akkor ő szokatlanul komorrá lőn. Ha Anna
néne, vagy akárki más történetesen Klára nevét említé, akkor ő
mosolyogva, gúnyosan, de mindig megkérdezte, hogy hová illant az a kóbor
lány, kit a herczegkisasszony oly nevetségesen szeretett, mintha
karácsoni ajándékban kapott báb volna?
A fejedelemné hintaja az első udvar kapuja előtt állt meg.
A nagyasszony épen sétakocsizásból tért vissza. Maga leszállott ugyan,
de Pethneházinét a friss lég további élvezetétől nem akará elvonni, noha
az szorosabban huzódék be a hintó szögletébe, összébb szorítá felső
ruháit, és kipirult arczából gyanítva, szembetünő kedvet érezhete
valamivel melegebb légmérsék iránt.
A fejedelemné szokatlan órában lépett férje lakosztályába, s egyenesen a
«kék teremnek» tartott, melyet Bethlen Gábor kisebb tanácskozásokra
használt; most pedig a fejedelem irószobája volt.
Ott találta Kassait, ki harmadnap óta, most először jelent meg az
udvarnál.
A fejedelemné alkalmasint értesítve volt arról, hogy az itélőmester úr
még nem távozott el, sőt talán épen csak ezért lepte meg látogatásával a
fejedelmet, még a tanácskozás vége előtt; de talált ürügyet oly családi
hírek közlésében, melyek Rákóczit különösen érdekelték, s csak miután
vele a mellék-kabinetban nehány szót váltott, említé, hogy Kassainak is
akarna valamit négyszem közt mondani.
– Nem szeretem, midőn asszonyok vegyítik a politikába magokat – szólt
félig tréfásan, félig komolyan Rákóczi.
– Én az itélőmester urammal, – válaszolá a fejedelemné, midőn már a
kabinet ajtaján tartá kezét, – nem az országos, hanem csak a rápolti
dolgokról akarok értekezni.
Lehetetlen, hogy a hangosan ejtett végszavakat ne hallotta volna Kassai,
s ennélfogva a fejedelemné meg sem ütközött, midőn a minister arczán a
zavar és átallás észrevehető jeleire talált.
– Tanácsos uram! – mondá nyájasan, de határozott kifejezéssel,
kegyelmednek van egy félrefekvő birtokrésze, melyet czélszerűen nem
használhat. Igen lekötelezne, ha a vételárán nekem átengedni
sziveskednék. Hogy minden javítást és a gazdaság folytatására szükséges
ingóságokat szintén hajlandó volnék megvásárolni, az önkényt értetik. A
jószágrész, melyre czélzok, Rápoltnak alig teszi negyedét.
– Rápolt, – szólt Kassai erőltetett mosolylyal, – fönségednek, kegyelmes
asszonyom, szintén nem esnék keze ügyébe.
– Igaz, de a vásárban nevezetes érdekem forog fönn.
Kassai kérdő tekintetet vetett a fejedelemnére.
– Szőke Istvánt akarnám a jobbágyság alól fölmenteni – szólt ez, oly
hangosan, hogy tartani lehetett, miként szavai behatnak a kis kabinetba.
Kassai meghökkenését daczczal igyekezett leplezni.
– Ha fönséged szerencsés emlékezőtehetségével birnék, meg tudnám
mondani, mennyi érdek köt Rápolton egyik vagy másik jobbágyhoz. Most
azonban csak annyit említhetek, hogy nem örömest válnék meg épen e
birtokrésztől.
– Reménylem, kegyelmed még sem fogja kérésemet visszautasítani. Én Szőke
Pistát szabaddá óhajtanám tenni, mert egészséges korában sem alkalmas a
jobbágy kötelességeinek teljesítésére, s miután elméje most meg van
támadva, csak gondos ápolás mellett remélhető, hogy más és hozzá méltóbb
hivatásra valaha képessé lesz.
Kassai szíve meghült, tagjai átfáztak azon gondolatra, hogy a
fejedelemné, a szombatosok ellen tervezett csiny előtt három nappal, ily
részletes adatokkal bir egy szombatos sorsa felől.
– Ellenségeim talán fönségednek nyomós érvekkel bizonyíták be, mennyire
nem volt jogomban Szőke Pistát szökött jobbágynak tekinteni és
letartóztatni.
– Kegyelmed e részben jogosan cselekedett, s nincs a fejedelemnek, nincs
az országnak akkora hatalma, hogy Szőkét a törvényes földesúr hatósága
alól kiragadhassa. De épen az itélőmester uram érdekében óhajtanék a
rápolti birtokrész földesasszonya lenni. Mert Szőkét kegyelmed kémjének
tarták, bár, úgy hiszem, helytelenül.
– S ha kémem lett volna is, szólt Kassai, mit egyébiránt senki sem
bizonyíthat be, még eddigelé a kormányokat nem volt szokás azzal
vádolni, hogy a dolgok felől miért igyekeznek magoknak értesítést
szerezni?
– Kétségkívül nem, válaszolá a fejedelemné. De vannak, kik azt beszélik,
hogy Szőke azért követeltetett vissza, még pedig a törvényes eljárás
megsértésével, mert nem akart kémmé aljasodni.
– E hírt, melyet most van szerencsém először hallani, alkalmasint
Szeredi ő nagysága barátságának köszönhetem.
– Kívüle még maga a beteg is néha ily czélzatokat ejt.
– Tehát ellenségem és egy őrült vádolnak?
– Szőke Pista neje is tényekről beszél, melyek e gyanút ébreszthetnék
föl.
Kassai mintha villám által lett volna sujtva. Eddig csak csodálkozott a
fejedelemné adatain; most már megrémült, midőn egy egészen ismeretlen
körülmény merült föl. Hogyan értesült a nagyasszony a szökött jobbágy
nejének nézeteiről? mily nagy lehet az összeesküvés, mely ily titok
birtokába juttatá? minő buktatási tervet kovácsolnak az ellenségek, kik
annyi alattomossággal és ügyességgel tudnak aláaknázni? S mindez a
válságos balázsfalvi gyűlés előtt három nappal történik!
E gondolatok, e talányok és aggodalmak egyszerre zuhantak Kassaira, s
lábai alatt ingadozni vélte a földet.
A fejedelemné emeltebb hangon folytatá:
– Tisztába hozni soha sem lehet az ily természetű vádat, de megczáfolni
is szintoly nehéz.
– Hátha – szólt most Kassai, egy ötlettől áthatva és fölbátorítva, –
hátha mégis más okból küldöttem volna a kapa és ásó mellé Szőke Pistát,
a szombatos szentet? Fönséged csak az egyik felet hallgatta ki, s
reménylem, kegyes lesz a vádlott mentségeit is elfogadni.
– Részemről nem forog itt fönn semmi vád – válaszolá a fejedelemné. Én
óhajtanám megvásárlani Rápoltot; mert így gondolkozom: ha kegyelmed
jobbágyságban tartja Szőkét, akkor ellenségei nemtelen boszú gyanújával
terhelik; ha pedig fölszabadítja, akkor nagylelkűségét félelemre, egy
titok felfedezésétől való megrettenésre magyarázzák. Úgy hiszem, egy
fejedelemné mindig aggódhatik, ha férje hű szolgái, bár hibájokon kívül,
fonák helyzetbe hozatnak.
Ekkor kilépett a kabinetből Rákóczi.
Kassai, mintha a magas tanú jelenléte legkevésbbé sem zavarná, nyájas,
mosolygó arczczal mondá:
– Tökéletesen megnyugszom fönséged kegyes ajánlatában. Rápolti
birtokrészem eladásáról a szerződést még ma délelőtt a fejedelmi udvar
ügyvédével együtt irásba foglaljuk!
– Kár volt itélőmester uramnak az alkuval sietni – szólt nevetve
Rákóczi, mert a fejedelemné bizonyosan aranybányát fedezett föl a
rápolti hegyekben. Különben megfoghatatlan, hogy takarékos létére,
miként birt öt percz alatt a fizetendő összlet iránt tisztába jönni épen
kegyelmeddel, kit eddigelé még rokonunk, Szeredi sem tartott
javíthatatlan pazarlónak.
– Részemről, fönséges uram! nem panaszkodhatom a szerződésre. A jószág
és az ingóságok valódi árát kapom vissza. S csak egyet sajnálnék, azt
tudniillik, ha ő magassága, a fejedelemné a jobbágyság alól
fölszabadítaná egyik emberemet, kit én a bitófa alól követeltem vissza,
hogy életét megmenthessem. Szép eszű, mívelt férfiú; de makacs lázadó
volt, ki legerélyesebben izgata a szombatosság mellett. Az Isten keze az
ő bűnös fejére nehezedék, s terhes nyavalyával sujtá. Bármily gonddal
orvosoltattam, egészsége helyreállításához kevés a reményem. De azt
bizonyosan tudom, hogy ha tébolya megszünnék, a szombatossági őrjöngés
még szilajabban törne ki belőle. Nem szeretném, ha Rápolt valaha
történeti nevezetességre jutna, ha onnan terjesztene egy rajongó kanócza
az egész országra szétáradó égést.
– Az itélőmester Bodó Klára férjéről beszél, szólt a fejedelemné, a
magas hitvestárs felé fordítva tekintetét. Fenséged hivatalnokait
szólítottam föl, hogy küldjenek hozzám kimerítő tudósítást e férfiú
magaviselete felől. Ma vettem a háromszéki alkirálybiró levelét, melyben
említi ugyan, hogy a kérdés alatti személyt sokan szombatos papnak
tartják, de egyszersmind bizonyságot tesz jámbor, szelid és mérsékelt
magaviseletéről. Fölhozza a közsajnálkozást is, melyet véletlen eltünése
okoz. A nép kedvelte őt becsületes életéért, nejét pedig az egész vidék
áldja, mert a szerencsétleneknek vigasztalója, a betegeknek ápolója, az
ügyefogyottaknak tanácsadója volt. Fönséged tudja, hogy az illető
tisztek megtalálására engedélyt kértem.
– Most már emlékszem. Tehát Bodó Klára, kinek szépségét Zsófia herczegnő
az egekig magasztalja, a jobbágy szombatosnak hitvese?
– Megszünik holnap jobbágy lenni – válaszolta a fejedelemné.
– Ne siessen fönséged a fölszabadítással, jegyzé meg a fejedelem, mert
itélőmesterünk emberismeretéről, belátásáról és tapasztalatairól többet
tartok, mint egész székelyföld hivatalnokainak értesítései felől.
– Általában magam is, válaszolta a fejedelemné; de a jelen esetben
kénytelen vagyok hinni, hogy az itélőmester uram tévedt.
– Legyen bár úgy; nem örömest tűrök udvaromban szombatost. Rossz példa
volna, mely keserű gyümölcsöket teremne. Fölbátorítaná a rajongókat, s
félelemmel töltené be az igazhitűek szivét. A törvény hűtlenségi vád alá
veti a szombatosok pártfogóit is, s alig folyt le négy hó azóta, hogy a
kulcsos városok falaira szegzett rendelet által ébresztettük új életre a
szunnyadó törvényt. S most már fönséged egy szombatos pártfogójává akar
lenni? Kit büntethetünk meg, ha nem pöröltetjük be legelőször saját
hitestársunkat, Erdély fejedelemnéjét?
– Ezt ő magassága iránti gyöngédségből nem említém, noha aggodalmaim
kútforrása volt – szólt szeliden mosolygva Kassai.
– Én nem a szombatost, hanem a súlyos betegségben sinylőt veszem védelem
alá. A keresztyén könyörületnek nincsenek a hitfelekezetektől függő
korlátai. Alamizsnája, ápolása még a pogányokra is kiterjed.
– De hát mit tesz akkor, midőn a beteg fölgyógyul, s fönséged csak a
szombatost lesz kénytelen maga előtt látni? kérdé Rákóczi.
– Azért szabadítom föl még mint beteget a jobbágyság alól, hogy midőn
egészségét vissza fogja nyerni, ne legyen velem semmi összeköttetésben.
– De Bodó Klára, kit fönséged magához vett, nem látszik orvosi kézre
szorultnak; ellenben csaknem bizonyos, hogy férje tévedéseiben osztozik.
– Igyekezni fogok hiteszméit megvizsgálni, s ha azok nem volnának oly
hibátlanok, mint tettei, mint egész magaviselete, akkor buzgó
könyörgéssel folyamodom az Istenhez a rábeszélés, az ékesszólás
adományáért, hogy sikerülhessen Bodó Klárát megtérítenem.
– Mondja meg fönséged, szólt Rákóczi, ki lesz tehát már ezentúl a
szombatosok pártfogója? kit büntethetünk meg vagyonkobzással e
pártfogásért? s kicsoda nem hozhatja fel önvédelemül, hogy azért
czimborál a «titkos secta» követőjével, mert a megtisztított evangelikus
hithez akarja visszavezetni?
– Úgy vélem, akkor pártfogoljuk a szombatosokat, midőn hiteszméik
mellett szónoklunk, irunk, midőn a szombatosságért elitélteket védelem
alá veszszük, elrejtjük, s a büntetés alól tilalmazott eszközökkel
vonjuk ki. Ámbár megvallom, nehéz megpróbáltatásra volnék akkor is
kitéve, ha egy elitélt szombatos keresne palotámban menhelyet. Azt pedig
bizonyosan tudom, hogy nem szünném meg fönségednek esdekelni, sőt mint
fejedelmem előtt térdre is borulnék és összefogott kezekkel könyörgenék
kegyelemért, ha értésemre esnék, hogy Erdélyországban valaki a
vallásáért itéltetett halálra. A megkegyelmezési jog azért adatott az
uralkodóknak, hogy a törvény szigorát józan könyörület által enyhítsék.
– Ime! jegyzé meg Rákóczi mosolyogva, a fejedelemasszonytól igen
épületes tanítást kaptunk a politikából! Nem szeretném, ha közelebbről
valamelyik szombatost fiscalis directorunk üstökön ragadna, mert
buzgóságával házi békémet háborítaná meg. Kegyelmed itélőmester uram
nőtlen, s nem lehet tiszta fogalma arról, mit tesz az, midőn feleségünk
azzal fenyegetőzik, hogy kivánsága teljesítéseért térdre borulva fog
könyörögni. Uram! e szelidnek látszó szavak a legerősebb vihart
jelentik, a mely csak átvonulhat a házi élet egén. Egyébiránt a tréfát
félretéve, úgy hiszem magam is, hogy a szigorú törvény fölélesztésével
már elértük czélunkat, mely a magyar király ellen indítandó háborúnak
időelőtti sürgetését akarta háttérbe szorítani. Hagyjuk a kábákat négy
fal közt az új Jeruzsálemről ábrándozni. Csak ne izgassanak, ne
követeljenek, ne adjanak rendetlenségre, megbotránkozásra alkalmat.
Kassai helybenhagyólag mosolygott, de szive mélyen föl volt gerjedve.
Régóta nem virradt számára ily szerencsétlen nap.
Terveinek egész építménye alá volt aknázva.
Ha Balázsfalván zavar nem történik, ha a túlzók felül nem kerülnek, ha
Pécsi mérséklete győz, akkor a kormányzó főbiró közbevegyülése oly
eredményeket idézhetne elő, melyek Kassai ellenségei kezébe éles
fegyvert szolgáltathatnak, kivált miután a fejedelemné mai nyilatkozata
és a fejedelem zárszavai arra mutatnak, hogy az udvar neheztelése
okvetlenül sujtaná azt, ki hebehurgyán engedné magát az üldözés művének
megkezdésére ragadtatni.
– De nem késő-e már segíteni a dolgon? e kérdést a hazatért itélőmester
órákig forgatá elméjében.
Úgy hozzászokott a boszuhoz, annyi alakban látta a földre tiporva és
összezúzva Pécsit, hogy nehéz volt e kedvencz képektől, e kielégítő
érzésektől megválni.
Aztán mellőzve a belső okokat, s csupán magát a tényeket tekintve, ő a
jog terén állott.
Csak az szólana ellene, ha világosságra jönne, hogy Szőke Pistát Pécsi
Simonnál nem egyedül kémnek, hanem bűnre ingerlőnek is akarta használni.
De nincs-e megtébolyodva Szőke Pista? Ki adna hitelt egy őrült
állításainak? és végre is maga a körirat, melyet Szőke fogalmazott, nem
bizonyítaná-e be épen azt, hogy ha e szombatos csakugyan Kassai kémje
volt, akkor a bűnre ingerlésre nem nyerhetett tőle utasítást.
Ez oldalról tehát védve érezte magát minden megtámadások ellen.
Midőn pedig a kormányzó főbiróhoz írt sorait elméjében ismét és ismét
föléleszté, szintén vigasztalást talált abban, hogy magát akármely
perczben különválaszthatja e hivatalnoktól, sőt szigorú vizsgálatot is
rendelhet ellene, haragja egész sulyát éreztetheti vele. Mert a levél
egyetlen betűje sem fogja a Balázsfalván történendő jogtalan vagy
tapintatlan eljárásért a közös felelősséget megállapítani.
– Nem változtatok terveimen! mormogá asztallámpája előtt még virrasztva,
de hosszas tusakodás után már egészen lecsillapult kedélylyel. Hadd
görögjön a koczka! Nem lehetetlen, hogy egy napig neheztelni fog az
udvar, azonban mit hozhat föl még Szeredi is ellenem sikerrel? No!
meri-e elvitatni, hogy minden tettem nem folyt hivatalos állásomból?
Pécsit gyűlölöm, de melyik törvényt áldoztam föl gyűlöletemnek? melyik
törvény büntetését olvashatják fejemre? s nem volnának-e csak oly
veszélyesek, és az ország végzéseinél fogva csak oly szigorúan
üldözendők a szombatosok, ha Pécsi nem születik is? száradhat-e nevemre
az ártatlanul ontott vér vádja, ha az utolsóig ki is irtatnának a
rajongók? A notapört a közvádló vinné, az itéletet az országgyűlés
mondaná ki, a fejeket a bakó vágná le. S ki foghatja rám, hogy közvádló,
országgyűlés, bakó vagyok? Hadd gördüljön a koczka!