– Édes leányom! – szólt Pécsi épen azon nap estéjén, melyen Kassai a
kormányzó főbirót értesíté, – kedves Deboráhm! arczodon most mindig van
valami merengés, mely igen hasonlít a bánathoz.
– Csak az esik rosszul, atyám, hogy holnap nálam nélkül indulsz
Balázsfalvára.
– Szépséged s nyilt háztartásunk sok vendéget vonna hozzánk; pedig
teljes visszavonultságban óhajtanék pár hetet tölteni. Lásd, gyermekem!
csak kétszer volt nálam György herczegfi, csak alig észrevehetőleg
szaporodtak «remeteségem» fölkeresői, s mégis, mint hallom, ellenségeink
politikai czélokat gyanítanak barátságos összejöveteleink okául. Hátha
még Balázsfalván vendégségeket adnánk! Mit nem mondanának? Mekkora
veszélyt nem fedeznének föl abban, hogy Pécsi Simon kastélya telve
vendégekkel, hogy a déli lakomát este víg táncz váltja föl, és a házi
kisasszony megnyerő modora elfeledtet valamit a régi viszályokból, a
régi gyűlöletből?
– De miért kell neked, atyám, ellenségeink rágalmától tartani? Miért
hiszed, hogy minden szájas vagy cselszövő ember minket megbuktathat?
Nincs-e házunknak szilárd alapja, nem erősek-e ivei, nem nyugszik-e
homloka márványoszlopokon? Én azt gondoltam, hogy magának a földnek kell
megrázkódni, és midőn falvakat temetett a mélységbe, hegyeket mozdított
ki régi helyeikből, csak akkor félhetsz, ha házunk fala is repedéseket
kap. Nem értem, atyám! miért hárítod el annyi aggodalommal a befolyásra
törekvés látszatát. Nem kormányoztad-e Erdélyt évekig? s miért ütközöl
meg, ha valaki azt gyanítja, hogy a te engedelmes leányodon, Deboráhn,
kívül még mást is akarsz vezetni? Nem azt illeti-e a hatalom, a ki
hatalmas tekintélye, gazdagsága, erélye és belátása által? Miben
versenyezhet Kassai veled addig, míg a bűnnek nem fognak oltárt emelni?
Miért tegyék a babérkoszorut az ő mocskos halántékaira, nem pedig a te
fenkölt, nemes homlokodra?
– Mi jut eszedbe, Deborah? – szólt Pécsi, keserű mosolylyal. – Még
ellenségeim közé vegyülsz, kik azt költik, hogy csendes
visszavonultságomat képes volnék a nagyravágyás hiú csábjainak
föláldozni!
– Ne nevezd, atyám! nagyravágyásnak a hivatást, a kötelességet. Te
magasabbra nem emelkedhetel, mint a mi vagy. Hisz! a fejedelmi szék be
van töltve. De többet szolgálhatsz a hazának, mint jelen körülményeink
engedik. S miért ne törekednél erre? És miért titkolod előttem, hogy
magad sem tartod pályádat bezártnak? Aztán ki állíthatja, hogy csak
ellenségeid becsülnek meg tégedet, midőn az elviselt államférfiakhoz nem
soroznak? Vannak barátaid is, kik nem bántalmaznak azzal, hogy
jövendődet tagadják. Mikó, Haller, s mások sokat várnak föllépésedtől.
– Vajon mi hasznuk lenne megbukásomban, hogy arra egyengetik az utat! –
sóhajtá Pécsi. – Korlátnoka voltam Bethlen Gábornak, s azok törekedtek
vesztemre, kik most Kassai esküdt ellenségei! De mi van bennem Kassaihoz
hasonló, mely a gyűlöltetésben vele egy színvonalra állítson? Elődöm
szűcs, az övé erszénykötő: itt a titok… Deborah, arczodra vér szökelt!
Vagy talán a kandalló lángja hevíté föl vonásaidat? Vonjuk hátrább
székeinket, s beszélgessünk e szép, magányos este, midőn vendégeink
nincsenek, oly dolgokról, melyeket egymás közt nem szégyelhetünk. Vajon
mi a boldogság, Deborah? Gyakran látok felleget homlokodon, s te sokszor
képzelsz engemet rossz kedvűnek. Hány fényes ruha, hány bál kellene
neked, hogy kerüljék az árnyak homlokodat? Hány falut vásároljak még,
hány palotát építsek, hogy a rossz kedv örökre száműzessék arczodról?
Nem tudnál-e hozzá vetni, vajon mennyi pénz vagy hatalom szükséges rá,
hogy egészen boldogok legyünk?… Gyulai mikor volt nálad, Deborah?
– Hogy kérdezhetsz ily közönyös dolgot, atyám, midőn érdekesekről
kezdettél beszélni?
– Mert azt akartam mondani, hogy te alkalmasint legdúsabb ara volnál és
szépségre, műveltségre is, úgy vélem, nem utolsó. Anyád öt évvel volt
fiatalabb menyegzőjekor, mint te most vagy. Gyulai régóta nem jött
házamhoz.
A büszke Deborah szemébe könny szökelt.
– Meguntál-e, atyám? El akarsz-e magadtól taszítani, hogy oly
aggodalmasan keresed számomra a férjet?
– Szeretnélek boldognak látni.
– S nem vagyok-e az, míg körűlted élhetek?
– Azt hittem, Gyulai érdekel tégedet.
– Ha lettem volna is iránta némi vonzalommal, az inkább szeszélyből,
mint érzésből támadt, s esküszöm! már rég kialudt. Hamvát sem találod
meg. Bolygó fény volt, melynek nincs tűzhelye, mely nem melegít, s mely
nem lévén helyhez kötve, elröppent.
– De, Deborah! Gyulai eléggé ragaszkodott hozzád, s mégis vagyonod,
szépséged, elméd és jó erkölcsöd nem köthette le őt. Ne fordítsd el
arczodat, Deborah! Miért szégyenlenéd e vereséget? Azt hiszed, hogy
mivel tetszelgésedet s a hódítási vágy apró és ártatlan cseleit,
melyekkel szivét be akartad hálózni, észrevettem, most kevés
véleménynyel vagyok vagy bűbájaidról, vagy elmédről?
– Te soha sem beszéltél velem még így, s talán ily nézeteket inkább az
anya szokott mondani leányának és nem az apa.
– Anyád nem figyelmeztethet többé; engedd, hogy én tehessem. Tudod-e,
Deborah, miért vonult vissza mindinkább Gyulai? miért áll ellene a
varázsnak, melyet a gazdagság a szegényre, a szépség az ifjura
gyakorol?… Mert egy gyöngeségben hasonlít természete a tiedhez, s e
közös gyöngeség téged feléje vont, őt tőled távolítá.
– Ugyan mit akarsz bennem fölleplezni, atyám!… Kezed eddig oly gyöngéd
volt.
– Ne rettegj, magamat is vádolom. Leányom vagy, csontomnak csontja,
véremnek vére… tévedésemnek folytatója és kiegészítője. Gyulai pártában
hagy tégedet, mert a családrégiségről nem sokkal tart kevesebbet, mint
Pécsi Deborah. Igazam van-e?
A leány lesüté fejét és hallgatott.
– De hová vezet e nagyravágyásod? Szív nélkül adod-e kezedet egy régi
családunak? S lesz-e az más, mint épen olyan férfiu, a kinek szemében
üres előitéletként tűnik föl, a mi a te büszke nézeted szerint mindent
kipótló tulajdonnak látszik? Fog-e ily férj egész életen át küzdeni,
hogy a főranguak közt számodra kényelmes helyet vívhasson ki? vagy talán
jobbnak fogja tartani a szűcs unokahugát magányba vinni, és kitelhetőleg
elkülöníteni saját rokonaitól is, kik épen azért, mert náladnál
rútabbak, szegényebbek és szellemtelenebbek, soha sem fogják azon
egyetlen előnyöket elhallgatni, hogy nemeslevelök régi? Oh, Deboráhm! a
család régisége silány előitélet annak, ki rá nem vágyik, de a ki nem
birja és vágyik rá, az tantalusi kínra van kárhoztatva, mert
elérhetetlenért eped.
– De honnan veszed, atyám! – szólt Deborah, – egy könnyüt törölve le
indulattól lángoló szemeiből, honnan veszed állításodat? Nem volt-e
szívem egykor Kassai Eleméré, s vonakodtam volna-e kezemmel ajándékozni
meg őt?… Ne haragudjál, atyám! hisz én örökre lemondtam róla, s nevét
csak mentségemül hozom föl.
Pécsi arcza sötét és merengő lett. – Gyermek voltál, Deborah, midőn a
piszkos zsobrák rokona érdekelt. Kevéssé ismerted akkor még a világot,
jellemed nem nyert szilárd körvonalokat. S végre is csak az én
indokolatlan, az én kába rokonszenvem fejtette ki kebledben azon
mulékony hajlamot, melyre most hivatkozál.
– S hogyan tudod, atyám, hogy Elemér iránti rokonszenved indokolatlan
volt? Nem nyugodott-e szintén csillagjóslaton, mint későbbi
ellenszenved? Akkor az égi testek védődnek mondták Elemért, most
üldöződnek állítják.
– Kebledben lehet ellenmondás, Deborah, de ne keresd azt az ég
boltozatján. Elemér csillagzatának jótékony hatását az enyémre
megváltoztatta a Kassai csillagházának malefikus befolyása. Mi van ebben
összeférhetetlen? Szeretném, ha több tiszteletet tanusítanál azon
tudomány iránt, melyet az ó-világ legnagyobb bölcseitől nyertek
örökségül századunk kevés avatottjai.
– Atyám, egykor valami kuruzsló nő a tenyeremből olvasta ki, hogy
herczegnővé leszek, s rokonaim úgy fognak tisztelni, mint Józsefet
testvérei, midőn inséges állapotjokban színe elébe vezettetének.
Emlékszel-e, mit mondtál nekem? «Az ember sorsa nincs a tenyerére írva.»
De atyám, hátha jövendőnk csak úgy van a csillagokra följegyezve, mint a
tenyerünkbe? Én, mint tudod, szakítottam Elemérrel, azonban, ha az égi
testek, midőn rád nézve veszélyesnek állítják őt, azt akarják
kijelenteni, hogy rossz emberré lett, akkor, atyám! inkább hiszem a
mennyboltozat minden csillagát hazugnak, mint Elemért jellemtelennek.
Deborah könnyei sűrűn omlottak.
– Szerencsétlen gyermekem! hiszen te még most is szereted őt! – kiáltá
Pécsi, leirhatatlan megütközéssel.
Deborah bámuló tekintetet vetett atyjára, mint szokott az, ki véletlenül
új, nagy és hihetetlen hirt hall. Sokáig nézte a tisztes agg komor
vonásait, sokáig küzdött vagy gondolattal, vagy érzéssel, s ajkai előbb
mozdultak meg, mintsem szavát hallani lehetett volna.
– Igaz, – mondá végre, – igaz, hogy én Gyulai csillogó, de üres
modorából tanultam Elemért becsülni, de mert most kedvezőbben itélek
felőle, mint akkor, mikor Mikóék házában utólszor találkozánk,
következik-e, hogy szerelmem föléledt? Mintha mi leányok azt zárnók
legmélyebben szívünkbe, a ki legtöbb becsülést érdemel! Mióta hiszesz,
atyám! oly tökéleteseknek? Gyarló teremtések vagyunk! Az Isten a külszín
imádására alkotá a némbereket. De minek is tévedtünk, atyám, ily
csodálatos kérdések és feleletek tömkelegébe?
– Deborah, te soha férjhez nem fogsz menni, – sóhajtá Pécsi.
– Azt hiszem én is. De nem vagyok-e eléggé boldog melletted, atyám? Hol
leszek oly szabad, oly független, mint körödben? Találok-e más hajlékot,
más háznépet, melyben semmi ne hasson kedvetlenül, visszataszítóan
ízlésemre, érzésemre? Ha elkényeztetett, atyám, gyöngédséged, ha nemes
természeted minden közönséges és aljas látásától is elszoktatott, miért
ütközöl meg, hogy pártában kell maradnom? Te rangkórnak hitted a kiváló,
a megkülönböztetett iránti vonzalmamat, s kárhoztattál miatta, menj,
kérlek, az új családok társaságába, s keresd az ifjut, ki leányodat
boldogíthatná, és ha reá találsz, kezem az övé, csak fogadja el.
– El van tévesztve egész életünk, Deborah! el van tévesztve! Te a
szenvedő vagy, én a bűnös. Rosszul neveltelek, rosszul szoktattam
magamat. Mi lesz belőled, ha engem az Isten magához szólít! s ki tudja,
nincs-e a halálangyal hátam mögött, és nem ereszti-e nehéz kezét épen
most a vállamra, hogy összeroskadjak? Oh, Deborah, mi lesz belőled, ha
életem helyett vagyonomat veszteném, s ki tudja, már nem osztoztak-e meg
titkos ellenségeim birtokaimon és csak az alkalmas perczre várnak, hogy
szándékukat végrehajtsák? Én voltam egyszer börtönben, és vagyonvesztési
pör alatt, pedig akkor igazságos fejedelem uralkodott: nem történhetik-e
másodszor is meg, s rám nézve kedvezőtlenebb viszonyok közt? Soha
pártütés nem forgott eszemben, s mégis félig lázítónak tartottak.
[Illustration: – El van tévesztve egész életünk, Deborah!]
– Ah! atyám, nem igazolja-e ez általad gáncsolt állításomat? A kinek
egyszer a hatalom kezében volt, mihelyt gyöngének látszik,
megaláztatástól tarthat. Azért mondottam, használd a kedvező alkalmat,
ne idegenítsd el magadtól azokat, kik most körödbe gyülekeznek,
törekedjél György herczeget érdekeidbe vonni, állj az urak pártjának
élére, küzdjél Kassaival a palotában, a társas körökben, az
országgyűlésen, s győzni fogsz bizonyosan. És ha nem is győznél, a harcz
alatt annyi erőt vontál össze, annyi férfikar és rokonszenv fölött
rendelkezel, hogy senki nem fog bántani; megköszöni, ha tőled békében
maradhat.
– Deborah! sokszor beszéltem neked, miként vívtak a circusban a
gladiatorok egymással az uralkodó és nép mulattatására, de nem jut
eszembe, hogy említettem volna oly gladiatort, ki hetven éves korában
vágyott a küzdhomokra lépni. Intézzék el egymás közt a párt férfiai
komoly vagy nevetséges tusáikat; az aggastyán okosan cselekszik, ha a
kandalló mellett ül, mint én most, és szerencsés, ha oly kedves és szép
gyermeknek, mint te vagy, dőreségein mosolyoghat.
Pécsi közelebb húzódott a tűzhöz, s kezét Deborah karjára tette. A
kandalló lángja az öreg tiszteletre ragadó és a leány igézetes arczát
megvilágította. Különben sötét volt a szobában, senki sem hozta be a
karos gyertyatartókat, senki sem gyújtá meg a csillárt; – mert bizonyos
méla érzések és eszmék a homályban szövődnek, és sem az apa, sem a leány
nem gondolt arra, hogy a csengetyü zsinegét meghúzza.
– El van tévesztve egész életünk, Deborah! – szólt Pécsi, mélyen
sóhajtva. – De nem azért van eltévesztve, mert a hatalomból kiestem,
hanem, mert alacsony származásom mellett hatalomra törekvém, s mert
ismeretek után szomjazó lelkemet kincscsel akartam kielégíteni. Átléptük
a számunkra jelölt sorompót, s a világi szerencsével cseréltük föl a
boldogság föltételeit. Ha nem gyűjtök mulandó vagyont számodra, ha nem
veszlek körül a fényűzés és választékos ízlés varázsával, kedélyed saját
természetes egyszerűségében fejlik ki. Kezed és szived nem vált volna
külön; együtt ment volna át egy őszinte, jámbor és hozzád hű férj
birtokába. Most meghasonlásban vagy magaddal s helyzeteddel. Aztán, ha
nem áhítozom emelkedés után, hatalmam a tudósok köztársaságában lett
volna nagygyá,… ott születésre nincs szükség, ott az ész a hatalom s nem
a származás. A ki engem ott buktatott volna meg, a fájdalom helyett az
öröm könnyeit látta volna szememben; mert a tudomány birodalma azon
előjoggal bir, hogy a jeles csak a jelesebb elől hátrál, s a kitünő
elhomályosítása a világosság terjedését jelenti.
– Nem vitatkozhatom e téren veled, de sejtelmem mondja, hogy ábrándozol,
atyám, s a fényes szín, mely a tudomány pályáját körülfogja,
képzeletedé, nem a tárgyé.
– Ne hidd, ne hidd! én csak úgy lehettem volna igazán boldog. Ifju
éveimben a föld három részén bolyongtam, küzdve szükséggel,
nélkülözésekkel, kitéve vad népek üldözésének, tenger-viharnak, s a
megmérhetetlen homokpuszták égető hevének. A teve kidőlt fáradság és
éhség miatt, de kedélyem nem tört meg. A hajó árboczát lesujtá a villám,
de reményem vitorláit soha sem vontam össze, és szép partokat látott
álmodó szemem, túl a fenyegető zátonyon, s fölötte a sötét felhőknek.
Most, Deborah! a vagyon kevés élvezetet igér, a nyugalom nem nyugtat
meg, a veszély nem edzi lélekerőmet. Az égen, földön és keblemben ezer
jel mutatja, ezer hang sugja, hogy hazámba visszatérve, rosszul
választék pályát. Nem kellett volna csekély hivatalból nagyobbra, a
nagyobból a legfőbbre törekednem, s világi tekintélyemet a vagyongyűjtés
eszközeivel emelni, de egyszersmind behomályosítani. Az arany és ezüst,
míg mértékletes vágyainknak szolgál, hű szövetséges, mely belértékünket
fejleszti, és világosságra hozza; de ellenséggé válik, midőn
szomjuhozzuk, halmozzuk. Mikor nem feküdt a nagy kincsen valami átok?
Vagy mások hiszik magokat általunk megfosztottnak, vagy legalább mi
érezzük, hogy megfosztva vagyunk fogékonyságunktól, egyszerű örömeinktől
és a gondtalan vidámságtól.
– Atyám! tudnál-e szegény lenni? tudnál-e a polgári egyszerűségben
megelégedésre találni? Tudnád-e oly kicsiny szálláson, minő a
Németországból hozzánk jött hires tanítóké, boldognak vallani magadat?
Pécsi gondolkodó homloka mélyebb redőkbe vonult; kezét mélán terjeszté
ki a vasfogó után, s a kandalló bikkhasábjait ütögette. A szikrák
pattogtak, élesebb lángot vetett a tűz, és egészen megvilágítá a merengő
agg nemes, deli és bánatos vonalait.
– Oh atyám! – folytatá Deborah, – beférhet-e a folyó, mely iszapos
hullámain nagy terheket hord, azon kövecses, keskeny mederbe, honnan
csörgedezve és tükörtisztán indult ki?
– El van tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi, nem figyelve leánya
szavaira, vagy nem akarva rá felelni… Mivé lennél, Deborah! – folytatá
kevés szünettel, – ha vagyonunkat elvesztenők!
– De miért forogna a mi vagyonunk több koczkán, mint a másé?
– Mert több ellenségünk van, s mert a világ nem szokta meg hozzánk
tartozónak tekinteni azt, a mivel birunk. Falvaink nagy részét a nép még
a régi tulajdonos nevéhez köti. Idegenek vagyunk sajátunkban. Deborah!
az üstökös néha belép a bolygó égitestek körébe, de azért nem tartozik a
zodiakus rendszeréhez. Ott volt, ragyogott, eltünt! Erdélyben az új
családok nem vernek mély gyökeret. Az első fellegszakadás kisodorja
alólok a földet.
– Istenem, – sóhajtá Deborah, megrettenve, – te valami veszélyt titkolsz
előlem.
– Nem, leányom! – válaszolá csendesítőleg Pécsi, – csak azt óhajtanám,
hogy sorsodat biztosítva lássam. De e vágyról is le kell mondanom.
Deborah szemébe könny tolult. Az apa magához szorítá a leányt,
megcsókolá homlokát, arczát, s küzdött magával, hogy könnyeit
visszafojtsa.
– Atyám! te büszkének tartasz, s mégis azt véled, hogy nem tudnám
elhordozni a csapásokat! Szeretem a fényt, kényelmet, a társaságot, de
többre becsülöm magamat, mintsem hígyem, hogy elvesztésökkel semmim sem
marad.
– Ne hallják meg a kegyes csillagzatok e szavadat! Ne kényszerítsenek
arra, hogy büszkeséged e tűzpróbára kitétessék!
– Atyám! valami nyomja szívedet.
– Csak az a mindennapi gond, csak az az állandó aggodalom, melynek tudná
Isten miért? ma adtam először szavakat.
Most a komornyik vendégeket jelentett.
E perczben e különben szokott dolog oly csodálatosan hangzék, hogy az
apa és leány egyaránt meg voltak lepve általa.
Deborah szobájába, Pécsi a jövők elébe sietett.
*
A látogatók természetesen Kassaival elégületlen főurak voltak, kik a
hatalmas minister bukását közelinek tarták.
Reményeikre hozhattak kecsegtető okokat, s most többet, mint régebben.
A budai basa és a magyar király a béke megsértése felől kölcsönösen
panaszkodtak. Hol török őröket vágtak le magyar portyázók, hol a szultán
alattvalói raboltak nőket, fogtak el egy-egy térítő szerzetest, s
mindenik fél az elkövetett sérelemért hevesen követelte az elégtételt,
de eredmény nélkül.
A surlódások a budai basát mindinkább arra hangolták, hogy a temesvári
basa példáját utánozva, barátságos tanácsokat adjon az erdélyi uraknak.
Most volna ideje Konstantinápolyban engedélyt sürgetni a vallásos
nyomásért indítandó háborura, most a fejedelem nem kopogtatna a fényes
kapunál ok nélkül – ez vala a titkos izeneteknek veleje.
Pécsi vendégei a fejedelemné buzgóságára és Szeredi ügyes
cselszövényeire támaszkodtak. Nem kételkedének, hogy a háború
lehetetlenné teszi Kassait, s hogy ha Rákóczi saját felelősségére
megkezdi az ellenségeskedést, a török hamar le fogja az álarczot vetni,
s megtörve a békekötést, egész erővel vesz részt a hadviseletben.
A vendégek Pécsit szintén erélyes működésre ösztönözték.
Neki, mint egykor az erdélyi ügyek élén álló férfiúnak, voltak még a
portánál befolyásos barátjai, kiket a háborupárt érdekeinek
előmozdítására föl lehetett volna használni.
Erre czéloztak az urak, ez volt a tárgy, melyért a fölvergődöttnél
tisztelgének.
Pécsi átérté szándékukat, s úgy vezeté a társalgást, hogy mielőtt
nyilatkozhatott volna, már látható volt, miként mindent megtagad, s hogy
fölösleges vele részletes vitatásokba ereszkedni.
– Nemzetes és nagyságos uraimék – szólt, megszorítva a távozni akarók
kezét, – bizonyára dicséretes dolog, egy rossz tanácsostól megmenteni a
fejedelmet. Ha fiatalabb volnék, hevesen ostromolnám Kassai eljárását az
országgyűlésen, az országtanácsban, s mindenütt, a hol jogom volna a
közügyek felől nyilatkozni. De akkor sem vegyülnék udvari cselekbe,
akkor sem mártanám kezemet titkos működések közé, mert tapasztaltam,
hogy a kik Erdélyben árulásért veszték fejöket, rendszerint hűk voltak a
fejedelemhez és hazához. Minden bűnök csak az udvar kegyelt tanácsosai
megbuktatására forralt tervekből állott, melyek mentől titkosabbak
valának, annál gyanusabb eszközök használatára vezettek. Ha Kassai
becsületes ember volna, akkor elmozdítása könnyebben történhetnék. Nem
volt nehéz, néhány névtelen ellenségnek engem a hatalom tetejéről
egyszerre a szamosujvári vár földalatti börtönébe dobatni, de Kassai
ördögi ügyességgel fogja magát védeni. Aztán, ha sikerülne is őt
megbuktatnunk, nagy kérdés: vajon a felső megyék sérelmeért indított
háboru hasznára lesz-e országunknak? vajon uralkodónk Bethlen Gábor
katonai tehetségét átvette-e a fejedelmi pálczával együtt? vajon van-e
általában a vallásnak világi fegyverekre szüksége? s vajon egy
szerencsétlenül végződő hadviselet Erdély önállóságának nem vet-e véget?
– Mi ez aggodalmakat Kassai uramtól is hallottuk, – válaszolák az urak
gúnyosan.
Pécsi érzé, hogy szakított azon egyetlen szövetséggel, melyre, ha
hatalom után vágynék, még bizonyos pontig támaszkodhatott volna, de nem
vette szívére e veszteséget.
Szükség volt elvágnom a hidat, hogy azon vissza ne térhessek többé –
gondolá.
Halk léptekkel, borongó arczczal ment irószobájába, elővette egy titkos
szekrény kulcsát, s valami szinevesztett iratot vont ki.
Saját kérelemlevelének eredetije volt, melyet tizenöt évvel előbb a
szamosujvári börtönből írt Bethlen Istvánhoz, a kormányzóhoz.
Látható elérzékenyüléssel haladott a sárga betűkön tovább.
– Ez a párt vádolt azzal, hogy a pozsonyi békealku alatt a németektől
ajándékot fogadtam el. S most szövetkezzem velök a hatalomért? Soha!
Mulandó jók miatt miért veszítenék az önbecsülésből!
Tovább olvasott, de könny tolult szemébe, midőn a következő helyhez ért:
«Kivánom, hogy a mely vége volt Anamásnak és Zaphyrának az elrablott
pénzért, és a mely büntetés szállott Geházyra, Eliseus szolgájára,
Nanannak Cyrus királytól visszahozott kincseért, én reám szálljon az, ha
bűnös vagyok, ha pedig ártatlan volnék, vegyék az átkot magokra hamis
vádlóim!» Én ártatlan voltam! – sóhajtá Pécsi. – De bocsásson meg az
Isten nekik, hogy életemre törtek, s nekem, hogy börtönbe és bilincs
közt, a fájdalmaktól elcsábítva, az ég boszuállását idéztem fejökre!
A falszekrénybe rejté a levelet, hogy tovább ne olvashassa. Szokatlanul
bús és ünnepi volt hangulata.
– A csillagzatok folyvást ellenségeim, – mintha mondanák: el van
tévesztve egész életed! De hát miért mosolygottak pályám fölött? miért
kisértek kedvező sugaraikkal a fejedelmi udvarba? miért voltak az igaz
utról félrevezetőim? szegény Deborah!
Pécsi hosszas virrasztása alatt elhatározta, hogy Balázsfalváról
visszatérve, többé semmi közügybe nem vegyül.
E perczben még csak a szombatosok sorsa birt előtte érdekkel.
Le akarta beszélni őket a vakmerő lépésről, mely, szerinte, bukásukat
idézte volna elő.
Lehetetlennek hitte, hogy a mérséklet szükségét be ne lássák.
Ha pedig túlcsapongnának, el volt tökélve velök is minden összeköttetést
megszakítani.
Egy perczig eszébe ötlött: vajon a balázsfalvi összejövetelt nem
fogják-e Kassai és többi ellenségei az ő üldözésére kizsákmányolni?
De a körlevél ovatos szerkezetében bízott, a nemesi lak szentségét,
megtámadhatatlanságát szilárdnak tartá, lehetetlennek képzelé, hogy
valaki azért essék vád alá, mert az ország csendjének háboríttatása
ellen működik, s az izgatások elejét venni, a fölhevült indulatok
balirányának útját akarta állani.