A vén ember szokott cynismusával vegyült szertartásos tisztelgések közt
közelített a herczegleányhoz, ki az érett kor komolyságát utánzó
magatartással ült kerevetén, s a fejedelmi nőket megillető méltóságból
mentől többet igyekszik arczkifejezéseire ruházni.
De ezen ünnepélyesség nem gátolja Kassait abban, hogy Klárához érve,
szürke, bozontos szemöldei közül kutató tekintetet ne vessen rá, mi a
szombatosnő szivét még összébb szorítá, s az udvarmesternői szerep
eljátszására is igen zavarólag hatott…
– Herczegnőm! – szólt Kassai kedélyes udvariassággal, – ő magasságához,
a fejedelemhez voltam parancsolva, midőn az ifju herczeg, kinek
résztvevő és könyörülő szivét minden szerencsétlenség mélyen meghatja, a
palota előcsarnokában találkozott velem. Épen fönséges atyja belső
szobáiból jött ki, s rendeletet adott, hogy rögtön nyergeljenek s hogy
személyzete is üljön lóra, kísérje őt az áradat színhelyére. Nem vagyok
bizonyos, szólt ekkor hozzám fordulva, visszajöhetek-e azon órára,
melyben Zsófia herczegnőnél akartam tiszteletemet tenni? s valóban igen
lekötelezne kegyelmed, itélőmester uram, ha arról személyesen nyugtatná
meg a herczegnőt, hogy óvatos fogok lenni és másokon segítve, éltemet
botorul nem koczkáztatom.
– Nem koczkáztatja? – szólt ingerülten Zsófia. – Ő nem koczkáztatja? S
ezt akarja velem kegyelmed elhitetni? Mindenütt együtt lesz a
veszélylyel! Fölkeresi, a hol csak találhatja… Vagy nem ugratott-e
kőfalakon keresztül, mélységeken át, hogy szememet iszonynyal hunytam
be? Nem hallok-e naponként róla csodálatos híreket? Most lóháton megy
föl a lépcsőkön; majd meg a seb miatt felbőszült bölény elébe rohan. És
óvakodásáról mindig a legvakmerőbb vállalatok előtt biztosít. Nem építek
igéreteire semmit. Rákóczi néni is mondta, hogy szoktassam el magamat a
remegéstől; mert könnyebb nekem megtanulni, hogy ne féltsem őt, mint
neki, hogy ne adjon folyvást a féltésre okot.
– Ez egyszer semmi komoly ok nem forog fönn. A gyors olvadás a Maroson
megindította a jégtáblákat, s azok Portusnál összetorolva, kiöntést
okoztak. Hisz ezt méltóztatott nagyságod már hallani?
– Most hallom először.
– Inkább segélyezésre van szükség, mint életmentésre.
– Nekem fölösleges ékszereim vannak, – szólt Zsófia.
– Kenyér kell nekik, egy kevés ruha és ideiglenes lakás; mert Portus és
Váradja nagy részét vagy a Sebes vagy a Maros árja borítja, bár
mindenütt gázolhatón. No! legfölebb két házba tolult a hab az ablakon, s
azok is viskók voltak. Csak egy üres bölcsőt láttak a Maroson úszni, s
csak egy növendékgyermek hulláját találták a Sebes fűzei közt. Más
szerencsétlenségről nem vagyunk értesítve.
– Szörnyű, szörnyű! Klára, gyűjtsd össze ruháimat, hogy oszszuk ki a
károsodtak közt… De hol van Klára?… Udvarmesternőm eltünt. Nem látta-e
itélőmester uram, hogy merre ment?
– Úgy gondolom, az öltözó-szoba felé, nagyságos kisasszony! Egyébiránt
reszketett, halálsápadt volt, s mint gyanítom, aggodalmai nem voltak
közönségesek.
– Mindig így szokta Kassai bácsi az embereket ijesztgetni! – szólt
Zsófia, egészen feledve méltóságát s az ünnepélyes fogadással járó
feszes modort. – Többeket tudok már, a kik félnek csak rátekinteni is a
bácsi arczára.
– A herczegnő ideiglenes udvarmesternője talán épen ezek közé tartozik?
– tudakolá mosolyogva Kassai.
– Majd megkérdem tőle.
– Ha jól emlékszem, már egyszer látott, s akkor szintén nagy zavarba
jött.
– S csak egyszer? Azt kell hinnem, hogy többször is.
– S miből gyanítja nagyságod?
– Engedjen arról hallgatnom.
– És szabad-e tudnom, miként jutott a tőlem félő hölgy azon magas
hivatalba, melyben most találni volt szerencsém?
– Kinevezés által.
– S ki nevezte ki?
– Magam, – szólt Zsófia méltósággal. – Igaz, csak egy órára; de azzal
bebizonyítám, hogy állandólag is lehetne azzá, a mivé tettem.
– Kétségkívül magas születése vagy rendkívüli tulajdonai jogosították e
kitüntetésre?
– Hogy a magas születés nálunk az előmenetelre nem okvetlenül szükséges,
azt a tanácsos úr saját magáról tudhatja.
– Nagysád tökéletesen meggyőzött a rangra nézve, – szólt cynicus
vidorsággal Kassai. Csak még azt nem tudom, hogy a félénk hölgy, oly
fiatal korában, s oly gyermekes modor mellett nagy képességeinek minő
jeleit adhatta?
– Ez, itélőmester úr, az én titkom.
– De legalább neve nem?
– Az, itélőmester úr, a fejedelemné titka.
– S honnan jött ide?
– De nem tudná-e Kassai bácsi megmondani, hogy hová ment innen?
– Véghetetlenül sajnálom, hogy azzal a herczegnőnek nem szolgálhatok.
– Fájdalom! hasonló helyzetben vagyok én is kegyelmed azon kérdésére
nézve, hogy honnan jött?
– Miután tehát szerencsém volt egy az udvari szertartás szerint fontos
ügy felől nagyságodtól megnyugtató fölvilágosítást nyerni, kegyes
engedelemért folyamodom más tárgyra nézve a herczegnő figyelmét igénybe
vehetni.
– Udvarmesternőm eltávozott s kegyelmed, ki az udvari szertartásokra
hivatkozott, bizonyosan nem feledte el, hogy az elfogadásoknál az
udvarmesternő jelenléte szükséges.
– Valóban nagy hiba volt Komjáthi Anna ő kegyelmének, a
herczegkisasszony udvarmesternőjének kimaradása, azonban miután az ügy,
melyről szólani akarok, György ő fenségére vonatkozik, azért is el kell
hallgatnom Anna asszony mulasztását, mert ez kellemes alkalmat nyújt
nekem, régi óhajtásom teljesítésére. Igen herczegnőm, négyszem közt
vágytam nagyságoddal beszélni, s midőn most erre alkalom nyílt,
háládatlan volnék, ha észrevétetném másokkal azon hanyagságot, mely ily
váratlan szerencsében részeltet.
– Tehát az itélőmester úr elnézést igér nekem elnézésért. De feledi,
hogy György miatt aggodalomban vagyok? Hogy a szerencsétlenség
martalékai segélyemet várják? Hogy Klára, kinek a könyörület
teljesítésében oldalom mellett kellene lenni, csodálatosan eltünt? Hogy
általában tűhegyen ülök itt? S hogy nem szeretek semmi kellemetlen
érzést? Szóval, most Annára van szükségem,… ha tudniillik Kassai bácsi
nem akar udvarmesternőm lenni.
– Valóban, nem tudom, birok-e elég képességgel e fontos hivatásra. S mit
kellene tennem, hogy legalább mint udvarmesternő elmondhassam azt, a mi
szívemen fekszik?
– Bejön a ruhatárba s velem együtt kiválasztja a használható darabokat.
– Esdeklem alázatosan, a károsultak oly sorsú egyének, kiken nagyságod
legdurvább vászna, legviseltebb ruhakelméje is valódi gúny volna előbbi
állapotjok ellen.
– De aranylánczaimat és karpereczeimet eladhatják.
– Nem értik becsét e drágaságoknak, potom áron adnának túl azokon; nem
is említve, hogy a szolgabiró tolvajságért, csupa tévedésből,
befogathatná őket.
– Reménylem, kegyelmed ért a drágaságokhoz?
– Valamennyire értek, herczegnőm.
– Tehát én most az udvarmesternőt elküldeném, hogy adja el az ötvösöknek
csekélyebb ékszereimet. S ha kegyelmed udvarmesternőm lett, kiválasztjuk
a szükségeseket, s rögtön elviszi az ötvösökhez. A válogatás alatt
megengedem, hogy beszélgessen arról, mit szivén hord, noha bevallom,
inkább szeretném, ha ez időközben Klára beszélne velem.
– Csodálatos lény lehet az a Klára! S kell-e még egyebet is tennem,
herczegnőm?
– Természetesen. Midőn a pénzt beszerezte, hintómba ül, elmegy a
helyszinére, segít a szűkölködőkön, kiosztja adományaimat, s gyorsan
visszatérve, pontos előterjesztést nyujt be hozzám a történtekről.
– A hintón kívűl, herczegnőm, a többi feltételeket elfogadom. Már hiába,
inkább bizom saját lovaimban.
– Menjünk tehát a ruhatárba.
A gondviselés úgy akarta, hogy e válságos perczben lépjen be Anna.
Az elkésett udvarmesternő kipirult, midőn Kassait megláttá.
– Épen a tanácsos uram ő kegyelme igérkezett kötelességeid betöltésére,
Anna! s úgy hiszem, e megszégyenítés eléggé megbüntet.
Anna inkább a rettegett Kassai, mint a herczegnő előtt mentve magát,
fölhozá, hogy saját szemeivel látta György urfi kilovaglását, s ebből a
mai elfogadás más napra áttételét következtetvén, szabadságot vett
néhány perczig haza távozni.
– Most már a tanácsos úrra egész figyelemmel hallgathatok! – szólt
Zsófia mosolyogva Kassainak, ki négyszem közt szeretett volna vele
beszélni, kellemetlen helyzetén.
– Talán az árvíz miatt károsultak ügyétől vonnám el drága idejét.
– Sietni fogunk majd Annával a szükségesek kiválasztásában. Csak szóljon
kegyelmed haladéktalanúl, mert már kiváncsivá tett, s a nők, mint Anna
mondani szokta, inkább uralkodhatnak még gyűlöletükön is, mint
ujságvágyokon.
Anna megütközött ugyan a neki tulajdonított észrevételen, de kötelessége
szerint hallgatott és szertartásos szigorral tartá magát a néma tanúk
szerepéhez.
Kassai a szerencsés alkalom elszalasztását eléggé fájlalá, de sokkal
több tapintattal bírt akár arra, hogy egészen hallgasson, akár hogy
mindent elmondjon. Szerette volna György urfit, ki Pécsi Simonhoz és
Szeredihez közeledik, dícséretes ürügy alatt Fehérvárról eltávolítani,
de Annában kétes jellemű segédnél többre alig számíthatott. Ez
alkalommal tehát csak általánosságban, csak előkészítésként kellett
működnie, különben koczkáztathatá a sikert.
– György herczeg, – szólt tehát, mintha egy épen most félbeszakított
tárgyat folytatna, – György herczeg a Maros kiöntése miatt veszélyben
forgók jó nemtője lesz. Életét nem koczkáztatva, megmentheti másokét, s
a nép hálakönyeit szép tetténnek adójául elfogadhatja, oly föláldozások
nélkül, melyek a herczegnő és a haza aggodalmait igénybe vehetnék. Ezt
nevezem én helyes gazdálkodásnak az erénynyel. De vajon mindig számító
gazda-e az ifjú herczeg? A mult őszszel a meggyúlt pajtába rohant, mikor
már a boronák töredezni kezdettek s a láng az ablakokon kitört. És miért
koczkáztatá az életét? Hm! hogy megmentse egy parasztnőnek fejős
tehenét. Hát nem lett volna-e helyesebb, ha már a károsultat szánta, más
tehenet ajándékozni neki? A farsang végén Bánffy Gergely lakodalmán,
melyre nyolcz vezetéken hozott paripával jelent meg, egyszerre bezáratta
az udvarkaput.
– Hallottam, – szólt közbe Zsófi – részletesen hallottam a történteket.
Sorba állította a vendégek kocsiait, úgy, hogy az egész tért
betöltötték. Ekkor a magával hozott rókát szabadon bocsátá. Lóháton,
ostorral kezében és a szekerek közt nyaktörő ugratásokkal üldözte,
csapkodá a szegény állatot, egyik menedékből a másikba szorítva. Hat
lova fáradt ki, míg a veszélyes játéknak vége lőn. Egyébiránt a nász el
volt ragadtatva György ügyességétől, s mindenki tudja, hogy Erdély ifjai
közül senki sem győzheti le őt a lovaglásban.
– De mit mondott volna e nász, ha egy hitvány róka az országot leendő
fejedelmétől, s a herczegnőt leendő férjétől fosztotta volna meg? Pedig
ez könnyen történheték.
– Igaz, György vakmerőségének rossz vége lehet. Azonban rábeszélhetjük-e
őt, hogy nővé legyen, vagy otthon ülő törvénytudóssá?
– Nem, herczegnőm! De tevékenységének méltó tárgyat lehetne adni, s
bátorságát magas czélok által összhangzásba hozni a megfontolással, a
számítással és a valódi nagyságra szükséges többi kellékekkel.
– Kénytelen vagyok elismerni, hogy az itélőmester úrnak igaza van.
– A nagyravágyást kell az ifjú herczeg keblébe vetni, hogy lángoljon föl
és hevítse hasznos erélyre, eredménydús hatékonyságra. Hm! de ki tehetné
ezt inkább, mint herczegnő?
– Mert nő vagyok, úgy-e? S tiszteletes Csulai uram többször mondá nekem,
hogy a kevély nők szokták kedveseiket, férjeiket a nagyravágyás bűnébe
sodorni. Például hozta föl Tulliát, a büszke Tarquin feleségét.
– Csulai uram más nagyravágyást értett, nem az igazit, nem a nemest. A
herczegnő buzdításai az ifjú herczeget a történetkönyvben halhatatlan
nevűvé tehetnék. Benne megvan az anyag, a fogékonyság… csak irányra van
szüksége.
– Megvallom, nekem hajlamam van ilyen buzdításokra, s volnának is
gondolataim. Már rég veszem észre, hogy ez a mi udvarunk kicsiny, minden
czímével, fényével, szertartásaival együtt.
– No! herczegnőm! nem nagyon kicsiny biz’ a, csak az emberek legyenek
benne nagyok.
– Higye meg, kicsiny, – szólt Zsófia fontoskodó arczczal. – Az ország is
szűk.
– Megférünk benne, herczegnőm.
– A Rákóczi-család is még nem a legjavából való.
– Nem mindenik lehet spanyol király, herczegnőm! Elég szép vagyont,
tekintélyt és hatalmat adott az Úristen ő magasságának, a fejedelemnek.
– Kezdetnek megjárja, itélőmester úr! De már csak az tagadhatatlan, hogy
az én őseim közül egyik lengyel király volt; miért ne lehetne György
szintén azzá? Ez elég helyes tárgya a nagyravágyásnak, úgy-e, Anna? Te
tégy mellettem tanubizonyságot. Vagy ha nem tetszik Györgynek Krakkóban
lakni, fogadja el a magyar király czímét, mint Bocskai. Reménylem,
előbbvaló a korona, mint a süveg! Szólj, Anna, igazam van-e? Vagy
legjobb volna, hogy űzze ki a törököt Constantin várából, s aztán
neveztesse ki magát a pápa által a keresztyénség kardjává. Mindezekre,
úgy hiszem, nagyravágyás kell.
– S kigondolásokra a herczegnő igéző kedélye s fiatal kora, – szólt
mosolyogva Kassai.
– Tehát mondja el kegyelmed a redős arczú nagyravágyás gondolatait.
– Én csak a György herczegúrfi számára való eszméken törtem a fejemet, s
nem azokon, melyeken vagy már rég túlhaladt a hanyatló kor becsvágya,
vagy soha többé nem képes létesítésöket elérni. Nézetem szerint arra
kellene buzdítani ő magasságát, hogy vegyen részt a közdolgokba; kezdjen
szolgálni, hogy tanulja meg a parancsolást; áldozza tevékenységét,
bátorságát az ország egyik pontjának védelmére, hogy idővel értsen az
egész ország védelméhez, s magasabbra emeléséhez.
– Szóval, arra kell őt rábeszélnem, hogy a kegyelmed hatósága és
parancsa alá helyezésben keresse a nagyravágyás kielégítését.
– Vannak katonai állomások is, melyek a herczeget ily kellemetlen
összeköttetés alól fölmentik – válaszolá cynikus mosolylyal Kassai.
– Azaz, költöztessen el engemet György valamelyik puszta végvárába.
Eljösz-e oda, Anna?
– Én nagyságodnak csak árnyéka vagyok, s az árny sohasem válik el a
testtől, kiséri azt mindenüvé – sóhajtá Anna.
– Kegyelmed, itélőmester uram! közölte-e ezt a tervét Rákóczi bácsival?
– Tervről, herczegnőm! itt szó sem lehet! – válaszolta Kassai,
kellemetlenűl meglepetve Zsófia nem várt belátásán. – Bennem a herczeg
vakmerősége csak azon aggodalmat ébresztette fel, melyet a Maros
kiáradása. S gondolám: vajon nem lehetne-e e bő hullámokat úgy vezetni,
hogy medrökben maradjanak? A folyamokra nézve is beszélnek ily
lehetőségről, bár bizonyost nem tudok felőle mondani, de azt már
tapasztaltam, hogy a jellemekre alkalmazható a szabályozás.
– Csulai uram állítja, hogy ez főleg imádság és Isten kegyelme által
történhetik meg. De míg mi együtt beszélgetünk, azalatt az árvíz
áldozatainak inségén nem lesz könnyítve; siessünk, Anna! a könyörület
filléreinek összeszerzésével.
– A kis kigyó! a kis sátán! – gondolá Kassai, midőn czélját el nem érve,
távozni vala kénytelen.