Klára egészen járatlan volt a herczegkisasszony palotájában.
Csak annyit tudott, hogy az udvari cselédeken kívül még sok más vizsga
szemnek lesz kitéve, ha arra távozik el, a mely felől bevezették.
Ezért vonult az öltözőszobába, honnan, mint gondolá, hamar érhet a
bástyára.
Az épületszárnyból, melyhez egy egészen födött falajtó vezet, csak a
ruhatárnak nevezett termet ismerte.
Onnan több kijárat nyilt; s hogy melyiket válaszsza, volt-e ideje
hosszasan vizsgálni a fölindult, a majdnem reszkető anyának, ki lába
alatt égni vélte a földet s feje fölött roskadozni az eget?
Végre a herczegkisasszony hálószobájába tévedt.
A hely, hová engedelem nélkül hatolt, megdöbbenté, a falajtón áthangzó
női csevegés szintén elvevé bátorságát. Nem merte a kilincset kezével
érinteni, noha képzelheté, hogy lehetetlen az épületből úgy távoznia,
hogy épen senkivel se találkozzék.
Mit tegyen.
Tusakodásából az ajtó fölnyitása ragadta ki.
Két nő lépett be.
Az egyik komornának látszott, s halk sikoltással árulta el meglepetését;
a másik, kinek övéhez kulcsok voltak horgolva, szigorú tekintetet vetett
Klárára.
– A herczegnő elfogadást tart, s az udvarmesternő nincs jelen, – szólt
Klára föltalálva magát. – Hol van lakása?
– Ha a kisasszony parancsolja, elvezetem a nemzetes asszony osztályához
– szólt a komorna, a tudakolóban most a herczegnő kegyelt idegenét
sejtvén, azt a rendkívül szerencsés ismeretlent, kit Petneháziné nem
szokott megdorgálni, s kitől a palotahölgyek komolyan félthetik
helyzetöket.
– Kérem, vezessen el! – válaszolá Klára. – Ugy-e, közel lakik az
udvarmesternő?
– A szomszéd szobából a csigalépcső egyenesen az ő dísztermébe száll le.
Klára Annát figyelmeztette Kassai jelenlétére, s a koros nő csaknem
lélekzetét vesztve sietett az épület homloka felé, nem tartván
illendőnek a rövidebb, de házias úton, a csigalépcsőn, menni föl
növendékéhez, ki a szertartásokra szánt perczekben megszünt más
viszonyban állani vele, mint a mi az úrnőé az alárendelt helyzetűhez.
Annától a bástyára s a fejedelmi kerteken át, melyek fokozatosan
szállottak mindig alább, a vártöltés párkányának aljához ért Klára.
Most merre forduljon?
Leginkább Pécsi Simon palotája nyujtott neki tájékozási pontot.
A Miklós-kapun áthaladva, azon az iszonyú utczán kelle végig mennie,
melyben férjét utolszor látta Szeredi és a gyalázat előtt meghajoltan,
széttiporva. Minő emlék!
Úgy tetszett, mintha a pont, hová ájultan rogyott, most is azt követelné
tőle, s minden porszem, melyet lába érint, a mágnes rejtelmes erejével
vonná magához.
Küzdött, hogy fentarthassa testét, hogy szemei el ne homályosodjanak,
hogy lélekzete mellébe ne szoruljon.
Végre megszabadult az átkos utczától.
Sietve hagyta oda a külvárost.
Könnyű öltözéke mellett sem érzé a hűvös szellőt, mely fürteit rángatta,
a nedvet, mely papucsán áthatott.
Néhol apró tócsát formált az olvadék, néhol a hó egyes hasábjai még
láthatók valának.
Szőllők aljában, s mint a szokatlanúl élénk közlekedésből gyanítá, az
országúthoz érkezett.
Szekerek, kocsik, ökrök és bivalyok által vont taligák egész falkája
lepte el az utat.
A néptömeg egy része az áradat színhelyéről tért vissza; a más pedig
arra felé haladott. S ha Klára a kiváncsiak közönyével járna e többnyire
csak látványt áhítozó sokadalom közt, ezer rémes történet részleteit
leshette volna el a beszédes ajkakról, s a valódi özönvizet képzelhetné
Portus és Váradja fölött uralkodni, még pedig minden Ararát és
mentőbárka nélkül. De szerencséjére az anyai aggodalom nem engedett
hallgatódzás- és tudakolásra időt.
Kettőzött lépésekkel hatolt mindig tovább.
Annyit látott, hogy az országút a portusi révhez visz… ah! de ha
odaérkezik, ki mondja meg neki: hol keresse Endrét? Ki mutatja meg az
ép, vagy már omló házat, s az épben a még kiszabadítható gyermeket, a
roskadozóban a halálra eljegyzettet és az omladékok vagy hullámok közt a
holttetemet. Oh! ha a kétségbeesés minden képei egyszerre vonulnának az
anya szemei elébe, idegei talán megtagadnák finom, gyönge tagjaitól a
mozgató erőt, s a boldogtalan szombatosnő, a szentkönyv kifejezése
szerint sóbálványnyá válnék! De Klárának most csak az jut eszébe, hogy
fiát meg kell szabadítania. A részlet háttérbe vonult a főeszme elől,
mely őt kergeté, s mind gyorsabban… mind gyorsabban!
Selyem papucsa facsaró víz volt, ruháját befecskendé a sár, arcza a hűs
lég daczára is kipirult, lángolt.
Csaknem Portusig gyalogolt, oly szobákba való öltözékkel, melyeknek
kandallóiban még tűz égett, azon phantastikus alakú fürtökkel, melyeket
fátyolkendő sem takart be, s azon egészen szabad nyakkal, melyre a
herczegkisasszony emlékül vékony aranylánczról függő érmet akasztott.
Már csak néhány percz kellett, hogy a pusztítás színteréhez érjen, midőn
az út kanyarulatánál hirtelen maga előtt látja a fejedelmi bérruhát
viselő kengyelfutókat, kik kisded fehér pálczájokkal a népet oldalra
terelték, hogy szabad tért nyerjenek. Utánok hat szürke paripától vont
hintó jött, leeresztett födéllel.
Klára ijedve ismert a fejedelemnőre s a mellette ülő éltes asszonyságban
Petneházinéra.
Rákócziné figyelmes szeme tüstént észrevette őt.
A kocsi megállott.
Nem volt menekülés.
A fejedelemné kezével intett.
– Ülj tüstént fel! – mondá száraz, megindulás nélküli hangon, s midőn
Klára helyet foglalt és a hintó tovarobogott, folytatá félbeszakadt
beszédét Petneházinéval, oly közönyös hangon, mintha épen semmi sem
történt volna. De bezzeg nehéz volt helyes választ nyernie a vén
udvarmesternőtől, ki a csodálkozás miatt alig bírt magához jönni.
Hosszas szolgálata alatt nem is fordult elő több ily eset, sőt kívül
esett az minden szabályokon, melyek hagyomány szerint, vagy leírva, az
udvarmesternők nézeteinek irányt adtak az illem és szokások felől.
Hol Klárára veté szemeit, ki mint a hagymázban szenvedő, ha fölügyelet
alól menekűl, a merre csak lába viszi, nyargalt vala az úton, nem
eszmélve semmiről, nem ügyelve semmire; hol pedig a fejedelemnére
tekintett, ki a sáros, lompos és zilált hajú leányt a kocsi bársony
párnáira ülteti, s nem talál annak különös és botránkoztató
magaviseletében semmi felötlőt, semmi tudakolásra méltót.
Klára, kit gyermeke iránti szeretet űzött az áradat színhelye felé,
most, midőn a fejedelemnét látta onnan visszatérni, a marczangoló
félelemtől könnyülve érzé kebelét; mert nem hiheté, hogy a
szerencsétlenek közt a kis Endre ne jutott volna a magas hölgynek
eszébe; nem hivé, hogy egy anya fontos ok nélkül visszatartóztathatná az
anyát, midőn siet magzata megmentésére; s nem képzelheté, hogy egy nemes
s a külszigor mellett is érzékeny kedélyű nő minden megindulás nélkül
nézhessen oly nőre, kit néhány percz mulva gyermeke vízbefulásáról akar
értesíteni.
Aztán a hideg és nyugodt arczkifejezésben volt valami biztató is, melyet
csak a szombatosnő éles figyelme vőn észre. S az, hogy a fejedelemné
tőle semmit sem tudakolt, ellenben Pethneházinét egészen elfoglalá,
annyi óvatosságot és gyöngédséget árult el, hogy Klára alig
tartóztathatá vissza könnyeit, bámulatát, s pirulnia kellett saját
erőtlenségén e nő csendes nagysága mellett.
Megérkeztek.
– Öltözzél ujra, Klára, s máskor ne nyargalj utánunk. Te úgy sem
segíthetnél sem a szerencsétleneken, mert nincs pénzed, sem rajtunk, ha
valami bajba esnénk, mert nincs erőd. Dorgálja meg maga is Petneháziné
asszonyom, ezt a gondatlan leányt, s ha ruháját megváltoztatta, küldje
hozzánk.
A fejedelemné a kocsiról leszállva mondá e szavakat, s nem csoda, ha az
udvari cselédek meghallák és elbeszélték.
Némelyik nevetett Klára bohóságán, de mindenik irigylé azon kedvező
helyzetet, azon titokszerű viszonyt, mely mellett egy fiatal leány
eszében ily bohóság megfordulhat.
– Fiadat veszély nem érte, – szólt Rákócziné, midőn a szombatosnő magát
és öltözékét rendbehozva, ismét megjelent. – Egészséges, vidám, bátor
gyermek. Jó lesz majd apródnak udvaromban.
Klára többnyire csak hálakönnyekkel válaszolt.
Oly szegény volt kifejezésekben, midőn annyi érzés ostromolta szivét!
A fejedelemné most szelíd szemrehányással mondá:
– Több megfontolást vártam tőled. Igaz, hogy az anyai szeretet
aggodalmai erősek, de miattok férjedet hozhatád áldozatúl. Mihez fogtál
volna, ha az árvízhez érkezél? Ki ismeri gyerekedet? ki utasíthatna a
lakásához? ki nyugtathatott volna meg, hogy még él? Csak figyelmet
gerjesztettél volna magad iránt, s magzatodat hasztalanúl keresve,
férjed föllelhetését tevéd vala lehetetlenné.
Klára aggódva tördelte kezét.
– Oh Istenem! – sóhajtá, – Kassai… Kassai uram ő nagyságának az árvíz
pusztításairól hozott értesítései ragadtak magamon kívűl. Elenyészett a
világ, csak gyermekem képe, csak a halál rémarcza lebegett szemem előtt.
Semmi tekintetre nem figyelve, semmi más veszélyt fontolóra nem véve,
hagytam oda a herczegkisasszony termét. Ah! a vén ember bősz tekintete
kisérte színváltozásomat, mellem fuldoklását, bánatomat, rémületemet,
tagjaim minden mozdulatát. Veszve vagyok. Ellopják gyermekemet,
meggyilkolják férjemet. Kassai figyelme föl van ébresztve. Magamat nem
mérsékelvén, a pusztulást hoztam családomra. Kassai észrevett mindent.
Előle nincs menekülés.
– Hogy Kassai üldözi férjedet s bűnre vezetni igyekszik, az, Klára! –
szólt a fejedelemné dorgálólag, – az még csak a te magánvéleményed és
nincs semmi által igazolva. Ő a fejedelem első hivatalnoka, s nem illik
előttem róla ily kifejezésekkel szólanod. Egyébiránt, ha tízszer is
gonoszabb, mint te rajzolod, a védelmem alatt álló gyermekednek
ártalmára semmit sem volna képes tenni. S nem ez aggodalom miatt, de
egészen más tekintetekből hagytam meg, hogy egy derék úr, kinél csak jót
tanulhat, vegye magához.
– Ah! csak ne szoknék el attól, hogy engem szeressen! – rebegé Klára
könnyekkel szemében. – És a másik, ki az anyai kéztől az idegent
megkülönböztetni sem tudja, hamar fogja-e elhinni, hogy van kebel, őt
forróbban szerető, mint az, melynek emlőiből szívta a táplálékot, s hogy
van érette hőbben virrasztó szem, mint az, mely első játékai fölött
őrködött és első lépését kísérte bátorításával? Oh! fenséges asszonyom,
én rendkívűl szerencsétlen vagyok!
– Az, ha tűrni meg nem tanulsz.
– Tűrnék, csak végre lemondani ne kellene.
– Lehetséges, hogy holnap férjedről is fogsz hallani. S talán előbb
megláthatod gyermekeidet, mint gondolod. De most távozzál már. A
délelőtt munka nélkül telt el, s kettőznöd kell szorgalmadat, hogy
mulasztásodat kipótold. Különben is a bánat dajkája a henyeség.
Klára már boldog, mert remél!
Más most a levegő-ég, más a nap, más a fáradság, más a pihenés, mások
barátnői, kik vele csevegnek, mások az álmok, melyek éjente
meglátogatják, az egész világ mássá változott át, mert remélt.
Parányi e remény, de a mérhetetlen csillagok közül melyik volt valaha
oly kedves, oly megható fényű, mint az a kicsiny sugár, mely egy fris
falrepedésen véletlenűl a börtön éjébe tör!