Zsófia, mihelyest a ruhatárban szemlét tartának, leült és a szombatosnő
rendező keze alá bocsátá fejét, s bár máskor nyugtalan magaviseletével
legtöbb bajt épen az öltözködéskor okozott, most oly bárányszelid, oly
vidám és mosolygó volt, mintha minden percz új meg új élvezettel lepné
meg.
– Ah! neked Klára majdnem oly keskeny kezed van, mint nekem, – szólt a
herczegleány, vékony, átlátszó ujjait elébe tartva, – lábad pedig, –
folytatá fecsegését, – kicsinységben még fölülhaladja az enyémet is.
Hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy úrfiaink közt melyik érdemelne
férjed lenni. Majd körülnézünk, Klára. Gyulai pártfogásom alatt áll, s
természetes, hogy hibái iránt elnézéssel vagyok, jó tulajdonait pedig
élesebb világításban látom. Különben vannak mások is, kik vele
versenyezni fognak kezedért. Mert tudd meg Klára, hogy én téged férjhez
adlak; neked velem egy napon kell menyegződet tartani.
Klára kénytelen volt szomorúsága mellett is mosolygani a herczegleány
gyermeteg ötletén.
– Vajon külsőnkért szoktak minket inkább szeretni a férfiak, vagy pedig
belsőnkért? – kérdé Zsófia, szabaddá lett karjaira tekintve. – Rákóczi
néni csak a belsőnkért tart férjeink szerelmére érdemeseknek. Ez nagy
megrövidítésem volna, Klára! mert még mamámtól is többször hallám, hogy
igazi ördög vagyok s nehéz föladat belőlem valami helyest faragni.
Túlzás biz’ ez a rólam elterjedt rossz hír; de annyit önként megvallok,
hogy a szépségnek is segítségemre kellene jönni, hogy György mindig
hibátlannak találja magamviseletét. S te, Klára, egészen jó természetű
vagy-e?
– Az emberek elnézésére folyvást nagy szükségem volt, herczegnőm!
– Épen ezért kell alázatosoknak lennünk, mint mondja Csulai uram, ki
szivében alkalmasint kevélyebb Sámuel főpapnál, pedig szüntelen hajlong,
és hányszor nem láttam már a feje lágyát, noha sokkal magasabb nálamnál.
Igazat szólva, valódi alázatosoknak én a mezitlábos barátokat tartom; de
ezekről itt nem szabad beszélni. Te se említsd őket Klára, mert az
udvari szokás nem engedi, hogy őszintén elmondjuk nézeteinket. Aztán
egyéb baj is van e kérdésre nézve… De remek kezed van, Klára, befontad
hajamat, a nélkül, hogy éreztem volna! Mennyit tanulhatnának tőled
palotahölgyeim! Mindig tépnek. Soha sem volt fejem ily kecsesen
fodrozva… Már most ereszsz föl a székről… Ülj le a helyemre… Ne
vonakodjál, kérlek!… Okvetlenül akarom, hogy leülj… Így ni!… Tudod-e, mi
a szándékom?… Hát csak az, hogy most én fodrozom föl fürteidet; még
pedig saját izlésem szerint.
Klára a sápadásig megijedt e szertelen leereszkedésen, s eleget is
tiltakozott, de hasztalanúl.
A szeszélyes herczegkisasszonyt föltett szándékától le nem lehetett
beszélni.
Alsószoknyában, szabad karokkal, s fésűvel kezében hozzáfogott a
szombatosnő feje rendezéséhez.
Kibontá ennek aranysárga haját és sűrű palástként hagyá a földig
hullámzani.
Azután szépségén és csillámán bámult.
– Tudd meg, Klára, hogy ha e hajzattal nem birnád örökre lekötni leendő
férjed szerelmét, akkor nincs varázs az egész világon, s igaza van
Rákóczi néninek, midőn a talizmánról sem tart semmit. Képzeld csak, ő
még a talizmánban sem hiszen! Ez a mi udvarunk, Klára, igen kétkedő. Ha
egy hétig nem látná az égen a napot, azt állítaná, hogy bizonytalan,
vajon ott van-e még? Sokat tudnék én neked erről beszélni; de
tanácsosabb a hallgatás… Oh! minő szép hajad van, Klára!… dicséretet
érdemel az enyém is; de mi tagadás, szeretnék veled cserélni, ámbár,
miért ne vallanám be? karjaimat és vállamat talán nem adnám a tiedért.
Egészen másként áll gyönyörű szemedre nézve a kérdés… Most már befonom
hajadat, s ha tépni találnálak, kérlek, légy engedékeny
tapasztalatlanságom iránt.
Épen hevében volt a munkának Zsófi, midőn a semmiről nem értesűlt két
palotahölgy belépett.
Nincs toll, mely leírhassa e tisztelt úrhölgyek fölindulását.
Egyik nyitva feledé száját; másik kiejtette kezéből a könyvet, melyből
olvasni akart.
– Talán nem vagytok megelégedve az alakkal, melyet a kisasszony
hajzatának adtam? Igaz, én gyakorlatlan vagyok még; de szerencsémre itt
teljesül a közmondás, hogy a szépen minden szépen áll.
Ezzel tovább folytatá a piruló Klárán müvészetét.
– Mit fog mondani ő fensége, a fejedelemné!
– Istenem! egy herczegkisasszonyt ily foglalatosság közt találni! –
sopánkodtak a palotahölgyek.
Aztán, midőn el kellett távozniok, összedugták fejöket, találgatásba
merültek az idegen leány ki- és miléte felől, közlék nézeteiket
ismerőseikkel, azok a magokéival, a nők a férfiakhoz vitték a talányt, a
férfiak a nőkhöz hozták vissza, s pár óra alatt a fejedelmi udvar egész
személyzete azon nagy kérdésen törte fejét, vajon kinek kedvéért lett
fodrászleánynyá Zsófia herczegnő? Micsoda lény az a «fejedelemné titka»?
Hol van családja, hazája? Ki akarja nőül venni? Kinek volna helyén
áhítozni az udvar e kegyeltje után? Ki rendezhetné vagyonát a magas
pártfogás alatt álló személy hozományával? Ki tehetne tönkre magát e
fényüző s elkényeztetett teremtés pazarlása miatt?
Ah! mennyi suttogás, mennyi sürgés támadt!
S minderről épen semmit sem gyanítva, végezték be az öltözködést Zsófi
és Klára.
A herczegleány, miután ékszerei közül egyet sem erőltethetett új
barátnőjére, egy ibolyabokrétát tűzött ennek keblére, a közelgő kikelet
ajándékát, a szerénység jelvényét.
– Ah! – sóhajtá most Zsófia, az órára tekintve – Györgynek már itt
kellene lenni. Eddig soha sem késett. S hol van Anna? Miért nincs György
nálam? Te talán nem is tudod, Klára! hogy minden percz, melylyel
jegyesünk a határozott időn túl érkezik meg, vádlónak tekinthető.
Györgynek már tizenkét vádlója van. Nem elég-e a kihallgatás nélküli
elitéltetésre is?… S Anna miért feledte el kötelességét? Jer! siessünk
az elfogadó terembe. Ha Anna kimarad, te lészsz udvarmesternőm, a meddig
a fiatal herczeg nálam mulat. Oh Istenem! hisz csak nem lehetek magamra.
Klára tűhegyen állott a zavar és átallás miatt.
Zsófi a díszterembe voná őt, fejedelmi méltósággal ült a kerevetre, s
tanítgatá Klárát a szertartásos arczra és állásra.
– Most jól van. Neked komolynak kell lenni, mintha Anna volnál. Az
udvarmesternő az ily elfogadásokkor kettős kötelességgel bir: az
illedelemnek furcsa, de talán hasznos törvényeire ügyel; értesíti a
fejedelemnét, ha valami szokatlan történik: szóval, félig nagynéne,
félig kém. Vedd ezt szivedre, Klára. Saját érdekemben szeretném, ha
arczod vén és redős volna; de a te érdekedben meg vagyok elégedve, hogy
sem éltes, sem fonnyadt. Pótold, kérlek, komoly tekintettel az évek
hiányát.
– Talán azt adja az Isten, – rebegé Klára, – hogy Anna ő nagysága
megérkezik.
– Ne bizzál a véletlenben, gyermekem! légy oly komoly, mint a deczember
hónapot festenék le a naptárban, ha nőnek hinnék.
Ekkor a kamarás, Gyulai Ferencz lépett be.
– Kassai itélőmester és országtanácsos akarja alázatos udvarlását tenni.
– Nem fogadhatom el, – szólt durczásan a herczegleány. – Épen most várom
György herczeget.
– Kassai István itélőmester és országtanácsos, ő fensége a herczeg
megbizásából remélt magasságodtól kegyes elfogadtatást, – szólt Gyulai.
Zsófia herczegnő tekintete kedvetlen benyomásokat árult el.
Küzdeni látszott szeszélyével, de talán kiváncsisága vagy aggodalma
legyőzte azt.
– Helyettes udvarmesternőm itt van; tehát elfogadhatom a tanácsos urat,
– szólt ünnepélyesen.
A helyettes udvarmesternő ott volt ugyan; de arcza márványfehér lett s
lábai alig birták tartani.
Gyulai pedig e fehér szoborra csudálkozó tekintetet vetett, mintha
találgatni akarta volna, melyik görög istenség kifosztott templomából
hozatott e műremek a fejedelmi palotába!
– Gyűlölöm Kassait, – sóhajtá Klára halkan, öntudatlanul.
– Gyűlölöm Kassait, hallá a kerevetről visszhangzani lassan,
álomszerűen.
Az udvarmesternő a herczegnőre, ő rá veté szemét: mindketten megütődvén
önkénytelenül föltárt eszméik rejtélyes összetalálkozásán.
Alig egy percz mulva az eltávozott Gyulai után Kassai lépett be.