A «fehérnépek» termében minden a legélénkebb foglalkozásban volt.
Szabtak, kötöttek, varrtak, hímeztek, selyem közé ezüst és aranyfonalat
sodrottak, gyöngyöt fűztek, boglárokat illesztettek övre s bibor
ruhadarabokra.
Kéz és szem úgy volt igénybe véve, hogy a herczegkisasszony belépése
kikerűlte a figyelmet.
Klára épen egy kerek rövid vállpalástot tartott kezében, midőn e halk
szavakat hallá: – Nézd, Anna, nem szép-e? vagy talán azt hiszed, hogy ez
nem ő? A többieket ismerem; de ha senkit sem láttam volna közülök,
szintúgy tudnám, hogy ez ő.
Klára látta, hogy minden leány egyszerre fölemelkedik ülőhelyéről.
Követé tehát példájokat; azonban félénkségből vagy az illem iránt való
finom érzékénél fogva, nem fordítá tekintetét azon iranyba, honnan a
lassú beszédet hallá.
– Csakugyan szőke, – folytatá az előbbi hang. – Anna! ah, mily fenséges
aranyhaja van. Nem jósoltam-e meg? Tarts számot rá, hogy az előérzet
soha sem csal. Nekem gazdag tapasztalásaim vannak e részben. Többé ne
mondd, hogy gyermek vagyok. Szólj, kinek volt igaza?
Klára lesüté szemeit, mert érzé a beszélő közelgését hozzá.
– Anna, szólítsd meg! Te vén vagy, s kétségtelen mindig okosan kezded
meg a társalgást.
Klára félig fölemelte tekintetét.
– Anna! mily szép metszetü kék szemek! Megnyertem volna a fogadást…
Kedves Klárám! Anna csak azt akarja neked mondani, hogy Báthori Zsófi
rendkívül örvend minden apróságon, a mi a te kezedből jön. Neki
egyébiránt két palotahölgye van. Egyiknek kötelessége az ő haját
befonni, a másik a fölöltöztetés többi részét teljesíti. Ezek a derék
asszonyságok örömmel átadnák neked mára helyöket, s Báthori Zsófia
rendkívül szerencsés volna, ha te, ki oly szép ruhadarabokkal
ajándékoztad meg, saját izlésed szerint föl is öltöztetnéd. Úgy-e, Anna!
erre akarod kérni Klárát, természetesen azon igéret mellett, hogy a
szokott fölolvasás terhe alól egészen föl lesz oldozva.
– Valóban, herczegnőm, e gondolat nem jutott eszembe, – szólt Anna
megütközéssel.
– Kölcsönözd el hát tőlem a derék ötletet. Vagy talán még jobb lesz, ha
egyúttal magam lépek elő, hogy a te nevedben a szép Klára szolgálatát
igénybe vegyem.
Ekkor megfogta az elpirult szombatosnő kezét.
– Jer, Klára, jelentsük az udvarmesternőnek távozásodat.
Karonfogva vezeté a legnagyobb zavarban levő Klárát a mellékszobába, hol
Petneháziné az udvari szertartások ekkora fölforgatásáról nem is
álmodozva, csendes lelkiismerettel készült a fejedelemnéhez menni, hogy
értesítse a nagyasszonyt mindazon szép és jó dolgokról, melyek a
felügyelete alatt álló osztályban reggel óta történtek.
Alig képzelhető a szerencsétlen udvarmesternő hüledezése, midőn a
herczegkisasszony kivánatát meghallá.
– Lehetetlen! lehetetlen! – rebegték vékony és szintelen ajkai.
– Már mi volna abban lehetetlen, Petneházi néni? – tudakolá Zsófi
negédesen. – Talán nem teszi föl Kláráról, hogy ne tudna engem
fölöltöztetni?
– Én mindent fölteszek e leányzóról, a mi helyes; csakhogy a herczegnő
öltöztetése bizonyos személyeknek van kötelességül téve.
– De tartozom-e én fölöltöztetni, ha öltözetlen akarok maradni?
– Reménylem, azt nagyságod nem fogja megtenni.
– Kétségtelenül nem, ha Klára öltöztet föl.
– A két palotahölgy fog tizenegy órakor a herczegkisasszonyhoz menni.
– Bizton jöhet a végett, hogy föl ne öltöztessen.
– Szörnyűség! Talán nagyságod elfeledte, hogy még délelőtt György úrfi ő
magassága látogatást szándékozik nagyságodnál tenni?
– Jól emlékszem rá. De reggeli pongyolában fogadom. Miért ne? Rákóczi
néni maga mondta, hogy az embert nem öltözéke teszi. Aztán, Anna!
hányszor erősítetted esküvel, hogy pongyolában még szebben nézek ki? S
nem kötelességünk-e, Petneházi néni, leendő férjünknek tetszeni? Meg
vagyok győződve, hogy György elégült lesz kinézésemmel. Ő nem az ékköves
pártát szereti homlokomon, nem a virágot fürteim közt, nem a gyöngyöt
nyakamon, nem a csipkét mellemen. Jó leszek neki így is, a mint most
vagyok. Aztán nyájasságommal pótolom a kendőzés hiányait. Elbeszélem,
hogy nevessünk rajta, Petneházi néni töprenkedéseit. S úgy hiszem, van
is jogom Györgytől szivességet kérni? A múlt őszszel azt kivántam:
szerezzen nekem fekete gyémántot, a milyen a mesékben fordul elő. Ki
hitte volna, hogy teljesítheti? de megtörtént. Most követelni fogom,
hogy a régiek helyett keressen számomra két koromsötét palotahölgyet, a
milyenek a mesékben szolgálják a herczegkisasszonyokat. Ki hinné, hogy
kérésemet betölthetné? S mégis meg fog történni.
– Boldog Isten! miket nem érünk még meg! Vigye a kisasszony Klárát
magával. De csak mára engedem át.
– Ki gondolna a holnapra, kivált midőn még fiatal! Úgy-e, Anna?… Jer
Klára, menjünk. De most ne haragudjék rám, Petneházi néni!
Ezzel nyakába borult a vén asszonynak s homlokát megcsókolá.
*
Klára, ki a fejedelemné termeiben mindent inkább tiszteletre méltónak,
mint szemkápráztatónak, inkább fénytelen kényelemre, mint meglepő
hatásra számítottnak talált, most, midőn a herczegkisasszony
lakosztályába lépett, alig tudá csodálatát visszatartóztatni.
A perzsaszőnyegek lába alatt, a nagy történeti, allegoriai és hitregei
festmények a falakon, a bársony vagy mélykék atlasz boritékú és ezüst
vagy arany himzésekkel, virágokkal ékesített butorok körűle, oly
gyönyörűek, oly leigéző hatásúak voltak, hogy csakugyan a tündérvilágban
képzelte volna magát, ha titkolt bánata, melynek sajgását a meglepetések
közt is folyvást érezé, nem figyelmeztette volna, hogy a regék vidám
országa helyett végre is a siralom völgyébe érkezett el, egy csábító
szépségű ponthoz, melyen örömmel legel a szem, de a lélek nem frisül meg
általa, s nem feledi azt, a mi nyomja, a mi csüggeszti, a mi
zsibbadásban tartja.
Zsófia, a cselédek nagy bámulatára, kézen fogva vitte Klárát a laksoron
tovább.
– Anna! – szólt, az őt követő asszonyság felé fordulva, – téged most
elbocsátlak. Miért untatnánk bohó fecsegéseinkkel? Majd visszavezetem e
leányt, a honnan elragadtam. Bízd csak rám!
– Isten őrizzen, herczegnőm! azért engem itélnének meg és méltán.
Zsófia kedvetlenül bigyeszté ajkait. – Jól van! jőjj hát utána, midőn
délre harangoznak.
– De herczegnőm, ha nálad találná Klárát György úrfi ő nagysága?
– Bemutatnám őt neki. Hisz mikor volt György ellensége a csinos alakú
nőknek?
– De az illem!
– Bizd Petneházinéra e kérdés miatt az aggodalmat.
Anna kénytelen volt engedni.
Mihelyest magokra maradtak, szólt a herczegnő:
– Válaszszuk ki, Klárám, a legtetszőbb öltözetet. Györgynek helyes
ízlése van. Oh! ő Rákóczi bácsinál sokkal kellemesebb férj lesz. Deli és
megnyerő külsejű ifju. Szeretném, ha véleményedet hallanám felőle.
Születésed és multad ismeretlen előttem Klára! az a fejedelemné titka s
nem is akarom tudni; de ízlésed magas származású. Ha te Györgyöt nekem
megdicséred, még inkább fogok azon magasztalásoknak hinni, melyeket róla
szivem beszél.
Klára lesüté szemeit és arczát pir borítá.
Most még inkább érzé, hogy a herczegleány phantastikus magaviseletére
bizonyos elővélemények is hatottak, melyek vonatkozással lehetnek az ő
születésére s polgári helyzetére. Soha inkább nem átallá, mint épen
most, a hallgatást, melyre a fejedelemné parancsa és a viszonyok
kötelezték.
– Ha te, ki többet láttál a világból, mint én, – folytatá Zsófia –
Györgyöt tökéletes leventének fogod találni, akkor rögtön elhiszem, hogy
őt nem szerelmem festi csak oly ragyogó színekkel. Mert tudd meg Klára:
én halálosan szerelmes vagyok Györgybe. Ezt nemcsak Rákóczi néni, de
maga Rákóczi bácsi is legalább százszor mondotta már.
– Adja az ég, hogy nagyságodat úgy boldogítsa szerelme, mint a milyennek
én óhajtom; – rebegé Klára kikerülőn.
– Boldog! – sóhajtá Zsófia, szép homlokát redőkbe vonva. – Éleseszű vagy
Klára! kitaláltad, mi hiányzik nálam… Pompásak úgy-e termeim?… de én
mégis a szegény Báthori Zsófia vagyok. Elvették Istenemet; arany
bálványt adtak helyette… úgy-e hallottad, hogy áttértem? Ne szóljunk
erről többet. Válaszd ki öltözetemet. Te szegénynek születtél; én
szegénynyé lettem.
Klára egy könnyet látott a herczegleány szemében, s ez megszünteté a
végtelen közt, mely a két némbert a társadalmi téren különválasztá.
A szombatosnő közel érzé magát a herczegkisasszonyhoz s nem volt többé
zavarban, midőn a csodálatosan szeszélyes és bizodalmas szavakat ennek
ajkairól hallá.