Klára szorgalmával és ügyességével a fejedelemné várakozását messze
túlhaladta. Nem volt női munka, melyhez ne értett volna, s mely az ő
keze közül kikerülve, sajátságos csínt és kellemet ne öltene magára.
Ízléssel és költészettel birt, s a közönséges is nyert azzal, ha ujjai
érinték, ha szelleme rája sugárzott.
Csakhamar határozott felsőséget gyakorolt a többi kisasszonyok fölött, s
a «fehérnépek» termének vezetőjévé lett. Mindenki tőle kért utasítást,
midőn foglalkozásában megakadt. A gyakorlottaknak segített, a gyöngéket
oktatá, és szívességeit annyi gyermekes örömmel, annyi pazar
gondatlansággal osztá, hogy senkit meg nem szégyeníthetett azon
előzékenységgel, mely oly önként jött, hogy minden áldozat eszméjét
kizárni látszik, s azon szeretettel, mely az önzéstől és hiúságtól ment
lévén, mintegy föloldozta az elfogadót még a köszönet, még az elismerés
sokak előtt alkalmatlan igénye alól is.
Petneháziné, a külsőségekre oly sokat tartó udvarmesternő, ki Klára
fölvétetésének sajátságos módja miatt jogait és tekintélyét vélte
megsértettnek, néhány napi hideg, kimért s csaknem üldözésre hajló
magaviselet után szelidebb bánásra kezdett hajlani, s végtére Klára
léleknemessége s megnyerő modora egészen meghódítá és bevallá a
fejedelemnőnek, hogy fölügyelete alatt nincs senki, kivel annyira
elégült volna, mint az idegen leánynyal, ki jó példával jár a többiek
előtt, s mindeniket emeli azáltal, hogy jellemének folyvást szebb-szebb
oldalait tünteti föl, és nemes versenyre buzdítja az önérzőbbeket…
*
Klára kedélye visszavonultságért epedt, helyzete a szembe nem tűnést, a
szerény feledtetést javasolta; de szelidsége, nyájassága és rendkívüli
ügyessége mindig föltünőbbé tevék őt, pedig ennek alkalmatlanságai, sőt
veszélyei is lehettek.
«A fejedelemnő titka» – mert így hívják pajzán barátnői – nem élhetett
soká úgy eldugva, hogy szépségének híre a leányok szobája falain túl ne
szárnyaljon.
Az udvari személyzet ujságvágya, melyet Klára rejtélyes megjelenése már
az első perczben izgalomba hozott, naponként növekedett épen azért, mert
semmi leleplezéssel nem nyert táplálékot.
A kik Dajka általi bevezettetéséről hallottak valamit, az öreg püspök
unokahugának vélték őt; de a főpap rokonságával ismeretesek nem tudták
megfogni, miként nyilhatott e ritka szépségű virág oly kertben, melyet
senki sem dicsért azon oldaláról, hogy a szemet gyönyörködtetné s hogy
varázst gyakorolna bűbájával a mellette elhaladókra.
És ha csakugyan a püspök családjához tartoznék Klára, mi oka volna a
fejedelemnének ezt eltitkolni? nem számíttatik-e ily magas hivatásnak
élő férfiú rokonsága azok közé, kik a szegényebb sorsú nemes
kisasszonyok sorában mindig helyet foglalhatnak? s aztán a fejedelemné
különös részvéte és meglepő gyöngédsége Klára iránt, nem látszik-e
inkább azt gyaníttatni, hogy rangja oly kitünő, mint külseje? s miért
említi az udvarmesternő csak a legbiztosabb körökben és ott is suttogó
hangon, a megfoghatatlan rejtélyt, mely e titokszerű lényt mint sűrű köd
veszi körül, hogy a világ elől elleplezze? Mintha bizony a közönségest
szokás volna duggatni! A kavics az országúton hever szétszórva, de a
drágakő számára hozzáférhetetlen szekrényeket gondolt ki a leleményes
ész.
Klára nem gyanítá, hogy ismeretlen neve több részvétet gerjesztett, mint
a mennyit szerencsétlenségének ismerése tudott volna. Társai közt
egyedül, mély fájdalommal keblében, egyedül terhelve életgondokkal,
egyedül üldözve a félelem rémalakjaitól: mégis ő volt az egyetlen, kit
irigylésre méltónak hittek.
Gyöngéd, ideges alakja, s minden benyomásokat élesen kifejező tekintete
az akarat erejének majdnem egészen alávetette magát.
Szorongó szívvel tudott nyugodt lenni.
Barátnői sokkal fiatalabbak voltak években és tapasztalásban, hogysem
gyaníthatták volna, mennyi küzdésbe került egyetlen mosolya, s a csendes
és hallgatag vonalak mennyi sötét bánatot lepleznek be egészen, vagy
szelidítenek félhomályos és tüneményes merengéssé.
Magát a fejedelemnét meglepte Klára magatartása, s figyelő természetének
egész erejét kellett összpontosítania, hogy a szombatosnő multjának
ismerete mellett se tévedjen, elégültet képzelvén a panasz nélkül
szenvedőben, szerencsést az elhagyottban.
Csak ha az éjjel beszélhetne az álmatlan virrasztásokról és a nyugtalan
álmokról; csak ha az égbolton ragyogó csillagok tudnának tanúskodni,
hogy hányszor vonult Klára nyoszolyájához a kétségbeesés árnya, s a hit
angyalának hányszor kellett e sötét szellem legyőzésére jönni? csak ha a
szegény szombatosnő magányban töltött óráit valamely körülmény
nyilvánosságra hozta volna, hogy midőn a részvétnek átadja, szentségétől
megfoszsza: oh! csak ekkor lehetne a sivár erélyt egész nagyságában
fölfognunk, mely képessé tevé e gyöngéd és oly törékeny alkatúnak látszó
nőt reggeltől késő estig színlelni elégültséget, nyugalmat és mosolygó
ajkakkal vegyülni a vigadók közé, mintha a boldogságra választottak
egyike volna.
Klára a töviskoronát, melyet a szenvedés tett homlokára, oly szépen
tudta repkényágakkal és rózsalevelekkel befödni, hogy az örömtől
ajándékul hozott koszorúnak látszott.
*
Zsófia herczegkisasszony szeszélyes vágyai, s a menyegzőre történt
folytonos előkészületek adtak a fejedelemné udvarában összegyűjtött
leányoknak legtöbb foglalatosságot.
Klárának kellett a nagy ügyességet és műízlést igénylő munkákat
elkészíteni vagy vezetni.
Zsófia nem birt ugyan sem elég kitartással, sem elég gyakorlottsággal,
hogy leendő napája számára egy kötött selyemerszénynél vagy leendő férje
névnapjára egy himzett vadásztáskánál nehezebb műre vállalkozhassék; de
a szép iránt eléggé élénk érzékkel volt megáldva, az elkövetett hibákat
könnyen tudta észrevenni és a művészi tökélyt mindenütt fölismerni.
Hamar észrevette a különbséget az előbbeni és a mostani finomabb
készítmények közt.
Phantastikusabb eszméi is, melyek ellen Petneháziné, mint kivihetetlen,
vagy a szemet és szokásokat sértő ötletek ellen tiltakozott, most már,
ha a herczegkisasszony nem akart makacsságáról letenni, a létesítésnél
nem szenvedtek hajótörést, mint eddig, s annyi kellemmel és
czélszerűséggel voltak előállítva, hogy még az öreg udvarmesternőt is
szelidebb véleményre csábították.
– Meg kell vallani, a fejedelemné kegyencze megérdemli a kenyeret, –
szólt egy alkalomkor Annánál, a herczegkisasszony volt szárazdajkájánál
és nevelőjénél.
– Az idegen leányt érti-e, nagysád? s csakugyan pártfogása alatt áll ő
fenségének, a mi legkegyelmesebb asszonyunknak?
– A legnagyobb mértékben, kedves barátnőm! Uram bocsásd meg! de néha még
azon badar gondolatra is vetemedem, hogy talán távoli rokonságban is
lehet vele. Tudja, lelkem! a nagyasszony Istenben boldogult anyja,
Zeleméri Borbála, díszes úri családból származott, de fájdalom! Izrael
tizenkét nemzetségével volt osztályos pere. A számos atyafiság közt
mindig akad, kinek se vagyona, se rangja nem hozzánk való. Az ilyen
helyzetből származott leányzókat pedig nem lehet palotahölgyekké
kinevezni a közfigyelem fölébresztése nélkül. Ellenben, ki keresné őket
a leányszobákban, és az alsóbb nemesség árvái számára kijelölt helyeken?
Aztán fölvett nevet is adhatunk nekik. A szolgabiró, a bortized-bérlő és
uradalmi igazgató, vagy a kurta várnagy, kinek kastélyán egy
fapetárdával is rést lehetne nyitni, ha e leányzók közül valamelyikbe
talál szeretni, nem sokat kérdezi nevét, hanem, mihelyt istenes szándéka
van, nyomban megkéri feleségül, jól tudván, hogy a fejedelmi udvarból
történő kiházasítás, ha csekély hozománynyal is jár, nagy kamatot hajt.
Könnyű annak üdvözülni, drága hugomasszony, a kinek Krisztus a barátja:
ezt tarja egy régi példabeszéd. Klára, kedvesem! a mi nagyasszonyunk
beczéje. De mi tagadás, meg is érdemli.
– Mégis előttem megfoghatatlan, hogy Klára, mint hallom, oly véletlenül
jelent meg az udvarban, mintha az égből cseppent volna le. Senki sem
tudja, honnan jött.
– A püspök hozta, kedves barátnőm.
– De mely vidékről?
– Az, asszonyom! a fejedelemné titka.
– Talán okkal-móddal lehetne a kárpitok közé tekinteni. Hisz a fejedelmi
udvarokban van elég kiváncsi szem és figyelő fül.
– Kétségtelenül, drága hugom! de a mi kegyelmes asszonyunk
szolgálatjában huszonnégy óráig sem maradna az, kinek szeméről és
füléről ily tulajdonokat fedeznének föl…
A Petneházinéval folytatott beszéd a fecsegő Anna néninek anyagot adott
Zsófi herczegnő mulattatására.
Növendéke egy óra mulva már szépen kiékesítve hallott tőle mindent.
A szeszélyes Zsófira ezentúl kettős érdekkel hatott Klára: mint művésznő
és mint rejtélyes lény, kit titok vesz körül s takar be
tündérfátyolával.
– Hidd el, Anna! ő valódi szépség. Szavamra állíthatom, hogy Klára
gyönyörű leány; – erősítette Zsófia egészen rábeszélő tekintettel.
– De, hogyan mondhatod ezt, kisasszonykám! holott soha sem láttad.
– Nagy hiba volt, Anna! meg nem ismerkednem Klárával… valódi bűn volt.
Csak Petneháziné ne volna közel hozzá! Hej! soha se lesz Klára oly rút,
mint Petneháziné, s olyan vén se, ha mindjárt száz évig is élne.
Meglásd, Anna! nem lesz.
– De hátha még most sem szép, kedves herczegnőm.
– Fogadjunk hát, hogy ragyogó szépség?… Úgy-e, én sem vagyok csúf?
Úgy-e, György nem mondhatja, hogy könnyen kaphatott volna szebb arczú
arát, mint én? Vagy talán szebb nálamnál a svékus királynak, a
brandenburgi marchiónak vagy a lengyel respublika uralkodójának leánya?…
Te hallgatsz, Anna! Miért titkolódzol? Talán félsz kellemetlent mondani?
Ezzel Zsófi a tükör elébe állott. Gazdag fekete fürteit simítá homlokán,
s mint látszék, gyermekies elégültséggel vizsgálta saját alakját. – Rút
vagyok-e, Anna?
– Bűbájosabb vagy, herczegnőm, az álomképnél, melyet akkor látunk, midőn
az ég megnyilik szemünk előtt, s a másvilágból rózsaszin fellegeken
himbál felénk a tündérek raja.
– Fogadjunk, Anna! hogy Klára nálamnál is szebb.
– Herczegnőm! miért kivánod mindig a lehetetlent?
– Csak azért is kivánom, hogy ő szebb legyen, mint én! S miért ne
lehetne?… Ah! – tevé hozzá lágy sóhajjal, – mégis óhajtanám, Anna! hogy
a mi Kláránk szőke legyen. Tudod, én barna vagyok. Fürteim ében-sötétek,
de az övéi világosak. Bizom Istenben, hogy világosak. Jer Anna, nézzük
meg.
E makacs teremtés szeszélyének nem lehetett ellentállani.
Csakhamar a terrászon haladtak a fejedelemné laka felé.