X.

Kassai István, a szemfüles államférfiú, hamar fölfedezte a titkos

államrúgókat, melyek Pécsit rögtön felszinre emelték.

Szeredi egyik régi barátja tudniillik, ki a török hódoltsághoz tartozó

magyar részek szomszédságában lakott, barátságos viszonyban állott a

temesvári basával. De e barátság még sem akadályozá, hogy pogány

martalóczok ne hajtsák el gulyáját.

Erélyes és vakmerő férfiú levén, a rablás hirére minden menevéd nélkül a

basánál termett.

Nem tudjuk, mind visszakapta-e lábasmarháit, vagy pedig kénytelen volt a

prédálók megfenyítését is kárpótlásba számítani; de annyi bizonyos, hogy

a basa nagy tisztességgel fogadta és török őrizet mellett kisértette

Erdély határáig.

Kassai, kinek Temesvárott biztos kémjei voltak, arról értesült, hogy a

magyar úr és a török kormányzó közt nemcsak az elhajtott gulya, hanem

még fontosabb tárgyakról is folytak beszélgetések. Különösen a basa

figyelmezteté barátját a fényes kapu hangulatára, mely Rákóczi iránt

engedékenyebbé, a magyar király ellenében pedig neheztelővé, majdnem

ingerültté kezd válni. A budai basa nem veszi többé szigorúan az

alattvalói által rögtönzött portyázókat a Duna felső vidékein, s esetek

fordulnak elő, midőn a várőrökön kívül még hitterjesztő szerzetesek is a

martalóczok kezére kerülnek. Most van tehát ideje a vasat verni, ha a

fejedelem ő nagysága az evangelikusokért saját szakállára, saját

felőssége mellett háborút akar a magyar királylyal kezdeni. A basa nem

áll jót arról, hogy ő nagysága megveretése esetében nem vonatik a

hatalmas császár által a béke zavarásáért kérdőre; de a siker könnyen

feledtetné a jogtalanságot, s a ki nyerni akar, tartsa magát készen a

bánatpénz megfizetésére is. A háború eseteiben mindig bűnös, a ki

szerencsétlen. A győztes kardmarkolatját drágakövekkel rakják ki

Stambulban, de ketté törik azt, mely kudarczot vall, ha szinte damaskusi

aczélból készült is, és lapján a Korán legszentebb verseit hordozza.

Mindig ez vala a fényes kapu nézete.

Kassai értesülvén a temesvári basa beszédéről, nem kételkedett, hogy a

hazatért rokon azt okvetetlenül közlé Szeredivel.

Hogyan is hallgathatta volna el a fontos hírt, mely a hadpárt

óhajtásaira kilátást nyitott és Szeredi cselszövényeire alkalmul

szolgálhat?

– Bizonyosan, gondolá Kassai, a Temesvárról fuvó szél üdítette föl az

elégületlen főurak fonnyadt reményeit.

Ezért kezdenek mozgani, s minden békétlenben czimborát keresni. Pécsi

előttök nemcsak befolyásáért, de gyűlöleteért is jelentőséggel bir.

Miután a korlátnok éles elméje eddig hatolt, gyanakvó természete a

többit kitalála.

– Engem akarnak láb alól eltenni, s Pécsit, mert halálos ellenségem, a

porból fölkapják, hogy kezökben legyen egy dorong, melylyel míg más

fegyverök nincs, agyba-főbe üthessenek. Találjanak csak utóbb bármi

silány fringiát vagy buzogányt, a dorongot ismét oda dobják, a hol eddig

feküdt. Hm! de mit várjam be ezt?… kiütöm a markukból, mielőtt rám

emelhetnék! Úgy segéljen, ki fogom ütni!

Kassai első gondjai közé tartozott azt kutatni, vajon a fejedelmi

palotában tudják-e a temesvári basa nógatásait?

Semmi nyomra nem akad; de arról hamar értesült, hogy egy renegátnak, ki

a csauszok közt nevezetes szerepet játszik, Rákóczi drága prémes ruhákat

és pénzt küldött.

– Ez a fejedelemné műve! – sóhajtá Kassai. – Nagyasszonyunk vallásos

rajongásból elősegíti semmirekellő rokona ármányait. Hogy Szeredi

vegyíti a kártyát, csak onnan is bizonyos, mert Pécsihez nem ment,

csufolódik azokkal, kik jelen voltak, s haragomról beszél, melyről semmi

adatja sincs… he! Báthori Boldizsár magának Zsigmond fejedelemnek volt

nagybátyja és mégis halállal lakolt. Mi haszna! kezem még addig sem ér

föl, hogy a távoli rokonság emelvényén álló Szeredi álarczát

letéphessem. De szükségtelen is. Sok rosszat tudott megkezdeni, semmit

végrehajtani. Félénk a koczkáztatatásra, s vereségein sem aggódik, ha

epéjét barátaira és ellenségeire kiönthette. Mi közöm vele? Előttem

Pécsi áll, a vén bolond, a vén bűnös; e fölfuvalkodott gőgös, ki leányát

örömestebb tenné egy király kéjhölgyévé, mint egy mágnás hitvesévé, s

inkább beleegyeznék abba, hogy a mágnás elcsábítsa, mintsem a rangtalan

ifju az elvett becsületet kezével visszaszerezze… e pazar, e pénzt nyelő

gődény, ki naponként száz becsületes ember munkájának sikerét emészti

meg, és legszerencsétlenebb akkor volna, ha olcsó, de egészséges

eledelekkel kellene élni, úgy, a mint én szoktam… ez az eszelős

csillagjós és babonás bolond, ki az állatkör engedelme nélkül meg sem

mer mozdulni, s bujdosó égi testektől várja azt a belátást, a mely

agyvelejében még nincs meg… he, he, he! ez a szónokló, versgyártó és az

egyiptomi mumiák közt barangolt Pécsi ismét magára merné vállalni az

ország ügyeinek vezetését! Hallatlan szemtelenség!… Nem kellett

Deboráhnak az egyszerü öltözetű Elemér, nem kellett az öreg Kassai olcsó

butorzatú háza. Elszennyezhetné bársony- és selyemruháját az én szerény

fedelem alatt. Jól van; helyeslem e tisztaságot; de hát azután miért

akarja most Deborah atyja megragadni a kormány gyeplőjét? Nem tartotta-e

e gyeplőt hosszas ideig kezében a ronda Kassai? he! he! nincsen-e azon

az ő mosdatlan ujjainak mocska? miért szeretné finom kezét e gyeplő

érintésével bepiszkolni Pécsi? Ej, ej! mily következetlenek az emberek!

Kassai elmélkedéseit a titkár megérkezése szakítá félbe.

– Talán jól izlett kendnek a rápolti kenyér és pecsenye, he! hogy oly

későn tért meg? – szólt a korlátnok mogorván.

– Tagadhatatlanul hosszasan mulattam Rápolton – mentegetődzék a titkár –

de méltóztassék nagyságod kegyesen tekintetbe venni, hogy a compassuált

egyén már az első állomáson meg kezdett bomlani, s minden embertől,

kivel találkozánk, tudakolá: vajjon római vagy arab betűkkel van-e az ő

arczára fölírva e szó: kém.

– Miért nem kötöztétek le a latrot?

– Szökni nem akart, nagyságos uram, sőt ha abrakoltatni megálltunk,

erővel kellett a kocsiból levonni. A száját betömni lehetetlen volt,

mert az ember vasból látszik alkotva, s karizmai a Demeterénél is

vastagabbak. Kényszerülve valánk tehát a vett útból folyvást kitérni,

hogy mentől kevesebb jövő-menővel találkozzunk. Ez sok idővesztésbe

került. Midőn pedig Rápoltra értünk, bűnösünk, vagy respective:

patiensünk, magát ördöngösnek állítá, s a falu népének hosszasan

elbeszélé, mily fenyegetésekkel csábította Belzebub, hogy belsőjében

állandó szállást adjon a gonosz szellemnek, mely a pokolból hozzá kivánt

költözni.

– S nem jut kendnek valami a fenyegetések közül eszébe?

– Azt mondá, hogy az ördögök fejedelme a lelkiismeretet, a jóravaló

hajlamot és az Istenbe vetett hitet akarta az ő nejéből és két

gyermekéből kiszívni, s miután testökben semmi sem maradt volna, a mi

által az állatoktól különböznének, belőlük rápolti parasztokat

szándékozott csinálni.

– Miért nem lőttétek agyon a kutyát?

– Nagyságod csak az elszökési kisérlet esetében tette kötelességünkké e

szigort. Azután a nép megbabonázottnak tartja, s úgy kerüli, hogy a vén

Marcsán kívül, kit többen láttak már a kürtőn kirepülni, senki sem mer

vele beszédbe elegyedni.

– S kend őt Marcsához szállásoltatá be?

– Nem, nagyságos uram.

– Megbocsáthatatlan mulasztás. Miért nem tartja résen az eszét, he? Még

ma intézkedjék az őrült átköltöztetéséről. S miről szólt még az a

hóbortos? Talán Belzebubbal együtt engem is említett? Hm! kitelik tőle!

A titkár elszörnyűködött arra a merész lehetőségre, hogy nagylelkű

főnökén ekkora injuriát követhessen el halandó lény; annál inkább valami

Pista nevű ember és kivált az ő füle hallatára.

– Már hogy szívelhettem volna el ilyest, kegyelmes uram! Avagy nem

nagyságodnak köszönöm-e szép gyarapodásomat minden világi javakban? Nem

csaphatott volna-e el nagyságod a beigtatási könyvtől, hogy helyemet

érdemesebbnek adja? Nem vehette volna-e ki hónom alól a philerát, hogy

ezentúl Bőgőzi uram hordja az irodából ide, vagy pedig Márton Gáspár, ki

szintén becsületes, talpra esett tisztviselő? S vajon e meleg ködmönt,

melynek az úton annyi hasznát vettem, harmadidén megvásárolhattam

volna-e, ha nagyságod uri asztalán nincs számomra tányér és asztalkendő,

melyhez a számat törülhessem? Ily emolumentumok mellett könnyű az

embernek gyarapodni, s bár szegény vagyok, és ha nagyságod kidobatna az

ajtón, nem tudnám, hová hajtsam le fejemet, mind a mellett elüzetésemet

magam indítványoznám, mihelyest nagyságod ily goromba bántalmaztatását

vakmerészkedtem volna csendesen tűrni.

– Jól van, jól; de azt talán mégis mondotta a hóbortos ember, hogy

Belzebubnak szürke és hosszúszálú szemölde, kopasz feje, lapos ajka és

széles álla van? hi, hi, hi!

A titkár iszonyú ijedtséggel tekintett Kassaira, mintha csakugyan

emlékeznék az ördögök fejedelmének arczleírásából e jellemző vonásokra.

– Alkalmasint – gondolá magában – Demeter fecsegte ki. De hisz, nem

beszélt még vele ő nagysága! Csakugyan tömérdek esze van az én kegyelmes

uramnak! Mindent kitalál.

Kassai gúnynyal s mosolyogva nézett a hüledező hivatalnokra.

– Kend talán eddig észre sem vette – szólt kimondhatatlan cyinismussal,

– hogy én kopott, vedlett ember vagyok és elég formátlan arra, hogy

minden czudar ördögöt hozzám hasonlítónak higyenek? No! az még nem volna

baj. A külsőről csak a bolond következtet belsőnkre. S mit mondott a

rápolti új jobbágy a bűnről, melylyel Belzebub kelepczébe ejté?

Gyilkolásra, gyújtogatásra, templomrablásra, no! vagy mire vette rá hát

a sátán őt?

– Nehéz volna, kegyelmes uram, meghatározni. Zavart eszének folyamában

nem tudtam egyetlen értelmes dolgot kihalászni. Mindenikünket faggatott,

mondanók meg, hogy tulajdonkép melyik felelős a beírt papirdarabért: a

kéz vagy lélek? Mert ő csak a kéz, s mégis őt bünteti az Isten a gonosz

szellem helyett, mely a kezet veszélyes betűk vetésére használta.

Esküvék, hogy felét sem írta le az ördög betűinek, s mégis egész

kárhozatot kapott érte díjul.

Kassai köszvényes lábai ellenére is élénken emelkedett föl a karszékről.

– Nem telik be hat hét, s kendből, érdemes barátom, levéltárnok lesz.

Embert csinálok belőled, fiam! valóságos urat, kit vénségedre még talán

a főispán is süvegelni fog. No! a pénzből, melyet útra adtam, sok

maradt-e meg?

A titkár ámulása miatt el is feledte, hogy a kézbesített csekély

összeget túlhaladták kiadásai.

– Szépen maradt, nagyságos uram! a mint benyujtandó számolatomból ki fog

derülni.

Kassai belső szobájába vonult, s a titkár csakhamar erős

zárcsattanásokat hallott.

– Szegény principálisom azt a nehezen járó pénzládát nyitogatja! Maga

szokta fölemelni belőle a zacskókat, maga görnyedez, bár melle el

szokott szorulni. Szegény kegyelmes úr; és még az a penész is a régi

tallérokon mennyi ártalmat okoz neki! Azután bár legalább a pénz

olvasását bizná másra! Tiszta jó szívből segítenék; de nem akarja. Csak

mosná legalább meg a kezét, mikor a számlálást elvégezi! De vajon

micsoda költekezései lehetnek most?

Míg a titkár így okoskodott, Kassai különválasztott néhány aranyat.

Letette az asztalra, rájok tekintett, s ujjai észrevétlenül mozgásnak

indultak.

– Áldozat nélkül semmi sem megy – mormogá, s pár aranynyal még

szaporította a csomót.

– Ni, ni! ez a Bocskai pénze s ritkaságánál fogva külön becscsel is bir.

Elvette az aranyat.

– Hát ez az V-dik Károly-féle mit keres itt? Ágostán épen fizetni valóm

van és jól használhatom.

A rakásból megint elvont egy aranyat, hogy a zacskóba rejtse.

– Áldozat nélkül semmi sem halad előre, s nekem most bőkezűnek kell

lennem! – sóhajtá Kassai, míg sovár szeme egy zechinán akadt meg.

– Nagybányai aranynyal cserélem be, – gondolá, és kiválasztotta a már

megapadt csomagból a zechinát; de a nélkül, hogy más pénzdarabbal

helyettesítette volna.

– Apró pénzt is rakok melléjök. Áldozni kell! A vadnépek legsilányabb

bálványai is áldozatokat kivánnak. Pécsi már is sok kincsembe került.

Megfizeti kamatostul, a mit érette költöttem. Nekik nem kell Elemér; sem

az apának, sem a leánynak. Jól van; de akkor ne várják tőlem, hogy

behunyjam szemeimet, midőn kötelességem nyitva tartani. Ők gyűlölik a

Kassai nevet: jól van; de azután ne sértsék meg a haza törvényeit.

Kassai az apró pénz közé most aranyakat csúsztatott be, gyorsan és

félrefordított szemekkel, mintha saját magától akarná titkolni e

rögtönzött bőkezűséget.

Ekkor megrázta a csengetyűt.

– Velem méltóztatik parancsolni? – kérdé a besiető titkár.

– Kend, mint már említém, rendelést tesz, hogy szökött jobbágyunk a

boszorkányságot üző Marcsához szállíttassék. Továbbá kend gyöngélkedő

egészsége miatt szabadságot kér tőlem négy hétre. Helyét távolléte alatt

Bőgőzi uram tölti be. Még ma írja meg a folyamodványt.

– Oly egészséges vagyok, mint a makk, nagyságos uram! – szabadkozék a

meghökkent titkár.

– Tanácsolom is, hogy a betegségtől ótalmazza magát; mert folyvást úton

kell lennie. Birtokaimat szemügyre veszi; számoltatja tiszteimet,

tudósításokat közöl eljárásaikról. Van köztük tolvaj, erdőpusztító,

jobbágynyuzó, s vannak titkos szombatosok is. Eláradott a bűn, főleg a

szombatosság mételye veszélyesen terjed. S mit akar kend tenni, no! mit

akar, ha gazdatiszteim, cselédeim és jobbágyaim közt titkos

szombatosokra fog találni?

– A tekintetes megye kezeibe szolgáltatom őket, hogy istentelenségökért

méltó büntetésöket elvehessék.

– Kend a tehén szarva közt keresi a tőgyét. Ha én a vén Kassai titkára

lennék, mindenekelőtt gondolatait ellesni, s politikájának mélységeibe

hatni iparkodnám. No! mit mond erre domini frater!

– Kegyelmes úr! ha elmém akkora volna, mint buzgóságom, ritkán vonnám

magamra nagyságod méltó megrovásait. De az én alacsony nézeteim, midőn

nincs támaszuk, melyre csimpalykozzanak, okvetetlenül a földön fognak

kúszni. A mit elémbe szabnak, tudom teljesíteni; azonban mihelyst saját

eszem után járok, a világtalant választottam kalauzul.

– Az nagy baj, barátom! Ha én Kassai István titkára volnék, – szólt

Kassai, – a titkos szombatosok szeretetét igyekezném megnyerni.

Kipuhatolnám bűneiket, de hallgatást igérnék és ha bizodalmukat

elsajátítottam, akkor könnyen kivehetném belőlük, kik az új Jeruzsálem

oszlopai, kikre hallgat a nép leginkább, s kitől várja vallásának

diadalát? He, he! jól fogtam-e föl a kend kötelességét?

– Tökéletesen, nagyságos uram.

– Midőn pedig a főizgatók névlajstromát birnám, – folytatá Kassai, –

kérdés: hogyan venném e nagy kincsnek hasznát? No! feleljünk rá?

– Rögtön kézbesítem nagyságodnak a talált kincset.

– Kend megint nem találta a szeg fejét.

A szegény titkár homlokáról permetezett a veríték.

– Én, – folytatá oktató hangon Kassai, – ha az erdélyi korlátnok titkára

volnék, s ismerném a veszélyes időket, melyekben élünk, igyekezném a

csendháborító, a pártütésre hajlandó és a haza törvényeit lábbal taposó

szombatosok tekintélyesebb emberei közül a gyönge jelleműeket, a

nyomorral küzdőket, he! he! a megvesztegethetőket szép szavakkal,

igéretekkel behálózni, hogy rejtett szándékaik nyomára juthassak. A

rajongók között sok szájas koldus van, ki az egyiptomi húsos fazakokért

lemondana a Kanaán távol fekvő vidékeire vándorlásról. Pénzt kell neki

kölcsönözni titkokért, ételt az eszmékért. Igazam van-e könyvvivő…

akarám mondani, levéltárnok? Kend az asztalon lát aranyt és kisebb

pénznemeket. Vegye magához. Kolozsvárott forduljon meg; mert ott a

mesterlegények közt vannak szombatosok. Mulasson Udvarhely-, Csik- és

Háromszéken; mert ott birtokaim közelében néhány részeges kántor és

koldus-énekeket szerző íródiák szokott a szombatosok gyülekezetében

predikácziókat tartani, szent verseket dudolni. Főleg pedig egy fontos

titkot kutasson ki, melynek létezését a rápolti őrült szavaiból

gyanítom.

A titkár megsemmisülve volt, hogy ő semmi ilyest nem sejtett, sőt most

sem tud képzelni.

– Avagy rosszul emlékszem-e a kend értesítéseire? – tudakolá Kassai.

– Hogyan, kegyelmes uram? – hebegé a titkár, dörzsölve kezeit. – Mit

mondhattam én a szombatosságra vonatkozót?… Oh! most jut eszembe. De

miként is tudtam oly buta lenni, hogy tüstént észre ne vegyem? Hiszen

világos! Elmebetegünket lélekvád gyötri. Valami irományt emleget,

melyért a felelősséget az emberi és isteni törvényszék előtt szeretné

magáról elhárítani, hogy hatalmasabb ember vállára vethesse. S e főurat

nevezi Belzebubnak.

Kassai, mint besötétült vonalaiból sejthető, most túlságosan éleslátónak

találta titkárát. – Megint sántít a kend észjárása, – mondá, durva

kitörésekkel feddve aggályát. – Hisz az elmebeteg engem tart az ördögök

fejedelmének, s kétségtelenül azért, mert meg van győződve, hogy

bizonyos lázító iratok nyomára akadtam, s hogy sejtem, honnan fú a szél.

Vagy Gálfi, az elégületlenekhez szító gazdag szombatos, vagy talán épen

maga Pécsi Simon használta föl a szerencsétlen ficzkót egy körlevél

fogalmazására, mely a szombatosokat titkos gyülekezet tartására hívja

össze. Kerítse meg kend egyik példányát e honárulási okmánynak. Adjon

érte pénzt, tegyen igéreteket; de okvetetlenül megkerítse.

– Kergessen ki hivatalszobámból nagyságod, ha a hazaárulók, ha az Istent

szidalmazók és felségsértők kiáltványát meg nem szerzem. Nem is kell rá

sok költség. Az okos szó, a maga idejében használt fenyegetés és a jól

számított igéretek többet használnak, mint az arany; ámbár a pénz

rábeszélő tehetségét sem kivánom kétségbe hozni. Ha ő szent felsége is

úgy akarja, hamar fognak hurokra kerülni a szombatosok, s a törvény és

vallás gúnyolása méltó büntetését leli.

A titkár egészen kipirult lelkesedésében.

Ő e hitujítóknál veszélyesebb fajtájú embereket nem is képzelt.

Hisz az igaz vallást akarják fölforgatni, és az ország törvényétől

tagadják meg a hódolatot!

Azután nem saját maga fogalmazta-e a nyilvános kihirdető által Fehérvár

piaczán felolvasott és a kulcsos városok kapuira szegzett kiáltványt,

mely a szombatosok és pártfogóik ellen mennydörgött?

S mégis, az átkozott rajongók, úgy látszik, titkos gyűléseket tartanak,

és kijátszani merészlik a hatóságoknak, sőt Kassai uram ő nagyságának is

figyelmét!

Nem elég ok-e, hogy a titkár minden erélyét összeszedje a veszélyes

izgatók leleplezésére, s ha lehet, kiirtására?

A levéltárnoki állomás megnyerésének reménye sem volt kedélyére hatás

nélkül.

Mihelyest tehát Kassaitól távozhatott, fontos hivatására kezdett

előkészületeket tenni.

Sejté, hogy segélyül szolgálhat a Laczkó István történetével

megismerkedés.

Kassai eddig a szombatos nevét sem szoká előtte említeni, s ez elég ok

volt, hogy a különben szemfüles titkár, ha másért nem, gyöngédségből is,

legyőzze tudvágyát.

Fehérvárott tehát évek óta alig lakott egyén, kiről részletesebb

adatokkal ne birna, mint épen Laczkóról.

De most kötelességének hivé a nyomozást.

Az útikészületektől meglopott időt mind erre fordítá, s még alkonyat

előtt Kassai szobájában és Laczkó Istvánra vonatkozó adatokkal ellátva

találjuk.

– Szeredi ő nagysága Laczkót gorombán támadta meg – szólt a titkár.

– Az utczán? – kérdé Kassai.

– Pécsi kastélya előtt. Le akarta csatlósaival szuratni, s kémnek

nevezé.

– Az én kémemnek, úgy-e?

– Tisztátalan nyelvén ez a rágalom is megfordult.

– Tehát rágalomnak gondolja kend? – tudakolá Kassai, páratlan

cynismussal.

A titkár csodálkozón tekintett védnökére, s azután hivatalos

előterjesztéseit folytatá. – A szerencsétlen férfiú betegségére nagy

befolyással volt Szeredi uram vádja, talán azért, mert kellő alappal nem

birt.

– S csakugyan nem birt? – kérdé Kassai, gúnyos arczkifejezéssel.

– Legalább több adat arra mutat. A csatlós, kitől a történetet hallám,

mondá, hogy Szeredi ő nagysága szigorúan megtilta minden fecsegést, mely

az esteli kalandra vonatkozik. Ez ösztönül szolgált nekem további

kutatásra, s betértem a pékhez, kinél elmebetegünk tartózkodott. Soha

rémültebb arczot nem láttam, mint az övé volt, midőn Laczkó Istvánra

vezettem a beszélgetést. Szegény jótehetetlen ember! Szeredi uram

kierőszakolta tőle, hogy Laczkót kémnek állítsa, s azóta halálos

félelemben él. Minden vendégére kajszán néz. Mindenkit boszúlónak vél, s

főleg nagysád haragjától retteg. Boldog Isten! hogy retteg!

Kassai uram arczán epésebb szín terült el. – Tehát Szeredi itt is keveri

a kártyát! Hm! túlbecsüli családi viszonyainak erejét! Nem oly talisman

az, mely őt minden nyavalyától megótalmazhassa. Ám! bizakodjék csak! A

ki utoljára nevet, az nevet igazán… S tehát Szeredi ő nagysága, mint

mondád, Pécsi Simonnal elhitette, hogy kémet tartok a nyakán, még pedig

egyet az ő vallásának angyali közül, he, he! Szeredi óvakodóvá akarja a

vén szombatost tenni. Ezt állítja kend, úgy-e?

– Alázatosan esdeklem, nagyságos uram! de szerzett adatataimból épen

ellenkezőjét kellett volna állítanom. Pécsi uram komornyikjától hallám,

hogy Deborah kisasszony egy alkalomkor, midőn a reggelinél atyja által

szemrehányásokkal illetteték, könnyezve mondá: – Adná az ég, hogy az

emberekbe vetett túlságos bizodalmad ne végződjék embergyűlöletben.

Miért lenne valaki csak azért, mert szombatos és pap, minden gyanún

fölül! Én, de ne haragudjál érette, titkos látogatásaira borzadás nélkül

nem gondolhatok. Ki kezeskedik, hogy nem él ellenségeink zsoldjából, s

nincs arra megbizva, hogy színlett kegyeskedésével szívedhez közel

férve, a védelmetlen perczben tőrével vagy árulásával átszúrja azt?

– A kigyó! az eszes kigyó! – mormogá Kassai. – S mit válaszolt Pécsi? –

tudakolá, kiváncsian elényújtva fejét.

– Prédikátori hangon mondá: – Deborah! te soha sem fogsz arra méltó

lenni, hogy e szent férfiúnak, ki az igazság tövises útján zarándokol,

leoldjad saruit, megmossad lábát és tisztes fürtjeire illatos olajat

önts.

– A buta nilusi barom! – mormogá ismét Kassai. – S nem hallottál-e még

más hirt, mely Laczkóra vonatkoznék?

– A csatlós beszélt egy nőről, ki ájultan rogyott a földre, midőn a

kémnek nevezett szombatos pap Szeredire rohant.

– Rohant? s dühhel? – kiáltá Kassai. – Czímeres nemessé teszem, ha

arczul csapta.

– Haragját és léptét a nő ájulása föltartóztatá. Úgy látszik, hogy e

találkozás oly asszonynyal, kinek jelenlétére nem gondolt, s oly

perczben, midőn meggyalázottnak hivé magát, főokul szolgált

háborodására.

– Felesége, kétségtelenül felesége! – mondá Kassai. – Megtaláltad-e

lakását? Tüstént le kell tartóztatni e nőt! Nemes születésű… hm! De

köteles vagyok-e tudni? Mutassa ki előbb nemességét; majd akkor hátrálok

jogommal. Csendesen, zaj nélkül kell elfogni. Ne távozzál addig. Be kell

csukni!

– Lehetetlen, nagyságos uram!

– Miért, he? Talán Szeredi ide is bemártotta ujját?

– Nem; de az asszony…

– Veszélyesen beteg? – szólt közbe Kassai. – Ne vedd számba. Hadd

nyavalyogjon Rápolton. Ott is van szalmazsup!… Beteg!… Miért oly

érzékeny? Parasztnak nem kell érzékenynek lenni. A paraszt asszony ne

ájuldozzék, ha férjét gazembernek mondják… Mi joggal fekszik le ő, mint

a kényeztetett úrnő?

– Nem az a baj, nagyságos uram! hogy beteg, de eltünt, s nem lehet

nyomába akadni.

– Útba fog igazítani a pék, hol férje szállva volt.

– Fájdalom, nem látogatta meg férjét.

– A szívtelen, a szeretet nélküli való, az érzéketlen nő! – korholá

Kassai a kezéből kiszaladt martalékot. – Indulj, kedves fiam! – szólt a

titkárnak – indulj mielőbb, mert foglalatosságod szaporodott. Vitesd ez

asszonyt szilaskeresztúri birtokomba. Onnan majd tovább szállítjuk.

Tudod-e, hol volt Laczkó szombatos angyal?

– Szégyennel vallom meg, hogy még nem nyomozhatám ki.

– Szárdis városában.

A titkár bámulva tekintett főnökére.

– A judeismus hóbortosai Kézdivásárhelyt hívják Szárdisnak.

– Törjék ki a nyakok vakmerő névrontásokért! – sóhajtá a titkár.

– Amen, fiam! – szólt kenetes hangon Kassai.

*

Midőn szombatos-üldöző titkárunk a szobából kiment, bizonyos

nyugtalanságot érzett keblében.

Igen hasonlított ez a hűtlen eljárásból támadó lélekvádhoz, azon

hangulathoz, midőn a subalternus érzi, hogy főnöke méltán elcsaphatná, s

hogy ha még továbbra is ennek eszi kenyerét, ennek iszsza borát, és

ennek kegyelméből emelkedik a hivatallépcsőn fölebb, akkor az isteni

gondviselés több pártolásában részesül, mint voltaképen kellene.

Úgy van, titkárunk békétlenkedett saját magára.

Szeretett volna jobb és bal képére, őszintelen eljárásáért, egy-egy

erélyes arczcsapást mérni; de érzé, hogy viszont kétannyi nyaklevest

érdemelne, ha eljárásában egészen őszinte lett volna.

Szóval, kötelességei összeütköztek.

S nem lehetett egyrészről tartozásának úgy tenni eleget, hogy másrészről

ne sértse meg kötelességeit.

Ő tudniillik a csatlósoktól hallá, hogy Elemér vezette el a

szerencsétlenség színhelyéről a szombatosnőt; szintén hallá a péktől,

bár igen általános kifejezésekkel, Elemér tudakolásait a szombatos

kémsége felől.

Ebből bölcsen következteté, hogy a fiatal Kassai is érdekkel viseltetik

a Laczkó-család sorsa iránt; de éles elméjénél fogva könnyű volt

sejtenie, hogy az ifjú úr részvéte más természetű lehet, mint az öreg

úré. Megtetszhetett a vitéz kapitánynak a szép nő, s talán ínye ellen

volna, ha a komor nagybátyja hirtelen pórruhába öltözteti, hasonlóan a

többi jobbágynőkhez.

Mi szükség tehát értesíteni Kassai Istvánt, hogy Kassai Elemértől járjon

utána a szombatos nő tartózkodása helyének? Mi szükség a nagybátyja és

unokaöcscse közé a viszály konkolyát hinteni? Nem kegyes pártfogója-e

neki mind a kettő, s ha az öregtől sokat vár a jelenben, a jövendőhez, a

bekövetkezendő évekhez szóló reménye nincs-e Kassai Elemér jó

indulatjához, mint erős horgonyhoz, csatolva?

Ilyen tekintetek birták a titkárt óvakodásra.

Nem említett nyomozataiból semmi oly körülményt, mely Elemérnek

alkalmatlanságot okozhatna.

De miután öreg pártfogóját most először csalta meg elhallgatással,

megfogható volt, ha nemcsak az útrakészülődés perczeit nyugtalanság közt

tölté, de még az éjjel egy részét is álmatlanul.

Titkárunk a maga nemében igen érzékeny lelkiismerettel birt, habár a

lelkiismeret e neme inkább volt szolgának, mint embernek való.