A fényes diadal, melyet Deborah este aratott, már éjfél után sugarak
helyett árnyakat is vetett az ő benyomásokra kész kedélyére.
Midőn vánkosaira hajtá fejét, képek és visszaemlékezések jelentek meg
ágya körül, hogy az álmot hátraidézzék.
A fejedelemfi előzékenysége még mindig hizelgett neki, de már sejdítteté
vele a büszkeség, miként a rögtönzött kitüntetés oly körülményekkel
függhet össze, melyek sem atyjának társadalmi helyzetével, sem az ő
szépségének tett hódolattal nem állanak szoros viszonyban.
Szintén kellemesen hatott rá Gyulainak őt oly sokszor kisérő szeme és
bámulata. Ez az ifju csakugyan leigézettnek mutatkozik. De mit jelent
hát ama finom és gúnyos mosoly, melyet Deborah néha ajakain átsuhanni
vélt, s melyet világosan látott akkor, midőn atyja egykori szegénységét
és homályos sorsból lett fölemelkedését gondatlan elérzékenyüléssel
emlegeté?
– A gőgös uracs utolsó benyomásul mégis azt vitte el tőlünk, hogy…
szűcsmester unokája vagyok.
Deborah saját gondolatja miatt arczát kipirulva érzé.
Eszébe jutott a ma estve kifejtett tetszelgéseinek minden egyes vonása,
s különösen az Elemér nevével való visszaélés csak azért, hogy
féltékenység által ingerelje Gyulait, kivel sorsát végtére sem vágyott
összekötni, s kit – legalább saját hiedelme szerint – a szerelem által
nem boldogítani, de büntetni akart.
S miért is vette szájára Elemér nevét?
Ha e névvel nem játszott vala, most talán csendesebben tudott volna
aludni.
Mit tudja ő miért? de azon régi jó napok kezdettek szivében zsongani,
midőn atyja Elemér nélkül még nem birt leánya boldogságára gondolni,
midőn oly természetesnek látszott az, mi most lehetetlen és gyűlölt.
Akkor ki hozta volna kétségbe, hogy szerelmök változatlan, mint maga az
igazság, hogy ők egymásért vannak teremtve, hogy kezet kézben tartva
vándorolnak az élet útján végig, s hogy a menyegzői nyoszolyájok és
család-kriptájok között fekvő közt, ezt az arasznyi tért, egymással
osztott örömeik s egymásért hozott áldozataik emlékeivel fogják
beépíteni.
De most!… Deborah keblét sóhaj emelte. Miért eped? kit vádol? mi az, mi
elégületlenné teszi önmagával? s honnan vonult a szív hamvazószerdájának
komor, méla és vezeklő hangulata a bál tündérképei, a kellemes
benyomások, a fényes diadalok közé?
Hogyan tudna mindenről számolni Deborah?
Ő sem sejdíti, mi mozgatja keblén a finom leplet, kedélyében a betakart
érzéseket.
*
Gyulait hazatértekor a házikisasszony művészi tánczánál sokkal inkább
foglalatoskodtatá az a talány, hogy miért kereste föl Pécsi Simont
néhány eddig tőle egészen visszavonult főúr és a fejedelemfi? Miért
jutott épen most eszökbe oly férfi születésnapja, kire máskor nem, vagy
érdemeihez és tekintélyes állásához képest szerfölött ritkán gondoltak?
Volt a vendégek közt olyan, ki a kegyvesztettől már szerencsétlensége
első perczében visszavonult, s csak most találta jónak a feledett baráti
viszonyt emlékezetbe hozni; volt, a ki a hatalom délpontján sem szivelte
Pécsit, s most mégis nyájas arczczal közelített hozzá!
Ekkora átalakulása a kedélyeknek aligha történt tisztán csak belső
okokból.
Valami rejtélyes van folyamatban, gondolá Gyulai, s e sejtés izgató
erejének lehet tulajdonítani, hogy a szép Deboráhnak tündéri táncza nem
volt oka a hosszas virrasztásnak és tárgya a rákövetkezett rövid hajnali
álomnak.
Gyulai gyakorlati irányú jellemével a találgatásból hamar lépett át a
tudakolásba.
Könnyű volt észrevennie, hogy Fehérvárott meglehetős figyelmet keltett a
Pécsit ért kitüntetés.
Még harmadnap is sokat beszéltek arról az úri rendűek, különösen a nők.
Figyelmét nem kerülte el bizonyos változat a hangulatban is.
Eddig az urak csak szidták Kassait, most olykor dicsérni kezdék Pécsit.
Eddig a nők sok kivetni valót találtak Deborah születésében és
modorában, most kevesebbet emlegették polgári származású őseit, s
magaviselete iránt is engedékenyebbek lettek volna, ha rendkívüli
szépsége és gazdag hozománya folytonosan nem ingerlené a kedélyeket.
Gyulai arról szintén értesült, hogy a korlátnok most még inkább dühöng
bukott elődére, mint máskor.
És szemeivel látta a «remeteséget» sűrűbben fölkereső vendégek fogatait,
nyerges lovait és kiséretét.
S a mi több, az öreg Pécsi a fejedelmi palota harmadik udvarában
megfordult, s az a hír is lábra kapott, hogy mielőtt György úrfinál
tette udvarlását, szerencsés volt a fejedelemné által elfogadtatni.
Ennyi kegy a régi mellőztetés után alkalmasint politikai tekintetekből
fejlődött ki, s a pártérdekek üvegházi növénye volt.
Gyulai nem képzelheté a hanyatló korú s ábrándokba merült Pécsit
jelentős törekvések élén, de neve zászlóúl szolgálhatott, mely serget
von maga köré.
Igaz, hogy egy kevéssé már elrongyollott e zászló, s midőn még ép is
vala, talán alig lőn többször megkoszorúzva, mint bemocskolva, s talán a
küzdő sorok előtt sem lobogott, a szerencse szelétől dagasztva és a
lelkesedéstől védve, oly gyakran, mint a hányszor a megvert, a
fegyelmetlen tábortól elhagyatott, vagy bevonatott, hogy a pogyász közt
kényelmesen tovább czepelhessék; igaz, hogy Pécsi nevét rendkívüli
siker, rendkívüli fény nem tette villanyzó hatásúvá, de mégis
kétségtelen, hogy az ország nagy többsége Kassai ravasz, önző és
méltóságnélküli kormányzata miatt Pécsi hibáit és bűneit csak azért is
el tudná feledni, mert e rövid emlékezése mélyen sértené azt, kinek most
kezében a hatalom.
Gyulai Kassai ellen intézett támadásnak kezdé hinni a Pécsire halmozott
bókokat.
Az ifju udvaroncz éles elméje, midőn e gyanura jutott, kétszeres hévvel
kutatá a körülményeket, melyek a főurakat följogosíthaták most kezdeni a
fejedelem kegyelte korlátnok ingerléséhez.
Fáradozásai azonban kevéssé kamatoztak.
Sem a külviszonyokban, sem a beligazgatás terén nem mutatkozott a
változásokra biztos előjel.
Kassai a szokott órában tanácskozott a fejedelemmel, a szokott éles
humorral és vádakkal sértette az aristocratiát, a szokott
kiméletlenséggel bánt saját hivatalnokaival, a szokott ármánynyal
küzdött a hadpárt befolyása ellen, a szokott ügyességgel igyekezett az
udvar előtt gyanussá tenni azokat, kik őt hasonló buzgalommal
gyanusították.
Rákóczi most is csak oly határozottan kegyelte Kassait, mint régen, s
Rákócziné most is csak oly gonddal kivánta elpalástolni, hogy nem
kegyeli.
Maga Anna néni sem beszélhetett Gyulainak többet a korlátnok ellen
forgalomban tartott udvari pletykákról, mint a Pécsi Simon nevének
divatba hozatalát megelőzött napokon.
Ily adatok a fiatal udvaronczot azon hitre vezették, hogy az ellenzék
újabb mozgalma nem erő, de ájultság jele.
A főurak, a hadpárt szónokai, a Kassai esküdt ellenségei épen, mert
érzik e gyűlölt férfiú állásának folytonos szilárdulását, mérgökben az
eszély intéseire nem tudnak többé figyelni, s folytonos csipkedésekkel
vesznek elégtételt vigasztalatlan jövendőjökért.
– Csakhogy ne keserüljék meg merészségöket! gondolá Gyulai, Zólyomi
bukására és számos nótapörre emlékezve. A hatalmas tanácsosok elleni
törekvés észrevehetetlenül vezeti a pártokat az uralkodó személyével
való elégületlenségre; ez veszélyeket teremt, melyek ellen védelem kell,
s az önfentartás, kényszerűség nem válogathat többé sem jelszavakban,
sem az eszközökben. Csoda-e tehát, hogy a ki hazája érdekében küzd a
kormány bűnei ellen, egyszerre maga ellen fordulva látja a törvényt és
hazát, s a mit hűségből kezdett meg, árulással végzi be?
E sötét, de tapasztalatokon nyugvó világnézet a vidor kedélyű Gyulait
aggodalomba ejté.
– Félek, hogy csúfosan le fognak tiportatni, s birtokaikkal Kassai
falvainak számát gyarapítani. Miért is vegyültem közéjök?
A nagyreményű udvaroncz megdöbben a félreértésen.
Hátha Kassai a cselszövény részesének tekinti.
– Mindenkinek el fogom beszélni, hogy Pécsi évnapján történetből
vegyültem a társaságba, s távolról sem sejdítém az összejövetelt… De
vajon, folytatá keblében a harczot egy fenköltebb szellem, vajon nem
volna-e ez gyávaság? S mit féljek ott, hol György herczegfivel
találkoztam?… No! sugá ismét az óvakodás, a mi a trónutódoknak csak
pajzán ötlet és időtöltés, az nálunk kicsinyeknél bűn és bukás lehet… S
mégis szégyen volna gyáván menteni magamat oly félreértés ellen, mely
meg sem született, s csak akkor lép világra, ha létezését előre
felteszem. Legfeljebb gyéríteni fogom látogatásaimat Pécsinél. S ezzel
nem tartozom-e Elemérnek, kit Deborah – ha szavainak hihetek – még
mindig szeretni látszik!
E végtére is inkább önző, mint nagylelkű eltökélést Szeredivel
találkozása még inkább megszilárdítá.
A fejedelemné rokona félig tréfásan kérdé tőle: – Nem hallottad-e öcsém,
hogy mikor fogja a vizes lepedőt Kassai uram alól Pécsi ő kegyelme
kivonni? Szeretnék e kisérlet alatt jelen lenni.
– Nagyságod szavainak ködén az én lelki szemeim áthatni nem birnak.
– Csak tudni akartam, sokat tánczoltál-e a minap Pécsinél?
– Nem annyit, hogy korom és tánczszenvedélyem mellett elégnek
mondhatnám.
– Hallom, mindnyájatokat megbabonázott Deborah. Ősz fürteimre! csak
azért szeretnék ismét fiatal lenni, hogy legyen legalább egy, kit e
varázslónő el nem bódíthat. Egyébiránt most az egyszer szerencsédre
szolgál öcsém, ha mindig csak Deboráhra néztél, s ha minden szavad csak
neki esküdött hűséget. Külünben még azt mondanák, hogy Pécsivel esküdtél
össze, mint azok, kiknek maradt idejök a tánczolásnál egyébre, és
nyelvöket másra használták, mint szerelmi bókokra.
– Így magamat sem hihetem a gyanu fölött állónak; mert sokat társalogtam
Pécsivel s keveset leányával.
– Tehát neked szintén jelszavad a «szűcs» s nem az «erszénykötő?»
– Alig hiszem, hogy a fejedelem nagyobbik fia és több országtanácsos
jelenlétében a zene, táncz és vigalom közt ily komoly ügyek hozattak
volna vita alá.
– De az ármányos Kassai mégis ezt szeretné a világgal elhitetni.
– Tehát Pécsit azért vétette jó előre kémekkel körül?
– Micsoda kémekre czélzasz? – kérdé Szeredi megütközéssel.
– A többek közt arra, kit nagyságod leálczázott.
– Ki? én? ugyan öcsém, mi jut eszedbe? válaszolja Szeredi hüledezve. –
Talán el is beszélted rokonaidnak, ismerőseidnek, az egész világnak,
hogy a vén Szeredi vak volt és egy becsületes hazafit bizonyos semmiházi
léhűtővel tévesztett össze?
– Tehát tévedésből történt minden?
– Szánandó félreértésből, öcsém. De csakugyan nem szóltál senkivel a
reám nézve kellemetlen esetről?
– Csak annyit mondtam Pécsinek, hogy óvakodjék bizonyos egyéniségtől.
– És sejdítette-e, kire czélzasz?
– Rögtön észrevevé.
– S mit válaszolt?
– Neheztelt rám.
– Valódi bölcs! valódi nemes szív… Ne is említsük többé e kellemetlen
ügyet. Te fiatal vagy, de tudsz hallgatni. Rokonom, a fejedelemné,
jellemednek épen ezen oldalát méltányolja leginkább. A minap is dicsért
s képzelheted, hogy én sem maradtam hátra a szép szavak
megválogatásában. Barátom! a tapasztalt és koros férfiak jó véleménye az
a létra, melyen az ifju tehetségek lépcsőnként magasabbra emelkednek.
Különben fölötte nehéz és kétes a siker.
Gyulai szépen megköszöné Szeredi figyelmeztetését, s azon tanulság
mellé, melyet Pécsire nézve vont, még azt is csatolá, hogy a megtámadott
szombatos pap történetéről mélyen hallgatni kell.