Gyulai nem tartott sokat a szombatosságot fenyegető veszélyekről, s azt
sem hivé, hogy Pécsi Simon, midőn a hitújítás kérdése komolylyá válnék,
még egy hajszálát is meggörbíteni hagyja a fényes kövű új Jeruzsálem
miatt.
De bár mekkora Tamás volt a Deborah atyjának elvszilárdságában, bár
mennyire hitte, hogy a volt korlátnok minden ábrándossága mellett sokkal
tapasztaltabb róka, mintsem az együgyű kezek vetette tőrben magát
elfogassa, mégis az estéli borzasztó jelenet, Szeredi bélyegző szavai,
és a kémkedéssel vádolt Laczkó dühe s megaláztatása akkora befolyást
gyakoroltak kedélyére, hogy soha sem tudta szemeit behunyni, álmában is
titkos kémek álarczát látta letépni, és az ájuldozó nők alakját eltakaró
sűrű fátyolokra boszankodott.
Ah, a fátyol, s hogy Elemér jött az ájult némber segítségére, ébren is
nagyon nyugtalanítá az ifju kamarást.
Mit beszéljen el már Anna néninek, midőn a történet regényes része mást
illet? Neki csak mellékszerep jutott, s a tudakolóknak azt sem fogja
megmondhatni, hogy az a Klára, kinek nevét kétségbeeséssel hangoztatta a
kém, kék vagy fekete szemből ejté-e ki a könnyet, midőn magához tért, s
fájdalmas mosolylyal vagy mosolygásban elhalt fájdalommal hálálta meg a
hazakisérő lovag részvétét… És minő lény lehetett Klára? Ha bűbájjal
bir, úgy Elemér még Fehérvárott mulat. És vajon elutazott-e?
Gyulai Ferencz e gondolatra odahagyta szobáját, s betekintett Elemér
szállására.
Takarítottak, rendeztek. Új lakosa volt, szintén a testőrtisztek közül.
– Vagy Klára szépsége kisebb szerencsétlenségénél, vagy pedig Elemér
inkább szereti Deboráht, mint saját maga hiszi, – ez elmés megjegyzéssel
tért vissza Gyulai.
– S most már mit csináljak újdonságommal? – fűzé tovább eszméit. – A nő
nem látszik különös érdekkel bírni, s én teremtsek-e részére szépséget,
szellemet és kalandot? Azután Elemér nevét sem hozhatom föl oly
történetnél, melyben Szeredi tulajdonkép Kassai István uram ellen is
szólott, a nélkül, hogy az unokaöcs által rendreutasíttatnék. Kassai
István ő kegyelmét szintén nem nevezhetem meg, mert ha fecsegésem fülébe
jutna, szörnyen neheztelne reám, s haragja előmenetelemet gátolhatná.
Tehát a cselekményből még a magamén kívül legalább két nevet ki kell
hagynom. Sőt kérdés, mit csináljak Szeredi ő nagyságával is?
Fölingereljem-e ellene a hatalmas Kassait, holott éles nyelvével maga is
eléggé bőszíti magára? S mi hasznom lesz, ha hireszteléseim miatt végre
a fejedelemné rokona, vagy a fejedelem első tanácsosa között kell
választanom, föltéve, hogy mind a kettőt egyszerre nem veszítem el? Hüm!
Az előmenetelre szükségesebb a hallgatás, mint a beszéd. Bízzuk Szeredi
ő nagysága csatlósaira a botrány terjesztését; mi fiatal kamarások,
kikre szép jövő néz, legyünk titkolódzók, midőn a nyiltság haszna
kétséges… De, hát Pécsi se tudjon semmit a történtekről?… Kár volna
nyugtalanítani, midőn veszélytől komolyan nem tarthat. A szombatosság
sajátságos őrjöngés lehet; de az ország nyugalmát fenyegető bűnné még
Kassai sem bélyegezheti. Azonban, midőn a boldogult Bethlen Gábor
fejedelem Pécsit börtönbe csukatta, a szombatossági vád is keringésbe
hozatott, hogy a lázadási kisérleteket rejtélyes nevével fedje. Atyámtól
hallám a kegyvesztett korlátnok czimborálását az elégületlenekkel. S
vajon most is nem ilyent szaglál-e Kassai ő kegyelmessége? A pártok
békétlenek, Zólyomi rokonai a portát ingerlik a fejedelem ellen, a
katholikus urak hátratételről panaszkodnak, a palatinus titkos
küldöttjei által rokonszenvet toborz. S midőn a huzalkodásra annyi
jelszó és kedv van, csodáljam-e, ha a különcz észjárású Pécsi oly
viszonyok közé bonyolítja magát, mely halálos ellenségét végdiadalra s
őt bilincs közé vezetheti. Leányára s hetven falvára nincs ugyan sok
vágyam, de csak annak szolgáljunk-e, kitől szerencsénket várjuk? Ez nagy
önzés volna. S miért ne figyelmeztetném, bár általánosan, Pécsit arról,
hogy kémek veszik körül, lesik lépteit, szavait? Azonban hátha részletek
után tudakol? Akkor inkább rejtélyes maradok, mint csevegő. A homályos
szavak, a ködbe takart czélzatok Pécsire nagyobb benyomást tesznek, mint
az elősorolt tények s az indokolt vélemény. Meglátogatom őt és
figyelmeztetem.
Gyulainál a gondolatra hamar szokott a tett következni.
Mihelyt foglalatosságait elvégezte, s az udvarban reá többé nem volt
szükség, a «remeteség» felé tartott, de alig ért a Miklós-kaputól a
külvárosba, alig kezdett azon utczára belejteni, hol a mult este
csatlósok állották el Szőke István útját, midőn kápráztató fény özönlött
feléje.
Bár felleges és sötétszürke est volt, melynek holdja bujkált és
csillagai csak lopva mosolyogtak a komor ég kárpítjáról, Pécsi lakása
tündérin csillogott, világosan és nevetőn. Száz meg száz színes lámpa
derítette föl a kert útját, és ösvényeit.
Czímeres hintók, czifra csatlósok és huszárok állottak az oszlopos
folyosó előtt, és sok szolgakéz lobogtatott fáklyát, emelve a
világítást, mely különben is pazar és magát fitogtató volt.
A kéjlak minden ablakain a csillárok fénye reszketett, kivévén azon
rejtelmes szobát, hol a zodiacusban forgottak a bolygók s a végzet
titkait szokták az ábrándozó Pécsihez lehozni.
Gyulai a kapunál vissza akart térni, mert csak a házi kis körre
számított, csak Pécsivel kivánt találkozni; de megzendült a nagy terem,
gyorsan lebegtek el az ablakok előtt az árnyak, s a zene és táncz, a
kiváncsiság és élvezetvágy ostromolni kezdte a mulatságra hajló, a víg
kedvű ifjut.
Akkor még a szoros illem helyett a szívesség kormányozta a társadalmat.
Az egyosztályú egyének, ha a házban, hol a vigalom vert tanyát, idegenek
nem voltak, nem vártak formaszerinti meghivást, s örömmel látott
vendégei valának a házi úrnak, ki büszke volt arra, hogy lakomáiban és
tánczestélyein sokan vesznek részt.
Gyulai némi tétova után a folyosónak tartott, s csak a mint az ékes
szobákon s az urak és delnők csoportozata közt tovább haladott, kezdé
mindinkább érezni, hogy a társaság, melybe lépett, több igényű, mint
rögtönzött alkalmakkor kell lennie.
Később tudta meg, hogy a házi úr születése napját üli.
Az üdvözlések azon időben elmaradhatatlanok voltak, s elég czifra
szavakkal fejezte ki azokat minden új érkező.
Gyulai is siet Pécsit fölkeresni.
Kornis Zsigmond, Mikó, Haller Péter és Kemény János társaságában
találja.
Az öreg úr magas, egyenes, méltóságteljes alakja, arczának szelid, de
komoly kifejezésével, a figyelmes nagy szemekkel, melyeken mégis
visszatükrözött a merengés, és a gondolkodó homlokkal, melyen a derű,
mint a napsugár a gyér fellegek közt, játszott és el-eltünt, oly különös
hatást gyakoroltak most Gyulaira, hogy a porból felvergődött férfiút
hajlandó lett volna királyok ivadékának vélni, vagy legalább azon római
senatorok egyikének, kik nem szorultak trónra a végett, hogy
uralkodjanak és a pártfogásért esdő tartományok hódolatát elfogadják.
Pécsi szerencsés és baljóslatú napot ünnepelt. Kedélyében csodálatosan
szőtte be magát a szorongás az öröm közé, s az elhagyatás érzése a
kielégített büszkeség nyilatkozataihoz ellentétül vegyült.
Hogyne örvendene, midőn maga sem tudja miért, oly sok főember is
megemlékezett születése napjáról, kik évek óta e részben példás
feledékenységet mutattak? S hogyne sülyedne merengésbe, midőn a mult
éjjel, a mint az éjfél közeledett, az állatkör a legfenyegetőbb
csoportozatokat tüntette föl, s neve napjának hajnala közé az
életveszély a családi romlás sötét árnyait veté? Mely halandó tudná
eltalálni a végzet ujjmutatásait? Miért látogatják csoportosan a
kegyvesztett államférfiut épen akkor, midőn az ég kegye felől leginkább
kétkedik? Melyik a rossz jel már? melyik a biztató? melyik az óvaintő?
Az emberek mosolygó vagy a csillagok komor arczára tekintsen-e az, ki a
mától a holnap számára utasítást akar venni?
Nem rajzoljuk tovább az astrolog kételyeit, mert Pécsit a legkellemesebb
meglepetés várja.
A fejedelemfi, a remélt trónutód, megérkezése jelentetett.
Ennyi kitüntetést a volt korlátnok még sem várt.
Bethlen Gáborral, a nagy uralkodóval több évig állott ugyan baráti
viszonyban, de az udvar kedvezéseitől elszoktatva, s oly hosszas idő
alatt még az aristrokratia büszkébb részétől is mellőzve, természetes
vala, hogy György úrfi látogatása most mélyebb benyomást gyakorolt
Pécsire, mint régen maga a római császár által történt kitüntetése is.
A csarnokig ment magas vendége elébe, ki a kiséretéhez tartozó fiatal
urak egész csoportjával jelent meg.
Az agg férfiu a daliás, de negéddel telt ifju előtt kész lesz vala talán
magát a túlságig lealázni, ha méltóságos termete s vonalainak imponáló
kinyomata a szolgaiság jeleinek fölvételére egészen alkalmassá tenni
képtelen nem lett volna.
György úrfi baráti kezet szorított az öreggel s a jövő perczben a nők
társaságába vegyült.