Klára fölemelkedve, a nagyasszony kezét megcsókolá.
– Töröld le könnyeidet. Ne fuldokolj; úgy szavadat érteni nem tudom.
Pihenj előbb, s azután beszélj!… Mily iszonyú tévedések martalékává
lehet az emberi értelem! – sohajtá a fejedelemné, míg Klára kendőjével
törölgeté szemeit. – Lengyelországból a leglázasabb képzelődés
teremtményei jönnek be hozzánk, s ti makacs sectáriusok azt állítjátok,
hogy az vallás, hogy az istentisztelet, s hogy az a szentkönyv meg nem
hamisított tana. Még csodálkoztok, ha az ország törvényei szigorral
lépnek föl ellenetek. Férjem, a fejedelem, remélvén, hogy a szombatosok
a tévedések átkos örvényéről az igazság útjára önként vissza fognak
térni, példátlan engedékenységgel hagyta aludni a törvényt; de már
béketűrése egészen kifogyott, csordultig megtelt vétkeitek pohara. Egy
csöpp még hozzá, s elkezdődik a büntetés, föltámad megrontásotokra a
törvény.
– Férjem már szenvedett is büntetést. Börtönbe volt zárva; – szólt lassú
hangon Klára.
– Hol? – kérdé hévvel a nagyasszony.
– Itt, Fehérvárott.
– Az nincs úgy!… S ha úgy történt volna is, a törvénynek tétetett elég.
És te e miatt jöttél hozzám panaszra?
– Nem, kegyelmes asszonyom. Én egy hallatlan, csodálatos és általam is
megfoghatatlan ügyben járulok a fejedelemné… s nem is az ő, hanem a
legigazságosabb és legszentebb akaratú asszony elébe… Hogyan tudnám
férfiaknak elmondani azt, a minek egy része, míg keblembe temetve csak
iszonyú titok, csak védelem nélküli megsemmisülés; de gyöngédtelen
kedélyek előtt föltárva ezerszer rosszabb, mint a halál, mert a gyalázat
lehet.
A szombatosnő szép csengő hangja, erélyes szavai, lángoló tekintete, a
vonalok ártatlan kifejezésével és szűzies szemérmével együtt, a nemes
indulatú fejedelemnére megnyerő hatást gyakoroltak.
– Beszélj, – mondá szeliden.
A kis szombatosnő a költészet és élethűség csodálatos varázsával, mely
mindent megelevenít és a szem elébe hoz, beszélte el férje rejtélyes
helyzetét, az első aggodalmon kezdve az első gyanuig, úgy, a mint
élményeibe szőve voltak, úgy a mint történek, ugy a mint fejlődtek
Kassai elleni váddá.
Midőn a Pécsi «remetesége» előtti jelenetet lerajzolá, a fejedelemné
élénkén tudakolt azon főúr külsőjéről, ki kémnek mondá Laczkó Istvánt.
– A hold bágyadt fénye és rémületem, – szólt Klára, – nem engedték, hogy
arczvonalait fölfoghassam. Kicsiny, száraz s hanyatló korú úr lehetett.
Hangja éles, kellemetlen volt. Sasorra, hosszú keskeny feje mélyen él
emlékemben. Ha jól meg tudtam különböztetni, kék ruhát hordott.
– Nejét gyászolja, – mondá a fejedelemné. – Folytasd férjed történetét.
Midőn Klára az ifjunak, ki haza kisérte, másodszori látogatást említé,
Rákócziné megint kérdé:
– S milyen alakú volt?
A szombatosnő a legpontosabb személyes leírását adá.
– Valóban furcsa! Hisz ez Kassai István unokaöcscse! És miért keresett
föl még aznap este tégedet?
– E levelet adta át.
Klára átnyujtja a férj búcsúsorait, s csak akkor, midőn Rákócziné
figyelmesen kezd olvasni, jutott eszébe, hogy Erdély uralkodójának nejét
sérthetik a levél némely kifejezései.
– Alattvalóink még eddig nem költöztek sem a török hódoltságokba, sem a
magyar király birtokaiba. Prága a cselszövőknek, Stambul az árulóknak
nyitá meg kapuit: Erdély az üldözötteknek adott menhelyet. Ez
történetünk; ebből következett dicsőségünk és szenvedésünk. Férjed
kibujdosást tanácsol, de országunk határain csak azok szoktak átszökni,
kik törvényeink igazságos boszujától félnek. Lehet, hogy Kassai István
uram ő kegyelme szigorú volt férjed iránt; de az is megtörténhetik, hogy
csak jogát követeli fölöttetek.
A fejedelemné a szombatosnő halálsápadt arczára tekintett, s megszánva a
szenvedőt, kegyteljes mosolylyal kérdé:
– S csakugyan képes volnál annyi módon, mint férjednek említéd, a
mindennapi kenyeret megkeresni?
– Isten és jó emberek segítségével igenis.
A fejedelemné csöngetett, s e jelre a szolgálattevő palotahölgy lépett
be.
– Ez az a leányzó, – szólt a fejedelemné, – a kit oly régen kerestettem.
Bodó Klárának hívják. Lakása udvarunk nemes hölgyei közt leend.
Szakmáját add neki át.
Klára nem tudta mire magyarázni e nyilatkozatot de érzé, hogy sorsának
jobb fordulatára vezethet. Könynyel szemében csókolta meg a fejedelemné
kezét. A könny a kis Endréért villogott feketeselyem pilláin. Vajon mi
történik a fiával, kit a fogadósnő gondjaira bízott? S mitevő leend ő,
az anya és nő, mint hajadon? Mily balhelyzetbe jutott. De ha a
fejedelemné parancsolja!
Klára visszautasítva minden okoskodást, mely ostromlá és üldözé,
csendesen kisérte a palotahölgyet.
Lépcsőkön mentek le és a nőszemélyzet szobáin haladtak tovább, mígnem
óriás boltozatú s nagy ablakoktól világított terembe értek.
Itt hosszú asztalokon végekben vagy munka alatt roppant mennyiségű kelme
feküdt.
Nehéz selyem ruhák, melyeket szét kellett bontani, palástra szánt bíbor
és tengerzöld bársony, drága csipke finom lenszövet mellett, ezüst-,
aranygyöngy és tarka színű fonalak sodrásra, szegélyekre, rojtokra,
varrásra, himzésre rendeltetve, igen kényes természetű tűzés, mely az
erős szemet is próbára teszi s közben durvább nemű nőmunkák, ezek vették
a nagyteremben legalább húsz nő szorgalmát igénybe.
Klára belépése hatást tett a társaságra.
Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé.
Némely kéz félretette egy kevéssé a munkát; némely fürt a lehajtott
főről mélyebben gördült a himző-ráma felé, s e fátyol alól biztosabb
kémlési szabadságot engedett a szemérmes, de kiváncsi tekintetnek;
némely kérdő fekete, némely beszédes kökény és határozatlan akaratú
kékszem pihent Klára vonásain, öltözékén, s mesés parányiságú papucsáig
is letévedt.
Volt leány, ki kláris-ajkait bigyeszté, s volt, a ki sajátságosan
mosolygott.
A szombatosnő észrevevé, hogy egypár közülök jelekkel is beszél; de ha
vajon mellette vagy ellene cserélnek eszmét, sejteni sem tudta.
A társaság egészben inkább jó, mint rossz benyomást tett rája.
A palotahölgy a teremből ékesen butorozott szobába vezeté Klárát.
Puha pamlagon éltes asszonyság ült, orrán kerek szemüveggel,
lábzsámolyán borzas ölebbel.
Csinosan öltözött apród olvasott föl egy kegyes értekezést, oly
hanghordással, mely a szószéki ékesenszólás elég hű utánzása volt, s
néha majdnem éneklésbe ment át.
[Illustration: Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé.]
Épen érdekes hely következett, mit világosan tanusított az, hogy a
szemüveges asszony az ajtónyiláskor mutatóujját intőleg emelte a belépők
felé, s Klára vezetője, ki a házi szokásokkal ismeretes volt,
mozdulatlan és áhitatos figyelemmel állott meg, míg az apród egy igen
hosszú s kenetes körmondatot orrhangokkal befejezett.
– Kedvesem, mi járatban vagy? – kérdé a pamlagon ülő.
– A fejedelemné ő fensége parancsolá, hogy mondjam meg édes
asszonynénémnek, hogy e leányzó az (ekkor Klárára mutatott), kit oly
régen kerestetett.
Az udvarmesternő levevé szemüvegét, hogy jobban lásson, azután ismét
föltette, hogy még jobban lásson, s midőn így sem nyugodhatott meg,
nyájasan tudakolá a palotahölgytől:
– Úgy-e, kedves hugom, ezt a derék leányt Kalotaszegi Borbálának hivják?
– Igenis, Bodó Klárának – válaszolta a palotahölgy. – Ő fensége
kegyelmes rendelete szerint az udvar nemes hölgyei közé tartozik.
Az udvarmesternő fölkel a pamlagról, Klárához közeledik, s megcsókolja
homlokát, ki e szívességet kézcsókkal viszonozza.
– Kegyelmes asszonyunknak forma-készítőre volt szüksége, ki a himzők,
varrók és hurkolók számára szép mintákat rajzoljon, s ezért küldött,
édes gyermekem, utánad… csakhogy azt nem tudom képzelni, hogy miért
hivnak téged a mostani neveden?
– Az a fejedelemné titka, – válaszolá Klára.
– Nekem kellett volna téged a mi kegyelmes nagyasszonyunkhoz bevezetni.
S hogyan jutottál az ő fensége szine elébe?
– Nagyságos asszonyom! az is a fejedelemné titka.
Petneházyné aligha örvendett a rejtélyen, mely az idegen nőt előle
elleplezé. Nem minden csipősség nélkül mondá tehát:
– Jöjj velem, «fejedelemné titka», hogy mutassam meg szobádat, a hol
lakni fogsz, jelöljem ki a helyet, a hol dolgoznod kell, és vezesselek a
többi nemes kisasszonyokhoz.
Klára csinos kis szállást kapott s név szerint megismerte azon
leányokat, kik félórával előbb nagy kiváncsisággal függeszték reá
szemeiket.
*
Ezalatt a fejedelemné fontos intézkedéseket tett.
Laczkó István történetét minden részleteivel összefoglalván, nem
kétkedett, hogy Kassainak érdekelve kellett lenni a fejleményekben.
Klára elbeszélése két dologról győzte meg, arról, hogy a korlátnok
törvényes joggal bir a szombatos pap személye fölött, s arról, hogy e
jogával való fenyegetéssel vette rá a szerencsétlent a szombatosok és
főleg Pécsi Simon elleni kémkedésre.
Rákócziné, bár a hit kérdéseiben férjénél szigorúabb volt, a szombatosok
tévelyeit nem üldözé. Udvarában több oly cselédre lehetett találni,
kiket rosszakaróik e rajongókhoz szítással vádoltak. De ha a fejedelemné
a kitagadott és törvényesen megbélyegzett felekezet esküdt ellensége is
lett volna, azért még sem szünnék meg erélyes jellemének egész hevével
kárhoztatni azt az eljárást, melynek gyanuja Kassait terhelé.
Laczkó rögtöni eltünését is inkább hitte Kassai boszújának, mint akár
öngyilkosság, akár megszökés eredményének.
Egy perczig tehát azzal küzdött, vajon nem volna-e czélszerűbb Kassait
magához hivatni és nyilatkozatra birni; de gyakorlati eszével hamar
belátta, hogy minden elsietés az eredményt koczkáztatná.
S bár mennyire volt Klára arczára az őszinteség kinyomva, és előadása az
igazságnak bármily kétségtelen bélyegét hordá magán, mégis szabad-e,
illő-e a bűn jelenségeinek megállapítása nélkül hitelt adni oly vádnak,
mely becsületet sérthet, s be sem bizonyítva homályt vet arra, a ki
ellen intéztetik?
A szombatosnő elbeszélése az elővizsgálatra több kiinduló pontot
nyujtott, mert a börtönőr tanuskodhatott Laczkó bezáratásáról; Fridrik,
a pék, Fehérváron mulatása körülményeiről adhatna fölvilágosítást; azon
társaság végre, mely Pécsi Simon nyári laka előtt megtámadta, ez iszonyú
jelenet részleteit, s talán okait is fölleplezhetné.
Klára leirásából a fejedelemné Kassai Elemérre tüstént ráismert; a
kiméletlen öreg úrban pedig, ki az izgágát előidézte, Szeredit gyanítá.
Rögtön magához hivatta őt.
S nem csalatkozott.
Szeredi a legapróbb részletekig elbeszélte a történteket, s midőn
rokonától, a fejedelemnétől meghallá Laczkó eltünését, a Kassai ellen
forralt boszutól hajtva, sokat változtatott a szerencsétlen szombatos
felőli véleményén.
– A jámbor, az érdemes férfiu! – sóhajtá. – Látszott egész valóján, hogy
nincs bűnre, aljasodásra teremtve; de a ki Kassaihoz közel jut, ha
angyal volna is, előbb-utóbb számot tarthat a kárhozatra. Mondtam én
mindig nagysádtoknak, hogy Dajka püspök és Csulai uram minden
ékesszólása sem tisztíthat annyit az erkölcsökön, mint a mennyit Kassai
magaviselete egy óra alatt ront. Ha a becsületesség aranyrúd volna, az ő
lehelletére rozsdát kapna; pedig az aranyat nem szokta a rozsda bántani.
Ő fensége a fejedelem magas kegye szerint rendelkezhetik alattvalói
fölött. Oszthat méltóságokat és hatalmat függetlenül. De én Kassai
uramat azon izmaeliták utódjának képzelem, kik az Árpádház végivadékai
alatt meglopták a kincstárt s a királyi korona pántjának legszebb
köveit, a nép szeretetét és az országnagyok hűségét, kifeszíték százados
helyeikből, hogy a gyémántot üveggel pótolják, mely hamar törik, s ha
épen is maradna, akkor sem érne semmit. Kassai uram nem való az én
uram-fejedelmem tanácskozó termébe… őszintén mondom, az előszobájába sem
méltó. Boldog Isten! mit nem tehetett azzal az emberséges Laczkó
Istvánnal is? A jámbor férfiu kétségkívül nem akart Pécsi ellen föladó
és hamis tanu lenni. Az én atyai dorgálásom is hathatott kedélyére.
Bizonyosan kikérte a vén farizeustól, hogy vele ne készíttessen koholt
okmányokat, ne kovácsoltasson hamis vádakat; s íme, Kassai a Marosba
dobatta, vagy megfojtatta és holttestét a mult éjjel az akasztófa alá
temetteté. Az én kegyelmes fejedelmem nem akar nekem hitelt adni, s
tudom, nagyságod is ki fog szidni e szavaimért; de engem nemcsak
alattvalói hűség, hanem a vér legszentebb kötelékei is csatolnak a
Rákócziak és Lorántffiakhoz. Ha a vén Szeredi hallgat, akkor ki merje
megmondani az igazat? Ha én sem vagyok elszánva uram fejedelmem és
családja neheztelését fejemre vonni, hogy a dicsően uralkodó háznak
használhassak, vajon akkor kicsoda fogná helyzetét koczkáztatni azért,
hogy öntudata előtt megérdemelhesse a kegyelmet, melyet igaz szándéka
miatt elveszt?
Rákócziné rég megszokta Szeredi vádaskodásait, élczeit és sopánkodását.
Majdnem oly keveset adott, mint a férje, e vén rokon politikai
nézeteire. De tudta, hogy senki sem bír jobban kifürkészni titkokat és
senki sem hajlandóbb egy kevés botrányért tömérdek időt, fáradságot
hozni áldozatul. Szeredinek a kósza fecsegés mellett az ildomos
hallgatás is tulajdona volt. A fejedelemnének, minthogy Klára előadása
tevékenységre ingerelte, épen ily emberre volt szüksége.
– Nem arról van most szó, – mondá feddőleg – hogy kegyelmed miként
vélekedik a mi legfőbb tanácsosunk hivataloskodása és magánélete felől.
Jól tudjuk, hogy a kik a kormány élén állanak, vádoltatni szoktak azok
által, kik nem vesznek a kormányzásban részt. Midőn Pécsi volt a
kanczellár, kegyelmed őt tartotta a legrosszabb embernek, most helyébe
Kassai lépett, most ő legbűnösebb… míg a váradi kapitányság betöltve nem
lesz.
– A leendő váradi kapitány elleni vád könnyen vonhatna nyakamra
notapört. De ezt sem tekintve, hiszem tehát, hogy mindig a legrosszabb
embernek marad Kassai.
Mosolyogva koczkáztatta e megjegyzést Szeredi, s a fejedelemné sem akará
észrevenni a benne rejlő gúnyt. Hisz nagyobbik fiának kapitánysága a
leggondosabban őrzött udvari titok volt.
– Kegyelmedet egészen haszonvehetetlenné teszi rögzött gyűlölete; pedig
épen hű szolgálatát akarám igénybe venni.
– Rendelkezzék fönséged fáradságom, vagyonom, életem fölött s rögtön
tapasztalni fogja, hogy jobbágyi kötelességem elől minden más tekintet
háttérbe vonul.
– Szeretném tudni, mi történt Laczkó Istvánnal? Gyanítom ugyan, hogy
kétségtelenül jogos okból, Kassai uram hatalmába esett, de szeretném
erről bizonyossá tétetni.
– Legfölebb egy hó alatt mindenről értesülve lesz nagyságod. Laczkó
Istvánt vagy élve, vagy halva előkerítem. Ha Kassai, mint a bitang
marhát, vásáron adta is el, faluról-falura fogom nyomon kisérni, míg
rátalálok; ha négyfelé vágatta is, mint régen az országos rablókat
szokták, mind a négy részt ki fogom kutatni, hogy együtt hozhassam el.
– Ekkora buzgóságra nincs szükségem. Elég lesz, ha kegyelmed az
elveszett egyén sorsáról értesít. Tájékozásul szolgálhat az a nézetem,
hogy Kassai uram valószínüleg Laczkót szökött jobbágyként vitette
valamelyik jószágába.
– Most értem már a jámbor férfiunak hozzám intézett végszavait. Fönséged
bölcsesége új világot derített fejemben. Menten a munkához fogok.
– De kettőt kötök ki. Először, maradjon minden titokban; másodszor,
kegyelmed Kassai indokainak kutatásába ne elegyedjék. Csak arról
értesítsen bennünket, hol van Laczkó és minő állapotban?
– Szigoruan fogom nagyságod utasítását követni, válaszolá mély bókkal
Szeredi.
A fejedelemné kegyesen nyujtá kezét a rokonnak, melyet ez a régi
barátság és a magas rang iránt tartozó tisztelet vegyületével emelt
ajkaihoz.
Szeredi távozása után visszajött Dajka püspök.
– Tisztelendő atyám! a kegyelmed védenczét erkölcsös magaviseleteért
udvarom nemes leányai közé soroztattam be.
A szegény püspök égni vélte lába alatt a szőnyeget.
– Fönséged kimondhatatlanul kegyes, – szólt el nem palástolható
zavarral.
– Reménylem, hogy Bodó Klárában sok ügyességgel biró egyénre tettem
szert, ki szorgalmával a többi kisasszonyoknak is jó példát fog adni.
– Mindenesetre a választás rendkívül szerencsés volt. Klára eszét eléggé
tanusítja az is, hogy engem ráfogások és hazugság nélkül tudott tévútra
vezetni, s így szerzett magának alkalmat a fenséged szine elébe jutásra.
A különben szelid Dajka e megjegyzésében az átalláshoz némi keserűség is
csatlakozott.
– S hogy találta kegyelmed a herczegkisasszonyt? – tudakolá a
fejedelemné, a társalgásnak más irányt adva.
– Épen midőn bejelentettek, hajékét tépte le s eltávozott, hogy újra
fodroztassa fürteit.
– A szeszélyes gyermek! s püspök uram nem dorgálta meg?
– Leültem, s vártam, míg visszatér.
– S akkor?
– Akkor Zsófia kisasszony elővétette új ruháit, s okvetetlenül tudni
akarta, melyiket tartom közülök legszebbnek?
– Soha sem jön meg az esze! – sohajtá a fejedelemné. – S kegyelmed
miként utasítá őt rendre?
– Mondám, hogy világi hiábavalóságokhoz nem értek; de arra megfogta
kezemet, s nem akart a ruhatártól elereszteni, míg itéletet nem hozok
öltözékeinek szépségeiről. Azt állítá, hogy inkább sírni is kész,
mintsem szabadon bocsásson, ha nézetemet nem fejtem ki.
– Ezért szigorúan meg fogom szidni. S kegyelmed mit tett?
– Itéletet hoztam, s egy világos narancsszinűnek adtam elsőséget.
A fejedelemné mosolygott.
– S mit monda Zsófi?
– Összecsapta kezét, kaczagott, és azt állítá, hogy semmit sem értek a
ruhához, mert a mit megdicsértem, annak a színe és szabása a
legszerencsétlenebb.
– S kegyelmed, püspök uram, mit válaszolt?
– Csak azt, hogy már most én szeretném tudni, vajon mit tart a
herczegkisasszony _Az áhitatos lelkek számára virágokkal beültetett és
gyomoktól kitakarított kert_ felől, melyet a mult vasárnap olvasás
végett átadtam?
– Ez igen helyes kérdés volt. S mit mondott Zsófi?
– Előmutatá a könyvet, és láttam, hogy eléggé szét volt tépve.
– Legalább tehát tanulmányozta! – vigasztalá magát és a püspököt a
fejedelemné.
– Úgy hivém, és ennélfogva kérdeztem, melyik virága a kertnek tetszik
leginkább?
– S mit felelt?
– Hogy az ilyen virágokhoz ő csak annyit ért, mint én a nővirágokhoz.
– Addig olvastatom vele, – szólt haraggal a fejedelemné, – addig
olvastatom a püspök uram könyvét, míg könyv nélkül mondja el.
– Ez esetben új példányt hozok, fönséges asszonyom, mert a régi már nem
állja ki a hosszas forgatást.
*
A fejedelemné a püspök távozása után is néhány perczig neheztelt
Zsófiára; de a Rákócziak e szeszélyes és elkényeztetett leány irányában
gyöngédek, sőt gyakran gyöngék voltak; úgy a férj, mint az asszony.
Kápráztatta szemeiket a Báthori család dicsköre. A Báthoriak közül
vajda, országbiró, nádorispán, fejedelem, s halhatatlan emlékű király
volt már azon korban, mikor a Rákóczi és Lorántffi név csak keskeny
körben volt ismeretes.
A hatalomra jutott új családok nagy áldozatok árán is keresik a régi
családokkal való rokonságot, s bár a nyugodt kedélyű és biztos itéletű
Rákócziné soha sem nyomhatta el azt az aggodalmát, hogy fiát Zsófia
boldoggá nem fogja tenni; de gyanui és szorongásai ellen mindig talált
oszlató szert a herczegkisasszony fiatal éveiben.
– Majd megjön az esze, – vigasztalá magát most is, – hisz a tapasztalás
mutatja, hogy egyik némber még a párta előtt, a másik csak a főkötő
alatt érik meg. Zsófiánál hamar fejlett a test, s épen azért bontakozik
ki későn pólyáiból a lélek.
Nem tudjuk, mennyi érvvel bir e nézet; de az bizonyos, hogy Rákóczinét
megnyugtatá.
Tevékenysége ismét Klára ügyére irányult.
Néhány sort vetett papirra, s miután a levelet bepecsételte, a
szombatosnőt magához parancsolá.
– Könnyezned nem szabad azért, a mit most tőlem hallani fogsz, s kivált
udvarom előtt egy sóhajjal sem árulhatod el bánatodat.
Klára viaszsápadt lett.
– Férjed sorsa függ lelkierődtől!
Klára összeszorította ajkait, mintha daczolni akarna a kíneszközökkel,
melyek testére alkalmaztatnak.
– Fiadat az ide alig félórára fekvő Portusra viszik. Jámbor, istenfélő
házban fog növekedni, míg ismét átveheted. Az özvegy, kihez e levél
szól, a kis Endrét saját édes magzatának fogja tekinteni. Tüstént
megrendelem az örményesi uradalom igazgatójának, hogy keresse föl a
csecsemő leányodat, s vigye magához. Nálam bátorságban van! barátnődnél
rátalálhatnak. Nincs-e valami jegyed, melyet az áttért szombatosnő
ismer?
– Csak a mátkagyűrűm. Jefta volt a nyoszolyóleány, midőn az
evangelikusok szertartása szerint férjhez mentem.
Míg a szent ereklyét Klára lehúzta ujjairól, megeredtek szemének
könnyei.
– Nem parancsoltam-e, hogy rendben tartsd magad? – szólt a fejedelemné
komor arczczal.
– Csak ne hullanának rám a boltozat kövei! – gondolá Klára, forogni
vélvén maga körül a termet.
– Ha gyönge vagy, távozzál innen! – ismétlé a nagyasszony.
Klára mozdulatlanul állott, mintha szellemek lánczolták volna
föloldhatatlan kötelékkel a padlózathoz. A vért lázas szíve orczájára
hajtotta, de onnan megint visszautasítá eltökélése. Arcza fehér rózsa és
piros rózsa volt fölváltva, míg néhány másodpercz alatt a súlyegyen
helyreállott, s a szenvedő szombatosnő úgy nézett ki, mintha álmából
ébredt volna föl, s nem tudná, mi rezzenté el a phantastikus képeket,
melyek körüllebegték.
– Már távozhatol, – mondá a nagyasszony. – Sokat foglalkozzál, hogy
kevés időd maradjon a gondolkozásra.