A lassú palotás többé sort nem nyerhetett.
Idősbjeink buzdították a fiatalokat, kiknek nem volt arra szükségök,
vagy visszavonultak a velök egykorú asszonyságokhoz, hogy régi
emlékeiket hasonlítsák az új nemzedék örömeihez, s a mult szerint
rostálják meg a jelent.
Gyulai a tánczolók közé vegyült.
Társa kökényszemű leányka volt, ki egész hálával fogadta azon
kitüntetést, hogy a nagyvilágban élő úrfi tartja őt, a gyermekszobából
még ki nem vezetettet, pártás hajadonnak.
Elismerőbb alig lehet valaki, mint egy növendékleány szokott azon
kétséges bókért, hogy idő előtt tekintik kifejlettnek. Mintha a
bevezettetés percze nem volna kezdete a szülői házból kiköltözés
kisérleteinek, s mintha a békés révben nem ekkor feszítenék föl a
vitorlákat, nem akkor tartanák kézen az evező rudakat, hogy egy gyönge
és töredékeny csónak az első kedvező széllel ismeretlen, viharos és be
nem látható tengerre ragadtassék, hányatni, elsülyedni, vagy véletlenül
szerencseparthoz jutni.
Gyulai, minden hajlam nélkül ily bölcselésre, fogta át a kis karcsú
teremtés derekát, forgatá a könnyű alakot maga körül, ereszté szabadon,
csalogatta vissza, szóval: tánczolt, egészen csak arra gondolva, hogy
mulat. De szemei véletlenül Deboráhra tévedtek, s e percz óta
tánczosnője már sejdítheté, hogy még nem nagy leány, s hogy örömeire
nézve több köszönettel tartozik leventéje elkésésének, mint gyöngéd
figyelmének. Vagy nem lejt-e Deborah annyi kecscsel s minden
mozdulatában nem él-e annyi varázs, annyi utánozhatatlan és megragadó
bűbáj, hogy Gyulai alig fordíthatja el róla tekintetét? S nem volna-e a
hetedik égben, ha cserélhetne tánczosnőt azzal, a kinek vállára Deborah
most teszi kezeit?
Bizonyára a kis leányon kívül még más is lehetett oly véleményben, hogy
az ifjú kamarást a házi kisasszony megigézte. Különben miért vétené el
az ütemet és tánczlépést, midőn a csába szombatosleány hozzá közel jön.
Bohóság! Gyulait csak a művészeti szépség hatotta meg, csak azt látta,
hogy soha még tökéletesebb tánczosnő nem került szeme elébe, csak azt
hitte, hogy a könnyű Atalanta, ki egykor az alig meghajtott buzakalász
fölött lebbent végig, a tündérországból visszatért a nehézkes emberek
közé, hogy fölvillanyozza magát a tompa és bágyadt mindennapiságot is.
Gyulai csodálattal telt el. De hányszor nem fordul elő, hogy bámulatunk
aránylag kevés viszonyban áll rokonszenvünkkel, s hogy az, kit
szeretünk, hajlamunkat rendkívüli tulajdonok nélkül szerezte meg?
Gyulai szive nem dobogott gyorsabban, midőn szemei a feltünésig kisérték
Deborah hódító mozdulatait. Keble hideg volt; tekintete részvékeny,
meleg és átengedő.
A büszke és hiú szombatos-leány, ki a közfigyelem lelkesítő ereje nélkül
nem birta volna annyi bűbájba olvasztani minden mozdulatait, most a mint
az aggok is tódultak a terem felé, s a mint a tánczosok siettek
megragadni az alkalmat, hogy nézővé válhassanak, kezdé észrevenni Gyulai
tekintetén a rendkívüli hatást, melyet reá gyakorolt. Hisz a kis
kökényszemű leánynak szüntelen kellett tánczosát figyelmeztetni, hogy
rendetlenség ne történjék, s hogy kibontakozhassanak azon tévegből,
melybe emennek szórakozottsága az egész tánczvonalt be-besodorni
látszott.
– Igen elfáradtam, – szepegé végre a szerencsétlen gyermek, az
alkalmatlan helyzetből menekülni akarván.
Gyulai örvendett, hogy már szabad kedve szerint nézheti Deboráht, s
Deborah szive tombolt örömében, hogy a régi mellőztetés megtorlására
alkalmat nyert. Mert mire is magyarázná egyébre az ifjú elnyelő nézését,
mohó bámulatát, mint szerelemre, mint a szépségnek egy vértezett és
hideg kedély fölött nyert diadalára?
Midőn a táncznak vége volt, György úrfi, Erdély leendő uralkodója,
közelített a bámult szombatosnőhöz.
Lekötelező lehetett, a mit a fejedelemfi mondott, sőt igen hizelgőnek
kellett lennie, mert a hallott szavak után a leány tekintete még
ragyogóbbá, arczszíne még élénkebb kifejezésű lett, s vonalain a
kellemes meglepetést a viszga szemek messziről olvashatták.
Gyulai a figyelmezők közé tartozott.
György úrfinak jelenléte is e házban az ifjú udvaroncz előtt
feltünhetett, minthogy rég tapasztalta, hogy Pécsi a kegyvesztettek
sorsát, a mellőztetést uradalmai s nagy elméje mellett sem kerülhette
ki; mennyivel inkább kellett tehát csodálkoznia a rendkívüli
megkülönböztetésen, mely Deboráht érte, midőn a fiatal herczeg
udvariasságát az egész nőtársaságból egyedül csak reá halmozta. Valóban
több volt György úrfi nyájasságában, mint puszta illem, mint köteles bók
a ház kisasszonya iránt.
– S mi lehet e kegy indoka? – kérdé magától Gyulai tünődve, mintha nem
volna elég magyarázat azon közelragadtatásban, melyet a gyönyörű
szombatosleány utánozhatatlan szépségű táncza idézett elő. – A herczegfi
szigorú erkölcsű, s jegyesét szereti; ha ezt nem tudnám, – fűzé tovább
gondolatait, – még elhihetném, hogy kalandon jártatja eszét.
Míg Gyulai találgatásokba merült, az urak és asszonyságok kört alkottak
a teremben, s a herczegfi a középbe vezette Deboráht.
A hangszerek megzendűltek.
Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst, mint a daliás
kinézésű herczegfi és «Sáron rózsája», a deli szombatosleány, kinek
ruháját néhány héttel előbb pórnők akarták az utczán letépdelni, s ki
most királynénak látszik, kegyet oszt, hódolatot fogad el, minden
mozdulatával igéz, s egy tekintete, egy mosolya elég, hogy irigység
tárgyává tegye azt, ki szerencsés volt általa a többi halandók fölébe
emeltetni.
[Illustration: Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst.]
Hisz maga a herczegúrfi ad példát a tömjénzésben, mintha mondaná:
balgatagok! nem vevétek észre, hogy az úrhölgyek gyöngye, a szépség
eszményképe, a kellem tündére e «remeteségben» lakik, a világtól félig
visszavonulva, a nagy rangú és finnyás hölgyektől félig lenézve, félig
rettegve. Hol volt a szemetek, hogy eddig nem találtatok rá, vagy hol
volt izléstek, hogy látva őt, kételkedtetek magasabb természetében? De
talán a kegyvesztett apa miatt voltatok tartózkodók? Ugyan miért
hittétek a felhőt, mely a napot betakarta, alkonynak? Fény és homály
gyorsan váltja fel egymást az életben. Nekem bizalmam van Pécsi jövője
iránt.
György úrfi kisérete alkalmasint így magyarázta a történeteket, s
Deborah a kettős táncz után annyi hódolótól volt körülvéve, s annyi
tánczra fölkérve, hogy Gyulai hozzá többé alig közeledhetett.
S míg a leányt az ifjak isteníték, György úrfi az apát fogta karon, és a
szomszéd terembe vezette, hol lassanként az élemedett korúak a volt
korlátnok és a leendő fejedelem körül csoportot alakítottak, s a mint
Gyulai a lassú beszédből és az arczok élénk kifejezéséből gyanítá,
közérdekű tárgyak felől cseréltek nézeteket.
– Minden arra mutat, – gondolá az ifjú kamarás, – hogy változásnak
kellett az udvar hajlamaiban vagy a világ ügyeiben történni. Pécsi
megint szerepelni fog. Talán ezt sejti Kassai, s azért lesett minden
lépte után. Figyelmeztetem a veszélyre. De vajon kell-e tennem? Midőn
hatalmas erők surlódnak össze, ki szeretne közéjök állani? Maradjunk az
általánosság mellett, mint idejöttünkkel volt czélunk. Pécsi jóakaróm,
Kassai nem ellenségem. Helyzetem csak romolhat a változtatással.
Tánczoljunk, mulassunk!
Gyulai midőn e szándékkal közelít a nagy teremhez, hol rövid szünet után
a zenészek már résen vannak, Deboráht látja maga előtt.
– Épen keresem, – szólt mosolyogva a leány, – hogy miután megfeledkezett
rólam, én kérjem tánczra. Semmi mentség! Semmi menekvés! Bár mint
kerülte, hosszasan kell miattam fáradnia és unatkoznia.
Gyulai elmés bókokkal válaszolt, karját nyujtva a táncz tündére felé.
– Úgy hallom, – súgá Deborah, közelebb hajolva az ifjúhoz, – hogy
barátja Fehérvárról végkép el akar távozni.
– Kicsoda? – kérdé Gyulai, nem tudván, kit ért tánczosnője.
– Az ifju Kassai.
– Elemér tegnap elutazott.
Deborah lesüté szemét. Arczán a szomorúság és megdöbbenés volt
észrevehető.
Ez ingerelte Gyulai hiúságát.
– Csodálkozom, – szólt, – hogy barátom, ki az illem szabályait nem
szokta megsérteni, búcsúlátogatást nem tett.
– Közte és atyám közt az utóbbi időkben oly idegenkedés támadt, mely
mindkettőjöket a félreértésekre fogékonyakká tette. S hol van Kassai
Elemér állomása?
– Közel Balázsfalvához, csaknem szomszédságukban.
– Ah! – rebegé Deborah érdekes zavarral arczán.
– Kisasszony, a táncz kezdődik! (Velem tetszelg, Elemért szereti.
Borzasztóan kaczér.)
Tánczoltak, Deborah kecscsel, bűbájjal, negéddel s Gyulai, a leány nagy
elégületlenségére, igen szabályosan, pontosan és figyelemmel.
– Nyugalma ellenére a féltékenység fulánkja megvérezte szívét,
vigasztalta magát Deborah.
– Kaczér s mégis hideg, gondolá ezalatt Gyulai.
– Fáradt vagyok, – súgá a leány, az első alkalmat a pihenésre
megragadván.
Gyulai ülőhelyhez vezeti, de midőn odaérkeznek, a herczegfi jön, s
Deborah édes meglepetéssel hagyja magát a táncz örvényébe sodortatni.
Ott lebegett könnyen, vidáman, egészen új erővel, oly üdén s a bágyadás
minden jele nélkül, mintha csak most harsant volna meg a zene, s most
kezdődnék meg egy hosszú, renyhe nap untató órái után a szórakozás és
mulatság.
– Borzasztóan hiú, – gondolá Gyulai, más tánczosnőt keresve.
Midőn Deborah a szünet alatt öltöző-szobájába indult, hogy hajékét
rendbehozza, a melléktermek egyikében atyjával együtt találta Gyulait.
– Sohasem fölösleges, – szólt Pécsi, – semmiségünkre emlékezni. Magasság
nem lehet annak megfelelő mélység nélkül, és szerencsésnek azt szoktuk
nevezni, a ki sokat veszíthet.
Volt az öreg hangjában valami oly megható és vonalain oly mélabús, hogy
Gyulainak eszébe jutott az esteli kaland, melyet el akart hallgatni.
– Születésem napján mindig szorongás fog el mértéktelen szerencsém
miatt. Öcsém! ezelőtt ötven évvel kisebb tekintélyű háznál, mint most a
magamé, örömest lettem volna pohárnok vagy udvarmester.
Sötét pír borította Deborah arczát, midőn atyja nyilatkozatának végét
hallá.
Gyulainak ajkain, ki a leány fölindulását ellesé, finom, alig
észrevehető mosoly lebbent el.
(Nevet atyám együgyű beszédén! Ah, mennyi kéj volna megalázni őt!)
– Leányom, Báthori Zsófia heczegkisasszonyon kívül a leggazdagabb ara
leend. Pedig én ezelőtt negyven évvel alig merészeltem boldogult nőm
kezét megkérni, mert ötven jobbágytelke volt. Helyes szokás, öcsém, hogy
minden esztendőben van egy nap, mikor a koronás fő is leborul és
megmossa a koldus lábát. Születésem napján érzem a megalázódás
szükségét. De öcsém, talán te nem is tudod, hogy atyám ki volt? Megsúgom
neked… szűcsmester.
Deborah elosont a szobából; bár a különben büszke agg nyilatkozata még
Gyulaira is, kit kényes izlésű és hideg ifjunak tartottak, nagy hatást
gyakorolt.
– Belátom, folytatá Pécsi, hogy a végzet igazságtalan volna, ha minden
halandó ajakkal rendre meg nem kóstoltatná a keserűség kelyhét, s ha az
emberiség egy része örökké verőfényben élne, míg a más rész szüntelen
vak és vigasztalatlan éjben bolyong. Hadd jósoljon tehát
szerencsecsillagunk néha szerencsétlenséget is! Ez a világ rendje!
Ugy-e, nem gondoltad, hogy számos kitünő vendéggel fogsz ma nálam
találkozni? A nap, ha leáldozik, megaranyozza a felhőket és színben
sokkal gazdagabbnak látszik, mint midőn magasan függött a láthatáron!
– Urambátyám, szólt Gyulai meghatva, már kóstolta a keserűség kenyerét,
volt börtönben is, és birtoka egy részét elkobozták. Nincs oka
megdöbbenni változatlan szerencséje miatt.
– Tévedsz, barátom; midőn Bethlen Gábor Kővárba zárt, csillagházam
fénylett s elárasztá a boldogság előjeleivel lelkemet. S a bolygók nem
csaltak meg. Úgy lőn, mint jóslák. Becsületemről lehullott a folt,
birtokaim szélesedtek, s Deborah, ki növendék-lyány korában beteges és
keveset igérő külsejű vala, egyszerre fejlődni kezdett szépségben és
szellemben. S hol van most vele versenyző? A mit te fölhoztál, nem volt
szerencsétlenség. Egészen mástól tartok e perczben.
– Hogyan? – kérdé Gyulai meglepetéssel.
– A világi körülmények rendkívül kedveznek nekem, de a csillagoknak
fenyegető constellatiójok van. Földi termemet látogatással tisztelte meg
a fejedelemfi; de égi házamhoz ugyanakkor közellépett a skorpio.
Saturnus szikrázik és lángol, Jupiter arcza elhalványult. Nehéz idők
következnek.
– A skorpio legfölebb egy kémet jelent, ki urambátyám szivéhez közel
lopódzott, szól Gyulai, elfeledkezve szándékáról.
– Ugy-e Deboráhtól hallottad ezt? kérdé Pécsi, az ifjura szegzett
szemekkel.
– A kisasszony velem keveset beszélt s egészen más egyénről.
– S kiről szólt veled?
– Elemér távozásáról tudakozódott.
– Választaná el bár e fiatal embert akkora köz tőlünk, mint a déli
sarkot az északitól, mert úgy nem áradna rá a bűn, reánk a veszély.
Elemér nemesszivű egyén. Ő nem hogy nagybátyja, de Keletindia minden
kincseért sem lehetne kém.
– Ki hinné ezt felőle?… de sok hivatás veszélyesebb, mint a kém nyelve,
s némelykor végzetünkben van a méreg, mely mást megöl, s nem
kedélyünkben.
– Ha szabad lenne általam egészen ismeretlen ügybe avatkoznom, inkább
azon egyén iránt volnék bizalmatlan, ki tegnap este bátyámnál volt.
– Vendégeim várnak, szólt kedvetlenül Pécsi, siessünk közéjök.
Ezzel az ajtó felé tartott, de érezvén, hogy a társalgás e rövid
félbeszakítása sérthetné Gyulait, karonfogva őt, s mosolyogva mondá: –
Deborah nagy rábeszélő tehetséggel bir.
– Szavamra! ő nem is említé azt, kire czélzottam.
– Helyesen tőn, mert az erény halántékaira illik ugyan a töviskoszorú,
de van elég kéz, mely ezt számára megfonja a miénken kívül is. Azon
férfiú, kiről szóltál, a Kassai börtönéből szabadult ki, s leányom
gondatlan szavai miatt távozott el most Fehérvárról. Mélyebben sebzé őt
Deborah nyelve, mint tudnák Kassai kíneszközei. Kérlek, ne vedd
mondásomat szigorú értelemben. Leányom nemes természet. Apa nem lehet
büszkébb nálamnál magzatára;… de ő is tegnap igazságtalan volt egy
felebarátja iránt. Szerencsés, hogy először tette életében!