VI.

Csekély köz választotta el a püspöki lakot Rákóczi György palotájától.

Kivált «a harmadik udvar» oly közel feküdt, hogy az öreg urat még az

őrváltás is néha fölzavará álmából. S hányszor nem űzte szét a reggeli

trombita a szent elmélkedések legerélyesebb szavait, midőn már tollban

voltak, hogy a papirra szálljanak? A püspök néha «a harmadik udvarból» a

szitokhoz igen hasonló kifejezéseket is vélt hallani, és szive

elszomorodott arra a gondolatra, hogy a tettesek nem fognak

megfenyíttetni; pedig ugyanazon udvarban hozattak a káromkodást büntető

törvények. Ott van az országház, ott van a királyi tábla. S mégis

szitkozódnak a testőrök!

Vagy talán nem hallott jól? Hisz! a püspök kapuja onnan alig van száz

lépésre.

Dajka most rókamálos reverendában lépett ki a kapun.

Köszöntötték gyermekek és koldusok, közel s távol.

S van-e, a ki ne ismerné őt?

Épen ez a baj.

Merre forduljon?

Tegnap a harmadik udvaron át sietett a fejedelemnéhez. S mi történik?

Az első emelet egyik ablakából az utczára letekint Zsigmond urfi, ő

fensége kisebbik fia, a leendő tudós, s tüstént «püspök bácsihoz» küldi

komornyikját és tudakoltatja, hogy mikor lesz üres ideje, mert új

értekezést, melyet most fejezett be, akarna neki fölolvasni.

A kapunál Dajka Kornissal, a fővezérrel, találkozott, s ez hosszasan

panaszkodott Szeredi ellen, ki a fejedelemnél igen gyakran látható, s

kétségtelenül valami cselen töri fejét.

Az udvaron György úrfi, a fejedelem idősebb fia, vezetteté a temesi és

szendrői basától ajándékba kapott arabjait, s a püspök bácsinak

figyelemmel kellett végig hallgatni az irott képnél delibb állatok

minden szép tulajdonait.

Midőn pedig a «második udvarban», hol a nagyasszony palotája volt,

belépne, hát Csulaival, a ravasz káplánnal jön össze, s ez meg azt is ki

akará halászni tőle, hogy mi okból megy a fejedelemnéhez s arról is

adott szerény tanácsot, hogy ha szóbul szó támadna, ne mulaszsza el a

kegyes nagyasszonyt informálni a magyarországi evangelikus status ujabb

szenvedései felől.

Nem volt-e ezek szerint világos, hogy mind a béke, mind pedig a háború

pártja, mind Kassai, mind a főurak közelebbről csak arról fognak

beszélni, hogy a püspök a fejedelemasszonynyal valami különöst akar

keresztül vinni.

– Még szerencsém, – gondolá Dajka János, lassan sétálva a palota felé, –

még védpaizsom ez az asszony, kit magammal hozok. Különben másodszori

elfogadtatásom megerősítené azt a gyanut, hogy országos okok vezetnek a

fejedelemnéhez.

A püspök ily szempontból megint a «harmadik udvarnak» tartott. Hadd!

lássák annyian, mint tegnap! S miért ne? Hisz! akkor ki-ki elképzelheti,

hogy nem cselszövésben jár.

De ekkor Klára mennyi kiváncsi szemnek lesz kitéve? A harmadik udvarban

György és Zsigmond úrfi körűl gyülöng az egész fiatalság, ott van lakása

a magasabb udvari személyzet többségének; ott zajongnak a «nemesi

társaság» tagjai… ezek a deli és elkényesztetett testőrök.

A püspök tévedt nőnek tartván Klárát, lélekvádat érzett, hogy oly sok

merész tekintet, kiváncsiságra és gúnyra hajló arcz elébe viszi. S hát

ha még e henye és élvezetvágyó csoport közt van az a bűnös egyén is, ki

az igézet rendkívüli eszközeivel – mert közönséges csábítás utján nem

hihető – semmivé tevé ezt az ártatlan és szelid kinézésű nő becsületét,

jövőjét? Valószinűleg magasrangunak kellett lenni a jellemtelen ifjunak;

mert Klára külseje, magaviselete és műveltsége jó családra mutat. Minő

találkozás lesz ez, minő jelenetek fordulnak elő!

– Menjünk az «első udvaron» át – mondá a püspök, ki ez idő alatt

nyugodt, hallgatag és összeszedett volt. Csak a szokottnál valamivel

halványabb vonalai árulhatták volna el belizgatottságát.

Az öreg férfiu és a fiatal nő némán értek abba a kisded előudvarba, hová

elbeszélésünk kezdetén a nép zajongva és követelve tódult.

Onnan néhány lépéssel Rákóczi palotája előtt voltak.

A főlépcső előtt kellett elhaladniok, hogy abba az udvarba jussanak, hol

a fejedelemné és a herczegkisasszony laktak.

Dajka a lépcsőnél egy vedlett, kopott kocsit vett észre.

Kerek, piros és nyájas kifejezésű arczán szaporodni kezdettek a vékony

redők.

– Sajnálom, – szólt egy éles, de tiszta csengésű hang, – igen sajnálom,

hogy nagytiszteletűségedhez a mult kedden nem lehetett szerencsém.

Vékony ebéd volt, szent igaz; de oly philosophoknak, mint mi ketten, a

tál fenekén is elég étel van. Socrates egy drachmával egész ebédre való

olajgyümölcsöt vásárolt, s még maradt belőle annyi apró pénze, hogy

Diogenes, ha akkor él, bámult volna gazdagságán. De talán kegyelmed,

hum! hum! Pliniussal és Senecával tart, kik csak fejedelmi terítékű

lakomák után szerették Stoa mértékletességét dicsérni.

– Nagysád, – válaszolá a püspök, – jobban ismeri szerény háztartásomat,

mintsem feleletet várna kérdésére. Egyébiránt igen sajnálom, hogy

akadályozva voltam Elemérre, távozása előtt, áldásomat adni.

– Soh’se búsuljon azon kegyelmed; Elemérnek saját nagybátyja áldására

sem volt sürgető szüksége, he! he!… Talán a püspök úr unokahugát mutatja

be ő fenségének?

– A méltóságos nagyasszonyhoz megyünk – válaszolá Dajka némi zavarral.

Most Klára látá a kisded alakot két csatlóssal a kocsiból leemeltetni. –

A fejedelemasszony szokatlan órában nyujt kihallgatást: – jegyzé meg a

földre tett egyén… S tehát unokahugunk! Gratulálok! Valóban csinos

leányzó, he! he!

Klára az aránytalanul nagy fejet egészen feléje fordulni látta. Bokros

szemöldök alól éles szürke szemek vizsgálták őt, s a sűrű fátyolon át is

égették, meggyulasztották arczát.

Rémülten szorítá meg Dajka karját, s öntudatlanul szökelt ajkaira a halk

sikoltás: Hisz ez Kassai!!

[Illustration: – Hisz ez Kassai!]

– Igen, gyermekem! én Kassai vagyok, Kassai bácsi, a vén Kassai, he, he!

– mondá vigyorogva a korlátnok.

Klára reszketett. Dajka meglepetve néz védenczére és a főurra. Nem tudá,

mire magyarázza a nő félelmét és az aggastyán kémlő tekintetét.

– Kincsem, – szólt Kassai cynicus mosolylyal, – talán dajkád a sátán

helyett velem ijesztett, ha sírtál, midőn az ágyból felvett, he! he!

– Igen! – rebegte Klára, halálfehér arczczal és tikkadt hangon.

Az öreg Kassai tréfásan nyujtá ki vázujjait, hogy Klára állát

megcsipkedje, de ez végerőlködéssel taszítá el a feléje terjeszkedő

kezet.

– He! he! nagytisztelendőségednek ugyan vadócz huga van.

– Most jött először a városba. Falun nevelkedett. De bocsánatot kérek,

hogy sietnünk kell. Jer, leányom!

– A nagytiszteletű úr huga a legtökéletesebb nevelést kapta azon

esetben, ha kezem ifju kéz volna.

Ezzel Kassai a tornácz felé fordult, s vezettetve lassan haladott a

lépcsőn.

A püspök teli telt aggodalmakkal.

Világos volt, hogy a szeme előtt eljátszott jelenet mély jelentőséggel

birt.

S ha első perczre nem is tulajdonítana a történteknek nagy fontosságot,

a nő még mindig remegő tagjai ellenkezőről győznék meg.

Klára úgy nézett ki, mintha láza volna.

– Ily állapotban nem mehetünk a fejedelemnéhez

E figyelmeztetésre a kis nő összeszedte erejét, s oly esdeklő tekintetet

vetett az agg férfiura, hogy az készséggel folytatá útját a «második

udvar» felé. Azonban a mint a Rákócziné lakta épülethez közeledtek,

Dajka igen nyugtalanító elmélkedésekbe mélyedt.

– Na! ugyan megjártam, gondolá. Halálos ellenségemmé válik Kassai István

uram! Ki hitte volna?… De, hisz az még sem lehet! Erőtlen vén róka!… még

sem lehet… Leányom, – szólt, – Kassai nagy úr.

– Százszor nagyobb a gonoszsága.

– Hallgass, Klára! Az udvarban nem szabad így nyilatkozni… Csakugyan

igaz! De még sem lehet. Öreg, rongált… még sem lehet. Leányom! Kassai ő

nagysága, a mint gyanítom, nem ismert rád.

– Mert soha sem látott.

– S te hol láttad őt?

– Sehol.

– S hogyan ismertél rá?

– A hienát sem láttam soha s mégis tudnám, hogy az.

– Hallgass, Klára! A falnak is füle van… Elemér volt tehát… De, hisz ez

becsületes, komoly és tiszta kedélyű ifju. Igaz, hogy fiatal… de még sem

lehet. Kassai István uram, – szólt a püspök, – nem oly szigorú

nagybátya, mint a világ hiszi.

– S vannak még rokonai is?

– Van unokaöcscse. S nem ismered?

– Nevét sem hallottam.

Dajka megállott, s mélyen, hosszan nézett Klárára.

– Tekintetedet a fátyol elfödi, de hangod nem látszott csalni. Szemeim

gyöngék! S valóban nem ismered Kassai Elemért?

– Nem.

– Úgy én, – szólt nyugtalanul a püspök, – úgy én attól tartok, hogy,

hogy…

A püspök elakadt. Nem akará kisérni a fonalat. Szégyelte önmagától a

szavakat, melyek már ajkain lebegtek.

Szerencséjére a palotánál voltak.

Klára csak a tündérmesékből ismerte az uralkodók dísztermeit.

S ha nem képzelte is, hogy gyémánt- és smaragdkövekkel rakott arany

trónon, uszályos hosszú bársonyköntösben szoktak a fejedelemnék

reggeltől estig ülni, s hogy diadémjeik középköve a rátekintő szemet

megvakítja; ha nem hitte is, hogy az óriási porfirteremben beláthatatlan

hosszú sorban vannak fölállítva a czifra apródok s igézetes szépségű

delnők; ha nem gondolta is, hogy a padlózat a jégnél simább s átlátszó,

és a tükör-falakkal együtt annyiszor veti vissza az ember alakját, hogy

a ki megmozdul, lehetetlen el nem siklania és saját árnyaitól meg nem

rémülnie; ha mindezt Klára nem képzelte is, de csakugyan szertelen

fényt, pompát és ünnepélyességet kötött össze a fejedelmi lakkal és az

elfogadtatásokkal. Kétségtelenül nagy elszánás kellett arra, hogy e kis

falusi nő Rákócziné szine elébe merjen lépni, s ne remegjen a

phantastikus képletektől, melyeket azon szerencsés lények körül vélt

föltalálni, kiket a gondviselés milliók fölébe emelt, határtalan

hatalommal, kimeríthetetlen kincscsel, s talán a többi embereknél

méltóságosabb alakkal és kiválóbb lelki tulajdonokkal is ruházott föl.

A Kassaival kötött véletlen ismeretség miatt ingerűltségbe hozott

kedélyére tehát csillapítólag folyt be az, hogy a püspök meglehetős

terjedelmű, de igénytelen külsejű épülethez vezeté, melynek új

cserépfödele és régi falai még csak a szépség varázsával sem hatnak rá s

annál kevésbbé a nagyszerűség megdöbbentő arányaival.

Üvegtáblákkal elzárt folyosóra érkeztek, mely a szoba rendes

légmértékeig volt fűtve, s melynek koczkaköveit durva szőnyeg borította,

hogy a járó-kelők zaja a termekig ne hatolhasson.

Égetett agyagú virágvedreken egy csoport ritkább növény terjeszté zöld

ágait és ékes virágkelyhét a sugarak felé.

Klára közűlök majd mindeniket megismerte.

Régi barátnői voltak, kik vagy gyógyerejök, vagy szépségök és

megkülönböztetett külsejök miatt, a kis szombatosné kegyét birták.

S bármennyi gond terhelte Klára szívét, egyenként észrevevé őket, mintha

nyájasan köszöntötték volna, s a bókot viszonozni kellene.

A fejedelemné magánhasználatra föntartott folyosója szárnyas tölgyajtón

végződött, hol a bejáratot nagy rézgombú pálczával egy vörös ruhás és

ezüst zsinóros csatlós őrzé, ki a Klára által látott suhanczoknál aligha

nem volt egész fővel magasabb.

Ez alak már emlékezteté a szombatosnőt azon mesékre, melyeket a kis

Endrének a hosszú téli estéken beszélt a királyi udvarok óriásai és

törpéi felől. Óvatosan simult közelebb a püspökhöz, s üterei gyorsabban

vertek.

A csatlós vidám tekintettel nyitott ajtót.

Tárt szobákon mentek keresztül.

A bútorzat mindenütt kényelmes, derék, tömör és tartósságra készített

volt; de fényűzés és hivalkodás nélküli.

Klára látott karszéket, mely szakasztott olyan volt, mint boldogult

atyjáé; látott rózsafa-asztalkát, mely az anyjáéhoz hasonlított: látott

a keleti szövetű és valószinüleg igen drága divánok mellett kerevet- és

székpárnákat, melyek az általa hurkolt, himzett, s rojtozott darabok

másai lehetnének.

Mint tetszett ez neki! Mint megnyugtatá és kecsegteté ez őt!

A falon életnagyságú képek függtek, különböző korú némbereké és

férfiaké. Volt vénebb magánál a püspöknél, de katonásabb tartású. Volt a

kis Endrével egyidejű is: elég csinos alakú, de talán még sem olyan

szép, mint a Klára gyermeke. A nők és hajadonok többnyire barátságos

tekintetűek voltak és szelidek. Közűlök egy sem határozottan kevély.

Pedig ez az egész társaság alkalmasint a fejedelem és fejedelemné

őseiből alakult. Férfiak, nők a két család multjához tartoztak. Testükön

nem volt bíborpalást, tekintetökön lenézés vagy harag. Jámbor,

vendégszerető magyar uraknak és asszonyságoknak látszottak, kik Klárát

bátoríták, hogy ne tartson semmitől, s mondja el őszintén, a mi szivén

fekszik.

A szombatosnő meg is fogadá a becsületes képek tanácsát, s míg a

püspökkel a nyitott szobák hosszú során áthaladtak, arcza egészen

derültté, magatartása biztossá vált.

Hihető, hogy e kedvező eredményre szintén hatottak a fejedelemné

cselédjei is, kik a mint a különböző ajtókon mentek, jöttek,

tiszteletteljesen hajták meg magokat a püspöknek és Klárának, s

egyenként valami dolgot igazítottak, zaj, sietség, követelés nélkül.

Szóval a palotában semmi sem volt visszataszító, sőt minden oly szelid,

mint a kolostorban, oly megnyerő mint egy igazi nőnél és oly rendezett,

mint a józan embereknél kell lennie, kik a világgal és magokkal békében

élnek.

Azonban, míg Klára reménynyel és bizalommal telt el, Dajka János

aggodalmai minden nyomon sűrűbben jelenkeztek.

A csak imént történtek után alig hozhatta kétségbe, hogy ez a némber,

kit ő most a fejedelemné elébe visz, Kassai István személye vagy

családja ellen emel panaszt.

Ez lidércznyomásként nehezedett a szent férfiu kedélyére.

Ő kész volt ugyan vallása érdekében megküzdeni bármely magas állású

egyénnel, ha e vakmerősége okvetetlen bukásra vezetné is.

Kassai ellen már többször lépett föl; nyiltan a fejedelmi palotában,

czélzatokkal a szószékből. A tanácskozmányokban adott szavazata, s a

predikacziókba szőtt intései, sokkal határozottabb szinezettel birtak,

hogy sem Kassai neheztelését magokra ne vonják, s a püspök urat némely

kellemetlenségnek ki ne tegyék.

De ez nem tántorítá meg a jámbor öreget.

Igyekezett Kassai politikáját háttérbe szorítani, s a háborút óhajtó

párt malmára hajtani a vizet.

Helyzeténél fogva bejárása lévén az udvarba, több versen informálta a

fejedelmet, s mint tudjuk, most arra is rászánta magát, hogy a

nagyasszony befolyását vegye igénybe. De, boldog Isten, mekkora

különbség, a nézetek fölötti tusa helyett, a személyiségre vonatkozó

vádakra keresni eseteket, nyujtani alkalmat!

S lehet, hogy nagy bántalmat követett el Kassai azon csodálatos

némberen, ki a fejedelemné védelmeért akar folyamodni; de vajon oly

természetű-e e bántalom, minőnek a püspök képzeli?

Kassai István képtelen a csábításra koránál, Kassai Elemér pedig

jelleménél fogva.

Egyébnek kell tehát fönforogni.

És ekkor nem követett-e el maga a püspök talán még nagyobb megbántást

Klára ellen, mint Kassai?

Vagy nem czélzott-e a fejedelemnénél csábításra, megcsalatásra?

Nincs-e a magas nő, bár homályos szavakkal, mintegy arra előkészítve,

hogy egy tévedt nő vagy leányzó esd becsületének helyreállításáért?

S mit használ, ha a kifejezések befátyolozottak voltak, midőn a

fejedelemné éles fölfogású, s beható tekintettel bir?

Mit használ, hogy a püspök csak sejtelemről beszélt, holott a némberek

tiszta hirét, a gyanu legvékonyabb köde is elsötétíté.

Ilyforma elmélkedések fordultak meg a jámbor Dajka János elméjében.

Igen kényelmetlenül érinté kedélyét mind Kassai, mind Klára.

Mit tegyen?

Gondolkozásra nem volt ideje, mert a nyilt teremsor végén az apród

hirtelen föltárta a végzetes ajtót. Két kis szobába lehetett most

betekinteni, s ottan látható volt a fejedelemné alakja, a mint a

háttérben egy palotahölgy kezéből nehéz vászondarabokat vesz át, s

figyelmesen vizsgálva rak az asztalra.

A püspök karon fogta védenczét, bátorítván őt.

Klára az első megdöbbenés után elég időt vett, hogy szemét a

fejedelemnére vethesse.

Erdély és a magyarországi részek nagyasszonya alig haladta túl a

negyvenedik évet s viruló egészségnek örvendett.

Vonalai inkább jellemzetesek mint finomak, s egészséges kinézésű arczán

bizonyos parancsoló kifejezés, bizonyos áhitatos szigor mérséklé a

jókedvet, az életteljt és a szertelen tevékenységi vágyat, mely más

előzmények mellett és más életviszonyok közt, mindent magához sodró

végletig fejlődhetett volna ki.

Rákócziné néhány lépést tett a püspök felé, ki a szerényen hátravonult

Klárát magához inté.

– Istenem! tanu előtt kell nyilatkozni! – gondolá a szombatosnő s minden

ereje és nyugalma, melylyel szívét a szelid ős-képek biztatásai

betöltötték, mint a fészekből a madár, egyszerre elröppent.

[Illustration: Lorántffi Zsuzsánna.]

– Élnek-e szülőid, Bodó Klára? – tudakolta a fejedelemné, miután a

püspök az alázatos bemutatást s védenczének a legmagasabb kegyben

ajánlását bevégezvén, engedelmet kért, hogy Zsófia herczegkisasszonynál

tehesse tiszteletét.

– Meghaltak, kegyelmes asszonyom!

– S kinek mentél gyámsága alá?

– Még néhai édes anyám kimulása előtt szerencsém akadt.

A fejedelemné szigorú tekintetet vetett Klárára.

– Egy derék, egy nemes érzésű férfiu boldoggá tett keze- és szivével.

– S te az ő jóságát hálátlansággal jutalmazád?

– Teljes szivemből igyekeztem gondolatait is teljesíteni; s bár soha

panasza nem volt ellenem, úgy hiszem, sokkal maradtam adósa, mert

szerelmemen kívül mivel fizethettem volna azon végtelen boldogságért,

melyen hét év óta részeltetett? Kegyelmes asszonyom! jámbor életű, nagy

müveltségű, gyöngéd érzelmű férj neje vagyok, s két angyal anyja. Az ég

minden áldása szállott reám, érdemetlenre.

– Gyalázat! gyalázat!… midőn ily bűnös vagy s még szinem elébe mersz

jönni?

Klára megrettenve tekintett a fejedelemnére.

– A hűtlenséget a férj rosszasága sem menti, s midőn férjed érdemeit

hozod föl, még megköveztetésedet is szelid itéletnek kell hogy tartsd.

– Asszonyom! ki mondotta, hogy hűtlen volnék?… Szent Istenem! úgy

nézek-e én ki?

Klára feledve minden illemet, megragadta a fejedelemné kezét.

– Szombatos vagyok… Hitsorsosaink közt nincs elvetemült nő.

Ekkor észrevevé helytelen magaviseletét, arczán eláradt könnyekkel

omlott a fejedelemné lábaihoz.

– Bocsánat! kegyelmes asszonyom, megbocsáthatatlan vakmerőségemért!

Térden állva esdeklek, ne utasítson ki méltó haragjában! Midőn e

teremből távoztam, végem van, s vége egy egész családnak!

– Kelj föl, Klára! Az Istent is nem térdünkkel, szivünkben tiszteljük.

Miért borultál le egy szegény szolgáló előtt, ki épen csak úgy tartozik,

mint te, az alázatosság köntösében járni. Bálvány vagyok-e én? Mit

sírsz? mit zokogsz? Kelj föl hamar!

Mekkora zavarban lett volna a tisztes, az ősz fürtű püspök, ha e

jelenetnek tanujává lett volna; de ő már a lépcsőkön is lement, s Zsófia

herczegkisasszony fényes lakához közelít. Útközben alkalmasint azon

eszmével tépelődött, hogy talán Klára felől tévedésben volt, s elejtett

czélzataival félrevezette a fejedelemnét is; mik lesznek ily botlás

következményei? nem fog-e neheztelni a nagyasszony? s mekkora hordereje

lehet annak, ha ő csakugyan rosszul fogta föl védencze panaszának

mivoltát? Ezek mind oly kérdések, melyek az érdemes férfiut bizonyára

elkisérik a herczegleány termeibe is.

Egyébiránt a jámbor püspök félreértése a végzet teljesülését segítette

elő, mert Rákócziné a közelebbi időkben annyira óvakodott oly dolgokba

vegyülni, melyek szorosan nem tartoztak köréhez, hogy a püspök minden

közbenjárása hasztalan lett volna, ha az erkölcsiség kényes pontja nem

forog fönn. Klára soha sem nyert volna kihallgatást, ha a csábítás

megbüntetése, a ballépések jóvá tétele, a hiterkölcsös élet terjesztése

nem lett volna azon czél, melyért Lorántffi Zsuzsánna, a kegyes és

tisztaéletű nő minden egyéb tekintetet háttérbe szorít. E kérdésben ő

nem akart óvakodó lenni, itt mindig kész volt férjére nyilt és vissza

nem utasítható befolyást gyakorolni.