Dajka János, az érdemes püspök rossz hangulatban vala.
Sehogy sem haladott tovább az általa képviselt ügy.
Épen most vett levelet Stambulból, magától Zülkifártól, vagy más néven
Bene Antaltól, a nagy befolyású csausztól, ki panaszolva említé, hogy ő
fensége még nem méltóztatott kegyelmesen elküldeni a vidraprémes új
szabású bundát, fekete gránát boglárokkal, melyet nekie megigért vala;
holott oly havas és zivataros idő van a hatalmas szultán fővárosában,
hogy a kutyát sem kellene a szobából kiűzni, és annál kevésbbé mehet a
vidrabundátlan állapotjában a fővezér- és más méltóságokhoz naponként
informálni, kivált miután az erdélyi residens ő kegyelme sem hajlandó a
havi pénzt pontosan kezébe szolgáltatni. Bezzeg kinálják aranynyal,
ezüsttel a katholikus hatalmak követei, mert orrontják, hogy Rákóczi ő
fensége a fényes kapunál engedélyt sollicitál a magyar király ellen
háború indítására, bezzeg ajándékoznának kék vidraprémes téli ruhát is,
de ő ámbár az izlamra tért át, szívében hű evangelikus maradt, s csak ne
volna a residens fösvény és a nagyságos fejedelem emlékeznék meg
becsületes szolgájáról, akkor úgy segéljen! még a kikelet megnyilásáig
lehetne a padisahnál oly határozatot eszközölni – kivált ha
Sáros-Patakról az öreg tallérok útba indíttatnának – melyektől a magyar
király és a katholikus német rendek füle megcsendülne. Ezt ő, Zülkifár,
a püspök úrnak csak azért írja, hogy szerény soraiban is régi jó
indulatja elucescáljon. Ő, ha akarna, írhatna Pázmány érsek uramnak
sokféle dolgokról; azonban nem teszi. Tudja, hogy megköszönné az érsek,
és személyét a magyar király figyelmébe ajánlani nem mulasztaná el; de a
nagyságos fejedelemtől igért bundát és vékony hópénzt jobban tiszteli a
skofiumos bársonypalástnál s a gazdag remuneratióknál, melyekkel már
untig ostromoltatott hűsége. Jelszava ezentúlra is Gyula-Fehérvár és nem
Pozsony, csakhogy…
Dajka püspök igen búslakodott a csausz levelén.
Elgondolá, hogy életének napjai már meg vannak számlálva.
Az Isten magához szólíthatja őt, még mielőtt a felső megyék sérelmei
fegyveres kézzel orvosoltatnának.
Maholnap elköltözhetik ez árnyékvilágból, a nélkül, hogy az Úr
szőlőjében tett munkálkodásainak sikerét láthatná.
S ki az oka ennek?
Kassai István.
És miért nem akar Kassai István háborút?
Mert nem tud lóra ülni, mert félénk, s mert a kik lóra tudnak ülni és
bátrak, könnyen kicsikarhatnák kezéből a hatalmat.
Serédi, Kornis, Kemény János, Szeredi és más régi családu igazi uraké
volna akkor a világ.
Dajka püspök, könyvei közt ülve és a vasárnapi predikaczióról
gondolkodva, így elmélkedett, midőn a tanulószoba ajtaján gyönge
kopogást hallott.
Nem volt inyére ugyan a megzavartatás, de azért lelkipásztori
nyájassággal mondá, hogy szabad.
Fiatal némber lépett be, gyöngéd, finom alakú, szelid kifejezésű és
igéző szépségű némber.
Aranycsillámos gazdag sárga haját fejkötő szorította le, de arcza, az
ifjukor üde és hótiszta szinezetével, a szende leányéhoz hasonlított, ki
még a pártát hordja, anyai gond alatt virít, és az életet inkább
tavasz-álmok, mint küzdelmek után ismeri.
Volt ugyan halványdad vonalain némi izgatottság és volt szenvedés jele;
volt sötétkék szemében merengés és bú. De ki mondhatná meg, hogy e
könnyű nyomait a szív viharának, nem egy hamar áthaladt csalódás, nem
egyike a szép, de létesíthetetlen ábrándoknak okozta, melyet a boldogság
szokott egyhangúsága közt a hajadon oly örömest teremt magának, hogy
legyen, mit ő is megkönnyezhessen? Hisz! annyi ingerrel bír a könny, míg
nincs, mit igazán sirassunk!
[Illustration: Klára, a szombatos neje.]
A némber csinos, azonban pipere nélküli öltözéke a vén Dajka szemében is
föltünt.
A püspök vendége szép szavakkal említé azt a bizalmat, melylyel
ismeretlen létére iránta, a tiszta korú, helyzetű és valódilag
keresztyén férfiú iránt viseltetik.
Dicséretében nem volt semmi túlzó és behizelgő, de Dajka püspök mégis
azt hitte, hogy lekötelezőbb modorban ritkán beszéltek vele.
Csak akkor hökkent meg egy kevéssé, midőn a vendégnek, ki magát Bodó
Klárának nevezé, kivánságát meghallá.
– A kegyelmes nagyasszony – szólt, e czím alatt a fejedelemnét értve –
nem szereti, ha az udvarmesternőn kívül más akar az ő magas személyéhez
valaki részére bejáratot eszközölni. A palota szabályai most
szigorúabbak, mint Bethlen Gábor ő felsége uralkodása alatt. Nem azért,
mintha dicső fejedelemnénk gőgös, fényüző és a külsőségekhez túlságosan
ragaszkodó volna, mint a brandenburgi nő. Isten mentsen! fenséges
asszonyunknál nincs alázatosabb szolgája egyházunknak. Azonban
részszerint már sokan éltek vissza jószívűségével; részszerint pedig
azzal gyanúsítják, hogy férjére még országos dolgokban is szeret
befolyást gyakorolni. Ezért tartja szükségesnek, hogy a ki valami ügyben
kiván kihallgattatást nyerni, e végett Petneháziné asszonyhoz
folyamodjék.
– A mely dologban a fejedelemné lába elébe akarok borulni, arról én egy
szóval sem adhatnék Petneházinénak fölvilágosítást. Kegyelmed,
nagytiszteletű püspök uram, a közönséges kiváncsiság behatásain kívül
áll, helyzete és évei fölül emelik a világ gyarlóságain, s a szent sátor
alatt és az erős Sion templomában nem őrizték inkább a frigyládát, mint
adott szavát meg tudná kegyelmed tartani és a titkot keblébe elzárni. S
mégis nem birok erővel, magának a püspök úrnak is megvallani az okot,
melyért a fejedelemnő színe elébe kell lépnem. Szabadon csak annak
nyilhatnék meg szivem, ki oly szent, mint kegyelmed: de nő. Csak
Lorántffy Zsuzsánna, Erdély fejedelemnéje, ki a női szív minden
gyöngéivel és erényeivel bír, s ki a hatalom eszközeivel is tudja
támogatni, a mit igaznak hisz, csak az asszonyok asszonya hallhatja meg
panaszaimat. Előtte tárom föl keblemet. Csak ő menthet, vagy semmisíthet
meg. Petneháziné, kétségtelenül derék és szeretetre méltó asszonyság; de
fog-e a nélkül, hogy kérdezne s a nélkül, hogy neki valamit elbeszéljek,
a fejedelemné szine elébe vezetni? A ki egy csoport panaszlót naponként
elutasít és bebocsát, az előtt a könnycsepp nem jelent annyit, mint
másoknál. A ki kötelességet teljesít, midőn reményeket tör szét, a
fájdalom éles szinezéséhez szokott, s hogy meg lehessen hatva, többet
kiván, mint a mit én mondhatnék.
– Ime, megint egy elcsábított, megint korunk kicsapongásainak egy
áldozatja! gondolá a püspök. Hiában! ha az egyházi fenyíték tágul,
veszve van az erkölcs! – Leányom, – szólt atyai szemrehányással, – a
fejedelemné szigorú. Megbünteti a bűnöst, ki a csábítás aljas
eszközeihez folyamodott; de a méltó fenyítést az ellen is használja, a
ki a sátán kisértésének engedett.
Klára meg volt ütődve, midőn a püspök oly czélzatot tett, mely Laczkó
élményeire látszott vonatkozással bírni.
– Az istenre hivatkozom, hogy a vád minden súlya a csábítóra fog esni, –
szólt átható kifejezéssel arczán s mély fölindulással keblében.
Csak ne volna főkötő a kontyán! A fejedelemné még szigorúbb a tévedt
nők, mint az elámított leányok iránt, s jól teszi. Izrael népe
megkövezte a hűtlen asszonyt. S bár Üdvözítőnk egy alkalomkor mondá: az
vesse rá az első követ, a ki ártatlan; ezzel nem akarta a könyörületet a
szigor helyére léptetni és föloldani a bűnt.
– Leányom! ha a fejedelemné ő fenségénél kopogtatunk és szine elébe
bocsátanak: akkor nem lehet többé visszahúzodni, vonakodni, tétovázni.
Hasztalan bánnád meg e fontos lépést, melyet most sürgetsz.
Nagyasszonyunk nem tűrne semmi elhallgatást vagy kibékülést, s
neheztelésének következményei rád nézve is iszonyúak lehetnek.
– Csak kihallgattatást akarok, a többit Isten bölcseségére bizom.
– Jól van leányom! Én mindent elkövetek. – Csak ne volna legalább
főkötője!
– S mikorra remélhetem sorsom eldőlését?
– Holnap, mint hiszem, már a fejedelemné előtt leszesz.
Klára hálától áradozó kebellel hajlott az aggastyán kezéhez, s ajkaival
érinté.
Dajka püspök, midőn magára maradt, sokáig gondolkozott a világ
esendősége felől. Mily fiatal, mily szép, mily szerény és kellemes nő
tévedt a kárhozat ösvényére; pedig nem élünk Báthori Gábor korában,
midőn a csábítás vezére egyszersmind az ország feje volt. Rákóczi ő
nagysága hű férj, a fejedelemné a tiszta erkölcs tükre, a női erények
példányképe. S mégis…!
Ez eszmék a jámbor püspök kedélyére kellemetlenűl hatottak.
De azután szeme előtt lebegett a kedves ártatlan alak, mely épen most
hagyta el a szobát.
– Lehetetlen, hogy ily tiszta külső oly fekete bűnt és undok rothadást
rejtsen magába. Iszonyúnak kellett lenni a csábításnak. S hátha még
minden jóvá tehető! hátha még csak a veszély volt hozzá közel s nem a
bűn!
Dajka e szelid elmélkedések közt elhatározá, hogy Klára iránt a
legkimélőbb bánásra igyekszik a fejedelemnőt hangolni.
– De vajon nem keverem magam ellenségeskedésbe az ország valamelyik
főurával? – e kérdés megvillant a püspök agyában. Előkelő házak
feslettségét fölleplezni minden időben veszélyes volt. Azonban nem
kötelessége-e a hivek erkölcse fölött őrködnie?
S mit féltsen egy görnyedt nyakú, ezüst fürtű aggastyán?
Dajka elgondolá, mi szép alkalma leend egyszersmind az evangelikus
rendek ügyét a fejedelemné szivére kötni.
S ha az udvarba megy, ha magát neheztelésekre és gyanukra teszi ki,
miért ne ragadja meg a kinálkozó alkalmat politikai czélokra is?
Dajka elhatározá, hogy a Törökországból vett levelet közleni fogja a
fejedelemnével, hogy élénk vonásokkal fogja ecsetelni a felső megyei
evangelikusok helyzetét, hogy keményen megtámadja Kassai ravasz
eljárásait, s igyekszik a fejedelemné által annak kieszközlésére hatni,
hogy a magas portánál a háború engedélyezése komolyan sürgettessék.
– Mint fog reám Kassai István uram haragudni? De hiszen most sem
barátom. Elhiv ebédre, mosolyog szemembe, de gyűlöl. Kő szive van.
Lágyítsa meg az Isten, nem irányomban – mert miért tartanék tőle? – de a
segélyért rimánkodó és könnyekben fürdő anyaszentegyházunk iránt.