Laczkó István nem hunyta be szemeit, nem hajtá álomra fejét.
Kassai titkárja, míg az elutazásról intézkedni és urától rendeleteket
fog venni, siettében saját szobájába csukta a letartóztatott egyént,
kinek körülményei felől hivatalos állása mellett sem volt még
fölvilágosítva.
Órák teltek eredmény nélkül.
Az udvar csendes.
A kulcs nem nyikorog az ajtózárban, s a közelgő lépések semmi nesze nem
alkalmatlankodik.
Rejtelmes félelem környezi a szombatos papot.
Nem a bilincs, nem a börtön, nem Kassai, nem a hóhér, nem a mindennapi
élet kínpadja, melyen cseppenként fog elvérezni, nem a lelkiismeret
ijesztgeti őt.
Más baja van.
A megfoghatatlan, a csodálatos, a borzasztó, melyet ember nem érthet,
melytől a gondolkozónak agya meggyulad és vére hagymázos gyorsasággal
kering… a titokszerű, a megfejthetetlen zsibongta őt körül, ijesztgeté
félhomályos, a légben elmosódott s megint összeálló alakjaival.
– Hogy van az, hogy Pécsinek a csillagok beszélték el bűnömet? A
zodiakus megszólalt, figyelmeztetni őt az álbarátra, ki körűle
forgolódik, hogy kelepczét vessen lába elé, ki karjába borul, hogy
ölelés közt a szívbe döfje tőrét. A tisztes ősz, jól tudta: mi a czélom?
miért szinlelek? miért ámítok? miért férkőzöm oldala mellé? Mindent
látnokilag tudott. Avagy, nem hozták-e szobájába mérhetetlen távolból a
bolygók sugarai azt a hírt: hogy Judás Iscariotes már elárulta őt? Igen,
én Judás Iscariotes vagyok. Nevemet és czélomat az ég jelentette meg
neki. Ez a bűn átka! Nincs számára sötétség, hová rejtőzhetne! Midőn őt
kutatják, világossá lesz az éj, s ha más tanú nincs ellene, beszél maga
«a kiterjesztett erőség», s elmondja, a mit a fül soha meg nem hallott
volna, a szem soha meg nem látna… Ej! ej! jobbágy vagyok. Mi közöm az
Istennel! A földesuram Kassai. Mi közöm mással… Hajh! de mégis különös,
hogy arczomra az Isten ezt irta: kém. A szó arczomon van,
tagadhatatlanul ott. Különben honnan tudta volna kilétemet Deborah
kisasszony es… ha! ha! ha! ha! a nőm?
Laczkó István e kaczaja a fájdalom nyöszörgésének és az őrjöngés
ujongatásának különös vegyülete volt.
– A nőm, – folytatá rémes gondolatait, – a nőm mikor tanulta olvasni a
titkos betüket? Szorgalmas Klárám! mikor virrasztottál Salamon
gyűrűjével ujjadon a láthatatlan rejtélyek fölött? Mikor nézted
galambszemeiddel azt a kegyetlen festéket, melyet, midőn agyamban a bűn
fogamzott, homlokomra mázolt az észrevehetetlen kéz? Miért nem mostad le
mindjárt azt a te tiszta könnyeiddel, szánakozó Klára! Hisz! te hatalmas
vagy ártatlanságodban; neked sokat szabad elfedezni és kiengesztelni.
Könyörögj a jobbágyért, magas hölgy! A jobbágy… a jobbágy még megjárná;
de a bűnös! ebben áll a nehézség. Ezen kellene most törnöm a fejemet, ez
nagy talány… szükséges, hogy a bölcsek is szóljanak hozzá. Nem lehet
amúgy könnyedén venni az ily fontos kérdést. Most álljanak elő a
különböző iskolák, jöjjenek el a hittudósok, hadd! halljuk a véleményt,
de az előitélet nélkülit, no!… mi a bűn! A mi arczodra van írva, Szőke
Pista. Oh! ha én tudnám, hogy honnan tudják ők, a mi arczomon van! De
hát csak számomra van bezárva, lelakatolva az a sokaktól olvasott könyv?
Lássuk a könyvet.
Laczkó István szembeállott egy kis aczéltükörrel, mely a titkár
asztalára volt helyezve. A halvány gyertyafény alig vetett valami
világot a sima érczre, de a bele tekintő annál többet vett észre.
– Itt is jegy! ott is jegy! – sóhajtá.
Nézett merőn, nézett vadul. Összebonyolódtak vonalai, elveszték
arányaikat, torz kinyomatot nyertek.
– Millió betű! A sátán tele írta képemet. Már ismerem a sátán kézirását.
Elfáradhatott a sok munkában, de jól is használta ám az idejét. Csúffá
tett engemet, a mint csak illett. Nosza! Szőke Pista, kérd el az első
kuvasztól, mely rád ugat: a ketreczét, s bújj helyette bele; ott szépen
rejtőzhetel.
A szerencsétlen szombatos a szoba szögletébe vonult, lekuporodott,
előnyujtá nyakát, s egy őrült ember ravasz figyelésével leste, hogy
mikor mozdul meg az ajtókilincs? mikor nyilik a retesz? mikor jőnek?
Ily helyzetben találta Demeter és a titkár.
*
Kassai csak azután tudott elaludni, hogy a kocsi távozását meghallá.
Reggel tudakolt öcscse után, s ő, ki végtelenül haragudott volna, ha
Elemér meglepi, neheztelni kezdett, midőn hallá, hogy a kitűzött órán
nem jött hozzá.
Tetézte rossz kedvét Elemér búcsú nélküli távozása is.
Tudta, hogy korán reggel el kelle mennie. Érzé, hogy még az
unokaöcscsétől sem tűrte volna a csendes hajnali álomból felköltetést,
de mégis az egész úgy, a mint előtte állott, bizonyos idegen és
szokatlan színt hordott magán.
A gyanú, éleslátásának és romlott kedélyének szülöttje, megint föléledt
keblében.
– Bizonyosan Pécsiék iránti rokonszenve nyert valami új anyagot, –
gondolá. – Ezért kerül engem: ezért sérte meg figyelmetlenségével. A
háladatlan! Mily jó indulattal voltam iránta! S nem jött el. Utána kell
járnom, hol tölté az estét? Addig mindig távol lesz Elemér szive tőlem,
míg karját nem kénytelen Pécsi ellen fölemelni. Erre kell hatnom. De hol
tölté az estét?
Kassai elégületlen, zsémbes volt, mert titkára távolléte miatt, néhány
napig aligha jöhet azon titok nyomára, hogy az unokaöcscse miért nem
látogatta meg.