Az iszony hieroglyphjeit óra hosszáig vizsgálta, találgatá Klára.
Eszébe jutott minden, mit férje a Kézdi-Vásárhelyről távozást megelőzött
napokon beszélt.
– Nemde azt mondá, fűzé össze gondolatait, hogy a kontyomra tekert
kendőn nehéz csöbröt fogok a mezőre vinni, forró rekkenőségben
naphosszat aratok; sárban, mezitláb és permeteg alatt az állványokra
téglát, meszet hordok, s kénytelen leszek eltűrni, hogy a rongyoktól
rosszul födött testemen kőmíves legények, uradalmi hajduk s koldus
léhűtők buja szeme nyugodjék?
Klára megborzadt, mintha e buja szemek már is tagjait néznék.
Fölkelt az ágy mellől, megcsókolta alvó gyermeke homlokát s helyre
igazítá a takarót.
– S miért kell a pórnép munkáját teljesítenem? miért kell a legvadabb
önkény alá védelem nélkül vetni magamat? Azért-e, mert nem volnánk
képesek a mindennapi kenyeret más módon megkeresni? Ah! már emlékszem, ő
ezt mondá: mert a törvény követeli. Istenem! hiszen azt tenné, mintha
jobbágynő volnék! S gyermekeim? Tedd, mondja férjem, erős barommá őket,
mely terhet birjon hordani, állati ösztöneit vadul elégítse ki, s a
szerelem epedései helyett csak a testiség nyers kitöréseit áhítsa. Hisz
ez annyit jelent, hogy az én gyermekeim jobbágyfiak! Irgalmas Istenem!
Klára térdre borult és hosszasan imádkozott az alvó gyermekért és a
távollevőért, kit emlőjéről szakított le, hogy férjét, mielőtt késő
volna, a bűn elől a rengeteg világba kisérje, elrejtőzni, elenyészni,
meghalni.
– Ah! zokogá, mit írt? Nem azt-e, hogy vegyem le gyermekeimről a nevet,
szórjam szét őket, hogy ne találják meg a poroszlók? Boldog Isten!
mintha szökött jobbágyok volnának! És ki tart testökre, lelkökre jogot?
Most is fülembe csendül egy iszonyú név. Vagy nem mondá férjem, midőn
kivándorlásra ösztönzött: Jer, Klára, feledjük itt vagyonunkat, különben
Kassai azt állítaná, hogy tőle loptuk el? Ah! minden világos. A
legmagasabb állású és a legiszonyúbb nevű férfiu férjemre tette kezét.
Az ő börtönébe hurczoltatott, örökre elzárva a világtól és tőlem. Ezért
vagyok én élő férj özvegye! De miért zárták börtönbe? Világos, világos!
Ah! fejem fáj és kábul az égető fény miatt! Esküszöm! mondotta a férj, a
két gyermek apja, ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem
elejt, meg fogná tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái
természetünk gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra
váró kő, hogy vétkes felebarátjaikra dobják! Világos! Világos! Ő a bűnt
választá, hogy minket megmentsen. Kassai kémjévé igérkezett, de nem
tudott azzá lenni. És most ő fogoly, s ránk nyomor, elaljasodás és
szolgaság vár! Megfoghatatlan s mégis igaz!
Klára maga előtt látta az egész történetet, minden fejleményeivel
együtt.
Szeretete nem engedte, hogy férjét határozottan bűnösnek tartsa.
Elemér nyilatkozata is e véleményben erősíté meg őt.
Hitte, hogy Laczkó István elvállalta családja megmentésére a
lealacsonyító szerepet, de minthogy a válság perczében lelkiismerete
ellenállott, nem tudá igéretét teljesítni, s ezért vonta magára Kassai
boszúját.
Nem kétkedett, hogy szökött jobbágyoknak tekintetnek, s hogy Kassai vagy
mint földesúr, vagy mint hivatalnok, rendelkezhetik sorsuk fölött. De
miért taszítatának egyszerre a szabadságból a szolgaság bilincsei közé?
Megfoghatlan! Hát nem volna-e Klára nemes családból való? s férje nem
fejedelmi puskás ivadéka-e? Ki merné tagadni?
A szegény nő sokkal inkább bálványozta férjét, hogy sem oda tévedjen
gondolataival, hogy ez idegen nevet vett föl, s hat évnél tovább tartá
őt folytonos ámításban?
Azon kérdésre nézve, hogy kit akart Kassai Laczkó által kémleltetni,
Klára tökéletesen homályban volt. Legszebb csalálmait oszlatná el s
legpusztábbá tenné keblét az, ha férje saját hitfelekezetét, vagy annak
főbb egyéneit lesni, és szerencsétlenségbe sodrani igérkezett volna.
Azonban ily eset föltevésére Klára élénk, de tiszta képzelődése soha sem
tévedhetne.
Midőn a nő egész nagyságában látta a veszélyt, aggodalmai az idegesség
azon magas fokára emelkedtek, mely a finom lélekzést és a szellő halk
mozzanatait is lázas szívdobogással kiséri, s melyre a legcsekélyebb
zörrenés már elviselhetetlen hatást gyakorol.
Nyugtalanul bolygott a szobában.
Ha az őrjárat a várkapu előtt vonult el, a jelentékeny távolság
ellenére, meghallá a kardcsörgést s remegett férje életéért, kit talán
épen most hurczonak magokkal a vad katonák.
Ha az udvaron a komondor morgott és vonított, Klára Kassai poroszlóit
megjötteknek hitte, kik gyermekét akarják tőle elszakítani.
S mily csendesen pihent Endre! Álmához bizonyosan vendégül jött az anya
által igért szép angyal. A hajnal nyilásaként mosolygottak ajkai. Arcza
egészen öröm és boldogság volt.
Oda tekintett Klára.
– Ah! gyermekem! – sikoltá, – téged akarnak elhurczolni!
Az ágyhoz rohant. Védőleg terjeszté ki kezeit az ártatlan fölött, mintha
már érkeznének a poroszlók.
Endre a sikoltásra megmozdúlt, félig kinyiltak szemhéjai s megint
bezárultak.
Az anya szorongása növekedett.
«Fuss az átok városából»: a férj levelének e szavait, mintha szellemek
sugdosnák füleibe, mintha a székesegyház órája, mely tizenkettőt ütött,
harsogtatná, s a csendes, halvány és méla éj könyörülő lelke tanácsolná.
«Mentsd meg gyermekedet», mondák a lég parányai, s a rezgő holdsugarak,
melyek egy ablakkarikán összegyültek, és az árnyékba rejtett mécs
helyett Endre vonalaira világítának.
Minő zúgás, bongás Klára szivében és fejében!
Gyermeke vállára tette kezét, hogy fölébreszsze; meleg, égető ajkaival
csókolta homlokát. Nyisd ki szemeidet, kisdedem! ébredj, serkenj Endre!
Ah! a fiú édesen, mélyen alvék.
– Istenem! eljön a hajnal s késő lesz a szabadulás – sóhajtá! – Oh! hová
vigyem, az apátlant, a szegény árvát, és a másikkal, a csecsemővel, mi
történik?
«Vedd le róluk nevemet! szórd el őket magadtól! Ne sirasd, ha a halál
elviszi…»
– Nagy Isten! kit? Endrét és Barbarát? – kiálta Klára a férj levelére
emlékezve és attól visszaborzadva… – Lehetetlen, hogy e kegyetlen tanács
az Isten ujjmutatása volna!… Oh! én kicsinyhitű!
«Az Úr énnékem őriző pásztorom!
Azért semmiben meg nem fogyatkozom»… Hígy, Klára, és remélj!
Midőn a nő a vigasztalás forrását föllelte, megeredtek szemének könnyei,
s a kegyes ég e jótékony harmatjától kedélye mindinkább üdült, éledt,
megkönnyült.
– Szabaddá kell tennem férjemet, s az által az egész családot: – e
merész határozat szilárdult meg benne. – Veszszünk vagy éljünk együtt!
Klára gyöngéd, finom vonalai aczélzott kifejezést nyertek a nagy
szándékkal.
A csüggedést ismét tevékenységi vágy és önérzet váltá föl.
– Csak már vége volna az éjnek! – sóhajtá.
Homloka gondolkodóvá lett.
Tervet forralt.
Valóban különösek lehettek egy nő tervei, ki idegen városban van, s
ismerős nélkül, ki vallásánál fogva részvétre nem hivatkozhatik, ki nem
ismeri a világot és az eszközöket, melyek befolyásra vezetnek, s ki
gyönge létére az ország leghatalmasabb emberén akar diadalmaskodni, a
nélkül, hogy egyetlen fegyverét, a szépséget, használni, és egyetlen
vagyonát, becsületes nevét, koczkáztatni akarná.
– Erőtlen nő vagyok; illő tehát, hogy igazamban a legerősebb nő védjen.
Ily ötlettel hajtá vánkosaira fejét, hogy még a hajnalszürkület előtt
elszenderülhessen.