Klára soha sem volt Fehérvárott.
Midőn megérkezett, gyermekét elhelyezé, s a vén cseléd gondoskodása alá
bizta, első gondja volt férje szállása után tudakolni.
Egy lelket sem ismert az egész városban.
Kérdezősködött utczáról utczára menve, de Laczkó István nevű idegenről
fölvilágosítást nyerni igen nehéz föladat volt.
E név senki előtt nem volt ismert.
A szép nő sokak figyelmét magára vonta, s kivált a fiatalabb lovagok
szivesen adtak volna minden kitelhető utasítást, de tudakolásaikra Klára
mit felelhetett? Elmondja-e, hogy egy szombatos papot keres? Kétségkívül
így könnyebben rá talál. Azonban nem ejti-e veszélybe? Nem üldözik-e a
szombatosokat? Nem volt-e férje épen e gyanu miatt bezárva? Klára tovább
nem mehetett kérdezősködéseiben, mint hogy kézdivásárhelyi embert keres,
kit Laczkónak hívnak. Senki sem utasíthatá nyomára.
Mit tegyen? merre forduljon?
Férje finom izlését ismerve, a várban, takarékosságát tudva, a
külvárosokban vélte föltalálhatni őt.
Elfáradott és siker nélkül.
Aggodalmai közt maga is neveté bohóságát, hogy lehetségesnek hiszi az
eredményt.
De a jó szerencse, a lélek vonatása a lélekhez, az a véletlen, mely néha
egy percz alatt kibonthatatlan nehézségeket oldoz föl, az a kegyes
gondviselés, mely a hiveket akkor vezeti össze, midőn magokat
legtávolabb vélték egymástól, mind e vezérei sorsunknak, kimaradjanak-e
a játékból? Egyik se nyujtsa-e karját a keresőnek? egyik se
vigasztalja-e a bánkódót? egyik se nyisson-e alkalmat a gyönge
némbernek, ki a megpróbáltatástól visszaborzadt, hogy hamar mondhassa
el: Uram! férjem! rettegtem az elválás perczében a te lélekcsöndedért
elvállalni minden nyomort és megaláztatást. Magzataimat féltém a zord
elemektől, a tudatlanságtól, az elvadulástól s a kaján élet ezer
üldözéseitől. Ez volt oka, hogy én otthon maradtam és te, kétségbeejtő
gondolatok közt, távoztál. Hála, hála! a szent Isten hamar
fölvilágosította elmémet. Most tudom, hogy a nőnek mindenek előtt
engedelmeskedni kell, föltétlenül követve férjét és a férj akaratát. Itt
vagyok tehát. Egyik gyermekemet elszakítottam keblemről, a másikat
kitettem a zord időnek, a nyomornak, az örök bujdosásnak. Parancsolj
velünk. Menjünk a sivatag világba! tévedezzünk ösvénytelen utakon!
aludjék ki előttünk melege a hivogató tűznek, távoli mécsvilága a
csendes kunyhónak, és végcsilláma az elhamvadt reménynek! Legyen
körülünk sötét, fenyegető és vigasztalatlan sötét! Csak az egymás
kezére, arczára hullatott könnyek által tudjuk meg, hogy ki él még
közülünk és ki hiányzik örökre, mert már nem sír! Essünk minden csapáson
át, a mit az ész kitalálhat, de a nyelv elbeszélni képtelen. Férjem! itt
van nőd, itt van gyermeked. Eljöttek kötelességök szerint föláldozni
magokat, csak azt kérik, válaszd bátran a szerencsétlenséget minden
kigondolható alakban, de a bűnt taszítsd el magadtól, ha pénznek,
kényelemnek, tekintélynek hívják is, taszítsd el, ha észrevétlenül
született, név nélkül él és titokban hal is meg!
Ah! hát nincsen nemtő, nincsen légi hang, nincsen intőjel, titkos kém és
vigyázó szem, mely a nőt, midőn ily szándékkal jár, összehozza férjével,
kit oly hosszasan és oly hasztalan keres?
Klára phantastikus képzelődése minden utczaszögleten férjét vélte
megjelenni. Ha a piaczon nem talált rá, bizonyosan egy sikátorból fog
kilépni. Ha a paloták czímeres kapuiból czifra urak jönnek, amott a
tőszomszédban egy szerény polgári ház, s annak utczaajtóját talán Laczkó
István, az ő férje, nyitja ki?
– Mily bohó vagyok, gondolá Klára mosolylyal, s a szempilláira szivárgó
könynyel, mily együgyű vagyok, hogy a véletlenre támaszkodom! Istenem,
már alkonyodik és mennyi drága időt vesztegettem el!
Aztán vádolni kezdé magát. S hogy ne? Hiszen mily természetes okból
történt minden fáradozásainak sikertelensége! Legalább tizenötezer ember
lakik Fehérvárott s hogy kivánhatja, hogy oly sok közül épen azon egy
jöjjön elébe, kit ő keres! Végre is, nem a falusi némber félénksége
hozta-e őt zavarba? Nem mondták-e még Balázsfalván, hogy menjen
egyenesen Pécsi Simon ő nagyságához, mert ott rögtön útba fogják
igazítani? Ha nem átalja e magas helyzetű úr pompás termeibe lépni, már
rég rendben lett volna minden, már rég tudná férje szállását, már rég
tisztában lennének szándékukkal, már rég lehullott volna lelkéről az a
súly, melyet alig bir hordani. S mily megbocsáthatatlan könnyelműség
volt oly fontos ügyben csupa átallás miatt ennyi időt veszteni.
Klára helyre akarta hozni hibáját.
Haza sietett. Fölvette a legszebb ruháját, mint a magas ranguakhoz
menőtől az illem követelé. S bár a kelmét, melyet tündéri termetén
horda, a fejedelmi városban igen egyszerűnek tarthaták, annyi legalább
valószinű, hogy a büszke Pécsi Deborah is, mi a csínt és izlést illeti,
meg lett volna lepve a gyönyörű falusi nő öltözékétől.
A dúsgazdag Pécsit ki ne ismerte volna?
A legelső, kivel Klára találkozott, tudott utasítást adni.
Nem is volt messze a pompás «remeteség».
S midőn a szombatosnő majdnem a kapuig érkezett, akkor látja Szeredi
kiséretétől és csatlósaitól az utat elállva, akkor hallja az iszonyú
szót, akkor ismer a meggyalázottban férjére, akkor rogyik össze, és
akkor történt mindaz, a mit már tudnak olvasóim.
*
Elemér távozása után Klára még egyszer elővette férje levelét.
Nyugodtan akarta elolvasni. Ah, abban semmi sem volt világos és minden
oly rémítő, mint a sötét éj, mely a vándor előtt befödi a mélységeket, s
csak villámlások által leplezi föl néha.
Laczkó István rejtélyes sorai a következők valának:
«Szerencsétlenség gyermeke. Nyomor jegyese, oh! Klárám! miért jöttél
ide!
Neved hangzott ajkaimról, midőn rád ismertem, s te eszméletedtől
megfosztva rogytál össze. Oh! hogy kimondtam e drága nevet, s veszélybe
ejtettelek, fölfedeztelek, elárultalak általa!
Fuss az átok városából, fuss az üldözés helyéről!
Ne tekints többé vissza gondolatodban is! Feledd el, hogy fekvését soha
meg ne magyarázhasd gyermekeidnek!
Oh! én szegény kisdedeim!
Szórd el őket magadtól, hogy ne találják meg a poroszlók veled együtt.
Vedd le rólok nevemet, e hazug nevet, melyet különben is úgy le fog
tépni a törvény, mint a ruhát szokta a bakó a tolvajról, mikor meztelen
testére bélyeget akar sütni.
Ne sirasd őket, ha a halál elviszi, mert veszélyesebb, ha az élet
magának rabul megtartja.
Fuss, Klára! fuss innen!
De, az Istenért! csak haza ne.
Ott kelepczében vagy.
Onnan tetszésök szerint hurczolhatnak a szennyhez, az éhséghez, a
korbácshoz, a fertőzethez.
Bár volna már hátad mögött ez az egész ország, s előtted a szabadság
akármennyi nélkülözéssel!
Feledj engem!
Bűnös vagyok, s noha undorodom saját lélekzetemtől is, még sem bánom, ha
csak te mentve lészsz, hogy tanácsodat nem követtem.
Lakolni fogok érdemem szerint.