megállithatod őket; a szerelmet soha, végig futja ez pályáját, legyen az
sima vagy göröngyös, mindegy, kiábrándulást csak akkor várhatsz, ha
sziveik egyesültek és vágyaik egygyé olvadtak. Szakítsd el őket
erőszakkal, gördits legyőzhetlennek látszó gátakat elibe, – s ő óriási
erőre fog emelkedni: álj elő okokkal, merítsd ki a bölcsesség és ékes
szóllás minden forrásait, hit és méltánylás helyett elidegenülés és rosz
szándék gyanuja leend jutalmad. A szerető minden öröme, minden
boldogsága, csak viszhangja kedvese boldogságának: „két lélek egét egy
nap világítja“ itt. A szerelem annál tartósabb, minél mentebb az
állatiságtól és önzéstől, minél szentebb s erősebb a viszonyos szerelem
hite; birni akarjuk a szeretett egyént, birni kizárólag, mienk legyen
minden lépte, minden eszméje, szive legtitkosabb vágyai, minden mosolya
miénk oly szenvedélyességgel, melyet a megosztott szeretetnek még csak
árnyéka is kétségbe ejt. A féltékenység hitevesztett szerelem.“ Ime ezen
tényezők és okok eszközlik azt, hogy a szerelmesek csak nagyon ritkán
előforduló esetben érzik magukat teljesen boldogoknak. „Denn die
Eifersucht ist eine Leidenschaft, welche mit Eifer sucht was Leiden
verschaft.“
Az ifjú s általában a szerelmes azt hiszi hogy oly forrón, oly előtörő
hatalommal senki sem tud szeretni mint ő. Erre mondja Madách: „Ez régi
dalja a szerelmeseknek; azt tartja mind: hogy ő fedezte fel a
szenvedélyt, előtte senki még szeretni nem birt, és ez igy megyen nehány
évezred óta szüntelen.“ De hogy az ember gyakorlati életének képe
kiegészitve legyen, azt is mondja, hogy: „Szerettél, megcsalódtál,
szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél, hősödet
meguntad; s üres szived most uj lakóra vár.“ A vidék, távolról, mintegy
homályba burkolva regényesebb; a kedves, ha távol van, vonzóbb.
Bocsánat e hosszas kitérésért, melyet a sziv és szerelem országába
kirándulásképen tettem; de úgy tartom, hogy a midőn a nőket akarom
szellemileg anatomizálni, ezen mezejét a nők éltető világának
recognoscirozni, nem volt fölösleges.
A nőt, mivelhogy az, az értelmi fejlettség és tudományosság, tehát a
szellemi tisztán látásnak oly magas fokán, neveltetésének korlátai miatt
rendszerint nem áll, mint a férfi, leginkább szivérzeményei vezérlik;
tehát a nőt nem anynyira elvek, mint inkább a szemérem, becsületérzés,
és a szégyentőli félelem tartják féken. Ha ezekből kivetközött, az
értelem hiányossabb volta miatt is mélyebben sülyed mint a férfi.
Ha mindenhol szükséges az elfogultság nélküli szabadszellem, a neutrális
kiindulási pont: úgy az a nők megbirálásánál, jellemzésénél
legszükségesebb, mert a nőnek különböző ismeretkörén, női természetén
alapuló észjárása, gondolkozásának iránya s általjában egész lénye és
valója könnyen kisikamlik a férfiunak ész és okszerű kezelése köréből, –
mert a folyadékot nem lehet rőffel mérni, sem pedig a rőfös portékát
akonázni; holott az ember hajlandó mindent saját kaptafájára rámázni, –
azonban nem mindenkit lehet egyforma mértékkel mérni. A férfiú azt
keresi s becsüli a mi ész és ok-szerü a nő megérti ugyan ezt is, de
leginkább csak a sziv sugallataira hallgat.
Valamint a művelt ember egészen más megbirálás alá esik mint a
műveletlen, – úgy a nők is idő- hely- körülmények- s véralkatuk minősége
szerint különböző jellemzés alá esnek.
Vannak nők, kiknek sziv- és kedély-világa megelégszik szerelem dolgában
a phantásiával s az érzelgéssel, – ezen túl lépni nem is óhajtanak,
részint mivel lelkük erélyének hiánya egyébre nem is igen ösztönzi,
részint mivel gondolkozásuk iránya s egész lelkületük milyensége már úgy
beleélte magát a „sohajok“ hidjába, hogy boldogságukat csak
boldogtalanságuk érzetének ködfátyolképei között keresik; – különös, de
igy van.
A természet teremtő keze a nőt mélyebb s tán nemesebb érzelmekkel áldá
meg, mint a férfiút; a természet úgy akarta, hogy a sziv legnemesebb
érzelmei női ápolás által éledjenek s utóbb, midőn az emberiség magas
értelmi fejlettséget fog elérni, ezen, párhuzamban fejlő nemes
érzemények kenetteljességével párositsa az értelem szigorát. Képzeljük
magunknak egy pontot s mondjuk, hogy ezen pont a nő, (ezt némi
értelemben talán fix-pontnak is lehetne nevezni) képzeljünk ismét egy
másik pontot s nevezzük ezt férfiunak, már most e két külön álló ponttól
képzeljünk két vonalat felfutni a magasba, hol azok végre összeérnek,
egygyéolvadnak, culminálnak; – igy két különböző gyökérszálon fogjuk
látni az emberiség tökélyesedésének felfutását, mely a magasban akkor
fogja elérni rendeltetésének czélpontját, midőn az emlitett
szivérzemények nemessége s az értelem magas fejlettsége (t. i. a
szellemi tisztán látás) össze ér, egyé olvad, egy és ugyanaz lesz.
Szeretni, nagyon szeretni a nőt s annak helytelen, czélszerűtlen
ohajtásait, kérelmét, künnyűit elodázni vagy visszautasitani: ahoz a
férfiunak magát teljesen szabaddá tett lelkülete kivántatik, – s igy az
még is lehető s egyeztethető; ime ezen tényállásból is kitünik, hogy
annyi és annyi státus férfiú, uralkodó, hadvezér, bölcsész, keménynyaku
zsarnok, stb, kik nők uralma alatt állottak s azoknak befolyásától
magukat emancipálni nem voltak képesek, mennyi lélekerő hiányával voltak
s ezen viszásság csak azért történt, mivel előbb, semmint magas polczra
emelkedtek, lelkületük teljes függetlenségét megszerezni elmulasztották.
Ily viszásságok napjainkban is előfordulnak csak azért, mivel az ész és
szellemi tisztánlátás helyett az elfogultság működik s mivel a látszatot
igen is gyakran valóság gyanánt adoptáljuk.
De utóvégre a nő is kinyomozható, kitalálható, ha az huzamosan
szemlélődése tárgyát képezi a lélekbuvárnak. Igaz, hogy a nők gondosan
leplezik gyengéiket sajátszerűségeiket s mindig rejtegetnek valami
titkot, olykor nagyon is kicsinyszerűségeket, és alig van nő, ki
valamely titkát magával a sirba ne vigye: még is közlékeny, csacska
természetüknél fogva hamar kikottyantanak egy szót, egy eszmét, mely
aztán világot vagy árnyékot vet lelkületükre, gondolkozásuk irányára,
észjárásaik milyenségére.
A ki idegen segélyre szorul (pedig a nők átaljában ilyenek) az örömmel,
erős vággyal, hévvel simul az erősebb rokon érzelmüekhez (t. i. a férfi
kebelhez). A ki erőt érez magában (már mint a férfiak) az, mint az
oroszlán egyedül is ki mer lépni az élet bármely sivatagába.
Szellemi és morális előhaladást csak azon társadalomban találunk, hol a
nő nincs leigázva, nincs egyszerű, dolgozó házi álattá alacsonyitva. A
nő is, mint mindenki, csak akkor fejtheti ki nemének erényeit, szép
tulajdonait, ha szabad.
Mint már fentebb is mondva volt, a szellemi tisztánlátás nappali
világitásban tünteti fel az élet helyes utjait, a természet szabatos
rendjét s igy a határvonalakat is hol a tulzás kezdődik. Ne aljasitsuk a
nőt teherhordó állattá, de ne is mesterkéljünk annak a társadalomban
olyan állást, mely azt testi lelki tulajdonainál fogva meg nem illeti. –
Való, hogy hacsak az erősebbek joga volna megalapitva és érvényben, ez
nem volna egyébb ököljognál, ugyanazért szükséges, hogy a gyengébbek
joga szintén jogczimet képezzen, s igy a nők a gyengébbek (jogosult)
jogczimével birván, előzékenységben, kiméletben részeltessenek, – de
tulzás lenne, ha őket oly befolyással biróknak authorizálnók, miként azt
az udvaronczok s a tulzó finom francziák életbe léptették.
Nemünk ritkán marad a középuton, az előbbi korban a férfiak, az
utóbbiban pedig a nők éltek vissza befolyásukkal, hatalmukkal.
Vannak nők, kik oly hidegek mint a kevélység, oly ünnepélyesek mint a
halál, vagy nagyszerűek mint egy catastrofa, vagy oly rettentők mint a
kétségbeesés.
„Vannak oly, a túlzásig bölcselkedő nők, kik azt hiszik, hogy a nemi
különbség pusztán külsőségekre szoritkozik, hogy a nő, ha szokások és
nevelés nem zsarnokoskodnának felette, mindenütt odaléphetne, hova egy
férfi. Csalatkoznak, a természet a nőnek kimérte saját hatáskörét, s
csak az van helyén, ki a természet intézkedéseit nem zavarja.“ A nemi
különbség nagyszerű eszméket rejt méhében.
A férfiunál a felső testrész, a mellkas, a tüdő, a csontok a gögsip
nagyobb, erősebb, mint a nőnél; az altest aránylag kisebb, a lábak
vékonyabbak s nem oly gömbölyüek. A nőknek testalkata s egész lénye
finomabb természetű s szerkezetű, külsején úgy mint szellemében több a
kellem, kevesebb a ridegség. „A nő szép, a férfiú fenséges.“
„A nő oly kép, mely ragyogó szineivel megigézi a nézőt, a férfiut
Humboldként merész ecset festé, hol nem kellem, hanem erő és szabatosság
volt czélja a müvésznek.“
A nőnek 18–20 gögsip gyürüje van, a férfiunak csak 16, ezért a nők
hangja vékonyabb s hajlékonyabb.
„A férfiu cselekvéseiben sokkal nagyobb mint szenvedéseiben. A nő többet
tud türni mint tenni, s szenvedéseiben sokkal béketüröbb,“ (mert a
férfiu lelki fájdalmai az észen át hatnak a szivbe s igy iszonyúbbak,
marczangolók, mert leküzdhetleneknek látszanak s ezen tudat kétségbe
ejtő, a mi aztán irtóztató rázkodássali feljajdulást idéz elő; mig a nő
fájdalmai a sziven át szivárognak az észre s igy útjokban
megcsendesülve, s némi reménnyel vegyülve nyilatkoznak.) Azt mondja
Rónay, hogy e részben úgy képzeli a nőt mint gyenge virágot, mely a
vihar és vész alatt földig lekonyúl, s midőn a vihar elvonult felette,
sértetlenül felemelkedik: a férfiu erős tölgy, ellenáll, daczol a
viharral, de küzdés közt galyai hullanak, gyökei szakadoznak s kidől
helyéből.
Egy országban két fejedelem s mindegyik egyenlő hatalommal nem
uralkodhat, szünetlen súrlódás sőt tettleges czivódás nélkül; épen úgy
nem lehet a családi életben nőnek és férjnek egyenlő hatáskört, egyenlő
hatalmat gyakorolni, egyiknek alárendeltségben kell lenni egy részében a
családi kör életviszonyának, mig másik részében a nőnek is önálló
hatáskört kell engedni, mert az ember szabad akaratra volna eredetileg
teremtve, habár abból gyakran kiforgattatunk is a visszás körülmények és
az emberi intézmények hatalma által. Ezen szabad akaratot lehetőleg
érintetlenül hagyni s azt biztositani minden egyes, nagy korú ember
részére: ez a társadalmi institutiók javitásának kivánalma.
A bibliai történet, miszerint isten Évát Ádám oldalbordájából alkotá,
nem puszta szüleménye a képzelődésnek s mesélő tehetségnek, mert abban
mély jelentősége tükröződik az emberiség eredetének s majdan
végkifejlésének, – mintha a kettős természetnek, mely eredetileg ugy is
egy volt, ismét nemi külünbség nélkül, fent a tökély magas fokán össze
kellene olvadni.
„A természet felruházta a nőt testi kecsekkel és szellemi bájakkal,
melyek a férfiu erejét lebilincselik; gyengédséggel, melyek a férfiu
indulatainak szilaj kitöréseit fékezik; szelidséggel, mely a fellázadt
szenvedélyeket csillapitja; engedékenységgel, mely az akarat
szigoruságát mérsékli, és ügyes tapintattal, mely enged, tűr, simul,
hizeleg, mig a férfiu homlokán fellegek borongnak, és hol ez mind
sikertelen, ott a nő könnyüit használja. Hány gyenge kéz vezetett már
rózsa szinű szalagon oroszlánt! – A férfiu még akkor is ha szenvedélyek
rabja, többnyire elvből indúl ki; a nő meleg szivének dobbanásait
olvassa – s eszerint határoz. – Átaljában férfiúban az erő, mint teremtő
és romboló, nőben mint képező és fentartó munkás. A férfiu mindenben
inkább hasznot, ésszel, czélszerüséggel egyezőt, – a nő rendet, szivvel
egyező kellemes érzemény-öszhangzást keres. – A nőnek ifjusága, hajadon
kora, dúsabb örömben, mint a figyermeké, ki a tanodai évek hosszú során
elkomolyodik, rideg keblüvé is válik olykor.“
A nőnek lefolyt ifjusága mindene; ezután csak könnyelműsége és
szivóssága tartják föl azon sok oldalu és szakadatlan kellemetlenségek,
küzdés és betegeskedés közepette melyeknek mint férjezettek rendszerint
kitéve vannak. Sok férfitől hallottam olyan forma nyilatkozatot, hogy
helyzetét mint férfi, százezer herczeg asszony összes jódolgáért,
jóléteért el nem cserélné.
Mit mondjak azon válpontról, melyet férjhez menetelnek nevezünk? Mennyi
aggály sőt félelem, olykor örömmel vegyült szorongás fogja el a lány
szivét ha ezen elhatározó lépésre gondol. Ez határoz boldogsága, türhető
sorsa, avvagy boldogtalansága felett, – de a legtöbb lány, mint az
őzike, vigan szőkdécsel ezen elhatározó lépés felé, holott alig van nő,
ki a rá nehezedett kellemetlenségek miatt egyszer másszor meg ne bánta
volna azt hogy férjhez ment. Ámde az ember sorsát el nem kerülheti; az
élet terhe s bajaitól nem menekülhet élve, bár merre vegye utját, bár
hova rejtözzék. – És a természet rendjét nem követni oly nehéz!
Az emberek sokat okoskodtak már a páros élet berendezésének mikénti
helyességéről, de még nem birták eltaláni a leghelyesebb módját. –
Legujabb időben a polgári házasság tartatik az egyén szabadságával
leginkább megegyeztethetőnek, de ennek is vannak hátrányai. – Előnye az,
hogy ezen intézmény gyürü körében az ember szabadabb lévén, természetes
hajlamainak megfelelő módon társulhat választottjával, s az, hogy az
illető e szerint jobban megbecsüli magát és párját, mivel attól tart,
hogy az majd elválik tőle s igy jövője a bizonytalanság lenge sajkájára
leend bizva, a mi aztán elrettentő szinben is szokott többnyire
feltünni. – Hátránya ellenben szintén kézzel fogható, mert ha az ilyen
szövetség többször felbontva ujra meg ujra köttetik, az ezen
házasságokból származó gyermekek némely része szivtelen elbánásban
részesül s nem ritkán elhagyatottságban is; – a mellett a szabadság
eszméje foglalván el a tért, a gyermekek szivérzeményeinek kiképezésére
az önzőbb és feledékenyebb szülék kevesebb gondot forditanak.
A nőnek házi körén kivül szerepelés nem igen jut, azért annál inkább
kiván odahaza szerepelni, mert a nő is érvényesiteni akarja
egyéniségének önállását, életerejének erélyét, akaratának kifolyását.
Örökös alárendeltségben élni, járszalagon vezettetni csak a tehetetlenek
óhajtanak, A ki érzi nagy korúságát, tehetőségét, az, önálló hatáskört
ohajt és vi ki magának. A nő szerepelési vágya is tehát természetes
következése az egyén lelki önállóságának; azonban a nő többnyire csak
ott szokott hatalmaskodni, hol a férj gyávasága arra alkalmat ád. – Ha
valaki azt hinné, hogy a férfiak mindig csak félelemből, kis
lelküségből, vagy túlzó bálványozás miatt engedékenyek tán ott is hol
nem kellene, az csalatkoznék, mert a férj rendszerint mélyebben a
fenekére tekint a dolgoknak s azért nejét hagyja csatarázni, gondolván
hogy a házi béke oly kincs, melyet áldozattal is meg kell vásárolni ha
máskint nem lehet. – Azon nők, kik férjeiket papucs alatt tartják, igen
ügyesen mentegetik ezen körülményt és soha sem vallják be nyiltan hogy a
kalapot ők viselik. – A férfi, erejében bizva s az igazság szeretetétől
vezéreltetve, dolgaiból titkot nem igen csinál; mig a nő gyengesége
érzetében, s a világ itéletétől rettegve, a titkolódzásra hajlandóbb, –
azonban azt mondják, hogy mások titkainak megőrzésében a nők nem egészen
megbizhatók. A nőt tehát titkolódzó természete miatt is nehezebb
kiismerni mint a férfit.
A mely nő uralg férje fölött, bizonyos hogy azt nem szereti, mert a kit
valódilag szeretünk, a felett hatalommal uralkodni, bár sehol, de a
házas életben legkevésbé kivánunk.
Nők által már sok férfiu nagygyá lett, magas polczra jutott, de tán még
többen elmaradásukat vagy épen hanyatlásukat nőnek vagy nőknek
köszönhetik.
A férfi erejével, zsarnokoskodásával, a nő mesterkedésével
(praktikájával) könnyeivel és hizelgései által szokott visszaélni.
A nőt nem a férfiak zsarnokoskodása, nem a társadalmi berendezések
hiányos volta zárja ki a nyilvános élet zajából, – mint azt némelyek
hiszik, – hanem maga a teremtés keze, mivelhogy a természet nőre bizta
az emberi-nem fentartását; ily hivatással pedig az élet külzajában, nem
ritkán veszélyes helyein megjelenni, nem felel meg a nő
töredékenységeinek, sőt ellenkezőleg meg kell azt óvni mindentől,
gyengédség által is, de különösen a nagy gondok, aggodalmak és a
nyilvános élet örökös harczaitól. A szivérzemények nemessége, finomsága
rendszerint csak nők által hozatik elő. A társas élet finomságát,
kellemeit csak a nők tudják tisztán kezelni.
„A férfiut szenvedélyei üzik, ragadják ki az életbe, s hogy sivár
üzelmében czélját végkép el ne tévessze, hogy küzdés közt szivében a
rokonszenv, kegyelés és a tiszta emberi szeretet szent tüze el ne
hamvadjon, a nő vissza-vissza vonja a családi élet csendes körébe, hideg
szivét fel-fel melegiti, s gyengédséggel, szelidséggel, engedékenységgel
fékezi szenvedélyeinek vad kitöréseit. A férfiu végre is a nőktől
tanulá, hogy nemcsak a világ zajában, hanem odahaza a családi élet
körében is lehet boldogságot élvezni. A „Talmud“ azt mondja, hogy a nő
erős falkint környezi a férfiut.
A férfi szilárd, elvekre épitő, kitartóan munkás, edzett, bátor; a nő
kedélyes, gyengéd, finom, érzés teljes, szelid, (kivéve a kiveendőket)
tartózkodó, szemérmes, – s ezt a természet is úgy akarta, hogy a férfiú
ezen tulajdonságait a nőnek felismervén, azokat keresse fel, nem pedig a
nő által kerestessék. Alig van olyan férfi, ki azon nőt, mely a
gyengédséget, szemérmet félretéve, önkint ajánlkoznék szerelmének
tárházával, megszeretni tudná, sőt ellenkezőleg, még elidegenednék
attól, mert a küzdésre termett férfiu előtt annak van valódi becse, mit
tetterejével s lelki nagyságával kivivott. A nő úgy van alkotva, hogy
sokáig is képes békével lenni várakozó helyzetében, nem úgy a férfiú, ki
vágyait, kivánalmát, azonnal tettlegesiteni akarja, s ezért magát nagy
akadályokon is képes átküzdeni.
Rónay azt mondja, hogy minél tisztább fényben ragyog nőnél a gyengédség
és szemérem, annál mélyebb a férfiunak hódolata, szeretete pedig
belterjesebb s ingatlanabb. A férfiu szivében sokszor meghült már a
szerelem csak azért, mert a nő szeretete túlságos, odaengedő volt; a nő
lángoló de kába szerelmével ekként öntudatlanúl is elaljasodik a férfiu
szemében, kinek szivéből a tisztelettel többnyire visszaidézhetlenül
ellebben a szerelem is. A nő sokszor tulságos szeretetével eljátszva
férjének szivét minden útat megkisért előbbi hajlamának visszanyerésére,
– szivét feltárja, lelke legtitkosabb gondolatait leleplezi, s többnyire
ez által veszt értékéből; férjének ellenében nincs akarata, megelőzi
minden vágyait, nélküle élni sem tud; – hasztalan, a férj szive mindig
hidegebb lesz, mert a szerető, de gyenge nő terhére van a férfiunak
(mert a férfi a gyámoltalan tehetetlenséget, a gyáva erélytelenséget
nagyon lenézi) ki nejében nem csak részvevő; de önálló lelki erővel is
biró, vigasztaló szivet keres, – ki nem örömest látja, ha neje csak
tehetetlen báb s bánkódó, ájuldozó szerelmes gerlicze, mert a férj végre
is nem akar kerestetni, hanem keresni, nem akar meghóditatni, hanem
meghóditani. A férfi szabadságát a nő ne igyekezzék korlátozni, mert ezt
a férfiú természete nem tudja elviselni, ily korlátozás miatt már sok
férfi asszonyt cserélt.
Az erős, bátor, küzdésre termett férfiú ezen sajátságainak megfelelő
kört keres magának, sőt csak is ott érzi jól magát, hol ezen tehetségeit
érvényesitheti; a nő pedig szelid, szemérmes, érzés-gazdag, finom
izléssel, és testi kecsekkel, szellemi bájakkal biró lévén, igen
természetes, hogy szintén ezen sajátságainak tehetségeinek előnyeit
kivánja érvényesiteni s igy azoknak játéktért (Spielraum) keres, mit
szélesebb körü társashelyeken, zene, táncz szinészet s a t. közepette
fel is talál, hol a férfiaktól elismerést, bámulatot vagy épen szerelmet
nyerhetnek, a nőktől pedig irigyelve bámultatnak, vagy gyülölve
rágalmaztatnak. Én azt hiszem, hogy a közmondás, miszerint „jobb száz
irigy, mint egy szánakozó“ nőtől ered, mert a nők csak a férfiaknak
tulajdonitanak nagyobb jelentőséget.
A nő gondolatában majd mindig csak önmagával foglalkozik, nem igy a
férfi, kit hivatása, tettereje s tettvágya kiűznek az élet zajába.
Sok vita folyt már a felett, hogy szerelem dolgában úgy mint egyébben is
a férfi állandóbb-e vagy a nő? A felelet nem nehéz, mert a férfiúnál,
hol a kiindulás elvekből történik, hol a szilárdság nagyobb, ott minden
tekintetben több állandóságot feltételezhetünk, mint a nőnél, ki annyi
kisértésnek van kitéve, s a kinél a szilárdság s elvekbőli kiindulás
kivételesebb.
A fisiologok és lélekbuvárok épen úgy bebizonyitották, valamint az élet
gyakorlata is mutatja, hogy a nők a változékonyság törvényeinek nagyon
alávetvék, innen van, hogy egy tárgyra figyelmüket hosszasabban szegezni
nem képesek, innen van, hogy a komolyabb tanulmányok felfogására nem oly
alkalmasak, mint a férfiak, sőt innen van az is, hogy szerelemben
kevésbé állhatatosak, mert lelkük figyelme inkább a kül- és szivvilágra
irányul természetszerűleg, semmint magának a léleknak s értelemnek
mélyébe. A nők emlékezetében az aprolékos és mellékes körülmények,
dolgok, hamar megragadnak s azt emlékezetük is hiven megőrzi. Mélyebb
conbinatióra rendszerint nem alkalmasak, s teremtő erővel alig birnak,
úgy hogy a nők, kik a szép mesterségeket gyakorolják, többnyire csak
utánzók szoktak lenni.
Az emberek felületessége, elfogultsága rendszerint csak azt vizsgálja a
nőnél a mit külszinben lát, s ha ez igy az illem és társadalmi szokások
ellen vétene, azt a világ nem tudja elfelejteni; mig a férfiunál a tett
indokait kutatja s ha maga a tett roszalandó volna is, a világ nem itéli
el egészen csakhogy a tettre indokul szolgáló rugókban némi mentséget
találjon részére. A megcsalatott fél természetesen csak egyszer hisz a
másik félnek.
Bár majd minden ember gyakran és szivesen lovagol a képzelet vessző
paripáján, még is a nő kinek különben is több csendes óra jutott
osztályrészül háza otthonos körében, leghajlandóbb a képzelet szárnyain
édelegni, vagy bús szivét merengésében föröszteni.
Azt mondja Rónay, hogy a nő mindent feled csak hiuságát meg ne sértsd,
csak évei számát szemére ne lobbantsd (még saját nődnek sem) mert ezt
soha sem bocsátja meg. Megvallja gyengéit, feltárja előtted csalatott
szive ellebbent reményeit, még hiuságát sem titkolja; de évei számát
mélyen, mélyen rejti szivébe s leghittebbjei előtt is gondosan leplezi,
fiatalságát még szépségénél is többre becsüli; mert szépsége, legyen bár
mi igéző, általános elismerést ritkán nyer, de fiatalsága a nőnek
általános értékkel bir.
„A férfiú okoskodik, a nő érzeleg; ez összeilleszti, amaz szétválasztja,
bonczolja a tárgyakat s a kérdés részleteit; a férfiú ismerete alapos,
elvont, a nőé felületes, összetes (concréta.)
„A férfiu fájdalma kinos lelki harcz, a nőé csendesebb szenvedés; ott
cselekvöleg, itt szenvedőleg tünik fel az akarat. A gyermek, a nő
felzúdul fájdalmában, sir jajong kétségbeesetten, de fájdalma rövid, még
ragyog szemében a köny, s arczán már is mosoly vonaglig. A férfiú
látszólag nyugodtan áll az élet csapásai között, de mélyen érzi azokat;
szemei szárazak, de szive vérzik; fájdalma nem kitörő, de mély és
tartós. Ki nem látja itt mennyire ellenkezik a valósággal a világ
itélete érzeményeink felett? A mélyen szenvedőt, a nyugodt bölcset, ki
elég lelki erővel bir érzeményeit fékezni, – hidegségről közönbösségről,
vagy szivtelenségről vádolják, – mig az őrülten jajongót mindenki
szivszakadva szánja.
„A nőnek sebzett, de szerető szive sokat megbocsát, és szerettei mellett
néha oroszlány-bátorsággal, elszántsággal is fellép.
„Társalgása a nőnek könnyed, fesztelen, elméssége olykor meglepő,
tapintata ügyes, esze találékony. Honnan e tulajdonok? A nő felfogása
könnyü, élénk, itélete gyors, nedvalkata vérmes, világa korlátozott s
lelke nem annyira a jövővel, mint inkább a jelennel és külszinnel
foglalkozik; (falra borsót hány tehát a ki a nőt érvekkel, logicával
akarja kapacitálni) innét van, hogy hirtelen s könnyen határoz. A nő
gyengeségének öntudatában a férfiúnak védelmére, nagylelkűségére számot
tart, mi határozatait, társalgását természetszerűleg könnyiti. Nőknél az
akaratszilárdság ritka tünemény, – és ez igy van mindenütt, hol nem
annyira az ész, mint a sziv határoz.“ Ime ez is bizonyitja, hogy a nő
nincs hivatva a közélet külső zajában, dolgaiban szerepelni.
„A nő erénye feltünő, mert külsőségekre vonatkozik, – ingatag, mert
szivből származik, mert mig érzelme meleg, értelme többnyire hideg.
„A nő közelebb áll a természethez, mint a férfi, – és a nő maradjon hű a
természethez, mert erényei legfényesebbike az egyszerüség, őszinteség,
(naivság) és szemérem. – A férfiú csak úgy felel meg rendeltetésének, ha
természeti szilajságát fékezi, ha az élet és szenvedélyek csatáiban
ingatlanul áll, – ha jó és balsorsban csüggedetlenül előrenyomul – s ha
öngyözelmén kezdi meg az ellene tornyosuló gátak leküzdését. A férfiú
nyers erőt öröklött a természettől, – s ezt kell nemesitenie; a nő
szelidséget, gyengédséget, szemérmet – s ezt kell hiven őriznie.“