alatt többet tanul valamely felmerült tüneményből, avvagy előadásból,
mint más, ilyen elme éllel nem biró ember egy év alatt. – Például egy
botanicusnak egy növényszálon, mit egy nem botanicussal vizsgál,
ugyanazon idő alatt sokkal több oldalú észrevétele van mint a másiknak;
épen ugy egy kellőleg kiképezett avvagy világos átlátással biró embernek
áttekintése valamely adott esetben, csupán csak emlékezésének, vagy
eleven eszének czikázásával körülfutva a tárgy avvagy kérdés minden
oldalát, – a dolog sulypontját azonnal felismerő észrevétele
egészségesebb és sokkal több oldalú, mint a felületes képességü
szemlélőjé. – A szemlélődésben gyakorlott éles elme fölénye az, hogy
ismert embertársának, környezetének lelkületét, gondolkozás módjukat
gyorsan áttekinteni van képesitve. – Az ilyen elmeéllel biró ember
legelőször is a felmerülő tárgyak, dolgok, eszmék sulypontját keresi ki
gyors szemekkel s azután vizsgálja annak részletes horderejét,
jelentőségét. – Igy az értelmes szelleméllel biró ember még
mulatságaiban, szórakozásaiban, humorjában is mélyebb jelentőségű
észrevételeket keres, anélkül hogy professorkodna, – sőt élczeiben
olyanokat rögtönözve is szokott pro- és re-producalni, mert az ilyen
értelmes embernek gazdag emléktára van, – s a felmerülő tárgyakat,
eszméket, s. a. t. elméjének ezekben otthonos játsziságával,
könnyüségével, fantastikus, allegoricus, symbolicus vagy költői szinben
és kapcsolatban képes azonnal előrántani. Ezen tulajdonságainál fogva a
szellemdús embert a társas körökben csak hamar fellehet ismerni,
Különös játéka a végzetnek, hogy azon ember, kiben a szellemi erő
nagyobb mértékben meg van, ereje érzetében hanyagabb, vagy legalább több
kényelmet és rendellenességet enged meg magának, mint más, ki ezen erőt
önvalójában nem érzi. – Áll ez az iskolás gyermektől fel a státus
férfiúig.
Nem törődnek a siker eszközeinek megszerzésével azok, kik nagy szellemi
erőt éreznek magukban, olykor hanyagok, tétlenek, de a határozó
pillanatban bámulatos erőt és sikert fejtenek ki. – Azt irja a
történelem, hogy a franczia nagy forradalomban szereplők feje és kitünő
szónoka a girondiáknak, jegyzeteit mindig csak aprócska szelet
haszontalan s másik felén beirt papirokra a térdére téve irogatta. – Az
ilyen emberek ellentétesei a pedans, rendtartó, munkás szorgalmu
emberek, kiknek minden ereje és tehetsége csupán a rendszerben s
szorgalmában rejlik.
Az egyik embernél az ész, az értelem meggyőződése. – a másiknál a sziv,
a mély érzelmek, – a harmadiknál az érzékiség, állatiság uralkodik:[31]
ezért oly tarka a világ s eltérők a szokások és gondolkozás módja. Ha
minden embernél ki volna fejlődve az értelem tisztasága, sokkal
boldogabbak volnának az emberek, mert jobban megtudnák egymást érteni,
tehát méltányosabbak is lennének egymás iránt.
A mely ember folytonosan vidám, mérsékelt jó kedvű, de józan életű:
feltehetjük róla, hogy semminemű gonoszság avvagy roszakarat s arra való
hajlam nem lakik szivében, mert a kinek szivében, lelkében, a
roszakarat, vagy a gonoszságnak csak némi árnyalata is megfészkelte
magát, ott a lélek nyugodtsága nem lehet zavartalan, ott a vidámság csak
köpönyeg és erőszakosan alkalmazott ir az erkölcsi sebek eltakarására.
„A ki önmagát (indulatait, szenvedélyeit stb.) legyőzet, az, legnagyobb
ellenségét győzte le.“ – A világos, érett értelem, sem tulkapó haragra,
sem gyülölségre vagy épen bosszúállásra nem vetemedik,[32] s bármilyen
értelmes okos embernek ismerünk is valakit, mig ily tévedésekre tényleg
hajlik, addig bizonyosak lehetünk hogy lelkülete nem elég erős, tehát az
ember nem eléggé tökéletes.
Nézeteink és cselekedeteink kiindulási pontjának csak egy kapuja és
sikátora van, mely a tökéletesség egyenes vonalába vezet, t. i. az
igazvaló megismerésének nyomán az értelem meggyőződésére alapitott
méltánylás; mert ha az igazság (igazvaló) és lelkiismeret határát csak
egyetlen egy lépéssel túllépjük, nem tudjuk hol fogunk megállapodni.
Az értelem tisztasága, a morális érzet, szellemünknek önmagábani s az
universumhozi viszonyában fenálló harmoniája, lényegében egy és ugyanaz,
csak elnevezésben különböznek egymástól. – Az iskolák helyes berendezése
s a politikai institutiók[33] tehát, nagy mértékben befolynak a tiszta
erkölcs és tiszta értelem kifejlesztésére.
Vannak emberek, kik, mivel maguk rendszerint mesterkélt, tekervényes
útakon járnak, nem akarják elhinni, hogy az egyszerű dolgok, természeti
igazságok, oly tiszták, igazak és egyszerűek lehetnek, mint külszinben
mutatkoznak; ezek a természet újjmutatását mibe sem veszik, saját énjük
elbizakodott bölcsességét akarják uralomra ültetni a természeti
igazságok felett. Igy az uralkodók, a hatalmasak, befolyással birók,
ritkán veszik figyelembe, hogy valamint a politikai, úgy a társadalmi
élet berendezésében legkielégitőbb, mert legtermészetesebb szokott
lenni, a mi alólról áramlatképen fölfelé törekszik, – mig ellenben a mi
fölülről lefelé, bár jóakarólag czéloztatik, az, több kevesebb
gyarlóságot, igaztalanságot, méltatlanságot hord méhében.
Azok, kik az emberi társaságot kerülik: ezt vagy azért teszik, mivel
neveletlenségük érzetében szegletességeiket, fogyatkozásaikat kimutatni
rettegnek, vagy azért, mivel lelkük komoly hangulata szigoru tárgyak
tanulmányozásába mélyed; – vagy végre azért, mivel az udvariasság
korlátai, a szokások sajátságos ferdeségei s az emberek által felöltött
színeskedés, korlátokat elviselni nem igen hajlandó szellemüknek terhére
van. – A mai kor ferdeségei közé tartozik a többi közt a tettetés,
szineskedés, például jó képet vágni akkor is a mikor kedély állapotunk
ellenkezőleg van hangolva, vagy sima, mosolygó, örvendő tekintetet vetni
arra, a kinek látásán vagy közelségén pedig bizony bensőleg örvendeni
okunk nem igen van; hogy az ilyén ellentétességeket miért ne lehetne
kiküszöbölni a civilisatio szokásai közül, részemről átlátni nem vagyok
képes: – (lásd az angolok szokásait).
Az emberek nagyobb része a szokások rabja, elannyira, hogy sokan például
az ujitásban csak veszélyt, az eredetiségben általuk komolyan fel nem
fogható nevetségest látnak. – Ezen egyének saját énjük szük valójába
annyira belemélyednek, s felfogásaiknak oly kicsiny gyürü köre van, hogy
önmagukon kivül – mint a tormába esett féreg – alacsony állásukból sem
kilátni, sem vágyodni nem tudnak, nem képesek.[34]
A nőkről.
E szakaszban a nőket akarom ismertetni; nagy feladat! Nőt csak nő
ismerhet mélyen hatólag, a nőt csak nő értheti meg bensőleg. – A nők
lelkülete, érzeményei, szivvilága némi részben talán örökké rejtély
marad a férfi sereg előtt; és azt a természet akarta igy, hogy ez által
is oda füzze őket a nőkhöz, mert a szerelem vonzodása csak addig szokott
teljes erejében fennállani, mig annak tárgya rejlő, kifürkészetlen
varázs erővel – kellemekkel bir. – Midőn rokontermészetü tárgyak, vegyi
részek, mintegy kiegésziteni, tökéletesiteni akarják magukat, gyors és
erős vonzalommal futnak egymáshoz, mint például mágneshez a vasnemüek ha
egymás közelében vannak; midőn pedig csak a szükség logicája s törvénye
egyesiti a tárgyakat s vegyi alkatrészeket, az egyesülés csak mechanicai
marad. – Igy a szerelem is – a nők éltető eleme – csak akkor egyesül az
emberi kebel vonzalmával bensőleg, ha azon magneticus rapport avvagy
mágia hatás, melyet szerelmi érzésnek nevezünk, (de a melynek megbüvölő
hatását bár érezzük, tapasztaljuk, teljesen kimagyarázni még sem
tudjuk,) rokontermészetű egyének közt fejlődik ki hatályosságában, ellen
esetben a hevély, mely első pillanatban szerelemnek látszik, csak az
érzékek káprázata, az egyesülés pedig csak mechanicai. – Az ifju sziv,
vagy idősbeknél is az életerő érzete, szerelemre lobban, élni akar
mielőtt meghalna. Szeret, mert nem szeretni majd annyit tesz, mint nem
élni. – A kiégett anyagban nincs élet csak pangás.[35]
A szerelem világa azon ködfátyol, melyen át meglátjuk, vagy legalább
megsejdítjük, hogy az őserő nem más mint adhaesio, cohaesio, vonzalom,
szerelem. Vonzódás, szerelem tartja életműködésben a világot, –
szerelem, vonzódás van minden élő lényben, legyen az fű, fa vagy ember,
– szerelem vonzódás egyesit mindent. A szerelem tehát a legszentebbnek,
a legnagyobb hatalomnak, az ős-erőnek nyilatkozata az emberben. Igy
fogta fel ezt a lánglelkű költő is, midőn imigyen énekelt:
„A szerelem mindent pótol,
A szerelmet nem pótolja semmi.“
A ki valódi, éltető szerelmet érez egy rokonkebel iránt annak lelkülete
felmagasztosult, mert éltető isteni szikrát érez keblében, fenséges
érzeménye magasan szárnyal, isten országához közelit, mert ez a
legfenségesebb érzemény, mely embernek adatott; egyszersmint azon
kapocs, mely közvetlen az őserővel hozza kapcsolatba az embert. A valódi
szerelem áldozatkész, elannyira, hogy megtagad mindent, csak önnön
nemes, fenséges, mennyei természetét nem.
Valamint nem mind arany az a mi fénylik, úgy századrésze sem szerelem
annak, mit az emberek annak tartanak. – A mely szerelem nem volt
áldozatkész, higyjétek meg, hogy az nem volt valódi szerelem.
Óh az ember, ezen földi salak és mennyei szikra keveréke, de sokszor a
porban hurczolta már a legszentebb érzeményeket, de sokszor
megkisérlette kivetkőztetni lelkét mennyei eredetéből! Az emberek
mindennel vásárt ütnek, sok embernek még mennyei üdvössége is eladó. –
Az emberek szerelmet hazudnak hol jó parthie mutatkozik, – egy fokkal
lejebb már pillanatnyi élvezetére is azt hazudják, – és ismét lejebb már
gúnyképen is szerelmet hazudnak, mert az náluk már csak közönséges- és
szójátékká van aljasitva.
Vannak oly elfogult, viszás, harmoniátlan észjárású, túlszerény emberek,
kik az állatiság ingereit s magát a galanteria actusát, még ha valódi
szerelmi vonzalomból erednek is, az emberi méltóságon alulinak tartják;
vannak ismét mások, kik ezt nem tartják a nemes szerelem
követelményének, holott ha enni, inni, aludni, nem derogál az embernek,
akkor ugy vélem, hogy az is csak a természet rendjén van. Tekintsünk
elfogulatlanul mindent és ezen az emberek elfogultsága által localizált
szégyen folt is ép oly természetesnek, megszokottnak fog feltünni mint
bármi más közönyösen vett tárgy és dolog; sőt ha az egyesülést valódi,
nemes érzeményű szerelem idézte elő, annak czélja nem más, mint
kölcsönös és közös szerelmüknek örök életet, felszármazást szerezni egy
születendő lényben. És e czél, mint ilyen bizonyára nemes czél és az
össztermészettel igy az ös erő akaratával is egyezményes.
Sokan a szerelmet egy ugyanazon egyén iránt életfogytiglan tartó lángnak
akarnák beültetni s majdnem kényszeriteni, holott, mint már fentebb is
mondva volt, a nagy világ-egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor
társul s csak akkor vonzódik bensőleg a másikhoz, ha a szükségesség, az
ős erő, az örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják.
Ismétlem, mit már fentebb is mondtam, hogy az emberi méltóságot nem
egyébb kepezi, mint a természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez
mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhüségnek,
tehát az észszerü méltánylásnak követelményei már benfoglaltatnak) tehát
a mi a szerelemben földiekkel játszó égi tünemény, az nem sérti, nem
sértheti az emberi méltóságot.
Sokan a szükség kénytetéséből, az esetlegből, vagy véralkatuk
milyenségéből, sőt némelyek a tehetetlenségből is erényt akarnak
csinálni. – Sehol sem találkozunk oly gyakran igaztalan, méltatlan
birálattal mint a szerelem dolgaiban. – Az öreg döreségnek nézi már a
szerelmet, azért a fiatalt, nem ritkán méltatlankodva, rendre utasitja,
de ha az sulyósabb kihágást követett el a társadalmi szokások s a
társadalmi rend ellen, még is megbocsát neki, mert visszaemlékezik ifju
korára. De ha ezen eset nőről, nő birálata alá esik, jaj annak a szegény
eltévedtnek! részére nincs kegyelem. – Az ilyen tévedéseket a világ
leginkább csak a nőknél szokta számba venni, hogy minő alapon, azt nehéz
volna megállható érvekkel támogatni. – Oh ki mondja meg, hogy azon ezer
vallás közül, mely a földön az emberek által cultiváltatik, melyik a
legjobb, melyik az üdvözitő?! Ki mondja meg hogy azon ezer féle
társadalmi szokás és rend közül, melyet az emberek e földgömbön
követnek, melyik a legmegfelelőbb, a legerényesebb?! – Az eszmék
folyvást tisztulnak; a politikai és társadalmi szabadságnak csak az
egyéni szabadsággal karöltve van értelme. – Az izlam követője, a mormon,
becsülettel tisztességgel tarthat magának több nőt. – Az egyik felekezet
az egy nőt is csak ágytól asztaltól választja el, máskint nem. – A másik
felekezet már elválasztja s uj szövetséget is enged. A harmadik polgári
házasságot is engedélyez. A negyedik a természet által utalványozott
szabad társadalmi rendet követi, a nőt egyszerüen a férfi mellé rendeli,
– s nagyot kaczag ha valaki őt a papi áldásra avagy szerződésre
figyelmezteti. Mind ezen eltérő szokást, társadalmi rendet, csak azért
állitottam igy egymás mellé, hogy ne mondhassuk miszerint a mai
civilizált társadalmak egyike vagy másika már feltalálta volna e
tekintetben is a bölcsesség kövét. Majd ha az emberi társadalom
miveltebb osztályai magas értelmi fejlettségre, tehát elfogulatlan
szellemi tisztán látásra, vagy is szellemi teljes szabadságuk
magaslatára fognak emelkedni akkor bizonyára szét fogják bontani azon
korlátokat, melyek ma, a kis korúak fékezésére még fennállanak. – Az
ember szabadságra törekszik minden irányban, mert az egyéni életnek csak
úgy van értelme, önállósága, ha az egyén a természettel, annak minden
tényezőjével, szabadon érintkezhet.
A megtisztult eszmék eredménye lesz az is, hogy az anyagi tekintetben
szükségesnek vélt convenience házasságok mellet vagy előre ki fogja
magának kötni a fél, hogy szerelmi vonzodásával ezentul is szabadon
kiván rendelkezni, vagy csak hallgatag s szokásilag fog az igy
utilisáltatni, miként ez már a francziáknál mint szabadszellemü népnél
gyakorlatban is van.
Korunk az anyagiság kora, kenyér, étel és ruházat nélkül nem élhetünk,
azért helyet engedünk a convenience házasságoknak is, hol például egy
vagyontalan egy vagyonossal lép házasságra, de a mely esetben, ha a sziv
nem vonzódik a hozzá kötött egyénhez, fogja-e valaki, s lehetne-e
kényszeríteni arra, hogy azt szeresse? Azt mondják: minek ment hozzá,
minek esküdött örök hűséget, ha olyat nem érzett? – de mikor ezt a másik
fél s a szülék jól tudták, azonkivül a szülék, a pap és minden „okos“
ember azt tanácsolták például a fiatal tapasztalatlan leánynak, hogy
csak menjen hozzá, tehát erőltették, s most meg ujra erőltetik, hogy
szeresse. Mennyi ellenmondás, mennyi igaztalanság, méltatlankodás,
kigúnyolása a természetnek s az ember önállásának!
Ha tudjuk az egyént lelkileg teljesen önállónak, egyénileg szabadnak
gondolni, akkor a szerelmi viszonyt a kenyérszövetségtől avvagy a házi
kommoditás családias berendezésétől szintén megtudjuk különböztetni. –
Az erény fictiója tévutra vezet, s innen már nagy messze útról kell
vissza térni a természethez, a valóhoz, – s mentül messzebb távoztunk a
természettől, annál bizonyosabban vissza kell térnünk.
Némelyek azt kivánják hogy a szerelem, melyet egy egyén iránt éreztünk,
minden egyes esetben örökhűségű legyen, de ők nem tudják mit kivánnak. –
Nem, mert először is nem vizsgálták meg jól, valljon valódi szerelem
volt-e az? S ha már kezdetben nem az volt, hanem annak csak látszatja,
hogyan lehetne később más, mint annak csak látszatja vagy tán az sem. –
Másodszor: az egyház, bár megkérdezi a feleket összekelésük alkalmával,
hogy szeretik-e egymást? de nem törődik vele tovább, ha a fél, avvagy
felek, a szerelmet csak hazudták magukra. Harmadszor: mivel az egyház
elválást is enged és uj frigyesülést, itt tehát már megengedi, hogy
előbbi, esküvel is pecsételt örök hüségüleg fogadott szerelme, tárgyát
változtassa. Negyedszer: bár egy igen jeles német költő azt mondja
„Ewigkeit geschwornen Eiden!“ még is, eltekintve attól, hogy az egyház a
szerelmi fogadalom megmásítását megengedi, midőn az tényleg már úgy sem
áll fenn: a mi tényleg nem létezik, az sikertelen fogna erőszakoltatni,
legsikertelenebbül pedig a nem létező szerelem, mert:
„Kinek volna kedve,
Gyöngyélethez erőltetve.“
De értsük meg egymást, én a fentebbi sorokban a valódi nemes érzeményű
szerelemről mondtam, hogy annak teljesen szabad rendelkezésére kell
állani egy lelkileg önálló embernél minden körülmények között, nem pedig
a házas-élet elkötelezett adóját vagy a szerelem álczája alá rejtőzött
szenvedélyt, mely szerelem nélkül, s főleg tulzásában csak olyan
szellemi vakság, mint bármely más szenvedély.
Némely iró azt állitja, hogy a szerelem mindenkor, képzelt vagy való
tökélyre vonatkozik, ámde ez nem igy van, mert a szerelem: igézet,
büvös, titokszerü, kifürkészhetlen szellemi magneticus rapport, mely
mihelyt ki van fürkészve, mihelyt nincsenek rejlő tulajdonai: megszünt
szerelem lenni s ez esetben csak becsülésünk, kegyeletünk tárgya marad
az illető. Vannak emberek, kik az ész rostáló fontolgatásával gondolnak
szerethetni; s ez úton valóban ragaszkodnak is vélt szerelmük tárgyához,
de az ilyen szerelem csak hideg bunda, (bár állandó) de nem valódi
szerelem. – Sokan egész életüket is leélik s még sem éreztek valódi
szerelmet. – Igaz, hogy például a flegmaticus egyén szerelme némileg más
alakban mutatkozik, mint például a vérmes, vagy epés-véralkat emberénél,
mert a flegmaticus és melancholicus évekig tud plátoi szerelmet viselni
szivében és phantásiájában, – mig a vérmes és epés, teli lévén pezsgő
élettel, ha szerelme tárgyát viszont szerelem mellett egészen nem
birhatja, saját nagy hevétől emésztve s a pezsgő életerő által
ösztönöztetve, vagy olyan lépésre ragadtatik, mely életét kioltja, vagy
zajgó szenvedélyek karjaiba veti magát, vagy pedig irtóztató lelki
küzdelmek közt visszavonul s emésztődik magában, mig a Párkák élete
fonalát el nem metszik.
A tökély birhat ugyan befolyással arra, hogy általa is szerelmet
ébresszünk, de kizárolagos befolyást nem bir gyakorolni, mert gyakran,
nagyon is gyakran találkozunk olyan szerelemmel, mely sem lát, sem hall,
s igy a tökélyt nem keresi, nem is képzeli, – ő szeret, mert ez élteti,
szeret, mert kimagyarázhatlan igezet alatt áll, – szeret, mert bár
mennyire akarja, nem képes eszközölni hogy ne szeressen.
A fiatal szeret, szerelem nélkül nem élhet, mert a midőn életerejét s
lényének a természetteli harmoniáját érzi, a természet éltető szavát,
intését, nem követnie nem lehet. – A közép korú is szerelemre lobban, de
már itt több az ovatosság, több a fontolgatás, azért nála ritkábban is
szokott előfordulni az, hogy valódi szerelmet érezzen, de ha még is
előfordul, ez a legjózanabb szerelem, mert azt nem homályositja sem az
ifjunak ködös phantásiája, sem az öregség[36] bolonderiája. – Olykor
öreg urakat is látunk a szerelem tisztitó hevében izzani, kik
rendszerint fiatal leányok után esengenek és szerelmi bódulásuk
mámorában még viszont szerelemről is álmodoznak, mit azonban tiz ezer
eset közül legfeljebb csak egyszer érnek el, mert ők majd nem
lehetetlent, de minden esetre természet ellenest kivánnak, mivelhogy az
élet nem ragaszkodhat az enyészethez, mivelhogy az egyik az élet belépő
ajtajánál, a másik a kilépőnél áll, tehát utjaik nem vezethetik őket egy
ösvényen.
Azonban az öregek rendszerint már csak bolondságnak tekintik a szerelmet
s azt mondják, hogy ők már kiábrándultak; a nem öreg, vagy bár ifju, ki
valamely testi defectusban szenved, ritkán lobban, szerelemre, mert érzi
hogy valója nincs helyes életviszonyban a természettel, körülbelül az
öregek is ilyesmit éreznek; ő náluk már az átváltozás periodusa s
hatalma, valamint az anyagi és szellemi életerő müködése, nem igényel
szerelmi magneticus rapportot avvagy tenyészetet, mert ők a pangás
stádiumába léptek, hol netalán fellobbanható szerelmük ugy is csak
kinókat, igen igen rövid létet teremhetne, mint ősszel az ibolyának
viritása, melyet „ujra költe álmaiból, csalfa őszi napsugára.“
A szerelemben a testi és lelki gyönyörnek eggyé kell olvadni, más
különben a legfenségesebb valódi szerelem is csak kiegészitlen,
elégedetlen, tehát nem teljes. Az ember természetét, hogy t. i. az, az
anyag és szellem vegyüléke, – soha se feledjük: – soha se igyekezzünk a
természettől eltérni, mivel például a társadalmi rend és szokások attóli
eltérést igényelnek, mert a józanság nem mindenkor található fel a
társadalmi szokásokban, holott a természet ujjmutatása örökigazságkint
kalauzol. –
A műveletlen lelkületű ember rendszerint csak a testi kellemeket, a
szépséget tekinti szeretetre méltónak, mig a művelt lelkületű a szellemi
szép tulajdonoknak is jelentékeny befolyást enged gyakorolni önmagára,
szerelmére, innen is következik, hogy a valódi szerelem csak rokon
természetűeknél fejlődhet ki.
A philosophusok azt állítják, hogy a fügefa levélnek nagyobb jelentősége
volt már Éva idejében is, mint közönségesen gondolnók, – mert a szerelmi
vonzódás, mint már említém, anyagilag és szellemileg rejtett bájakat
igényel. A nőnek tartózkodóbb természete szintén odamutat, hogy a nőt
nem kellene oly hamar kitalálni akarni, mint azt ifjaink – az anyagiság
spleenjében szenvedvén – oly életúnt modorban mai napság tenni
szokták.[37]
Az ember csak akkor simul, minden önző vágyak és számitás nélkül az
emberhez, s önön természetét egész fenségében csak akkor ismeri meg s
érzi át, midőn szeret. Valami mennyei megtisztultság glóriája járja át a
szerelmest. Azonban, hogy boldog-e hát mindenkor az ember midőn szeret
és viszont szerettetik? ez olyan kérdés, melyre nem merek feltétlenül
igennel felelni.
Rónay azt mondja, hoy az összeköttetés csak ott remélhető, hol a
szerelem viszonyos; a szeretők ennek előidézésére minden eszközt, minden
útat megkisértenek, szóval és tettel, kecses testmozgással és nyájas
arczkifejezéssel iparkodnak tetszeni egymásnak; gyöngéiket gondosan
takargatva, testi és lelki tökélyt szinlenek, vagy tehetségeiket a
lehető legragyogóbb szinekkel felcziczomázva hordozzák mutatványul.
Szóval, használtatik minden mi kellemeket, szeretetre méltó tulajdonokat
varázsolhat elő: elvek cseréltetnek, törvények sértetnek, erény, vétek,
egyiránt eszközül szolgálnak itt. Ilyen a szerelem mint szenvedély,
képes feledni, tűrni, leküzdeni mindent.
Mivelhogy a szerelemnek bármely kiegészitő része csak akkor lehet
valóban kedves, ha őszinte vonzalomból ered s önkint részelteti magát;
azért nem tartom valódi szerelemnek az olyat, mely a viszont szerelmet
forcirozott eszközökkel, elvek fölcserélésével vagy épen az erényesség
útjának elhagyásával is kész felidézni akarni; mert a mellett, hogy ez
különben is ritkán sikerül, és ha sikerülni látszik is, ritkán egyébb az
érzékeknek káprázat általi csalásánál, – az ilyen önámitás rövid, igen
rövid életű szokott lenni.
A szenvedély, mely többnyire nem akar tudni szenvedély nélkül élni, –
mint ilyen természetesen nem lehet valódi szerelem, mert erőszakolni a
szerelem folytonos lobogását s elhitetni magával hogy a szenvedély,
szerelem: nem egyébb, mint önámitás, szenvedélykór, káprázata az
érzékeknek s szórakozottsága, vagy épen vaksága az értelemnek.
A koronkinti hevély, mely a szerelem jelmezében szokott feltűnni, már
lágymelegebb kiadása a szenvedélynek, mert ez, t. i. a hevély, már csak
adott alkalommal s nem mindenütt és minden áron keresi és képzeli a
szerelmet. A hevély is, mint a szenvedélykór, keresi a harmoniát,
szerelmi vonzódást, mert érzi hogy olyanra szüksége van, hogy az élteti
s fentartja lelkét az élet terhének érzete mellett, de észrevevén a
káprázatot, odább áll, s másnál keresi azt, mig végre vagy megtalálja a
rokonkeblet, vagy lemond az életnek ezen éltető mannájáról, mely az ő
részére nem akart harmatozni.