takargatása, alkalmazásában már sok szót kiforgatott annak valódi
értelméből: avvagy Belizár és Márius szerencséjük korszakában nagyobb
tekintélyek voltak-e, mint midőn számkivetésben éltek? – Ha a jellemek
nem változnak, tekintélyük is ugyanaz marad.
Az ember, csak azért, mivel irigyei vagy gyülölői vannak nem kisebb vagy
becstelenebb, mint a milyen emberi becsre benső, valódi érdemei,
tulajdonságai emelték; épen úgy mint a véletlen vagy összevágó viszonyok
által, de valódi érdemek hiányzásával nimbusra vergődött egyének nem
nagyobbak belbecsüknél; mert teljes világitásnál a nimbus köde
feloszolván, emberünket teljes fogyatkozásaiban láthatjuk. Azért a kit
ma pongyolában látva, szelid képü, becsületes pékmesternek néztél, az
holnap diszruhában, vérttel mellén, karddal kezében, egy rettenetes
világhóditó tábornokot mutathat, és megforditva.
Ha valaki csak azért nagyobb nálunknál, mivel magasabb helyre vagy
tárgyra állitatott: nem irigyeljük nagyságát. – Hogy valaki kiváló
helyet foglaljon el, nem mindenkor szükséges hogy kiváló helyre
állittassék.
Ki hinné, hogy az egykori tisztes táblabirákból még most is birunk több
példánynyal, kik magukat tartják a világ közepének, s azt hiszik hogy
minden csak körülöttök forog,[26] kik uraknak érzik magukat minden
tekintetben, mert felfelé pillantani nem szeretnek, lefelé pedig még
aristocraticusabbak, hogysem ott magukat érvényesiteni kivánnák; tehát a
büszkeség, önelégültség, elbizakodottság, obscurus világnézet,
társalgási s egyéb ügyetlenségeik érzete mindenütt – nolle velle –
visszavonásra késztetik őket s a kik még sem akarják belátni, hogy a mai
korban már ők keves hasznot képesek sikerbe hajtani. Ezen genreű egyének
nem haladván a korral, elvesztették látkörükből a vezér-eszmét, kiestek
szerepükből, túlszárnyaltattak s helyzetükbe nem tudják magukat
beletalálni és siker nélkül erőlködnek. Küzdenek az ujabb eszmék és
átalakulás ellen, mert minden lényeges átalakulás küzdelem a megifjodás
és elenyészés, az élet és halál között és épen azért küzdenek a jelen és
a jövő emberei a mult embereivel, – kik védik a régi álláspontot s a
megifjodás eszméjét – a régiekkel lévén saturálva – befogadni,
megemészteni nem képesek. – Nem akarják elhinni, hogy azon
hullámtorlatok, melyeket a közművelődés, a haladás s nemzetgazdászat
tengerén a civilisatio nyugoti szele felénk csapkod, nálunk is elmossák
az elavult, tarthatlan romokat, melyek helyébe aztán új, korszerű
irányunk talpköveit rakhatjuk. – Nem akarják elhinni, hogy az eszméket
nem a pangó (stationär) hanem a növekedő értelmesség világánál lehet
csak tisztázni.
Az irányadó eszmék, melyek a civilisált Europa és America által
cultiváltatnak s a melyek elodázhatlan hatalommal uralkodnak ezen
világrészek lakói felett, elvégre is két főtényező az anyagi jólét és a
szellemi világosság felé irányulnak; azonban e két főtényezőnek
előteremtésére sem tekintélyekre, sem magas születésre, sem czimekre,
sem más illusióra avvagy fictióra szükség nincs, sőt ha előhaladásában
szabadon akar mozogni, ezen fictiókról le kell mondania.
Az emberileg létező bölcsesség köve, mint tűzoszlop megállapodás nélkül
halad az emberiség életében, melyet keresve követve, változnak,
tisztulnak nézeteink; azért a ki a haladó korral lépést nem tart,
csakhamar elveszti láthatárából a vezéreszmét, kiesik szerepéből s csak
legmegszokottabb otthonos körében érzi magát jól, egyébb levegő neki
idegen.
A tekintélyre csak azok szeretnek hivatkozni s a tekintély-cultust
fentartani, a kik önmagukat is tekintélyül ohajtanák egyben másban
nézetni, – vagy pedig a kik saját elméjüknek itéletében avvagy
tudományuknak parányiságában nem biznak.
Az emberek közönségesen túlbecsülik magukat, hibáikat mentegetik,
tehetségeiket pedig a lehető legfeltünőbb szinekben fitogtatják. A kik
pedig szellemileg a zeruson alól állanak azok azzal kérkednek, hogy
mennyit tudnak inni, milyen verekedési bravourokat tettek, milyen testi
erővel birnak, egy szóval minden ember akar valaminek látszani,
(valamiben tekintély gyanánt feltünni) mert a nem látszó nyomorult féreg
sorsa oly szánandó, irtózatos. – Elismerést követelnek, méltánylást
igényelnek, s ha a világ nem tömjénez képzelt nagyságuknak, magukat
igazolva, másokat szünetlen vádolnak, sőt hogy ők annál jobbaknak
látszassanak, mást elmártani, rágalmazni nem irtóznak, mert igy azt
képzelik, hogy ők egyedül maradván a téren, a legbecsültebbekül fognak
tekintetni.
Mentül tovább élünk az emberi társaságban s mentül bővebben,
tüzetesebben tanultuk ismerni embertársainkat, annál inkább gyökeret ver
bennünk a hit, hogy a legtöbb ember belbecse s átaljában az emberiség
sok oldalú gyarlóságai, nem ritkán közmegegyezéssel elfogadott vagy türt
igaztalanságai, sőt utált vétkei becsülésünket kiérdemelni kevéssé
hivatvák; és a mint e kép mutat nagyban, ép oly kellemetlen játékot űz
velünk az élet gyakorlata kicsiben, a midőn például a mindennapiság, a
megszokás, a gyengeségek kiismerése után különben pedig előbb
nagyrabecsült egyes embertársunk iránt tiszteletünk s nagyrabecsülésünk
adóját leróni képesnek alig éreztük magunkat, tiszteletünkkel s
hódolatunkkal rendesen alábbszállunk,[27] holott birálatunk embere nem
változott, legfeljebb csak a hályog hullott le szemünkről; innen is a
közmondás: „nemo profeta in patria sua.“
A társadalom műveltebb osztályai azért vették szokásba az illem
szabályait s vonnak maguk körül illem korlátokat, tekintély-fátyolt,
mivel ezek által a kevésbé művelt, vagy emberi méltóságukról
megfeledkező egyéneket, legalább külalakban mintegy szokásbeli törvény
által kényszeritsék önnön művelt gyengéd érzetük tiszteletben tartására;
ezen szokásbeli illem szabályaira a valódi lelki műveltséggel biró
emberek közt szükség különben nem volna, mivelhogy ezek moralis
érzetüknél s műveltségüknél fogva már birják a költsönösség s gyengédség
helyes tapintatát.
Elfogultság, képzelődés, tekintély, egymással rokon természetűek. Minden
ember a maga képzelődő szempontjából indúl ki. Helyesen mondja Rónay:
„Az emberek közönségesen önbecsük szerint becsülnek másokat; oly egyént,
ki nem tudja, nem érti azt mit ők, mindenben járatlannak, mindenre
alkalmatlannak hisznek. Egy franczia tánczmester kérdezé egykor
barátait, valljon igaz-e, hogy Harley oxfordi gróf Angliának
főkincstárnoka lőn? s midőn igennel feleltek, „csodálom, mond a
franczia, mit találhatott a királyné ez emberen: két évig siker nélkül
tanitám tánczolni.“ A korszerű, finom nevelésű uracs, műveletlennek
tartja azt, ki lovakról, futtatásról, ebekről, vadászatról nem tud
hosszasan, mint ő és alaposan, értekezni. A ház küszöbén naphosszat
ásitozó földesúr csodálja, miként pazarolhatja valaki a drága időt
könyvirásra vagy olvasásra. A költő kicsinli a prózairót, s ez kaczag
amannak szóhalmazán. A philosophus feleslegesnek tartja azt tudni, mikor
dúltak honunkban a tatárok, s a történet buvár meg nem foghatja, miként
irhat valaki józan fővel a tér és időről. A csillagász megvetőleg
pillant Napoleonra, midőn itt alant népek hóditásával és trónok
szétrombolásával vesződik: mig ő csövével világokat talál. A művész
lenézi a kézművest, és ez becsmérli a szerinte naplopó mázolót vagy
faricskálót. A nemes ember vagy mágnás csodálja, miként lehet a
nemtelennek esze, pénze, tekintélye; s a nemtelen meg nem foghatja,
miként lehet valaki egy rongyos oklevélre büszke? A felpiperézett
úrhölgy csodálja, miként szorithatja napbarnitotta férjét keblére és
szurtos gyermekét a pórnő? azt hivén, e durva anyagban érzeményeknek
nincs helye! A falusi nép bámulja, miként mehet a városi hangversenybe,
mikor dudást is hallhatna? miként mehet sétálni, midőn hon pamlagán
kényelmesen ülhetne? Ki nem olvasott vagy utazott, azt hiszi, szülőfölde
határán túl vége a jó világnak. A magyarnak birtoka hajdan Ober-Ennsig
terjedett; ennek emléke fenmaradt az utókornál s a föld népe még ma is,
ha mesél, a mese hőst az Oberensián túl viszi s ott kell neki nem tudom
mi rémekkel küzdeni. Ilyen az ember; szemében csak annak van értéke,
becse, a mit ismer, a mivel bir, s e szerint méri, itéli meg a világot s
embereket.“
A gazdag emberek környezete többnyire hizelgő, (haszonlesésből vagy más
érdekből) azért birlalója alig képes magának önön erkölcsi becse vagy
értéke mérveit meghatározni mert az ember, ha nem gazdag is, hajlandó
magát jobbnak tartani mint a milyen valóban, hát még ha a hizelgők
szünetnélküli dicséretét hallja, hogy ne jönne tévedésbe az iránt!?
holott lélektanilag bebizonyitott tény, hogy nem az a gazdag, ki sokkal
bir, hanem az a ki kevéssel is beéri. Az embert barátja mindig jobbnak,
ellensége mindig rosszabbnak festi, mint a milyen valóban. Midőn az
ember barátait ellenségeinek tekinti, néha kényszeriti őket hogy azokká
legyenek.
A közélet gyakorlatában épen úgy mint a hitvallás dolgában nagy azok
száma, kik istent és embert a behizelgés által akarják maguknak
megnyerni, nem pedig az őszinte egyenes érzelmek valóban létező
hajlandóságával. Ezen szinlés által az ámitást és önámitást annyira
viszik: dass sie auch unsern Herr Gott anplauschen zu können glauben.
Igy esküszik a nép a mester szavára, akár azok irva legyenek, akár nem,
akár egyezzenek meggyőződésével és az igazsággal, akár nem.
Némely tudákosnak vagy épen mély értelműnek látszani akaró ember olykor
egészen mysticus homályba takaródzik, olykor csekély fátyol vagy rostély
mögé vonul eszméivel, hogy ekképen – ha lehet – optikai csalódásba ejtse
saját szellemének és jellemének megitélésében társasági környezetét;
ámde az emberismerő előtt ez esetben is csak hamar előtünnek a
mesterkélt homályban alig látszó lólábak.
Aránylag csekély azok száma, kik az erényt az emberi méltóság – és
kötelesség érzetéből, tehát belső meggyőződésszerüleg cultiválják, –
nagyon sokkal többen vannak azok, kik az erényt (morált) önmagában véve
csak kétes értékű szellemi vagyonnak tekintik, melyet – főleg hol azzal
nem egyes ember, hanem a közönség előtt kell megjelenniök – külsőleg
betanult correctséggel szoktak feltüntetni, de a kik, ha ennek
cultiválása, avvagy csak egyszerű gyakorlata önhasznukkal vagy
szenvedélyeikkel ellentétességbe jön; szép csendesen elsikamlanak a
moral hidja alatt; azután másfelé néznek s elhitetik magukkal hogy igy
cselekedniök rendén volt, s hogy ha nem volt is rendjén, talán kevesen
vették észre; – ilyen emberek a mundus vult decipere: ergo
decipiatur-féle elvből indulnak ki.
A befolyással, rendelkezési hatalommal biró nagyok, az előttük csúszva –
mászva kegyet vagy hivatalt ostromlók kivánságait ha teljesítik is,
részint azért hogy kegyeket osztogathassanak, részint talán azért, hogy
ezeket is lekötelezettekül birják, – a felsőbb körök finomabb szellemi
érzékiségével birván, – az ilyen embereket nem sokra becsülik s csak
eszköznek tekintik.[28] (Lásd Miksa császár és Madách elveit.)
A tanult emberek között nem kicsiny azok száma, a kik midőn (anyagi vagy
szellemi) jogokat, befolyást, avvagy hivatalt nyernek, elfeledkeznek
arról, hogy minden jog és kiváltság egyszersmint és okvetlen viszonyos
kötelességekkel kapcsolatos, mert néha ott is büntett a hol nem kellene
néha pedig ott is felment a hol el kellene marasztalni; igy válik aztán
a törvény-biró a törvény zsarnokává; igy ölti magára a jogczim a
jogosulatlanság bitor eljárását, mert a ki a jogot kötelesség érzete
nélkül akarja utilisálni, az, jogosulatlanságot követ el; – igy eshet
végre a befolyásos ember – a társadalmi czélok elérésére lévén
authorizálva – a társadalmi czélokkal s vég analysisban önmagával is
ellentétességbe, és pedig a nélkül, hogy szükségkép rosz embernek
kellene lennie; a nép, mely előljárójában jóra való embert lát és ismer,
de tovább nem gondolkozik, csak az eredmények meddőségén töprenkedvén,
ritkán jut azon gondolatra, hogy jó, becsületes, tanult, de nem hivatott
ember áll a teendők élén, – holott igen viszás állapot, midőn az
alattvalónak több felfogása, tehát mélyebb és helyesebb belátása van
mint az előljárónak, fájdalom, hogy az ügyvédek jelentékeny része is ma
már nem az igaz ügy védője, hanem a törvény és igazság kínpadra vonója,
– azért jogosítva vagyunk felkiáltani hogy esküdtszékek és békebiróság,
jöjjön el a te országod!
A tudósok és státus férfiak, kik mindenhez nagy képpel szeretnek hozzá
szóllani,[29] körülbelül azon értelemben rendre utasitandók, miként
Tycho de Brache csillagászt ki éjjel vélte a csillagokat legrövidebb
úton megközelithetőknek – kocsisa imigyen figyelmezteté, hogy megengedi
ugyan miszerint ura az ég boltozatján s a csillagok honában igen is
jártas, belátó lehet, de itt a földön bizony nagy bolond.
A miről az úgy nevezett tudósok- legkevesebbet s leghiányosabban tudnak,
arról rendszerint leghosszabb értekezéseket szoktak tartani, melyeknek
végén kisül, hogy azt nem tudásuk eltakarására kellett oly hosszúra
nyujtani, miszerint az olvasó, ha abban a felfogás és összefüggés
értelmének fonalát elvesztette, ezt saját gyenge eszének s nem az
értekező zavartságának tulajdonitsa. Tudósul feltünni tehát a szónak
hétköznapi értelmében nem ritkán elégségesnek látszik, ha például valaki
a szépségről 18 vastag kötetben értekezni merészel, és nem unatkozik – s
viszont a midőn a másik tudós ismét 18 kötetben demonstrálja nem csak
azt, hogy amaz semmit sem tud, de egyszersmint azt is, hogy a mikor ő
jobban tudni látszik, annyit sem tud mint az a kit czáfolni akar. Az
élet gyakorlatának ilyen tanulságaiból nyilván kitünik hogy például
philosophiae doctornak lenni, vagy valamely facultas diplomájával birni,
avvagy valamely, bár jelentékeny hivatalban benne ülni, még magában véve
korántsem annyit tesz, mint azon szakmát egyszersmint jól, vagy legalább
tűrhetően érteni.
Midőn Haller azt mondja, hogy az ember közép valami az angyal- és az
állat-világból, csak azt tanusitja, hogy mennyire hajlandó még a
tudományos ember is a némileg találó, analog, vagy jól hangzó eszmének,
avvagy szólamnak fél homályával megelégedni, egyszersmint pedig
tanusitja azt, hogy értelme műhelyében a fogalmak körrajza nincs
kellőleg kiszinezve s körvonalazva – és hogy az értelem, a concrét
felfogás harmoniája, nála nem szükségképeni megkivántatóság.
Téves fogalommal bir az emberek nagyobb része az egyenlőségről is, mert
azt gyakran oda magyarázza, hogy mindnyájan egyformák vagyunk, – holott
az egyéni és társadalmi szabadság és az egyenlőség eszméje közt melyeket
a nagy közönség brevi manu azonosoknak tart, igen lényeges különbség
van, mivel hogy a művelt státusok s társadalmak nagyon is egyenlőtlen
egyéneket képeznek s mert a szabadság körében az egyének igen eltérő s
nagy különbségü kiképezést nyernek s igy épen a szabadság légkörében a
legegyenlőtlenebb emberek tünvén elő, az egyenlőségnek csak is az összes
társadalom és a törvény fenhatósága irányába van értelme; jogosulatlan,
sőt értelmetlenségre mutató felfogás tehát az, midőn az emberek a
szabadság örve alatt az egyenlőséget, daczára a tényleges és igen
feltünő egyenlőtlenségnek, minden irányban és értelemben, egymásra rá
tukmálni akarják. Például égy művelt és egy műveletlen embernél azt
szoktuk találni, hogy a művelt mindig kellő megbecsüléssel méltányolja a
műveletlen embert is, aki azt tán nem annyira érdemli, mig a ki azt
jobban megérdemelné a művelt ember amattól nem mindig tarthat arra
számot.
Mig az emberiség tökélyeinek s igy képességeinek jelen stadiumában
marad, addig bizony az értelem s a morál magas fejlettségi fokán álló
egyének mindig s méltán nem fogják magukat az emberi méltóságból
kivetkezettekkel, avvagy a tudatlan, obscurus emberekkel egyformáknak
tartani. A szabadság szép és nagy neve alatt, úgy a politikai, mint a
társadalmi, úgy a családi, mint az egyéni életben igen sok visszaélés
történik
Ki milyen fegyverrel bir, olyannal küzd; igy analog az állat körmeivel,
fogával és dühével; a majom doronggal, kővel és egy kevés esetlen
fortéllyal, a műveletlen ember gorombasággal, erőszakkal és kezebelivel,
a katona fegyverrel és hadtani fogásokkal; a tudomány embere tollal; az
uralkodók mesterfogásokkal; (diplomatia) a népek türelemmel és
kitartással; a müvelt világ összes moralis erejének nyomatékával; az
emberiség saját (szellemi) vivmányaival, (hogy uj vivmányokra szert
tegyen.) A müveltség és előhaladottság ezen fokozatai szerint küzdenek
az egyes emberek is, – és az obscurusok azt hiszik, hogy ők egy formák
azokkal, kik az emberi méltóság magaslatán állanak.
A fortélyoskodó emberek nem ritkán nagy eszű embereknek tartatnak, pedig
semmi sem áll oly távol az okosságtól, mint épen az ilyen emberek
észjárása, mert ők az okosságnak csak látszatját birják, s hogy sok
embert rá tudnak szedni, az nem az ő okosságuk kifolyása, hanem a mások
becsületességével s jóhiszemüségéveli visszaélés müve; ugyanazért a kit
rászednek, megcsalnak, az, s általjában a józan többség soha sem fogja
őket okos, hanem gaz-embereknek tartani.[30]
Vásott ember az, a ki (bárki előtt) mintegy bravour – érzettel szokta
elbeszélni, hogyan „megmondta neki“ – hogyan gorombáskodott másokkal s
mit fog még ellene tenni ha az nem úgy cselekszik mint az, az
elbeszélőnek tetszésére volna, s. a. t. – mert az ilyen ember azzal
dicsekszik, hogy milyen méltatlan és durva tud lenni, reszkessen tehát
mindenki az ő haragja előtt, mert jaj annak, kivel éreztetni fogja,
Fiának szól ugyan, de azt akarja, hogy menye is értsen belőle.
Némely ember a társaságban rendesen hallgatag, azt véli, hogy
„hallgatni: arany; beszélni: ezüst,“ – s csak olykor ejt egy egy
közönséges birálatott, ezt is okosnak tartják az ignotusok, gondolván
„si tacuisses, philosophus mansisses.“ – Ugy szintén bizonyos
durvaságok, gorombaságok, némely ember által egyenes lelkűségeknek,
becsületességnek, magyaros tempónak tartatnak. (Similis simili gaudet.)
A részeges, a kicsapongó, a naplopó, a tolvaj, az aljas lelkületű, a
jellemtelen, s. a. t. szégyenli, hogy valaki jobb mint ő, azért azokat a
kikkel szemben az ő becstelenségük felötlő, ha kezük ügyébe kerithetik,
rágalmazás állal igyekeznek önmagukhoz legalább látszólag, kápráztatólag
hasonlóvá tenni. – Innen van aztán, hogy az emberek mindig több
hajlandósággal viseltetnek az akaraterély nélküli, ugy nevezett „jó
emberek“ iránt, mint az akarterélylyel, szilárd elvekkel és az értelem
meggyőződésével felpánczélozott, lelkileg önálló egyének iránt, mivel
amott a befolyást és uralmat gyengeségeik és szenvedélyeik elnézése
mellett is megtarthatónak vélik: mig az értelem-szülte akarat-eréllyel,
szilárd önállósággal biró embernél ilyen elnézésre nem számolhatnak s
befolyásukat is csak józanságuk és értelmük mérfoka szerint tarthatják
meg. – Igen jellemző példa erre Mátyás király halálának ideje, midőn
többen a magyar főnemes urak közül azt irták Erdélybe hogy már most
nekik olyan fejedelem kell, a kinek az üstökét ők tartsák kezükben, nem
pedig az, az övékét.
A tudákos, (tulajdonkép önhitt) de kevés olvasottsággal s talán még
kevesebb rendszeres (logicai) gondolkozással biró emberek állitják, hogy
egészen más a theoria mint a praxis – s hogy tehát a praxis sokszor
messze elmarad a theoria tételeitől. – Ezek nem gondolkoznak
rendszeresen, (logice) mert ha ugy gondolkoznának, tudniok kellene, hogy
ha valaminek a theoriája valóhü felfogás és ebből fejlesztett hibátlan
következtetés fonalán alapitatik meg, ezen theoriának tárgyilag
(obiective) megfelelő valósága épen olyan azonosságot (csalhatlanul)
feltételez, mint például ha valamely nehezebb tárgyat a levegőbe
felhajitunk, az, csalhatatlanul egyszer úgy, mint másszor, vissza esik
onnan, – mert az ok és okazat egymáshozi viszonyában csak idő, hely, és
körülmények szerint, nem pedig alapjában és természetes viszonylatában
van változandóságnak alávetvé.
Abból, hogy az emberek nem ritkán hamis elvileges tantételeket
(theoriákat) állitanak fel s ettől a valóság messze visszamarad: csupán
csak az következtethető egész bizonyossággal, sogy a tantétel (theoria)
hamis, valótlanságra alapitott volt, nem pedig az, hogy a theoria a
gyakorlati valósággal nem mindenkor egyezik.
Ilyen tudákos emberek (mivelhogy ők okos ember módjára hátul szokták a
dolgot kezdeni t. i. a praxison) egyenesen és kizárólag egyéni
empiriájokból indulván ki, gúnnyal emlegetik a theoriával is
foglalkozókat (ilyeneknek tekintik az irókat is átaljában) meg nem
gondolva, hogy ép ezen ignorálás következtében ők maguk az ujabb kornak
méltó gúny- vagy szánalomtárgyai, (antidiluvianusok.)
Az új nemzedék, avvagy egyesek ujabb felfogása, érzelmei, tisztultabb,
avvagy csak változott felfogása, szülemlett egyes eszméi, szükségei,
érdeke s. a. t. épen ugy megszüllik az ezen eszméknek megfelelő
kifejezéseket, miként a szükség találékonnyá, mesterré szokta tenni az
embert; világos ebből, hogy a mi bennünk határozott alakban eszmévé,
érzelemmé, a szükség kivánalmává valóban kifejlődött, annak mi szavakban
és adott jó alkalommal cselekedetekben is tudunk kifejezést adni, – mert
ha nem, akkor nem birunk még azon eszmének határozottan körvonalozott,
tehát világos felfogásával, annál kevésbé vagyunk képesek azt átérezni,
– s ha még is tudni véljük, az nem egyébb mint puszta sejtelem. És itt
azon pontnál vagyunk, hol az emberek legnagyobb részének elméje
megfeneklik, t. i. az ilyen ember értelmi felfogásával nem bir kilábolni
a „sejtelmek“ és lidérczek honából.
Tudni valamiről, avvagy azt a valamit benső természetében is áttekintve
felismerni: ég és föld közi különbség; az emberek legtöbbnyire
megelégszenek azzal, ha valamiről felületes tudomásuk van, – s innen
ered aztán, hogy ezen tudomásuk hiányosságairól is csak felületes, tehát
hiányos fogalommal birnak; – igy aztán hiányos eszmekörükből a kivezető
utat nem tudják, mert határozott akaratrúgók hiánya miatt nem is képesek
megtalálni. (Ignoti nulla cupido.)
A mint némely ember a közbeszédben valamely meghatározott tárgy vagy
dolog helyett gyakran „izét“ mond, ugy mások (de legtöbbször ugyanazok)
fogalma, a midőn annak határozott körvonalakban kellene kidomborodni,
kifejezést adni, a homály miatt, melyben előadatik, nem kevésbé hasonló
a fentebbi „izéhez.“ A concrét gondolkozás és előadás mindkettőnél nem
egyébb mint „izé“ – legjobb esetben pedig valami analogia-féle, melyből
a való s az igaz hiányzik, (aequivalet „izé.“) A kinek stylusa zavart,
feltehetjük róla, hogy eszméi is tisztátalanok, azok összefüggése
rendetlen, hiányos, hézagos. A franczia azt szokta mondani, hogy a
„stylus az ember,“ – és ez igaz.