vagy előadása közben nyugtalan ember ha a müvelt osztályhoz tartozik,
orátori előadásának, nem ritkán logicai rendjének átérzett hiányait
akarja pótolni taglejtései által. Az önmagával, előadandó tárgyával és
logicájával tisztában levő ember, nyugodtan s csak szavaival szokta
kifejteni eszméit, elbeszéléseit; de minthogy minden szabály alól vannak
kivételek: legbiztosabban fogjuk megitélhetni az embert
cselekedeteiból[21] például, ha valaki pénzét könyvekre költi,
feltehetjük róla, hogy kedvelője a tudalmaknak vagy regényeknek;
azonban, ha azt nem hiúságból teszi: emelkedett lelkülettel is bir
egyszersmint. Ámde a megszerzett könyvtár nem mindenkor ismérve gazdája
olvasottságának, még kevésbé tudományosságának. Vannak emberek, kik egy
csinos könyvtárt hiúságból is megszereznek, mert az ember gyengéje az
is, hogy szeret többnek látszani, mint amennyi, s mert végre az, ma már
a „bon tónhoz“ tartozik.
Midőn valakivel tálálkozunk, először is a szeme közé szoktunk nézni,
mintegy ösztönszerü vizsgálódást teljesitvén, hogy ugyan a mágiai hatás
avvagy azon kifejezés, mely emberünknek nyugodt állapotában arczáról
elömlik, rokonszenves benyomást tesz-e ránk? Amit azonban e nyomon a
legjobb esetben is megtudhatunk, nem egyébb, mint ösztönszerű ugyan, de
tökéletlen sejtelme annak, hogy emberünk saját énünk természetéhez
felvett szokásaihoz (habitualitas) gondolkozásunk módjának formáihoz
vagy lényegéhez hasonlit-e vagy sem? – E szerint csak is saját
egyéniségünk sajátságaihoz viszonyithatjuk a keletkezett benyomást, vagy
érzést, – és korántsem (birhatunk azon képességgel, hogy átalánosan
érvényes, való igaz) képét ismerjük fel abban emberünk lelkületének.
Van azonban némely általánosságban elfogadható szabály (nincs szabály
kivétel nélkül) e tekintetben is, például ritkán hibázunk, ha egy minden
tekintetben szabályos arc (Bild ohne Grad) mögött csak igen közönséges,
szellemnélküli embert látunk.
Némelyek azt is állitják, hogy a tökéletesebb testben tökéletesebb lélek
is lakik; – ámde a hol ezen felállitott szabály alól annyi a kivétel
mint itt: ott az szabály lenni megszünik. – Egyébkint elfogadott
általános szabály: hogy a nőknek nincs, de a férfiaknak van joguk rútnak
lenni; csak hogy az, az ijesztő túlságba ne csapjon át, mert akkor
méltán azt mondhatják róla a nők, a mit egy franczia delnő Pelison,
franczia academiai tudosról mondott, hogy t. i. Pelison anynyira rút,
hogy visszaél a férfiak szabadalmával, miszerint ezeknek joguk van
csúnyáknak lenni.
Kifejezés nélküli arcz a férfit nem igen ajánlja, mert ez rendszerint
gyenge lelkület bélyege; mig a férfias, komoly arczon, erő, erkölcsi –
és külső bátorság s tán a leküzdött bajok győzelme sugárzik. A halvány
arczszinezet; hanem betegség jele, a mély felindulások tükre szokott
lenni.
A bőven lerakodott kövérség arra mutat, hogy viselőjében a lélek
erélytelen, ezekkel ellentétes egyénekről mondja Johnson: „vizsgáld meg
azt, ki lelkét felvonva tartja: soványnak és halaványnak fogod találni.“
Az ilyen ember idegei igen érzékenyek, észjárása és tekintete átható,
szelleme vállalkozó, erkölcsi bátorsága nagy.
A mely ember mély gondolkozású s szorgalmas megfigyelője midnennek,
annak szemöldöke rendszerint igen közel van a szemhez, – mig
ellenkezőleg, kiknek szemöldöke mintegy ujnyival van feljebb szemüknél,
azok gondtalanok s köznapi tehetségüek szoktak lenni.
Goethe életirójának egy recensense azt mondja, hogy mikor valamely jeles
emberről hall s irányába érdeklődik, nagyon óhajt végére járni, hogy
milyen lelki tulajdonokkal birt annak anyja, – és ez természetes, mivel
bennünket az élet gyakorlata arra tanit, hogy a fiú gyermek rendszerint
anyja ábrázatját, külső formáját és lelki tulajdonságait szokta
átörökölni, úgy hogy száz közül kilenczven eset igazolja ezen állitást.
– Való ugyan, hogy a leány-gyermek viszont atyja tulajdonságait s
vonásait örökli rendszerint, de már itt több kivételre találunk.
A rövid, erős, izmos nyak phisicai erőre és nem ritkán erélyes lélekre
mutat. Lavater azt mondja: „nem láttam egy nagy gondolkodót, nem még egy
csak állhatatos okos embert sem, kinek gyenge, magasan fekvő, – a
homlokot mintegy két részre szakasztó szemöldökei lettek volna.
Ellenben, minél közelebb feküsznek a szemöldökök a szemhez, annál
komolyabb, mélyebb a lélek jelleme. Bágyadt, lankadt szemek gyengeségre,
félelemre mutatnak. Apró tündöklő szemek, főleg ha be vannak esve,
többnyire ravaszságot jelentenek. A kidülledt szemmeli meredt nézés
ostobaságot, vagy a lélek munkálkodásának pillanatra történt
fennakadását bizonyitja; az erős, egyenes-nézés, erős és nyilt jellemre
mutat, gyakori mozgatása a szemnek, könnyelmüséget, de gyakrabban
csalárdságot árul el, (ha t. i. nem a szemizmok betegsége az.)
Nyitvaálló, nagy, kiduzzadt szemek őszinteséget, reményt fejeznek ki, s
ha ez esetben a szemnek felső héja nagyon fel van vonva; parancsoló
lélek kifejezése (igy festették Junót is a régiek). A közép tájon erős
vagy átaljában jól megtermett sasorr, bátorságra, lelki erőre mutat, mig
a felpittyedt (fitos) orr büszkeséget árul el.
Komoly, vagy épen komor ember a sötétszint, a vidám a világosat, az erős
szemű s a feltűnni igen vágyó pedig a vöröset kedvelli inkább.
A folytonosan csinos, rendes, tiszta öltözködés (ha hiú piperévé nem
fajul) lélektani tapasztalatból meritve, a belső vagy is erkölcsi
tisztaságnak ismérve; mintegy önkénytelen nyilatkozata annak, hogy a
szennyet, a tisztátalanságot, a feslettséget sem kivül sem belül
tűrni.[22]
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mint már fentebb is emlitve volt: az úgy nevezett indulatok,
szenvedélyek s a t. nem működhetnek önállólag ott, hol az értelem
megtisztult, vagy is az igazvalónak megismerésére eljutott, azért ilyen
részletességeknek (melyek az ember értelmének s valójának totalitásából
kiszakitva úgy is érthetlen, harmoniátlan eszmék) itt csak kicsiny tért
nyitunk. Szoritkozom egyedül a társadalmi élet nehány az önismeret és
emberismeretbe vágó kinövésének rövid rajzára és fejtegetésére, mert
ezek a mindennapi életnek mindinkább elfajzó senyvei. Ilyen főleg az
önzés és fösvénység, mely senyvek a summum ius summa saepe iniuria
újjmutatása szerint mindinkább aláássák az emberiség morális érzetét,
örömeit elégedettségét s a t.
Az önzésnek három féle fő osztálya van, egyik a vélemény-önzése, másik a
cselekmény-önzése, harmadik a közönséges-önzés vagy is kapzsiság,
fukarság, s a t.
A vélemény önző, saját véleményébe annyira szerelmes s ahoz oly
föltétlenül ragaszkodik, hogy semmi esetre sem tartja szükségesnek saját
véleményét mások értelmének próba kövén szigorlani; azonban az ilyen
észjárás, mely leginkább csak öntelt, a társas körökben henczegő,
bőbeszédű emberek sajátja, az elfogultság és felületesség
labyrinthusában tévelyeg s értelmével nem képes a kivezető fonál végét
feltalálni. Az egyes ember észjárásának, tudalmának épen úgy regulátora
a mások értelmessége, mint a hogy a sajtó szabadsága, nem egyébb az
eszmék tisztázásának szellentyűvel ellátott retortájánál. Ámde az
önteltség és önhittség idült és veszélyes bajában többé vagy kevésbé, de
sokan szenvednek, és hogy számszerint mennyien? azt azon régi bölcs
kimutatta, a ki boltja fölé felirá: „itt ész árultatik“ s a hová csak
egyetlen egy ember ment be észt vásárolni, de a ki épen ezáltal
bizonyitá be, hogy arra a többiek közt legkevésbé van szüksége. Sok
ember önhittsége s büszkesége nem engedi, hogy a dolgok s történetek
okát kérdezze, nyilvánosan fürkésze, inkább gondosan leplezi
tudatlanságát, inkább görbed a tudatlanság járma alatt, mintsem okulna
vagy tehetségei korlátoltságát elismerné.
Az önzés másik neme a cselekmény önzés, midőn valaki saját szokásaiba,
cselekményeibe, alkotmányaiba egész az apró részletekig annyira
szerelmes, hogy például irása közben egy hosszú „s“-et a világért sem
csinálna; ilyen önzők az izlés ben például a zeneszerzők, festők, költők
egy része, kik saját, olykor idétlen szerzeményeiket kürültömjénezik és
az ekkint élesztett füstben mintegy megdicsőülve élvezik észjárásaik
hamis trilláit.
A teljesen önző, fukar ember egyik főismérve az, hogy ő csak odáig tart
lépést embertársaival, a meddig az reá nézve közvetlen élvezetet, vagy
anyagi hasznot igér; (a szellemi haszonról nem igen bir fogalommal, vagy
rá nézve azt örökre elveszettnek tartja) mihelyt közös czélokról, közös
érdekekről van szó: ő, különféle ürügyök alatt nincs odahaza. Ezen
felekezet egyénei kik többnyire egyedül, elvonulva élnek a társas
köröktől, az ilyenféle beszédre csakhamar készen vannak a felelettel (ha
ugyan olvasnák azokat, – de ők nem igen szoktak egyebet olvasni pénznél
és szelvényeknél) s többnyire ilyen forma ellen észrevételt tesznek:
„ezek a szegény ördögök, már t. i. a kik pennájuk, észbeli tehetségük és
nem a szelvények, kamatok s dominiumok után élnek, – tendentiosus
feszegetéseikkel ki akarnának minket csalni körültekintő
eszélyességünkbül s közös czélokat emlegetnek, de mi nem közösködünk
senkivel, az ilyen attentátorokat jól ismerjük, majd ha fagy.“ Ezek
pénzimádók s gyógyithatlan elfogultságban szenvednek, a megtérő közülök
nagy ritkaság ezek közt nem igen találkozik hite hagyott. Az önzők vagy
fukarok ezen osztálya az ember kötelességeiről mit sem akar tudni. Ő
embertársában nem ön magát tekinti, azon gondolatra pedig soha sem tér,
hogy hátha minden ember olyan fukar, önző volna mint ő: mi lenne a
társadalomból s a társadalomban legelőször is ő belőle?!
Az istentagadó neveti kigunyolja a hivőket; az elvetemedett gonosztévő
kaczag a törvény morális hangjára; az értelmetlen kéjencz vagy a naplopó
földterhe gúnyolja az értelmet; a ki a betűt teljes életében szándékosan
kerülte s magáról még is azt hiszi, hogy practicus életphilosophiával
bir, az, a tudományt merő handabandának tartja; a ki becsületességgel
bir ugyan de valódi értelem szülte, okszerű férfias jellemmel nem az, az
egyenes és erős férfi jellemet nyakasságnak vagy büszkeségnek tekinti.
Igy mindenki mentegeti magát, mindenki önmagát tartja a helyes úton
haladónak. Innen van, hogy az emberek egymással folytonosan mérkőznek;
mindenki a maga módja, véleménye szerint iparkodik felsőbbségét
érvényesíteni embertársa felett,[23] a mi napjainkban leginkább a
vagyonnak sikerül, mert a mindenható pénz s más önző érdek majóritásban
van egyebek felett.
A legtöbb embernek csak a vagyon kell s a tudományt is csak mint ismeret
gyüjteményt tekinti, melyet rakásra halmozva majd alkalmilag vagyon
szerzésre avvagy hiú fitogtatásra fog felhasználni. Az igazvalónak, az
örök igazságoknak megismerése alapján az önsimeret és emberismeretre
szert tenni, hogy ez által az emberiség nemesebb hivatásának,
feladatának megfeleljenek, vajmi hevesen törekszenek még azok, körül is,
kik az emberiség közös czéljait és az önzetlenséget szünet nélkül
nyelvükön hordják.
Mentül belterjesebb műveltségű, mentül finomodottabb az ember lelkülete,
annál inkább magasra török lelkének átérzett és átértett benső
vágyai[24]; saját énjének anyagi érdekeivel csak annyira foglalja el
magát, a mennyire az okvetlen szükséges a megszokott korlátok közötti
önfentartásra; és viszont, mentül kevésbé van valakiben a lélek
finomsága, a szellem gazdagsága kifejlődve, annál inkább csak saját
énjének anyagi tekintetben leendő kielégitésére forditja munkásságát
testben lélekben és képzelődésben.
A bölcs embernél a gazdagság szolgálatban van, a fösvénynél pedig a
gazdagság uralkodik gazdája felett, – igy tanit Seneca.
A ki a fösvényt szivesen köszönti, attól retteg, mert fél, hogy annak
tán tudomása van rejtve tartott kincseinek hollétéről s hogy ezen
előzékenység közeledés akar lenni. – A fösvény a legboldogtalanabb
ember, mert ez önmagának sem ad, másoktól pedig csak gúnyt és méltó
megvetést várhat. – „Crescit amor numi, quantum ipsa pecunia crescit“
(Horatius.)
A ki sokáig szegény volt (de nem iszákos) az, ha gazdaggá lesz, hajlandó
a fösvénységre, mert fél hogy ismét szegénnyé lehetne.
„Hasztalan keresünk könyört az önzőknél, mert e nyomorult kis lelkűek
ösztönszerű állati félelmükben az emberi érzeményeket nem ismerik. Mig
az ember teherhordó és tisztességesen élhet e világon; addig caeteris
paribus becsülve van; – de ha összeroskad a teher alatt s ügyefogyottá
lesz: terhére van mindenkinek. Az öregség is ugyanaz: azért az öregek és
tehetlenek, meg a kislelküek igen hajlandók a fösvénységre, mert a
mindenható pénzben keresik egyetlen cserben nem hagyó támaszukat.“
A fösvény azt véli, hogy neki sokra, igen sokra van szüksége, s hogy
vagyonából s legcsekélyebb részt sem nélkülözheti, holott valósággal,
minden vagyonát nélkülözi, mert arra önkintes zárlatot kulcsolt. Nem
kevesen vannak, kik csak azon iparkodnak, hogy a jobblétet megszerezzék,
nem pedig azon, hogy azt egyszersmint meg is érdemeljék.
Valóban a civilisátionak egyik feladata a jövőben, hogy az emberi
kötelességekről megfeledkező s tehát a társadalomnak csak terhére és
kárára élő lelketlen önzőket, mint valóban bünösöket, szemmel tartsa, –
megbüntesse és lehetetlenné tegye. –
A jelenkor önzéstől pőffeszkedő embereinek fogalma sincs azon
patriarchalis szivélyességről mely a társas életet anynyira kedvessé
tette a letünt korban s teszi még ma is itt ott.
Az anyagiakkal foglalkozó ember, például a kereskedő, rendszerint csak
egyedül önérdekből indul ki. – Csak a magas értelmi fejlettség és a
szellemi foglalkozású ember tudja magát az önérdeken felülemelni.
A nagyvilág egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor társul s csak
akkor vonzódik bensöleg a másikhoz, ha a szükségesség, az ős erő, az
örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják. – Igy az ember is
nem tud, nem bir egyedül csak a keresztyén jámborság égi erényével
szeretni, vonzalmának, ha jól megvizsgáljuk a földi önzés egyik vagy
másik neme mindenkor alapul szolgál. – Ámde a közép utat eltalálni nem
nehéz; mert midőn az önzés és önzetlenség eszméjét, határát akarjuk
különválasztani, bár gyakran nem találjuk a demarcaationalis vonalat,
még is, ezen két ellentétesnek látszó eszme határvonala olyan mint
földgömbünk éghajlat vonalain az isothermák, – melyek sok helyen
átcsapnak egymás rayonjába, de az élettapasztalás, és az életbölcsesség
átlagai kimutatják ezen kigyódzó határvonalak fekvését, – csak tudjunk
és akarjunk méltányolni. (Leben und leben lassen.) Az angol abban
különbözik a mindennapi önzőtől, hogy magától és hazájától mit sem tagad
meg.
A fösvénység vétek, a takarékosság pedig erény; hogy tehát az elkülönző
határvonalat felismerjük, tudnunk kell azt is, hogy a tulságos
takarékosság még magában véve nem fösvénység, tehát nem vétek;
fösvénységgé s vétekké csak akkor válik a takarékosság ha oly tulságba
csap át, hogy azzal sem magunknak sem másoknak szellemi javát elő nem
mozditjuk, s igy illetéktelenül lefoglalva, meddőn hevertetve tartjuk
azt, mit mások fáradalmaikkal kicsinyenkit előteremtenek, hogy mint a
természet adományát, az emberiség közhasználatára forditsák az utódok
vagy átöröklők.
Valaminthogy a bizalmatlanság nincs messze a gyülölségtől s a gyülölség
nem retten vissza a visszaélésektől sőt olykor a vétektől sem: ugy az
irigy kezdetben keveset igényel, de mindig többet és többet, végre
mindent, – mert hol ez indulat megfogamzott szenvedélylyé fajul; s ha
szépségre vonatkozott: hiuságot, ha gazdagságra: fösvénységet, ha
hirnévre: rágalomkórt, ha mások szerencséjére: gyülőlséget.
Az irigységtől különbözik a vetélkedés, ez nemes, amaz nemtelen
indulatból ered.
„Az emberek megvallják hogy az indulatok s gyarlóságaik rabjai, de hogy
irigyek volnának, azt makacsul tagadják, sőt csendes magányukban azt
önmaguk előtt is mentegetik: – vetélkedésnek, vagy állitólag méltó
haragjuknak tulajdonitván az irigység munkálodását, – mert ezen
tulajdonság (humanitás elleni vétek) igen lealázó természetü,
embertársaival méltatlankodó szokott lenni s az ilyennek legtöbb
megvetéssel kellene találkoznia embertársai részéről, de az ember itt is
rövidlátó s haszonleső. – Az irigy szomszédja zsiradékán soványodik.
„Az irigység leginkább honos kisebb társulatokban (faluhelyen, vagy kis
városban) itt mindenki egyenlő akar lenni, (respublica) jogosulva vagy
jogosulatlan, de ragyogni, látszatni élvezni s első lenni akar mindenki,
s épen a hátramaradók azok, a kik kaján szemmel kisérik a haladót.
Nyomorult emberkék, kik aratni szeretnének ott is hol nem vetettek, és
gyüjteni hol nem fáradtak. Ez is egyik oka, hogy honában senki jós nem
lehet s csak midőn már elfogulatlanabb körökben méltányoltatik, akkor
indul utánna szülőföldjének közönsége is.[25] Hol az élet küzdelmeiben
hir és név a czél, hol erény s nem születés, rang ad érdemet, elsőséget:
feltünő az irigyek száma. – Alkotmányos országban sok ember irigye a
másiknak; köztársaságban még több, (lásd Americát.)
Az irigy egykorúak soha sem birnak felemelkedni az igazságosságig a nagy
jellemnek és nagy emberek irányába.
„A magyart nagyravágyás és hivatalkór teszik irigygyé.
Midőn valaki nagy áldozatot hozott, az vagy annyira emelkedett lelkű,
tehát magas értelmi fejlettségű, hogy a közjóért önmagától mindent
megtagadni kész, – vagy nagyravágyó, s ezen esetben ugy is tudjuk hányat
ütött az óra. – Ha valaki meglepő áldozatot hozott: tekintsünk végig
előéletén s tudni fogjuk milyen rugók müködtek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Képzelet és szenvedélyek irányozzák az ember tetteit. Vannak aljas
eszélytelen szenvedélyek, melyektől meg kell különböztetnünk a nemes
szenvedélyeket, mert nemes szenvedély nélkül még ember nagy dolgokat nem
vit véghez, azért még az eszélytelen szenvedélyeket is csak mint,
szánandó elfogultságot kell tekintenünk s csak midőn azok gonoszságba
nyúlnak át, lesznek bünös okfökké, melyek azonban birnak azon rejlő
tulajdonsággal, hogy jó alkalommal, ritkán bár, mint a milyen ritkán
történik, hogy egy hatyu a posványba leereszkedik, nemes tettek
forrásává is válhatnak.
Helyesen mondja Rónay, hogy az emberek nagyobb része felett a képzelődés
uralg, melynek játékától még a rendszeres tudós sem ment. – A képzelet
rokon a földdel, mely alattunk elterül, a természettel, mely virúl vagy
szomorog köröttünk, a hegyekkel, melyek körülvesznek. A kedély hangulat
változatai szerint idomul képzelődésünk is.
A félelmet képzelet szüli, ki mitől fél: bensőleg olyan. – Attól félünk
a mi veszélyes lehet ránk nézve s a mi gyenge oldalainkat fenyegeti. –
Egyébkint, ha jól meggondoljuk, minden csak akként és akkor veszélyes a
miként képzeljük.
A képzelődés okozta, hogy Neró császár mint vers iró és declamáló
képzelte magát nagynak, hogy Herostratus megbélyegezve is megörökiteni
kivánta nevét és emlékét.
A képzelődés idéz elő az emberben vágyakat, sőt nemcsak egyesekben, de
nemzetek irányuló eszméiben is részben a képzelődés adja meg a
lendületet. Igy például a német tudósnak, a franczi szeretetre méltónak,
a spanyol hatalmasnak, az olasz müvésznek, az orosz urnak, a magyar
gazdagnak, az angol eredetinek akar látszani.
„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“ A
képzelődő ember, ki saját elméjének a valóságtól elkülönitett
képzeményeit valóságoknak tartja, csak keveset különbözik az
eszelősségtől. Ilyen emberek különösen azok is, kik maguk körül
mindenütt ellenségeket látnak, s környezőik, jó embereik minden szavát,
mozdulatát, ön magukra czélzottaknak tekintik. – Mindig latolgatják,
hogy ugyan mit akart mellesleg ez, vagy amaz, a midőn eszméjét
kifejezte, valjon nem ötet gunyolta-e, vagy épen oktatta?! – E része az
embereknek nagyon boldogtalan, azonkivül ők a társas körök nyügei; mert
tőlük mindenki, (csakhamar felismervén az uralgó rögeszmét) elvonul, az
ilyen egyéneknek alig akad barátja, mert mindenki óvakodik olyan gyanúba
jönni, mintha egyebet is czélzott volna annál amit jóhiszemmel
kifejezett. A képzelődés, ha mint a felnőtteknél, már megrögzött:
rendszerint örökös, gyógyithatlan.
Nagyobb részben a képzelődés s a tudatlanság eredménye hogy a
„tekintély“ szó megalkotva s eszméje érvényben van.
„Nem ismerünk tekintélyt.“ „A tekintélyek kora lejárt,“ ez az ujabb
nemzedék szavajárása; és ez helyes és korlátolt értelemben való is. –
Valamit feltétlenül hinni és elfogadni, egyedül azért mivel azt egy
„tekintélyes“ ember valóságkint állitá elibünk: annyit tesz, mint saját
eszünkben, helyes felfogásunkban nem bizni s igy szellemi
szabadságunkat, szellemi egyéniségünk önállását már a prióri feladni,
más részről pedig annyit tesz, mint bizonyos tekintélyes ember
véleményét a csalhatatlansággal határosnak tartani. Ki merné tagadni,
hogy megtörtént már, miszerint a tanitvány tanitóját, a fiu atyját, az
ifju ember az öreg embert helyesebb nézetre figyelmezteté. – Ha
valakinek pronunciált tekintélyessége a tudomány vagy belátás terén
jogosult, abból mindössze is csak a helyes vélekedés valószinűsége
következtethető, t. i. ő nála nagyobb a probabilitás, hogy helyesen tud
valamit felfogni mint más tekintélyesnek nem tartott embernél; igen de
igy minden ember tekintélyes a tudatlanabb előtt.
Mit mondjunk azokról, kik vagy azért mivel öregek s tán még táblabirák
is hozzá, vagy mivel nagyobbacska vagyonnal rendelkeznek, vagy végre
mivel ők eléggé magasan születtek (Hoch wohl geboren) avvagy csak mivel
finomabb kelméjű s ujabb divatu ruhát viselnek: tekintélyes embereknek
tartják magukat, avvagy tán a közönség által is olyanokul
tiszteltetnek?! Ha a nagy kor tekintély, akkor Mathuzalem volt a
legtekintélyesebb ember, – ha vagyon adja a tekintélyt, akkor Rotschild
és Perrier a legnagyobb tekintélyek, ha észtehetség a tekintély, akkor a
nagy philosophusok azok, a kik némely része tán éhen halt, annyira nem
nézettek tekintélyeknek, – ha magas születés ad tekintélyt akkor
Spanyolország grandjai a legnagyobb tekintélyek; – ha finom és divatos
ruha tekintély, akkor a járda-taposó dandy kiváló tekintétly.
Azon együgyü felfogás, melylyel némely öregúr vagy gazdag ember bizonyos
(jogosulatlan) tekintélyt vindicál magának, a szellem éllel, reális
józansággal biró embert mosolyra gerjeszti. Ugyszintén igen korlátolt
felfogásra, vagy önhittségre mutat, midőn némely, kisebb-nagyobb
hivatalban lévő ember elhiteti magával, hogy mert hivatal kezelésének
formuláit ügyesen és gyorsan tudja kezelni, ő egyszersmint jó és
hivatott tisztviselő. Ily önhittség leginkább az absolut kormány-forma
alatt szokott lábra kapni, hol (magasabb értelemben vett) önálló
conceptiókban nem csak a gyakorlat, de a theoria is hiányzik. A
burocraták tehát nem egyebek egy fásult rendszer chablonszerű
képviselőinél, kik közül a kezelési szakban igen, de a fogalmi szakban
csak elvétve kerül egy-egy alkalmas (hivatott) tisztviselő.
A felületes fejlettségü emberek s átaljában a nép (Pöbl) téves
felfogással birnak a „tekintély“ valódi értelméről, azt hiszik t. i.
hogy a biró, tisztviselő, vagyonos ember, s. a t. rangfokozata, avvagy
gazdagsága szerint és hatalmának terjedelme értelmében többé vagy
kevésbé tekintélyes, s hogy ezen tekintély egyszersmint elmaradhatlan
accessorium, mely az egyén állása s vagyona mértékével karöltve jár;
holott a tekintély oly benső, az egyén jellemének megfelelő dicssugár,
mely például a birót csak akkor ragyogja körül, ha az, az „igazságos“
„megvesztegethetlen“ előnevet kiérdemelte, – s a mely a nemes jellem
koronája márvány palotában úgy mint szalma kunyhóban, – mely a nemes
önérzettel ikertestvérkint egy ugyanazon napon születik. Az igazság a
tekintély.