azt visszautasitja is olykor, lelki küzdelem nélkül alig tudja meg tenni
s többnyire megbánja, hogy ha valakinek kérését nem teljesitette;
parancsnak hódolni nem tud. Egyébkint nemes czélú áldozatra mindenkor
kész, nem pazarló ugyan, de szabad röptü gondolkozása fösvénynyé lenni
sem engedi. Ha gazdag, csak ez tud a szónak nemesebb értelmében, miként
az angol főurak, úr lenni; ha szegény, sokat tud tűrni és munkás.
Hirtelen felfortyanó indulatja epés, túlbuzdult, azonnal
megsemmisitésére tör ellenfelének, még az élettelen tárgyaknak is; – de
szintoly hamar csillapodik s már ekkor bánja hevességét, még duzzog
magában, de már arra gondol, hogy megbékéljen, mitől azonban magát
megalázni nem tudó lelkülete, olykor oktalan büszkesége, álszégyene,
gyakran visszatartja. Ha megbántója bár mennyire megsértette, de öt
megkérleli, szivből megbocsát; azonban ha hiuságát sértette, vagy
tehetségeit vonta kérdés alá, akkor nem gyülölve ugyan s nem igen
gondolva vissza torlásra, de szivének mélyében mindig visszaemlékezve
kisebbitőjére, azt holtig sem feledi. – A ki felsőbbségét elismeri s
vele nem ellenkezik, annak javára dolgozni mindenkor kész; felinduló
hevességének pillanatát kivéve, – bár tehetné – soha nem küzd egyenetlen
fegyverrel, mert természete a nagylelkűség. Élczes, elannyira, hogy
mindig szokott magának valakit czéltáblául kiszemelni, gyermekekkel és
felnőtekkel egyaránt ingerkedő.
Az epés a nyilvános közdolgokkal örömest foglalkozik, mert e téren
széles és mély combinatiójú tehetségének kitüntetésére tág mező
kinálkozik. A formalitásokat, külső illemet s némi ceremoniákat jól
tűri, mert ő maga is szereti a fényt, pompát, udvarias és feszes: a
rendesség kedvelője, de nem pedans; szóvitában csalhatatlannak hiszi
magát s azért ellenmondást nem tür és igy kiálhatatlanná teszi magát.
Való ugyan hogy állitásai többnyire igazak, mert átlátó világos
itélettel bir, de a modor és követelés, melylyel azt előadja,
igazságából sokat levonnak, mert a közönséges emberek nem tudván élesen
megkülönböztetni s mélyen hatólag birálni: még ha kölcsön adott pénzét
követelné is valaki, de azt a törvényes formák megtartása nélkül
önkényt, karhatalommal tenné: igaztalansággal méltán vádoltatnék.
Képzelődése heves s szüntelenül munkás, esze mély, de a valót könnyen
túlszárnyalja. Ha az e fajta egyének szellemi tisztán látására például
ifjuságukban a helytelen nézetek hályoga ereszkedett volna, avvagy talán
ehez még szilaj erélyük képzelt hősiessége is vakitólag hatott volna,
akkor ők rendszerint az önhittség és nyakasság circulus vitiosusába esve
a tanulmányoktól egész éltükön át elidegenednek, nem haladnak, s így
rendszerint helyi zsarnok szellemekké (Localgeister) válnak. Ezek a
társadalom kulláncsai, melyeket az magáról lerázni alig bir.
Az epés határozataiban s az eszközök megválasztásában gyors s többnyire
szerencsés; a kivitel nem aggasztja, mert testi és szellemi
tehetségeiben bizik. A közönséges mindennapit lenézi, mert rendkivüli
tehetségeinek csak a rendkivüli felel meg. Az epés az ő átérzett
terjedelmes nagy szellemével, vétkeiben és erényeiben, emelkedésében és
bukásában egyiránt nagyszerű.
A telivér epés a buvárkodó tudós szerepét ritkán veszi át, mert ő inkább
a gyakorlati életben akar szerepelni, hol éles és gyors átpillantása és
ügyes felhasználása a helyzeteknek adja a szerencsét, ugyanazért
rendesen olyan pályát választ magának, mely független természetét
legkevésbé látszik korlátolni.
Rónay J. azt mondja az epésről, hogy az nem a zajos társas élet embere,
hogy elbizottsága, büszkesége, mely állitásait soha vissza nem vonja, és
hajthatatlan jelleme türhetlenné teszik; szép tehetségei, melyeket csak
felsőbbsége kivivására használ, egyiránt hóditnak és sértenek. Ha az
egész társaságot nem képes hatalmába kerítni, fog mindenesetre egyet
kiszemelni, kit gúnyai, csípős szavai, és kicsinlő észrevételei czéljául
tüz ki. Szóvitában csalhatatlannak hivén magát, kiállhatatlan.
Ellenmondást nem tür, ellenét a legérzékenyebb oldalán sérti s ha
okokkal győzni nem képes a leggorombább személyességre szokott vetemedni
(de ez utóbbi térre csak a müveletlen, durva lelkületű, ha bár tanult
epés ember szokott csak lépni.) Ez oka hogy állitásaiban igaza lehet, de
nem kifejezéseinek modorában avvagy szavaiban, mert azok sértők. Vele a
szóvitában ingerkedve játszani mindig merész vállalat. Utánzásnak nem
barátja, apróságokkal bibelődni nem szeret, gyöngéit gondosan leplezi,
bár más tekintetekben nyilt szokott lenni.
Vallásban szigorú, szertartásaihoz ragaszkodik, még akkor ha
meggyőződése ingatag. Az epés nem büszke vallástalanságára mint a
vérmes, sem vallásosságára mint a nyálkás. Irmodora alapos, dagályos,
szavai és mondatai válogatottak. A feszes modor, valamint testi
magatartásában általán véve, úgy irásaiban is feltünő.
Mint tanitó szigorú, de egyébkint is az élet gyakorlatában, és rendtartó
szokott lenni. Tekintélyét meg ne sértsd, mert idétlen hevességében
avvagy bősz haragjában aljas bosszúra is vetemedik.
Hivatalban rendes, uralgó, véleményét csalhatlannak hiszi s épen ezért
társait tanácsaival szünetlen elhalmozza, azokat is, kik felette
állanak. Mint biró megvesztegethetlen s az igazság kiszolgáltatásában
rendítlen. Mint alattvaló nyughatatlan, hasonló az elfojtott lánghoz,
mely rést keres a kitörésre. Ilyen természetü levén a teli vér epés,
igen természetes, hogy két epés együtt ritkán tud szorosra füzött tartós
barátságban élni. Ha egy ország (lásd spanyolországot) többnyire epés
véralkatú lakossággal bir, ott a háborgás, pártütés, csatározás, véres
bosszú napi renden van.
Az epés jó apa, gyermekeit szereti, de el nem kényezteti, bünteti, de
szivtelenül meg nem veti.
A nő önmagát jobban szereti mint férjét s gyermekeit. Nem szokott
dicsérni, de annál inkább szeret dicsértetni, ha szép, szépségét, ha
rút, szenvedélyeit használja hóditási fegyverül, mert neki hodítni,
győzni kell minden áron, minden úton. – Férjét nem félti, de igen
önszépségét és tekintélyét. Háza küszöbén túl álarczot ölt, szende,
gyöngéd, kegyes, – de családja körében mérges növény, melynek lehellete
a házi élet öröm virágait leperzseli.
És midőn az epésnek fején a leélt idők hamvai mutatkoznak, visszavonul
mint a vihar, mely kitombolta magát, – s minél zajgóbb, követelőbb volt
a világban, annál csendesebb és igénytelenebb a magányban.“
Egyébkint ezen véralkat tulajdonosai a legnyughatatlanabb életet élvén,
lelküknek különben meglevő derültsége mellett, gyakori és nagy adag
lelki gyötrelem, kin is szokott osztály részül jutni, – mivel önálló,
bátor, olykor kihivó, az emberi hibákat, gyengeségeket azonnal
fenyiteni, vagy az embereket fegyelmezni kivánó – magatartása mások
jogkörét, vagy legalább azok gyengeségének érzetét vagy hiuságukat és
erkölcsi fogyatkozásaikat érintve, törekvéseik czélját csorbitani,
akadályozni látszatik, – s igy önmaga ellenébe embertársait s főleg az
erkölcsi fogyatkozásban szenvedők összetartó tömegét ellenállásra, vagy
legalább parallyzálásra zuditja fel.
A =nyálkás= (flegmaticus) véralkat a legszerencsésebbek közé tartozik,
mert vére kevésbé meleg s lassú keringésű levén, reá a külvilág és az
emberek gyarlóságai és roszlelküségei nem igen érzékeny benyomást
tesznek. Rendszerint inkább szőke mint barna, szeme homályos, nem ritkán
savó szinű, bágyadt tekintetű, arcza kifejezés nélküli komoly, hallgatag
és szabályos. Magatartása egészben véve olyan – mint a lassú folyamé. Ő
senkit sem geniroz, de őt sem genirozza senki és semmi. Lassúsága
ismeretes, valamint udvariasságának hiánya is, taghordozása nehézkes,
lomha, kissé merev, és nyugalmas. Ő nem a társaság embere, mert ott
rendszerint szótlan, szenvedőleges magatartású szokott lenni, –
egyébkint pedig a társadalom szokásai, etiquettje terhére van s ő
mosolyogja magában az emberek hiúságát, aprólékos ügyes bajoskodásait.
Szivérzeményei fejletlenek, tompák, – ő maga csak az észhez szokott
szóllani, a szivhez soha; – öt érzéke is csak középszerűen van
kifejlődve, azért őt külsőleg és aránylag érzéketlennek tapasztaljuk. –
Nem egy könnyen hevül fel, mire jellemző példa egy németországi úrnak
történt utazási esete kocsisával, t. i. utközben rablók által
megtámadtatva először a kocsis kapott kemény ütlegeket, azután ura,
miközben a kocsis földön hevertében egy darabig csak nézte a nem épen
divina comoediát, egyszerre azonban csak neki fohászkodik a kocsis és
lesujt egypárt a rablók közül, mire a többiek elfutottak. Ekkor a kocsis
ura által kérdeztetve miért hogy kezdetben mindjárt nem riasztotta el a
rablókat? – ilyen választ adott: Joa i mus hold erst warm werden!
A nyálkás sokat tud türni, mindenesetre többet mint más véralkatú, de
azért fel ne boszantsd, mert bosszúja iszonyú, szivtelen, sőt
embertelen.
Hideg vére az egy helyben maradást kedveli, azért kényelem és nyugalom
szerető, – gond – és mindenesetre aggodalom nélkül óhajt élni. Önmagát s
különösen nyugalmát egész a szivtelen és igazolatlan önzésig szereti,
szükségből szorgalmatos is tud lenni. Ezen véralkatúak, hacsak szerét
tehetik, biztositott, állandó, hanem is valami zsiros hivatalba
törekszenek jutni, s nem annyira a papi mint a tanitói székbe avagy
számhivatalokba vágyódnak. – Ők nem ujitók s nekik az idő nem pénz. –
Eszélyesek mint a kigyó, a jó alkalmat kilesik s csak akkor
cselekszenek, ha a körülmények egészen kedvezők, mit tehát rendszerint
jó siker szokott követni; nekik semmi sem sietős, ők ugy gondolják hogy
majd megjön minden magától, – körülbelül ugy gondolkoznak mint a nilusi
tartományok fejedelmi tanácsa, mely a Nilusnak hajókázható folyammá
leendő a szabályozási kérelemre azt felelte, hogy ha isten a Nilust
hajókázható folyammá akarja vala tenni, már kezdetben úgy alkotta volna
azt.
A világ kicsinykedésével, hiúságával, haladása avvagy hátrálásával nem
törődik, ő önmagában visszavonulva akar élni s önmagával meg is
elégszik, azért benső barátja ritkán van.
A nyilvános közdolgokkal bibelődni nem hajlandó, de ha vállalkozik,
eljárása sikeres szokott lenni.
Elméje nem fogékony, de hű; tudománya leginkább citatiókból áll, mert a
betanultat nem egy könnyen felejti, mindig alapos akarván lenni
előadását rendesen Ádámon és Éván kezdi, és a végtelenbe nyujtja;
különben egy oldalú s megrögzött eszméi vannak. – A flegmaticusról elég
hibásan azt tartják némelyek, hogy talentuma a philosophiai eszmékre
fogékony; azonban ez téves nézet, mert ő elégli a külső okokat s
rendszerint nem szokott az eszmék mélyére hatolni. Hallgatagnak,
nyugodtnak, türelmesnek avvagy bölcsnek lenni: nem mindegy. A ki az
értelem meggyőződése fonalán elv- és jellemszilárdságra jutott s igy
önmagát szellemileg naggyá, lelkületét erőssé, edzetté tette, csak az
lehet bölcs, – ellenben kinél a véralkat flegmája az értelem, mély
meggyőződése nélkül adja a lélek nyugodtságát, a türelmet s. a t. az,
csak külsőleg olyan mint a bölcs, de értelme, jellemiránya homályos,
szivderűje tompa, szivnemessége kiképezetlen.
Ügyetlen, untató a társalgásban, noha ő szótlanul is jól érzi magát
baráti körében. Jó családfő s különösen kegyes apa; vallásában a
vakbuzgóságra hajlandó. Jó bogarász, fűvész és régész; hatástalan
szónok. Egész tudománya inkább elméleti s az úgynevezett
életphilosophiából vagy is az élet gyakorlati ügyességéből neki csak
kicsiny részecske jutott. Hivatalában rendes, a fegyelmet, gépiességet
és burocratismust jól tűri: felsőbbségének vakon engedelmes, de mint
főnök hiányosan tölti be tisztét. Inkább szeret kormányoztatni mint
kormányozni.
Birói hivatalra épen nem való, még csak békebiráskodásra sem, mivel igen
felületes s hajlandó mind a két félnek igazat adni, sőt ha neje által
ezért intetik, ennek is igazat ad.
Rónay az ifjut daczosnak, önfejűnek, a lányt csendesnek, visszavonultnak
s minden háziassága mellett rendetlennek mondja, úgy szintén azt
állitja, hogy mint férjezett nő szenvedélyes, kegyetlen s ritka
ügyességgel tanárkodik a rágalom iskolájában.
Megöregedvén a nyálkás véralkatú, gyermekiesen könnyelmű lesz.
A vérmes és méla kislelkűségre, kétségbeesésre bir hajlandósággal, mig
az epés és nyálkás, erős, szivos lelkületű.
A méla (melancholicus) és a nyálkás (flegmaticus) rendszerint több
hajlandósággal bir a fösvénységre mint a vérmes (sanguinicus) avvagy az
epés, (cholericus) mivel amazok inkább a külvilágra forditják
figyelmüket, mig az utóbbiak inkább ujitók, találékonyak s a szellem és
lélek belsejébe reflektálnak.
Véralkat vegyülék nem csak lehető, de sőt száz és ezerféle árnyalatban
olykor mind a négy véralkat vegyitve található; azonban kiválólag uralgó
rendszerint csak egy szokott lenni.
A lassú felfogásu (flegmaticus) emberek közt is nem ritkán successive
biztos és alapos felfogást tapasztalhatunk valamint ellenkezőleg könnyü
és gyors (nem ritkán kapkodó) felfogásuak sem mindenkor alapos és
genialis belátással birnak; azonban humoristikus elmeéllel (Vitz) csak a
gyors észjárással birók vannak felruházva.
A politicailag szabad elvű emberek közt sokkal több elmeélell (Vitz)
biró ember van mint a conservativ elvüek közt, mert azok a mint
észjárásaikban sajátságos könnyüséget, szabadságot birnak, ezen
sajátságaikat az élet minden viszonylataiba átvinni mintegy ösztönözve
érzik magukat. – Kérdés marad azonban, hogy valljon szintoly alaposak-e
mint a milyen élczesek?
A természetes tiszta észnek (telentum) ha az, az elmeéllel birók közül
való (ezeknél a testi öt érzék és az általános szellemi érzékiség:
Vitalsinn, sensorium commune, rendszerint igen jól kifejlődvék) a többi
közt azon előnye is van a hét köznapi ész felett, hogy szellemi
érzékével a helyeset az igazságot mielőtt annak alapokait jól magyarázni
tudná: megsejditi észreveszi. Ezek rendszerint sensitiv-alkatásuak,
bármilyen külsővel birjanak más különben.
A testnek és léleknek kifejlődött, avvagy csak mulatkozó tulajdonságai
az alaprajz szerint fejlődnek ki, mert képtelenség volna feltenni, hogy
attól el is térhetnének.
„Terem az ember mint a suba gallér.“ Ezen közmondást én úgy értelmezem,
hogy valamint a szegfűvirág gyenge zöldségéből nem fejlődhet egyébb
virág, mint épen szegfűvirág- és mag – bármily keverékü földet vagy
trágyát adjunk is termő talajának, – úgy a gyermeknek kifejlendő jellege
és jelleme véralkatától, vérkeverékétől függ, de csak jellege és
jellemémének alapjára nézve, úgy hogy ezekből bármely körülmények között
és bármily mesterkélt készakarattal sem lehet egészen kiforgatni. Igy
például egy sanguinicus szőke gyermekből soha sem lehet olyan teljesen
önálló, akarat erélylyel biró kemény „jellemet“ fejleszteni, mint egy
hasonló észbeli tehetségű s hasonló körülmények között növekedett barna
cholericus, vagy bármely szinű flegmaticus gyermekből. Azonkivül a
cholericusok mindig több hajlammal fognak birni az uralkodásra, –
mivelhogy a természet adományozta fensőbbségüket érzik, – mint például a
sanguinicus szőke. Továbbá például a vérmes ügyvéd vagy orvos minden
bajt csak úgy könnyü szerrel megorvosolhatónak véleményez, mig például a
cholericus orvos vagy ügyvéd ösztönszerűleg drasticus curát szeret
aplicálni; – s igy tovább.
A gyermek temperamentumának minősége tehát olyan alap, melyet az egészen
soha sem vetközhet le – bár mit mondjanak is ez ellen a puritán
philantropok s melyből ered kezdetleg azon berzerő és irányzat, melyet
ösztönszerűségnek, alaptehetségnek nevezünk, – később pedig a jelleg és
jellem.
Midőn Rónay J. „Jellemisme“ czímű munkájának századik lapján azt mondja,
hogy: „a magyar kérkedő elbizottságának kell tulajdonitani, hogy
vélemény harczaiban sokkal kitartóbb mint egyébbkint vérmes
természetétől várnók,“ – tán nem vette kellő figyelembe, miszerint a
magyar szerepelő státus férfiak és népvezérek, mint minden országban,
úgy itt is legtöbbnyire az epés vagy flegmaticus véralkatuak közül
válnak ki, – s hogy ezen véralkatnak megfelelő állhatatosság, erély és
kitartás a természete.
A vérmes és méla véralkat rendszerint nincs hivatva állandó, nyomatékos
és befolyásos szereplésre, azonban nincs szabály kivétel nélkül.
Az emberek legnagyobb részének igényei és birálatai embertársuk irányába
jogosulatlanok, igaztalanok. Igy nem ritkán jogosulatlan érzékenykedést
és igényeket látunk feltünni, midőn például a szülék gyermekeik
sajátságai (vagy épen maznaságai) következtében azt kivánják a tanitótól
hogy az, egészben és egyenkint is alkalmazkodjék gyermekeik
sajátságaihoz, meg nem gondolva, hogy ha a tanitó máskülönben humánus és
felvilágosodott ember, az, a gyermekeket csak általános szabályok, t. i,
az észszerűség és a társadalmilag jónak itélt egyöntetűség értelmében
képezheti, s igy a gyermekek sajátságait nem legyezheti, sőt inkább ezen
sajátságokból azokat kivetkőztetni van hivatva, mert elvégre is
megdönthetlen igazság az, hogy minél müveltebb az ember, annál kevésbé
nyilatkoznak benne kicsinykedő sajátszerűségek; épen igy át kell olvadni
az úgy nevezett temperamentumok élének az ember önállóságába, magát
szabaddá tett szellemébe, a társadalmi egyöntetűségbe (melyet a tanitó
mindig mint absolute legjobbat igyekszik alakítani) ha csak jogosulatlan
kiváltságokat nem akarunk magunknak vindicálni embertársaink rovására.
Való, hogy az ember saját véralkatának uralma alól csak az önképzés
útján elsajátított magas értelmi fejlettség nyomán szabadul fel, midőn
egyedül az értelem veszi át az uralmat, – de ha erre már a tanár által
is ideje korán figyelmeztetik, ezért az csak köszönetet érdemel.
Leszállani a gyermek értelméhez méltányolni annak sajátságait,
véralkatát: egészen más, – mint annak fogyatkozásait legyezni,
ferdeségeit nem egyengetni, az egységet, a harmóniát a gyermek
sajátságai miatt szem elől téveszteni.
Az igazvaló megismerésének, az önismeret és emberismeret megszerzésének
nyomán magas értelmi fejlettségre jutott egyének száma igen kicsiny, még
a müvelt osztálybeliek között is, ugyanazért jóformán általános
igazságot mond Rónay J. midőn állítja, hogy „a benyomások élénk
felfogása, a visszahatás erőssége és tartóssága, az embernek érzeményei
és indulatai, ösztönei és szenvedélyei, szóval lelkülete, jelleme, ha
nem is épen egyedül, de nagyobb részben a vérmérsékétől, a nedvek minő
és mennyiségétől, gyors vagy halk folyásától és ingerlékenységétől vegy-
és nedvalkatától függ;“ mert „nehéz természeti hajlamainkat leküzdeni,
és szabályozni, nehéz a vérmes könnyelműségét fékezni, a méla borúit
eloszlatni, az epés hevét mérsékelni s a nyálkást nyugalmából
felriasztani; de nem lehetlen.“
Azon lélektanárok logicáját, észjárását nem értem, a kik azt állítják,
hogy az embernek lelki állapotjában ellenmondások is vannak; – mert a
homály még nem ellenmondás, de a változó helyzet és körülmények szülte
változékony tünemények sem azok, – és a látszat nem mindig a való. De
hogyan is lehetne feltenni a teremtő bölcsességéről, hogy az, az ember
lelkébe harmoniátlanságot ültetett volna?!
* * *
Az igazság megismerése általános értelemben, vagy is az embernek
szellemi tisztán látása mint ragyogó nap teljes pompájában világítja meg
a tárgyakat, eszméket, életre ébreszti s jótékony melegével növeli
fogalmainkat a moralitás becséről; ennek segélyével tanuljuk átérteni a
harmoniát, mely az ember létezésében s a világ egyetemben egy iránt
nyilatkozik; a szellemi világosság sugárai, napmelege, szeretetet,
rokonszenvet lehelnek belénk.
Az életnek van heve, (ifjúság) termékeny ideje, (férfikor) árnyéka
(öregség) és csendje (aggság.)
Az embernek szabad akarata kezdetben (a gyermekkorban) csak a
természettől nyert bizonyos iránybani berzerő s csak később az okosság
és bölcsesség megérlelődésével válik az jogosult (autonom) önhatósággá.
Midőn az ép egészséges test, milyennel rendszerint az ifjuság szokott
birni, testben lélekben jól, megelégedve érezvén magát, akkor
egyszersmint azt is érzi hogy a természettel mely körülötte s reá
mosolyog, harmoniában van; ez oly, még ekkor csak sejtelem, melyet
később a tapasztalás, ismeretek, szellemi tisztán látás a felfogás és
bizonyosság képében tüntetnek fel, s ama sejtelem tudássá, megismeréssé
változik. És mivel nehéz meghatározni azt, hol végződik az ösztönszerű
sejtelem s hol kezdődik a megismerés vagy tudás, azért ne higyjük hogy
például a gyermeki szenvedések nyom nélkül enyésznek el; keresztül
szövődnek azok sokszor egész életén át s részben okai a
szeretetlenségnek, vagy épen gyülölségének az emberek irányába, mely
szenvedések nyoma egész életükön át is vörös fonálkint húzódik.
A férfikor, mely már annyira tájékozta magát, hogy magának elveket,
irányt, czélt alapitott meg, még ingadozik az ifjuság álmai, reményei és
az öregség álmatlansága és reménytelensége között, mind a mellett a
munkásság korszaka ez, melyben az ember erőteljének érzetében mind két
karjával emeli a végzet göngyeit, az Atlász golyót ónsulyával; egyik
szemével előre néz, hogy a botlást kikerülje, a másikkal visszapillant,
hogy ifjú korának rózsás útját látva, abból reményt és erőt merithessen;
görnyed a teher és reménytelenség súlya alatt, még is folyton munkás,
mert életereje arra ösztönzi. Az életerő, ha nincs mit tennie, önmagát
emészti fel: „Den alle Kraft dringt vorwärts in die Weite, um zu leben
und zu wirken, hier und dort.“
Mig az ifjú egy egész életet lát maga előtt feltárulni, mig a férfi
erejének érzetében bizik s mindketten harmoniában érzik magukat a
természettel, addig a beteg, avvagy öregsége által kimerült ember nem
érzi többé ezen saját énjének a mindenséghez életerővel vonzódó
harmóniáját, mert a szellemnek alaptétele, a testnek alkatrészei már
egymáshozi viszonyukban is lázulni kezdenek, s ha már az egymásba forrt
kisebb részek harmóniája tünedezni kezd, hogyan álljon az egyén vonzodó
egyéni életviszonyban az universumhoz?: az aggsága, vagy hosszas
betegsége miatt elgyengült s érzékeit vesztett ember vágyva vágyik a
természet ölébe vissza feküdni,[20] honnan öt nehány évtizeddel előbb a
világ lelke emberi életre ébreszté.
Midőn az ember egy ismeretlen országba jut s azt hosszú évek során
keresztül kasul járja: eleinte sok mindenféle újnak, megfoghatatlannak,
különösnek s. a. t. fog nekie feltünni, de mikor már egészen othonossá
vált benne s egészben véve felfogta annak phisiognomiáját, megismerte
külső és belső természetét s. a. t. alább hagy érdekeltségével s
lassan-lassan közönyös lesz minden iránt a mit már megismert, nem
hajhász többé az ismeretlen után, mert tudja, hogy körülbelül „nil novi
sub sole;“ – épen igy van az ember midőn férfikort ért, a tapasztalás
gyümölcse fejére hull s tudja már mit várhat az élettől s miben
csalatkozott, megérti, hogy az élet olyan értelemben miként azt az ifjú
reménylette: nem fizeti ki magát, beáll tehát előbb a munkásság, később
a közönyösség, s a férfi kész öreg emberré lesz.
„Szomorú, örömtelen ifjúság – mondja Rónay – ritkán szokott jót szülni;
minden kornak vannak jellemző sajátságai, melyek el nem maradnak, ugrás
a természetben nincs, végig kell futni a pályát mindenkinek. A magyar
közmondáskint legalább is egyszer életében mindenki eljárja a bolondját,
és ha már ennek meg kell lenni, jobb ha a maga idejében történik.“
Majd minden ember fél a meghalástól, s ez természetes iszonyú a lét után
a nem lét gondolatja, – némelyeknél kétszeresen iszonyú, mert szivük,
lelkük, egész erejével ragaszkodnak szeretteikhez, forrón érző szivüknek
rendkivül fájó érzést okoz, hogy azoktól örökre el kell válni.
De vannak emberek, kik a végzeten megnyugszanak: ezek vagy az értelem
fejlettségének oly magas fokán állanak s szellemüket annyira szabaddá
tették, hogy mindent, magát az élet megszünését is a bölcs nyugalmával
tekintik, – vagy érzéseik a sok szenvedés nyomása alatt elfásulván (majd
ilyen forma helyzetben vannak az elaggottak is) vágyva kívánkoznak
egészen beleolvadni a természet csendes, nagy oceánjába.
A ki elméjében az egyén szellemi részét tekinti embernek, mely ideig
óráig egyéni életet él, – az magát holta után nem holt testnek (cadaver)
képzeli, hanem olyan szellemnek, mely ha földi életének emlékezetével
nem birna is, s ha többé elkülönzött szellemi egyéniséget nem képezhetne
is, élni fog az őserőben.
Az úgy nevezett lavaterizmus tudománya, simbolicus ismérvei, nem egyebek
a sötétben való tapogatódzásoknál. Találósága majd olyan esetleges, mint
midőn az egyik ember azt mondja hogy lesz eső, mert a jelek oda
mutatnak, a másik ellenben azt állítja, hogy nem lesz, mert az ő
észleletei ezt mutatják.
Van ugyan az ember arczában, szemeiben, járásában, arczjátékában,
magatartásában, s a t. sok jellemző, de ezen ismérvek csak kevéssé
körvonalozott s csak inkább általános következtetésekre engednünk
sejtenünk.