bukkannak számításaik ellenére áthághatlan akadályokra s őket is
megszállja egy egy pillanatra a tehetetlenség érzete s talán némi
félelem rezgése, de a nagy lélek bilincseiben s tehetlenségében is nagy,
mert tud tűrni resignatióval s ebben némi megnyugvást talál. A kis lelkű
elveszti fejét a veszélyben s annyira kétségbe esik, hogy gondolkozása,
külső érzékei egyiránt megtagadják tőle szolgálatukat, a növekvő veszély
ellenében ő fokozatosan törpül s midőn lelkének legtöbb erőt kellene
kifejteni, akkor legparányibb.
Mentül világosabban látó észtehetséget s lelki műveltséget szerzett
magának az ember, – szellemi érzékisége (Vitalsinn) annál finomodottabb,
– miszerint előre megsejti a még tisztán nem látható következéseket is,
– ez is hasonló a hajó mágnes-tüjéhez, mely nem látja még a partot, de
oda vezet.
A kinek értelmében az igaz való megismerése s ennek nyomán az önismeret
és emberismeret meghonosult, az, az élet helyes útjait tisztán látja; a
ki pedig ezen tisztán látással bir, az, ha csak önmagának is ellensége
lenni nem akar immoralis avvagy jellemtelen nem lehet, s ha ezt mind
ekképen az értelemnek mély meggyőződésével átlátta és átértette: akkor
már lelkének s gondolkozásának röpte szabad, s így minden adott
alkalommal fog tudni méltányolni, s a ki ekképen méltányolni tud, az a
hummanitás, a jóakarat és igazság mérlegének kétoldalú serpenyőit biztos
kezekkel tartja egyensúlyban. Az emberi lélek és értelem ezen
felkészültségéhez ha még a szívérzésnek s lélek emelkedettségnek azon
finomságát is megszerezhettük, melyet rendszerint csak a végzett vak
esete szokott alapjában véve megadni, s az emberi lélek nagyra törekvése
ezen adott alapon kifejteni, de a melyet szoktatás (habitualitás) által
is fellehet némileg ölteni (mert a szokás második természetté válhat)
akkor az „ember“nek tökélyeit már birjuk.
Hasonlítva tehát a fentebbiekben kifejtett eszme- és lelkiharmonia, vagy
is az ember lelkületének s az igaz- valónak, röviden igazságnak-
természetes, tehát logicai összefüggését, kerekdedségét, totalitását
azon iskolai felfogáshoz mért szaggatottság és hosszadalmasság
kicsinykedéséhez, melyet a legtöbb philosophiai s antropologiai munkában
oly részletezett ágakra osztva s oly igen szétszedve s a mi fő, mint az
ember lelkületében s annak észjárásában mindannyifelé elkülönözve s
ágaikban egyenkint és önállólag feltalálhatónak s létezhetőnek
feltüntetett alakban és miségben találunk: ezeket s ezen alakban a
harmonikus észjárás terhéül tekintem.
A haladás valamint egyes embernél, úgy a népeknél is lényegben és
alakban, (nem egyedül a külső tényekben s formákban, hanem) az eszmék
tisztulásában, kifejlésében is nyilatkozik. A megtisztult eszmék míg a
multnak eredményei, ugyan akkor egyszersmint a jövőnek csírái is.[18]
Az emberi lélek és észjárás harmoniája, kerekdedsége, totalitása a
szellem egészségére mutat; de vannak az ember lelkületében s
észjárásában kórtünetek is; megkell ezekkel is némileg ismerkednünk,
hogy lássuk az ember véralkatának lelkileg is mozgató rugóit, a testi
vér szellemi trichinjeit, a szenvedélyek szemhályogát, az indulatok
siketségét, a czikázó érzelmek időszerű és idétlen szülötteit, a
képzelődés rajongó örjöngését, mely a fictió légkörében szárnyal s mint
az éjjeli bogár röpülése közben rendszerint a nem látott tárgyakba, t.
i. a valóságba ütközik és szárnyaszegetten aláhull; mig más bogarak
ismét az égőtűz világosságába vakmerően és tudatlansággal rohannak s ott
tudatlanságuk és vakmerőségük áldozataivá lesznek.
Ismerjük meg tüzetesen hol s mit lehet az emberben gyarlóságának
felróni, mit ismét a vétkes mulasztásnak beszámítani s mit végre a
végzet avvagy véletlen esélyek játékául tekinteni.
Nagy, de kevés ember által méltányolt igazságot mond Madách, midőn igy
szól: „Az ember nincs egyénileg lekötve de az egész (emberi) nem hordja
lánczait.“ És még is vajmi ritkán veszik tekintetbe a törvényhozók, hogy
az emberiség épen úgy, mint az egyesek, a legtöbb esetben nem képesek
magukat, a legjobb akarat mellett sem teljesen emancipálni a körülmények
localis behatásától s nem áll tehetségükben a legkifejlettebb
értelmeknek sem, hogy magukat a végzet széttéphetlen polyp karjaiból,
vaslánczaiból egészen kiszakithassák. A test s az emberi gyarlóság, a
szellem korlátja és a végzetszerűség tárgya és alanya.[19]
Nem lehetetlen, hogy évezredek elforgásával, – ha t. i. addig létezni
végzete e földön az emberiségnek, – a mikor már a földi természet
egyenkint s összes erői, tényezői ismerve, felfedezve leendenek, az
ember mostani tökélyeinek általunk ez idő szerint nem is sejtett
magaslatára, vagy is szellemi életének második stadiumába fog
felemelkedni, hogy ekképen az összes emberiség szelleme, mely az
egyesekben szétforgácsolva egyéni életet él, tökélyeiben a világ egyetem
lelkéhez közeledvén, – a sejtelmek homályából a valódi tudás birodalmába
eljutand.
Az ember élete igen rövid arra nézve, hogy az egyes ember tökélyeit
egészen kifejthesse; – és talán ebben rejlik a végzet munkássága,
hatálya. – Midőn az ifju pezseg, ront-bont, kutat inkább mint alkot;
midőn a férfikor cselekszik, alkot sőt nem ritkán erején is fölül mer,
vállalkozik; midőn az öreg helyéből is alig mozdul, de tapasztaltságával
vagy épen megszerzett széles körü tudásával ügyesen intéz, kormányoz,
uralg a természeten, – e változó stádiumok és változó képesség szülte
eredmények képei lehetetlen, hogy fel ne költsék a lélektanilag s
gyakorlatilag szemlélő ember elméjében azon eszmét, miszerint ha az
ember egyénileg is örök életű volna, azon isteni szikrának, mely benne
rejlik, a világ egyetem lelkéveli közvetlen összefüggését teljes
világosságban átláthatná, átismerhetné.
Mi emberek azt tartjuk, hogy az ember a teremtés remeke, localizált
észjárásunk legalább igy fogja fel „én“-ünk egyéni megjelenését
szervezetét e földön. Igyekezzünk tehát legalább e kicsiny, nagyon is
localizált emberi körben az önismeret és emberismeretre lehetőleg
behatóan szert tenni.
A természetnek szünetnélküli productiv, vagy helyesebben szünetnélkül
átalakitó erőfejtése, éltető működése a természet vizsgálók
ismeretkörébe már meglehetősen belevonvák, – de ha még az állati
delejesség, magneticus rapport, s ezek hatásának, működési törvényeinek
felismerése nyomán, azon a világ lelkével tán közvetlen érintkező
rapportot is felfödözhetnők, mely az állati delejesség és magneticus
rapportnak, szellemi érzékiségünkön (Vitalsinn) kezdődve, s a delejesség
és magneticus rapporton átalakulva, a világ lelkének megismerésére
elvezet: akkor emberi tökélyeink netovábbját el- és megérettnek
tarthatandjuk.
Most azonban vizsgáljuk az embert, miként azt a természet alkotá; –
igaz, hogy e részben le kellene szállanunk a természettannak s az orvosi
tudományoknak legkisebb részletességeig, ha az ember alkatrészeit
összetételét is bemutatva akarnók látni e helyen, – mivel azonban e
munka foglalatjában csak az ember empiriájának, tragoediajának,
észjárásának s szellemének némely, az önismeret és emberismeretre
vonatkozó tükördarabjait kivántam bemutatni ugy miként én azt felfogtam,
csak e szükkörben és a gyakorlati téren kell maradni.
A teremtés ereje, a végzet akarata különféle alaptehetséggel és
véralkattal ruházta fel az embert, s ezen, hogy ugy mondjam – esélyek
határoznak nagy részben életünk boldogsága avagy boldogtalansága felett,
– s részben és alapjában ezek vetik meg ágyát az ember jövőjének,
észjárásának, képességének s. a. t.
Rendszerint négy véralkatot különböztetnek meg a gyakorlati lélektan
tudósai; Vérmest (sangvinicus.) Epést (Cholericus) méla véralkatot,
(melaacholicus) és nyálkást, (flegmaticus.)
A =vérmes= (sangvinicus) külsője többnyire szőke, de epés vegyülettel
itt ott barna is találkozik, – szemei s átaljában külérzékei elevenek,
melyeken a kültárgyak és események gyorsan átvillannak, vérkeringése
gyors idegei igen érzékenyek, mindent gyorsan felfognak, de csak
felületesen, arcza többnyire kellemes, nyájas, piros, pozsgás, gondtalan
kifejezésű, mozgása, járása, társalgása, táncza, ügyes és könnyü,
azonban cselekedetei, tevékeny munkássága többnyire elhamarkodottak s
gyakran tökéletlenek s ügyetlenek; nem egy könnyen jön zavarba s
divatosan, tisztán öltözik, beszédje hadaró, vére nyughatatlan,
magatartása egészben véve igen változékony, ő mindenkor és mindenben a
körülmények embere, állhatatlan, azért elve az elvtelenség; becsületes
szándéka és érző szive van, de jelleme – nincs miből alakuljon. – Epéje
alig van, azért csak heves vére szokott egy egy pillanatra felfortyanni,
tehát gyülölni nem is tud, annál kevésbé boszút állani. A vérmes mindig
jó reménységben él, könnyen igér, de annál ritkábban tartja meg szavát,
– mindenkinek készséges jóakarója s udvarias, tetteit jószándék vezérli,
de meg nem szünő könnyelmüsége miatt legtöbb emberét a sárba vezeti,
saját családját sem kimélve. – Jó, vidám és kellemes társalgó, ennek
mindenki barátja, ő nem bánt senkit s ha mégis megbántott volna valakit,
neki könnyen megbocsátanak. Javulását ezerszer is igéri jó hiszemmel, de
soha sem javul. Szünet nélkül nyüzsög, foglalkozik, de többnyire csak
kicsiségekkel. Rendszeres, mélyenható, vagy épen komoly tanulmányoknak
nem embere. – A vérmes a jelennek él, a jövőre nem igen gondol. Némelyek
rosz lelküséggel, romlott szivvel is vádolják a vérmes véralkatúakat, de
rosz lelküség csak rosz szándékból eredhet s ahhoz az elme munkáló
akarata is szokott járulni, ámde a vérmes – bár gyakran követ el
aljasságot sőt olykor vétket is – mindezt nem rosz akaratból s meg
fontolva, sőt inkább a leggondtalanabb könynyelműségből, vére által üzve
hajtva cselekszi, – nála az ész nem bir uralomra vergődni, ő
véralkatának rabságában szenved,
Midőn az e fajta könnyelmü emberek a sors kemény csapásai által
sujtatnak, – kétségbe esetten szoktak feljajdulni s kislelküséget,
gyávaságot, tehetetlenséget tanusitanak, de csakhamar kibékülnek, –
sujtott rosz helyzetükben gyakran gondolnak az öngyilkosságra, de azt
végrehajtani nincs elegendő önállóságuk, bátorságuk.
Elméje a tárgyak, dolgok és események felületét külszinét könnyen és
gyorsan felfogja, de ugyan olyan könnyen is felejti. Tudománya sok
oldalú lehet, mert ő mindenhez kapkod és semmit sem visz tökéletességre,
de rendszeres studiuma, kitartása nincs. – Ha orvos, igen csacska s az
időt eltársalogja, betege körül nem lelkiismeretes, de szeretve látott
vendég, mert ő mindvégig jó reménységben van s biztatja betegét, neki
minden csak „bagatella,“ – ha betege meghalt, oda se néz neki, – „ki
tehet róla“. – Ha ügyvéd, hevesen allegál, de a barátságos egyezségre
mindenkor kész, mert hoszszasan harczolni nem szeret, – elménczsége
gyakran pótolja a mély combinatio hiányát, – nem igen önző, s ha az,
azért teszi, hogy máskor adakozó bőkezü lehessen, „Hivatalban, bár
milyen ingatag is lelkülete, rendes; de csak addig mig függ; azonban a
hivatal korlátait csak szükségtől kénytetve türi.“ Ha mezei gazda vagy
kereskedő – jaj annak a gazdaságnak vagy üzletnek, – csak rendszeres
szerencse tarthatja fel azokat, s ebbeli sejtelmükben a vérmes egyének
igen szeretik úgy választani foglalkozásaikat, hogy pénzeikhez,
jövedelmeikhez ne egy könnyen férközhessenek, hanem olyan félig meddig
sequestrált állapotban legyen vagyonuk. Nagy pénzösszegeket
természetesen soha sem tanácsos kezére birni, személyére nézve azonban
korlátokat nem tür. A politikában minden szélsőségre rávehető s a habbal
uszik.
A vérmes, különben ha szorongatva nincs; őszinte, de ha szorongatott
állapotban van, rovásra hazudik. Bár jó cimbora s a részegségig iszik
barátai kedvéért, még is barátai őt gyakran csak jó bolondnak s
élcztáblának tartják, a mellett az ilyen embernek kevés benső barátja
van, mert ő kevés ember bizalmát birja – ugyan kinek is lehetne a
könnyelmü emberben bizodalma.
R. J. azt mondja ezen véralkat emberéről hogy „jó tanitó, előadása
kellemes, világos. A körülményeket és tanítványai tehetségeit soha sem
feledi; nyájas, leereszkedése, példái és hasonlatosságai, melyekben igen
szerencsés, a legszigorúbb tanulmányokat népszerűkké teszik. A világ
itélete felületes, mert többnyire a külszinen alapszik; igaztalan, mert
egyről sokra, többről az egészre következtet: boldognak mondja a dús
gazdagot, szerencsésnek a fényes palotában kéjelgőt, bátornak a kérkedő
szájhőst, jónak a szelid arczu nyájas ajkú embert. Ha gazdag, fényüző,
pazarló; ha szegény, munkás. Jó alattvaló, de annál roszabb parancsnok;
elv és czél, hatás és önállás nélkül, majd szerfelett leereszkedő, majd
gőgösen pöffeszkedő. Mint szolga hű, mint úr barátja és ostora
szolgáinak, miként szeszélye hozza.
Az ifjú ha vérmes, könnyelmű, a lány kaczér, csapodár, a nő házias, a
férj udvarias; mind kettőnek hűsége ingatag, botlásaikat hamar feledik,
leplezetlen gyöngéiket tűrik, nem féltékenyek. És midőn fürteik őszbe
borulnak, ama ritka aggastyánokat öleljük bennük, kik a házi békét nem
zavarják, kik örömmel látják a serdülő kornak arczán az életet
piroslani, kik nyugodtan tűrik a hanyatló élet terheit s mosolyogva
intenek végbúcsút unokáiknak.“
A vérmes vér alkat ellentéte a =méla= (melancholicus) ha ezen véralkat
tisztán, keveretlen fordul elő, tulajdonosa azon phantásia-gazdag,
csendes, mérsékelt emberek közé tartozik, kik a megtébolyodásra legtöbb
hajlandósággal birnak. Ha fekete vére némi epés (cholericus) véralkattal
vegyült, akkor higgadt, eszélyesen óvatos, igazság szerető, szerény de
kissé alattomos és bizalmatlan embert találunk fel benne. Egyébkint
külsője ritkán más, mint barna egész a feketeségig, mely szint annak
lassú, folyásában akadozó, fekete vére kölcsönöz. Termete szabályszerű,
arcz- és átaljában koponya csontjai többnyire kiállók, hegyesek
(marquirozottak) szárazak, szemei csendes pillantásuak, s csak félig
nyitvák, tekintete bús komor, arczán a mélyen gondolkozó lélek és elme
fontolgató kinyomata ül. Szeret egyedül lenni s gondolataiban mindig
saját énjével foglalkozni. Külső magatartása csendes, járása,
taghordozása lassú, mondhatni kissé lomha. Egész élete örömtelen, de
olykor, ha kedve szerinti jó ismerősök közé jut, vigkedélyű, élczes is
tud lenni. Életelveiben határozott, nem ritkán szigorú életelveket
követ, de önmaga és mások iránti bizalmatlansága és túlzó követelése
nyomán nem igen méltányos és kevéssé emberszerető. Mig valamiben
megállapodásra jut, addig sokat gondolkozik, tépelődik, mondhatni
kínlódik; megállapítván feltételeit, s elveit, ezektől senki kedvéért
sem tágít. Mindenben nehézséget lát és sokszor kiállhatatlan.
Legkiállhatatlanabbak legscrupulosusabbak azonban azok, kiknek véralkata
a melancholico-phlegmaticus vegyületből áll. Ezen véralkat emberei
között találjuk fel a legvastagabb, legsötétebb elfogultságot. A méla
szive nem igen érzékeny s önálló nemes tettek műhelyévé ritkán válik,
sőt ellenkezőleg, túlzó követelése, igényei miatt gyakran csalódván,
mogorva visszavonultságában jég hideg, kőkemény szive az ember
gyülölésre leszen hajlandó.
A véres és méla véralkatú ember nem igen bizik önmagában, azért mástól
rendszerint illetéktelenül sokat vár, ugyanazért az ilyen embereket
legkönnyebb eszközül felhasználni.
A méla (melancholicus) véralkatról Rónay igy ir: „Érzelmi és szellemi
tehetségeit munkára csak erős ingerek serkenthetik. Elméje nem fogékony,
csak ismétlés vagy rendkivüli élénk benyomás hat reá; de hű, s évek
hosszú során sem feledi az egykori benyomásokat, kivált ha azok
önszeretetével kapcsolatosak; innét ered bosszuállása. (Szerintem a
melancholicus bármily szivtelen legyen, bosszuálló nem szokott, nem tud
lenni.) Képzelete élénk s közönségesen zsarnoki önkényt gyakorol az
értelem felett; ez oka, hogy agyrémeit valóknak hiszi. Értelme habozó,
itélete lassú, esze mély; ismereteit, itéleteit s következtetéseit
ovatosan rendezgeti; ismeretei korlátoltak, ő maga fontolva haladó.
Tudománya rendszeresebb, alaposabb mint a vérmesé; nem találékony ugyan,
csak tört utakon szeret járni, de a figyelmeztetést fontolóra veszi, a
más által kitaláltakat tökélyre viszi.
Az élet küzdelmeiben ritkán lép fel, (mert önálló szereplésre nem érzi
magát eléggé határozottnak,) de a hol fellép, ott annál szilárdabb és
alaposabb működése. (Egyébkint türelmesen fürkésző száraz tudománya nem
melegíti fel a szivet, nem hat vonzólag környezőire, mert az nem hordja
szárnyain a viruló élet himporát s igy ezen véralkat emberi például mint
tanárok igen kétes sikerü szolgálatot tesznek.
A méla nem vesz fel kölcsönt, de nem is ad, s ez bizalmatlanságának
természetes következménye. A divat, komoly szemében kábaság, melynek
ingatag-szabályait szerinte, szeszély, kaczérság vagy alacsony pénzszomj
szüli, mindig a józan ész rovására.
Társalgása kellemetlen (untató és semmit mondó) mig a vérmes sima
udvariassággal körüllengi a kört, addig a méla kizárólag kedveltjének
hódol, de soha sem bókol (és nagyon ritkán élccel, mert a méla és a
nyálkás, phlegmaticus, lassú észjárással bir, a méla azon fölül az
eszmékbeni gyors megállapodás hiányában is szenvedvén, alig képes az
élczelésre) mogorva különczködése, udvariatlansága és önzése mindenkit
visszatart tőle: a világ becsüli sőt szereti szilárd jellemét, mely
akarva ritkán sülyed a vétek vagy kihágás hínárjába, de gúnyolja önzését
és kaczagja önfejüségét.
Vallásban ábrándozó s mély okoskodásai daczára néha a legsetétebb
előitéletek rabja.
Mint iró mély, alapos, irálya feszes, szabatossága erőltetett.
Következetessége és hideg okoskodása miatt néha untató, a nyilvánosság
mezején mint iró ritkán lép fel; mert nem bizik tehetségeiben és rettegi
a birálatot, kevésbé kedvező birálat képes őt örökre elnémitani.
A mélának az élet göröngyös utain ritkán virit a boldogság, – legkevésbé
pedig a tanitói pályán. Az ifju tüz fellobbanása sérti, a vidor kedv
kitörése terhére van, s a legcsekélyebb kihágásnál haragra gyúl. A bünt
és erkölcsöt túlbecsüli azért ha büntet, kegyetlen, ha jutalmaz,
oktalan; itt a gyermeket szerfeletti dicséreteivel elbizottá teszi,
amott megszégyenités által, mi szerinte a legjobb orvosló szer, a
becsület érzeményeit fojtja el szivében. Tanitványai rettegik, nem
szeretik. Ilyen a méla, a tanitói pályán fellép hatás nélkül, küzd siker
nélkül; a tudományok magvait sürögve hintegeti, de gyümölcseit meg nem
érleli.
Ha gazdag: fösvény; mert senki iránt nincs bizalommal, a mindenható pénz
leghivebb barátja az életben, ez mindene. Ha szegény: munkátlan,
csüggeteg s igy nyomorai sulyát mind inkább nagyitja, hamar kétségbe
esik. Mint úr zsarnok, mint szolga álnok; amaz bérét csonkitja
szolgájának, ez javait urának.
A méla ha parancsnok, féltékenyen őrködik jogai felett; czélja anyagi
jólét, melynek a szellemit, sőt még a fényt és dicsőséget is alárendeli.
Az élet első felvirultában, kivált a nőnemnél e nedvalkat ritkán
túlnyomó, – s hahogy mutatkoznék is, testi bajok, vagy kora érettség
következménye, ennek sorsa kora enyészet szokott lenni.
A férj udvariatlan, féltékeny, – s minél gyöngédtelenebb s erénye minél
ingatagabb, annál több figyelmet s benső szerelmet követel.
A nő rendtartó, hü, és mégis féltékeny; férjén, gyermekein szenvedéllyel
csügg, érzékeny szivét, kicsiny hitüségét szünet nélküli aggály és
balsejtelmek gyötrik; ábrándjai, előitéletei; babonái ellen sikeretlen
harczolsz, szavaid a pusztában elhangzanak.
A méla az élet alkonyán csüggeteg, mogorva: az élet terhére van s ő
terhe a körüle viritó életnek.
Az =epést= (cholericus) forrongó meleg vére gyors és erélyes
tevékenységre serkenti. Testalkata többnyire csontos, erős; izmai
feszültek, küzdésre teremtvék; arcza marquirozott, kiálló csontokkal s
több kevesebb barnaság jellegzi; járása, taghordozása feszes és heves,
azonban nem csak mások; de önmaga iránt is illedelmes; s ez hevét
némileg mérsékli, – szemei tüzesek s átható tekintetüek, olykor a
kellemetlen érzésig, mert ezen vasvilla hegyességű a veséket is
átpillantani akaró tekintet, környező és illető embertársát zavarba is
ejti olykor, s azoknál olyan – a magneticus rapport avagy magiai hatás
által villanyszerűleg átfutó – kellemetlen érzést kelt, hogy ez
ösztönszerűleg kerüli amannak társaságát és tekintetét, mert érzi
amannak fölényét és sejti annak uralmi vágyát, – amellett pedig annak
fürkésző éles látása elől netalán létező gyengéit elrejtve kivánja
tartani. – Többnyire domború, széles mell, bátor vagy épen daczos
magatartás, finom hallás és látás jellegzi; egyébkint benne nem csak őt
érzéke s idegei, de állati, és az ember szellemi ösztöne is jól ki van
fejlődve.
Ezen alaptehetségek birtokában lévén, különös hivatással és képességgel
bir a dolgok lényegét, sulypontját rögtön észrevenni s azokat conbinálva
rögtön fel is használni. Ezen alaptehetségek birtokában lévén: észjárása
eleven, gyors; ő maga erélyes tevékeny, de tevékenységében nem igen
kitartó, mert ő – érezvén tehetségeinek fensőbbségét, – inkább mint
parancsnok mással kivánja a kivitel részleteit eszközöltetni; – az
eszmét és a kivitel útját, módozatait már előbb ő maga megállapitván.
Testi tökélyt és lelki erőt, erélyt érezvén magában, saját felfogását,
véleményét tartja a legjobbnak, s ellenmondást nem igen tűr. – Olykor
hanyag (s többnyire kényelem szerető, vagy egészen a confort embere) de
ha a szükség vagy a körülmények szoritják, űzik: rendkivül munkás is tud
lenni. Előtte nincs lehetetlenség és tekintély, mert ő tud önálló,
munkás és okos lenni. Az epés némi tekintetben olyan mint az oroszlán, –
egymaga is merészel megindulni avvagy csatázni a legjáratlanabb sivatag
vadonban, út- és nyom nélkül: mert ő testileg és lelkileg erős,
ennélfogva önálló s mint ilyen alkalmilag engesztelhetlen, fékezhetlen,
rettentő zsarnok, avvagy nagylelkü és háladatos is tud lenni. – Az ész
uralma nála leginkább csak addig tart, mig vére fel nem pezsdül – mi
nála könnyen megtörténik – azontul indulat és szenvedély vakon és
tartózkodás nélkül magával ragadják; azonban ha a műveltség, férfikor,
érettség és tudományosság stádiumába léphet, s ha tehát nála a korlátlan
tűz nemes hévre, a vad erőbajnoki szilárdságra, a zsarnoki erély nagy
lelküségre tisztul és emelkedik: akkor az, egyikévé szokott válni a
renditlenül igazságos, szellemi tisztán látással biró, széles és mély
combinátiójú tökéletes embereknek.