fogyatkozás, mélység és magosság közepette – oly nehéz – s ha tudni
akarjuk hogy tetteinket egyenkint s általjában miként intézzük:
szükséges azt is tudnunk, hogy erre nézve sem a törvények, sem a
szokások, sem az erkölcs, s ennek netalán szintén szokásból vett
szabályai, nem szolgáltatnak oly biztos eligazódást, mint a minőt a
felvilágosodott értelem (s ennek kifolyása a jóakarat) nyujt; –
felvilágosodott értelem pedig csak az „elfogultság“ s „formulák“
leküzdése után keletkezik, holott ezeket csak a szellem szabaddá tétele
után vetkőzhetjük le.
A felvilágosodott embereknek is egymástól ezerfélekép eltérő, kicsinyes
sajátságaira, sokszor jogosulatlan érzékenykedéseire nem szabad nagy
súlyt fektetnünk, mert az igazság és valóhüség, a jellem, az emberiség
közös érdeke és czélja mindig és változhatlan örökigazságokul ragyogván,
ha ezeket meg nem sértjük, nyugodtak lehetünk, bármiként látszassanak is
azok genirozva lenni határozott magunk-tartása által.
A tudás, a magas fokú értelem, az önismeret és emberismeret, a lelki erő
és a morál minden ágazata, a szellem szabadságát alapjául követeli.
A magasabb fokú értelmi fejlettség kifolyása a müveltség és finomság s
ezek legkiválóbb ismerve az eszély és mérsékeltség. Egyébkint pedig a
valódi lelki (tehát nem csak külmázos) müveltség sem egyébb, mint a
szellemi tisztán látás nyomán keletkezett „méltánylás“ és az értelem
magas fokára jutott lélekemelkedettség összemunkáló nyilatkozata.
Testi vagy lelki nagy fájdalmak, – nagy szükség, – kellemetlenségek, –
nagy berzerőt keltenek az emberben a moralitás elleni vétségekre; mig
ellenben a jó testi erő, önbizalom, egészség, jólét, vagyon, kényelem,
nem csak hogy oly kisértéseket nem idéznek elő, de sőt naponta az illem
szokásaival társalogván, már puszta szokásból is, – olykor például a
hiúság gyengeségéből, – negativ erényeik megőrzését tartják szem előtt:
ugyanazért jogosulatlan cselekmény, midőn például a vagyonos ember a
vagyontalant, a müvelt, tanult s ez által ügyességre szert tett ember a
tanulatlan, müveletlen, tehát olyan ügyességre szert nem tehetett – s
nem is tett – embert, annak tetteiben, saját „én“jéhez méri, s tőle épen
olyan eljárást, felfogást, kifogástalan, correct cselekedeteket követel,
mint a milyenre ő magát saját helyzetében képesítve érzi. – Ezen
igaztalanság mértékét közéletünkben leggyakrabban használják az emberek
például a cselédek irányábani igényeik s követelményeiknél. – Hányszor
méltatlankodunk igy gyermekeink irányában is, ki tudná megmondani?! E
tárgy megérdemli, hogy felette gondolkozzunk.
A mint okszerüleg nem kivánhatjuk, hogy a kóczból font kötél oly erős
legyen, mint a jól készített szálkenderből való, – ép ugy csak saját
vakságunkra mutat, midőn gyermekektől, a szolgaszemélyektől, a tudatlan
s tanulatlantól cselekedeteikben oly tökélyt, nem ritkán még nagyobbat
várunk, s igénylünk, mint a milyennel magunk gondolunk birni. –
A ki lelkületét, szellemét, gondolkozását, egészen szabaddá nem tette,
az nem lehet erényes, mert a hol nem szabad elhatározásból, hanem talán
szükségből vagy szokásból erényes az ember ott nem lehet valódi erényt
képzelni. – Eléggé kiviláglik ebből, hogy a fatalisták, kik az egyén
szellemének szabadságáról mitsem akarnak tudni, leginkább mélyebb
gondolkozás hiányában, commoditásból lesznek fatalistákká. Lustaság,
vagy gyávaság oka annak, hogy az emberek nagy része egész életén át
lelki önállóság nélkül, vagy is kiskorú marad s a miért aztán másoknak,
kik magukat azok fölibe tútor gyanánt feltolják, oly könnyüvé lesz őket
orruknál fogva vezetni. – Azt meg kell vallani, hogy az ilyen
kiskorúságban való maradás igen kényelmes, mert ha helyettem a könyvtár
bir ismeret gyüjteménnyel, – ha lelkiismeretem tisztaságának eszközlését
a ház lelkészére bizom, ha az életrendet orvosom szabja meg, s. a. t.
akkor önmagamnak nem szükséges fáradnom, mindezt mások teszik helyettem
fizetésért.
A szellem tisztultságának, szabadságának, sok részletes ismérve van,
azonban legyen elég itt csak nehányat általánosságban megemlitenem:
ilyen átalános ismérve annak az is hogy birlalója szellemi lobogóit
mindig a tökélyesedés közös czélja felé fesziti, – mig az elfogult s
tehát magát szabaddá nem tett ember ismérve viszont az, hogy mindig s
közvetlen legfeljebb csak saját énjének földi üdvössége s kéje
megszerzésében fáradozik. A szellem tisztultságának, szabadságának,
tehát a világos felfogású embernek egyik átalános ismérve az is, hogy
vallás dolgában mindig tolerans, mert átlátja, hogy például azon ezer
féle vallás mellett, mely a földön cultiváltatik, ezer különféle
megkeményedett vélemény szólván, – bármely vallás (melyet más néven
„hit“-nek nevezünk) követőit hitükben megingatni még ma nem tartja sem
ésszerűnek sem szükségesnek.
Eltekinteni, elvonatkozni valakinek viszonyaitól s benne, csupán az
emberi méltóság fejlettségét, ezen méltóságra annak jogosultságát venni
tekintetbe: ehez több lelki erő, szellemi nagy korúság kivántatik mint a
mennyivel a közönséges, elfogult ember bir, – ilyen emancipalt szellem
korunkban nem mindennapi jelenség. Ime ez is egyik ismérve a tisztult,
magát szabaddá tett emberi szellemnek.
A mely embernek gondolkozása semmiféle rögeszméhez rossz
szenvedélyhez[11] kötve nincs, csak annak szelleme szabad, csak az tud
valóban igazságos és méltányos lenni.
Nem árt itt megemlékeznünk arról is, hogy a mely eszmének szabadsága ma
talán véteknek, merényletnek tartatik, sőt valóban fenálló törvényekbe,
szokásokba ütközik: lehet, hogy az holnap vagy is egy érettebb korban
egy részről legyőzött álláspontnak, más részről dicső vivmánynak, vagy
épen polgári erénynek fog tekintetni. – Az embernek tehát, vagy is a
gondolatnak elannyira elfogulatlannak, szabadnak kell lennie, hogy
birálatainál ne csak a multat és jelent, de ezekből az eszméknek
jövőbeni alakulhatását, érlelődését is szem előtt tartsa. Az elaggott
vagy holt eszméknek nincs, csupán az élő korszerű eszméknek, van igazuk
s keletük.
Ha a természet mesterkeze is producál rosszul sikerült jelenségeket:
micsoda, ha az ember, ezen részecskéje a természetnek, – eszméiben,
értelmében, sok olyan dolgot nem tud még ma megérlelni, melyek egy
világosabb sugárú időnek bővebb napmelegében, mint önkint megérett
gyümölcs fognak a fejlettebb szellemi erő ölébe hullani.
A jellem az ember tetteinek vezérszelleme; azonban a jellem értelmezése
a köznapi életben rendszerint hibás felfogásra van fektetve, mert igen
gyakran jellemet keresünk ott, a hol pedig csak köznapi becsületességet
vagy épen tehetetlenséget találunk. A becsületesség és jellem közt igen
nagy a különbség. Valódi jellemmel kevés ember bir, mert valódi jellemet
magas értelmi fejlettség nélkül alig is képzelhetünk. A becsületes ember
nem fog ugyan rosz szándékból rosszat tenni; de ha érdekei úgy kivánják,
a passivitás terén marad, – lesz belőle se jó se rosz, se hideg se
meleg, – negativ erény, Tyúk Miska, úgynevezett „jó ember.“
A pangó ész, kedély s átaljában olyan lelki állapotú emberre, – a ki más
különben igen jámbor, de akaraterélynélküli s úgynevezett „jó ember“,
elmondhatjuk Hallerrel:
„Der Mensch mit seinen Mängeln
Ist besser, als das Heer von willenlosen Engeln.“
A becsületesség többnyire csak kétféle indokból ered, t. i. vagy
félelemből a rosz cselekedetek következései viselésétől, – s ekkor vagy
a vallás vagy a törvénytőli félelem szinezetét viseli s csak negativ
értelemben vett erény; – vagy pedig az értelem tisztaságából s ekkor az,
az önbecsülés s embertársai irányában érzett méltányosság kifolyása, s
mint ilyen valódi erényt képez, jellemmé jegeczül, mert kútforrása
tiszta, állandó, cselekvő, üdvhozó.
Értelméből kiforgatott s divatos szólásmód, midőn a becsületes és
értelmes férfiut szilárd elvünek, a tisztességes, becsületes nőt pedig
szigorú elvűnek mondjuk; holott csak a ki saját „én“jének önmaga volt
nevelője, s képzettségét jóformán csak sajátlag szerzett lelki erejének
köszönheti, tehát csak a ki hosszú évek során önmagában rendszeresen
fejlesztett meggyőződést érlelt meg, csak az olyan emberről mondhatjuk
hogy szilárd elvű, mert ezen szilárdság lelkének benső természet, melyre
a külsőségek változandóságai legfeljebb világitásképen de megdöntőleg
soha sem képesek hatni. – Mivel pedig ilyen ember nem minden bokorban
terem, világos, hogy sok szilárdelvűséget fitogtató ember berzenkedése
nem egyébb mint ál-kincs, melyet azonban tulajdonosa igazgyöngynek tart,
s ehhez képest alakitott hiszemében midőn a vásáron megjelen, nem érti,
miért hogy jó pénzen nem akad vevője ragyogó vásári portékájának.
A hol becsületességet magasabb jellem nélkül, tudományt s müveltséget
mélyebb s concrét alakú combinatio nélkül találunk, ott – s erről erősen
meglehetünk győződve, – az értelem még nem jutott el az igaznak
megismerésére vagy legalább imitt-amott homály fedi még értelmét.
Az önálló jellem ismérve az, hogy nem hagyja magát félre vezetni
másoknak az ő elvei ellenében netalán történő erősködései, nyomása
által, s igy önmagához mindig következetes marad, mert irányát, elveit
az értelem meggyőződésére, tehát nem „tekintélyekre“ alapitotta; – az
erélyes jellem ismérve az, hogy akár saját, akár mások kezdeményezése
folytán vállalkozott valamire, mindenütt kész teljes odaadással,
áldozattal is ha kell, mindvégig a kitüzött czél elérésére hatályosen
munkálni.
A lélektan a „jellem“ alatt nem épen csak a moralitást érti, sőt inkább
az egyén érett szellemi szabadságának pregnans kifejezését keresi abban,
ellentétül az önfejüségnek, mely úgylátszik mintha jellem volna, holott
csak parodiája annak, mely tehát ezen alakjában mint jogosulatlan
követelés lép fel,[12] de mint ilyen nem egyezhet meg az igazsággal, a
mi pedig nélkülözhetlen alapja az ember szellemi szabadságának,
jellemének.
Az önfejüséget, tehát mindenesetre meg kell törni, avvagy még jobb, ne
engedjük azt kifejlődni, mert aki nem tudja magát a közjónak
engedelmességgel alárendelni, például szenvedélyei miatt, az nem önálló
szabad szellem, önmagának helyes kormányzatára épen úgy elégtelen, mint
a társadalom közös nagy czéljainak előmozditására; az önfejű ember
mindig vagy önmagának, vagy másnak a fejét üti, hogy meg ne sántuljon.
A középszerűség, sőt olykor az önfejűség vagy makacsság is azt hiszi,
hogy hasonlit a lángészhez, ha túllép az okosságon. Ha a hősiesség nincs
arányban a lángészszel és erővel: hasonlit az eszelősséghez.
Vannak emberek, kik azt hiszik, hogy ha a jellemről némi fogalommal
birnak, az már annyit ér, mintha annak birtokában is volnának. Az ilyen
emberek többnyire tolakodók s nagy emberismeretet affectálnak,
szeretnének mindenkit egyszerre kitalálni s ezen czél elérésére a
spionirozáshoz folyamodni sem irtóznak, holott embertársainkat kiismerni
alkalmilag kell igyekeznünk, nem pedig spionirozva annak netalán létező
gyengéit előtérbe csalva tolakodjunk azt mentül előbb kitalálni. Kell-e
mondanom, hogy ez oly szemtelenség melyet emberestül együtt vissza kell
utasitanunk. Sokan nem jó szemmel nézik ha önérzettel biró ismerőik
némelyike nem hagyja magát egy könnyen kitalálni; az ilyen embert
gyanusítják, megszólják, sőt készek azt egészen elitélni. Az ilyen
emberek igen felületes ész és biráló tehetséggel birnak, s többnyire
könnyelműek, mivel meg nem gondolják, hogy magát az első találkozások
alkalmával átpillantani csak a könnyelmü vagy bárgyú engedi, s hogy az
eszélyes, jogosult önérzettel biró ember nagyon is megválogatja emberét
kinek keblét bizalommal feltárja, mivel érzi, és tapasztalásból is
tudja, hogy az igaz barát, vagy a valódi jellem nem a könnyelműek
soraiban keresendő.
A ki eléggé önálló s józan, az nem sokat gondol azzal hogy mit mondanak
róla az emberek; a ki elég okos, az nem hizeleg; a ki elég becsületes,
jellemteljes önérzetü, az kegyért nem rimánkodik, kegyet nem hajhász. A
ki mindenki iránt felötlőleg nyájas, abban több kevesebb alattomosság
szokott lenni.
Azt mondja Kant: „Tudomány, művészet, és mesterség által nagy mértékben
műveltek vagyunk; továbbá: civilizálva vagyunk az illem és külső
szerénykedés által egész a túlságig, sőt egész az elviselhetlen teherig,
de moralizálva még csak ezentúl leszünk, ha leszünk.“
Azon igazság miszerint némely, az emberek által elnézett, nem ritkán
csekélységnek vett vétkek (például hazugság, fösvénység, szinlett
alázatosság s a t. usus fructuáriusai bármily pompával s külső,
úgynevezett tekintélylyel jelenjenek meg a társadalomban „jellemmel“ nem
birhatnak, nem szorult bővebb magyarázatra.
Azonkivül a tapasztalás arra tanit, hogy sokkal több oka van az embernek
az alattomos rosz akarótól (ki szembe nem ritkán még hizeleg is[13])
tartani mint a nyilt ellenségtől, mert nyilt ellenfél többnyire csak a
határozott jellemű ember szokott lenni, hogy pedig a határozott jellemű
embernél a méltányosság és nagylelkűség ritkán hiányzik, azt
tapasztalatilag úgy mint lélektanilag egyként bebizonyitva látjuk.
Egyébkint az embernek gondolkozását, szivét, lelkét, jellemét olykor
abból is fellehet ismerni, hogy kizárólag mire szokta pénzét költeni.
A magasztos jellem, terjedelmes szellemével és szokásos szerénységével
(e tekintetben magába vonultságával) nem ritkán eltakarja azon szép,
nemes lelki tulajdonok egy részét, melyek keblének világát képezik.
Lehetnek ezek közt a közönségestől elütő, rendkivül magasztos, fenkölt
eszmék és morális kincsek, melyeket tulajdonosa az értetlenség és
tökéletlenség fagyos lehe elől eltakarni óhajtván, azokat magával együtt
kora sirba temeti (lásd: Madách Imrét, Kölcseyt, s a t.)
Azon életelvek, melyeknek alapján az ember jelleme épül lehetnek tévesek
is, mert absolut tökéletességre ember szert nem tehet[14] mind a mellett
a morális elvek olyan szigorú tisztelője, ki ezen szigorúságot az ember
szellemének egyéni szabadságával s a természet törvényeivel
egyezményessé tudja tenni, tiszteletünk egész összegét megérdemli, mert
jót akar, mert ebben következetes, mert megbizható.
Az észtehetség (talentum) általános értékkel bir, amiért az ilyen embert
a mezei gazdaságnál lehet leginkább haszonhajtóvá tenni, hol minden
egyes esetnél külön kell a teendők minőségét, módját, idejét s. a. t.
helyes birálat által megállapitani. (Viszás, sőt nevetséges eljárás
tehát a szülék azon intézése, midőn fiaik gyenge észtehetségét látva,
nyugodt lélekkel, s quasi helyes tapintattal mezei gazdáknak szánják
azokat.)
Megjegyzem még itt, miszerint azt mondja a közönség, hogy ritkán lehet
olyan emberre találni aki talentuma mellett becsületességgel és
jellemmel is birna, – s mégis ha valakit tettleg alkalmaz valamely
állásra, – bár esetleg hatalmában volna olyant választani, elsőséget ád
az úgy nevezett „nexiónak.“ – Ime ilyen az ember, t. i. panaszkodik,
helyes elveket állit fel, de nem követi azokat, mert erkölcsi ereje
gyenge, ez pedig azért ilyen, mivel értelme még nem eléggé tiszta,
jelleme és önállósága tehát ingadozó.
Az ember véralkatának minősége (temperamentum,) esetleg mint kellemes
társalgó, vagy sokat tűrő egyén szintén figyelmet érdemel, – de a jellem
hasonlithatlanul több belbecscsel bir az előbbi tulajdonságoknál, mert
tulajdonosa az emberek azon igen kicsiny számához tartozik, kiket eléggé
becsülni nem lehet, s kiket a nagy tömeg eléggé becsülni nem tud, –
holott ezek vannak, a gondviselés által kiszemelve, hogy az emberiség
általános tökélyesedését elősegéljék, s hogy tehát időközben a
társadalom corruptióját elháritsák. – Minden tulajdonságot adhat a
természet ajándéka, de a jellemet csak önmagunk fejthetjük ki lelkünk s
értelmünk belsejéből. Idevágó világitásul szolgál első Jakab angol
király párbeszéde, melyet felnevelő dajkájával tartott uralkodása
idejében; midőn a dajka a királyt arra kérte hogy tenné az ő fiát
gentlemanná, – a király igy felelt: „azt nem tehetem, gróffá, báróvá
igen, de gentlemanná kell hogy ő maga magát tegye.
„Jellem, – mondja Rónay Jacint – erkölcstanilag meggyőződés szülte elv-
és ész-szerinti ingatlan cselekvést, jelent; kizárólag érzéki eszes
lénynek tulajdona (szerintem csak az értelem magas fejlettségének) s
csak ott gondolható, hol a cselekvés felett nem indulat nem szenvedély,
sem körülmények, hanem elvek határoznak; hol a multból a jelenre s ebből
a jövőre lehet következtetni, hol nyugodt szivvel mondhatjuk: ezen
embert ismerem, bizom benne.
A jellemes ember nem utánzó, de azért nem különcz; állhatatos, de nem
konok; elveit nem változtatja ugyan, de szükség esetén javitja,
céljaitól sem áll el mert azok ésszerintiek; de megismerve tévedését,
változtatja az irányt s a czélra vezető eszközöket. – A jellem csak
erényes emberek közt lehető, mert elvből erénytelennek lenni annyi, mint
a roszszat ingatlan következetességgel gyakorolni csupán azért, mivel
rossz; ily tévedést emberről nem akarunk hinni. – A jellem lelki erőt és
akarat szilárdságot feltételez, mely magát soha tul nem becsüli s mások
érdemeit elismeri;[15] melynek czélja: igazság, s törekvése igazságosnak
lenni ön maga és mások iránt. – Minél ritkább tulajdonok ezek, annál
bizonyosabb hogy a valódi jellem nem mindennapi tünemény az életben. –
Az önfejűséget, konok daczolást, önzés-szülte állhatatosságot – sokszor,
de elég hibásan jellemnek mondjuk.
A gyermek, az ifju, jellemnélküli, mert a jellem hosszú küzdés és
nagylelküleg kivivott győzelem eredménye, mire csak érettebb kor tarthat
számot. Ritkán találjuk fel eredeti tisztaságában a jellemet azoknál,
kiket alárendeltség, élelmi gondok, mostoha körülmények lebilincselve
tartanak, kik játékai a nagyok vagy a sors szeszélyének: az ember minél
többet vár mástól, jelleme annál ingatagabb. Végre ne keressünk jellemet
a hivatal, hir, s kegyvadászoknál és sima börü hizelgőknél, kiknek
nyelvén mindig „igen“ és arczukon mindig nyájas, megelőző mosoly ül,
kik, valamint átalában a jellemtelenek mind, hasonlók a szélvitorlához,
arra fordítják a köpönyeget, honnan a szél fú.
Jellem lélektanilag azon ismérvek összegét foglalja magában, melyekben
az emberekközti különbség alapszik. Végetlen tér, melyen leggyakoribb a
tévedés.“ (eddig Rónay.)
Midőn nemes, nagy jellemek, kicsinyes körülmények között élni
kénytelenittetnek, – nem ritkán különczöknek, rátartóknak,
inpracticusoknak, vagy épen embergyülölőknek (pl. Roussou) tartatnak a
nagy tömeg által.
Ime, az igaz való megismerésének alapján megszerzett önismeret és
emberismeret, – szellemi egyéniségünk szabadsága, önállósága, a lelki
erő, morális érzet, életbölcsesség, erkölcsi bátorság, jellem,
itélőtehetség, jól, valóhiven alkalmazott méltánylás, mind megannyi
összefüggő idegszálai az értelem magas fejlettségének s meggyőződésének
mint összekötő gyupontnak, honnan azok természet szerint és szükségképen
kisugároznak.
A valódi jellem s a dicsőség el nem érhető valódi nagyság nélkül, ezt
ellenben önkint és válhatlanul követi; mert a dicsőség nem egyéb, mint a
valódi érdemek kisugárzása, mely nem kivülről tapad az érdemre, hanem
magából a benső érdemekből fejlik ki.
A természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros
követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhűségnek, tehát az
észszerű méltánylatnak követelményei már benfoglaltatnak) – képezi az
emberi méltóságot.
Kézzel foghatólag kiviláglik ezekből, hogy az iskolák, a népnevelés és
tanrendszer világos s az örökigazságokra alapitott berendezése a talpkő,
melyre aztán a jövendő nemzedék a tökély tornyait épitheti. Ettől függ a
jövő nemzedéklépcsőzet sorsa.
Tanitsátok a philosophiát végzett ifjakat egy évig – a szónak mélyenható
értelmében – rendszeresen az önismeret és emberismeret tudományára, – s
meglátjátok, hogy mily nagyot változand csak egy nemzedék ujulásával is
az emberiség ábrázatja.
Az emberiség szellemének nemesitésére sokat tesz ugyan a nevelési
rendszer tökélyesitése, de az önképzés hozzájárulása szintén azon
főtényező, mely minden egyes embernek önálló belbecsét leszen
meghatározandó s megszerzendő. – Az ember szellemi önvalójának
alkatrészeiben az öszhangzatos kerekdedséget, totalitást, csak saját
irányú fejlesztés útján érheti el. Ezen állitás igazságából azon
körülmény, hogy ezen álláspontot kevesen érik el, – mit sem von le.
A végzet akarata, hogy az ember tökélyeit s tehát erényeit önmagából
fejtse ki; – minek bizonysága az, hogy a teremtés őt azoknak
kifejthetésére képesitette. – Az embert a nevelés, tanitás, útmutatás,
felvilágositás tökélyesiti ugyan, de a tudásnak nyomról nyomra felfogott
értelemszerü meggyőződése (tehát ezen tudásnak nem csak sejtelemszerü
fogalma,) s ennek önvalójávali egyezményessé tétele hozza létre benne, a
lelki önállóságot, függetlenséget s a szellem szabadságát.
A természet óriási erejének ellenébe erőnk vajmi parányi, de ha lelkünk
röpte gyakorlott és szabad, akkor ezen különbség csak növeli erőnk
érzetét.
„Wie die Seele sich erhebt, verkleinert sich ihr das Gepränge des
Lebens, die Hőhen der Gesellschaft und Alles, wovor die Menge Kniet und
erschrickt.“
A fejtegetve felsorolt emberi lelki kellékek, a logicai gondolkozás és
az igaz való nyomán röviden vázolt lelki tulajdonokon kivül, még az
ember finomsága a jellem magasztossága a szellem emelkedettsége, azon
korona, mely emberi méltóságunk, lelki érettségünk legfőbb ismérve.
Ez utóbbi most emlitett tulajdonságok nem rendszerint és okvetlen
találhatók ott, hol az előbbi, már eddig fejtegetett s bemutatott
tulajdonságok és tökéletességek rendszeres összefüggésben már
feltalálhatók. A lélek finomságát a jellem magasztosságát a szellem
emelkedettségét csak a végzet által esetleg adott körülmények adják és
fejtik ki az emberben. – Igy a születés vagy is családi kör, hol az ifju
nevelkedett, a véralkat minősége, melyet a gyermek szülőitől öröklött, s
átaljában azon iskola és kör milyensége, melyben az ember lelkülete
eszmékkel és elvekkel megrakodott, – azon alapokok, melyeknek kedvező
jelenléte, vagy épen több esetleg összetalálkozása életre serkenti az
alapjában már létező s szendergő lelki finomságot, jellemmagasztosságot
és szellemi emelkedettséget.
Az alant szülöttek s a szegényes körülmények között növekedett emberek
kebelében sokkal kisebb számmal találjuk fel az itt utóbb említett lelki
tulajdonságokat, mert ezek, habár nagy tudományt, tapasztalást és
önismeretet szereztek volna is maguknak, rendszerint bizonyos hidegség,
merevség, szigorúság és önzés nyomásának vannak alávetve. Ezeknél a sziv
nemessége rendszerint nem olvad fel annyira s tetteikben nem is
érvényesíti magát oly mértékben, hogy lelkük erőssége mellett
egyszersmint a lelki finomság, emelkedettség és magasztosság koronáját
úgy szólván mennyi fényességében s önfejükön mutathatnák be.
A nemes gondolkozás és lelki emelkedettség oly szép jellemvonását látjuk
egy stoicus bölcsnek im ezen ismeretes mondatában; „Én nem olyan barátot
kivánok magamnak, aki nekem szegénységemben, betegségemben, avvagy
fogságomban segítségemre legyen, hanem olyant, a kin én segíthetek.“[16]
A szív legnemesebb érzeményeit, az értelem mélységének világítását csak
azok ismerik, kik mint elméletileg is kiképezettek, azon kivül
gyakorlott emberismerők, a lélek működésének mélyébe betekinteni
képesítvék.
Kiben érett értelem, emelkedett lélek lakik, az metsző fájdalom
érzetével szemléli, hogy napjainkban hon, barátság, szeretet, áldozat,
hivatal: csak mint ugyanannyi ága a kenyérkeresetnek tekintetik.[17]
A valódi lélek nagyság sértést nem ismer, mert a bölcs, érdemei díját
keble önérzetében találja fel, azonkivül minden sértésnek szándékosnak
kell lenni, más különben nem lehet sértés, ámde ezen különbözőségre
kevesen ügyelnek.
Igaz, hogy az önérzet embere nem mindenkinek tetszik, mivel hogy a nagy
tömeg emberei közül kevesen birván ezt megérteni, s még kevesebben
méltányonni csakhamar büszkének tartatik. De sokkal kisebb baj s
alkalmatlanság ez, mint midőn valaki a korpa közé vegyül, avvagy oktalan
állattá vagy épen féreggé devalválja magát s aztán esetleg lábbal
tapodtatik. Sokan vannak azok, kik gyanút hintenek az erény ellen mert
az nem akarja magát lealjasítani.