Az önismeret és emberismeret oly szép és szükséges tudomány,

TÜKÖR DARABOK

AZ

ÖNISMERET

ÉS

EMBERISMERET

VILÁGÁBÓL.

A MŰVELT KÖZÖNSÉG OLVASMÁNYÁUL,

IRTA:

TASSY EDE.

SZEGED,

NYOMATOTT BÁBA IMRÉNÉL,

1867

„Ismerd meg magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül

tudományod holt tudomány.“ Thalestől napjainkig e szavak viszhangzottak

a bölcsek ajkain: s valljon mi sikerrel? Az ember különös lény: feledve

önmagát a külvilág forradalmaiba sovárg, déltől éjig, kelettől nyugatig

bolyong; féregkint vájja be magát a föld gyomrába, vagy kifejtekezve a

porból, magasra emelkedik, de belvilágát figyelemre sem méltatja. Sokan

csak azért rohannak a fonnyasztó kéj és életölő gyönyörök posványába,

hogy elnémithassák a rémletesen viszhangzó, vádló öntudatot, hogy

önmagukat feledhessék, és örülnek az őrültek, ha egy nap, egy óra, egy

percz elviharzott szenvedélyeik tengerén! Sokan, midőn mindent tudnak és

mindent ismernek, önmagukat legkevésbé ismerik. Ez oka, hogy a

bölcsészet évezredeken által sem vergődhetett ki ingatag alapjából; a

bölcsek nem indultak ki lélektan úton, „pedig csak ez az egyetlen igazí

célhoz vezető.“ (Szontagh, Rónay.)

„Veniamus nunc ad eam scientiam, ad quam nos ducit antiquum oraculum,

nempe ad scientiam nostri. Cui quo magis nostra intersit, eo incumbendum

est diligentius Haec scientia homini quamvis naturae ipsius portio

tantum pro fine est omnium scientiarum.“ (Baco: de dign: et augm.

scient. IV. 1.)

Az emberiség concrét alaku szellemvilága sok tekintetben hasonlit a

tengerhez, mert az, ennek roppant dimensioit nemcsak eléri, s ezzel

nemcsak a hullámzás és árapály azonos törvényeit követi, de egyszersmint

ép ugy be van népesítve mint a tenger; az ember szellemvilágában mint a

tengerben a delfinek és czápáktól a tengeri szörnyek és csavargőzösöktől

kezdve, le a sima ángolnáig, a tehetetlen halászbárkáig, az atomszerű

parányig, mozgó szellemalakok lakoznak. Itt is a felszinen csábító

syrenek, félemberek, vészt sápító szárnyasok, tőkehal, dúshajó, tört

árbocz és több effélék mutatkoznak. Az ember szellemvilágában is van

szélcsend, olykor szélvészek, hajnalpir, hideg fény, és az emberek

szivében ott van a hajók mágnes-tűje: a jobb ösztön, mely partra

vezérel, és a szélrózsa: a sziv lángja, mely az érzelem változandóságát

jelképezi. Van az ember szellemvilágának is kikötője az önérzet, melyben

jobb meggyőződését szokta az ostromló viharok ellen oltalmazni, és e

kikötő felett mint világító torony őrt áll az értelem, hogy az eltévedt

hajóst magához intse. Az emberek szellemvilága külömböző világitásban

szintén különböző szint mutat, s majd a káprázat koralgyöngyei usszák

körül a hajót, majd ismét más világrész vándor madarai telepednek oda. A

szellemvilágnak is vannak mélységei, vadregényes szigetei, veszélyes

köszirtei s homokpadjai, melyen az emberi szellem olykor megtörik, vagy

megfeneklik. A szellemvilág szinvonala (niveau) olyan mint a tenger

viztükre: a tudósok minden magasságot ehez mérnek. A mint a tengerben

egy egy sziget a viz alól feltolja magát s idők folytán ismét alámerül,

úgy az ember szellemvilága is egy egy uj eszmét hoz a felszinre, de a

mely eszme aztán évszázadok vagy évezredek multán ismét eltünik a

felszinről, alámerül. Háborgó tenger az ember szellemvilága, mely majd

ájtatosságot, majd iszonyt, majd bátorságot, majd ismét félelmet kelt az

emberben. Miként a föld a tenger vizének határokat szab, úgy a test a

szellem korlátja s a mint a tenger csak párolgás által, de sohasem képes

egészen kiemelkedni ágyából: úgy az ember szelleme sem bir a test élő

hajlékától külön válakozni. És hányszor vivott eszmeharczot az emberi

szellem a rögeszmék hullámai ellenébe, s hányszor szenvedett az

hajótörést, mely után néma siri csend, olykor hosszú szünet állott be;

de miként az ércztekintetű rettenthetlen tengerész, úgy az emberi

szellem is belső ösztönétől űzve, hajtva, uj hajót épít, százszor és

ismét kiszáll a magas hullámokra, hogy czélját érje, vagy alámerüljön a

nagyszerű, dicső küzdelemben, mindenesetre pedig betöltse azon helyet s

alkossa azon összekötő lánczszemet, melyet részére végzetszerűsége a

világ egyetemben kijelölt.

Ha a tengert csak e homályos földtekéhez, a szellemet pedig emberi

parányiságunkhoz mérjük: mindkettő nagyszerünek tünek fel előttünk, – de

ha a tengert a nagy mindenséghez az emberi szellemet pedig az őserőhöz

mérjük akkor elnémul az értelem s megszünik minden arány. A mint a

tenger mélyében lehet igaz gyöngyöt találni, ugy az ember szellemvilága

is rejt méhében igaz gyöngyöket: az értelem és érzelem igaz gyöngyeit.

Lépjünk be tehát a kutatás buvárharangjába s e ponton ereszkedjünk a

szellemvilág mélyébe megtekintendők hogy mi van ott? Gyujtsuk meg az

önismeret szövétnekét és világitsunk be egy kevéssé abba a végtelen

ürbe, mely az ember szellemvilágának – hogy úgy mondjam – légkörét

képezi.

Előre bocsájtva azt, hogy ezen szűk keretbe szoritott tükördarabok

feladata nem lehet terjedelmes s így mélyebb lélektani visszatükrözését

adni az ember lelki természetének, s hogy a ki a psychologia s

erkölcstan szellemi nagy mappáját akarja egész terjedelmében maga előtt

kiterítve látni, az a nevezett három tudomány ressort iróinál keresse

fel azokat. Itt csak a gyakorlati lélektan (antropologia) s a

philosophia magvának az önismeret s ember ismeretre vonatkozó részéből s

magából az élet gyakorlatából kivántam annyit bemutatni, a mennyi a

gyakorlati önismeret s emberismeret tanulmányozására tán némi

világitással szolgálhat legalább az ifjuságnak; ugyanazért nem a

szakembereknek, hanem a laikus, de művelt nagy közönségnek olvasmányául

van szánva e mű: szükséges tehát hogy felvett tárgyunkhoz minden további

bevezetés nélkül hozzá szóljunk, s az adott viszonyokat, nem pedig azok

előzőit tárgyaljuk. Ott kezdem tehát hogy:

Minden ember többé vagy kevésbé egy oldalú felfogással bir, ugy az

irástudatlan mint a tudós, ugy a szegény mint a gazdag, ugy a sírásó

mint a fejedelem; bizonyos értelemben minden ember nagyon is egyoldalú

felfogású, mivel hogy egyes ember szellemi tisztán látása előtt talán

soha sem fog feltárulni azon egyetemes, tehát sok oldalú tudalom, mely

az emberiségnek összeségében igen, de egyesnek kivételképen sem adatott:

mégis az egyoldalúságról most csak közelebbi vonatkozásban kivánok

szólani, – s itt is csak annyiban, a mennyiben az a gyakorlati, hogy ugy

mondjam mindennapi élet s különösen annak localis utilizálására szokott

alkalmaztatni.

Az emberi élet, vagy is inkább az öntudatra ébredés kezdete csak

ösztönszerű felfogással ruházza fel a gyermeket, mely akkor hasonlit

például a nyúlhoz. t. i. amely bokorban fejlődött kezdetleges eszmélete,

ugyanoda, bár olykor megriasztva a szokatlan körülmények feltünése által

s nagy kerülővel, de ismét visszatér. Ezen ösztönszerűsége az embernek

részben, többnyire örökös, mert például a honvágy az embert mint az

éjszaki sark a delejtűt folyvást vonja ősi fészkéhez; de épen igy örökös

az észjárás azon irányzatának is egy része, mely bennünk serdült

gyermekkorunkban fejlődött, s az ember, észjárásának azon kora

ifjuságában ismert és frequentált ösvényére, a késő korban is sokszor

akaratlanul vissza visszatér. És ha ezen ifjuságunkban frequentált

észjárás irányzata az elfogultság vagy előitélet homályában mozog, tehát

a valótlanság, képzelődés, avagy káprázat világából való: akkor az

elfogultság meglett korunkban is gyakran homályossá fogja tenni szellemi

tisztán látásunk légkörét.

Ki merné tagadni, hogy a mint egyes családok ősatyjának, ősanyjának

gondolkozása iránya, észjárása, a tölök származott ivadék-

lépcsőzeteinek lelkületére, gondolkozása irányára alapjában véve már a

priori nagy befolyással volt és van? épen úgy áll ez a nemzetekre,

népcsaládokra nézve is, kik kifejlésük-áldását avagy hátramaradásuk

átkát, talán egy-két erélyes véralkatú, nagy befolyású, de hibás, t. i.

bizonyos irányban elfogult vagy fordítva, helyes nézetű embernek

tulajdoníthatják a multban. Mentül miveletlenebb, tanulatlanabb valamely

akár egyes, akár népcsalád, annál nagyobb a receptivitás az adott

lendület irányának megtartására; innen a közmondás: „nem messze esik az

alma fájától.“

Az értelmi felfogás az ösztönszerütől teljesen különbözik, és a szoros

értelemben vett tudományossággal csak kevéssé kapcsolatos, sem a 20 sem

a 70 éves kortól nem függő; azért az elfogulatlant felvilágosodott

embernek nevezzük habár csak 20 éves lenne, ellenben 70 éves daczára is

egyoldalúnak, együgyünek nevezzük az elfogult embert. E tekintetben

tehát az ifju vagy öreg kor csak relativ fogalom.

„Elfogultság“ e szónak önmagában rejlő átka sok ember életén át mint

vörös fonál huzódik. Ismerkedjünk, meg tehát ennek definitiojával s

fürkésszük, miként s mily sokféleképen nyilvánul ez mint kórjelenség az

ember szellem-életében.

Az egyoldalú felfogás: elfogultság.

A képzelődés erejével vagy máskint belénk rögzött hiszeme a

valótlanságnak: elfogultság. („Der schrecklichste der Schrekken ist der

Mensch in seinem Wahn!“)

Az előitélet nem más mint: elfogultság.

Ha ember ember társa előtt csak azért, mivel ez magasabb rangú, gazdag,

vagy nálunknál műveltebb, tanultabb, genirozva van: szintén elfogultság.

Egy előkelő embertől a közönség – hogy büszkének ne tartsa – több

leereszkedést kiván, mint önmagához hasonlóitól (ez is elfogultság.)

Ha (már művelt ember létünkre) például az irmodorban vagy bármi másban,

másokat utánzunk, a helyett hogy önálló, saját viszonyainkhoz,

körülményeinkhez mért conceptiónkkal lépnénk elő s abban bensőleg meg is

nyugodnánk: ez is elfogultság (habitualis.)

Nem sorolhatjuk fel itt mindazon alakját és esetét az előitéletnek s

elfogultságnak, mely az ember életében előfordul, mert azok száma

végtelen; legyen elég e helyt csak általánosságban még annyit mondani,

hogy midőn például úgynevezett szokásainkba, szenvedélyeink

gyakorlatába, a divat majmolásába s még általánosabban saját „én“ünk

szük valójába belemélyedünk, hasonlitunk azon táblabiróhoz ki magát a

világ közepének képzeli.

(R) „Az emberek egymást csak ritkán birják megérteni, olykor nagy messze

állanak egymástól felfogásaikban, bár az életben egymás mellett vannak;

igy aztán olykor gyülölve látjuk azokat, kik azt meg nem érdemlik, s

szeretve azokat, kik arra legkevésbé sem méltók. Az elfogultság, vagy a

rosz akarat terjesztette hir itt is erősen szoktak szerepelni.“

Az elfogultság, vagy is megrögzöttsége valamely eszmének csak rendkivül

nehezen tisztázható, tapasztaljuk ezt oly tudósoknál is, kik bár

átaljában mindent alapos nyomon szoktak megbirálni, s még is midőn egy

vagy más tudalmuk, állitásuk megtámadtatik: azt makacsúl védik, sokszor

még akkor is, midőn szerzett fogalmuk nem az értelem meggyőződésére volt

alapítva. Az embernek nemcsak hiuságát bántja az, ha fogalmának

helyessége kétségbe vonatik, vagy kézzel fogható világossággal

megczáfoltatik, de egyszersmint ösztönszerüleg vonakodik azon

elfogultságot, melyet már önvalójának harmoniájába beleillesztett, más

eszmével, fogalommal helyettesiteni, s igy concrét értelme, felfogása

műhelyét egy eddig ismeretlen s most szokatlan darabbal pótolni, s az

egészhez idomitani vagy viszont az egészet ehhez.

E nyomon elmondhatjuk hogy bizonyos értelemben bár minden ember többé

vagy kevésbé „idiota,“ még is legkevésbé idiota- és elfogult az, a ki

szemléletét, összehasonlitásait s átaljában itéletét, mentül szélesebb –

önmagán kivül fekvő körből is, – tehát legegyetemlegesebb, sőt lehetőleg

neutralis szempontból veszi.

Hogy ezen széles terjű látkörből vegyük észjárásunk kiindulási pontját;

szükséges egy kissé recapitulálnunk, miszerint:

a földön és ennek közvetlen körében létező minden tárgy, ezek vegyi

alkatrészei, a természeti – látható és láthatatlan erők, ezeknek

egymásrai hatása, azok is melyekről a titok fátyolát fellebbenteni az

emberi kutatásnak még nem sikerült, mint szövevényes gordiusi csomónak

egymásba miliószor át és visszafutó, de szakadatlan összefüggő szálai a

kutató emberi elmének türelmes tovább fejtése által, egykor bizonyára

mint kibontott, megfejtett talányok fognak az emberi szellem óriási

hatalmának engedelmeskedni; – de az összefüggő szálak nyomozását, ha még

oly kúszáltaknak látszanának is azok, kifogyhatlan türelemmel kell

fürkésznünk, annál is inkább, mivel ezekkel – eddigelé csak felületesen

ismert – de mint tudjuk közvetlen, szerves összeköttetésben áll saját

„én“nünk. Az anyag és szellem csak egymás kölcsönösségével müködhetvén

az emberben: az önismeret teljességére megkivántatik hogy nemcsak az

anyag müködését, de a szellemi részt is, annak belső természetében,

müködéseiben, olykor sajátságos nyilatkozataiban, még inkább kutassuk,

ismerjük, – mert ezen müködés szövevényének is teljesen összefüggő –

hogy ugy mondjam – „szellem-fonálszálai“ vannak, melyek a fentebbi

gordiusi csomóhoz hasonlitván: akarat enély, szenvedélyes vizsgálódás,

kifogyhatlan türelem segélyével nagy részben áttekinthetők,

felfejthetők.

Vizsgálódjunk tehát tovább.

Kérdjük először is mi az oka annak, hogy a korlátolt felfogású emberek

rendszerint általánosságban szoktak beszélni azonnal készek lévén

mindenről itéletet (birálatot) mondani, – itéleteiknek feltétlen igazat

(Recht) követelnek; felelet: mivel ilyen embereknél nem csak a

szerénység hiányzik, de némileg sejtett felületességüket is eltakarni

igyekezvén, egy egy általános „szólam“ segitségével parirozzák a

netaláni rendre utasitásokat. Ilyen általános szólam például ez: „no

hisz’ olyanformán gondolom én is,“ vagy „affélét szoktam én is tenni.“

Ezen felekezet emberei, mert nagyon szük, parányi lyukon (saját „én“jük

szemüvegén) át nézik a világ folyását, – másnál rendszerint mindent

jobban vagy különbözőleg akarnak tudni, – az ellenmondásokat nem

türik,[1] s a mit birálatképen kimondanak nem igen szokott egyéb lenni

rosszalásnál; – holott az értelmes emberek egyik föismérve az, hogy nem

csak rosszalni, elitélni, hanem eszélyesen méltányolni, dicsérni is

tudnak.

Álljon még itt megjegyzésül miszerint tagadhatlanul legkényelmesebb

módja a birálatnak midőn valakinek tetteit, inditó okait a tettre, – az

eredmények[2] mivoltából itéljük meg; de az is bizonyos hogy e nyomon

birálataink csak nagyon is gyakran a legnagyobb botlások és csalódások

ingoványát tapossák. – Ha valahol igen, ugy bizonyára birálataink

megejtésénél szükséges azon közmondást szem előtt tartanunk, hogy

„kétszer mérd, egyszer mesd.“

Qui bene distinquit, bene docet. A susbtilis distinctiók azok, melyekre

az emberek itéleteik s méltánylásaiknál oly keves gondot s tán nem

kevesebb jóra való röstséget forditanak, amellett pedig saját „én“jük

szük valójába elmélyedve, észre sem veszik hogy épen ezen subtilitások –

precis, exact – természete szerint igazodhatnának csak el megfelelőleg,

való hiven (richtig), – anélkül azonban hogy ez által a kákán csomót

keresés hasztalan (tehát a dolog valóhüségenélküli) kutatásába esnének.

Továbbá bizonyos az is, hogy olyan ember e földön még nem élt, a kinek

ugy nevezett „fixa-ideái“ épenséggel ne lettek volna, mert ez, az emberi

gyarlósághoz tartozik: alapoka leginkább az ember szellemi képességének

és külső, tárgylagos életének – többé vagy kevésbé – localizáltsága; de

nem kevésbé bizonyos az is, hogy mentül kevesebb fixa-ideák, (s

tulajdonképen a rosz szenvedélyek is ide tartoznak) szállották meg

elménket, annál józonabbak vagyunk. Minden egyes fixa-idea, mint meg

annyi gnom uralkodik szellemünk szabad mozgása felett s szülőanyja több

más fixa-ideáknak, végre keserű csalodásoknak.

„Kiknek sajkája az élet tengerén számtalan bajjal küzdött meg, azok

renditlen állanak, mint a vészedzette szirt melyről a sors

hullámcsapásai visszamorzsolódnak. Kik sokat utazván, figyelmüket az

emberiség lelkületének, szellemének tanulmányozására forditották s

nemünket ezer szinben, alakban, hullámzani – s majd haladva, majd

hátrálva enyészni vagy emelkedni látták: azok végre is azon

meggyöződéssel térnek vissza, hogy az ember mindig ugyanaz. t. i.

ábrándjainak bábjátéka, előitéletének, szokásainak rabja.“

„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“

A képzelődő ember egész élete csalódás, mert alaptalan s igy

jogosulatlan reményeket táplál.

Bátran elmondhatjuk azt is, hogy a legtöbb ember nem helyes, vagy is nem

valóhű felfogással bir önmagáról; – már most, ha az alapfogalom téves,

hogyan lehetne erre helyes következtetéseket alapitani? Hogyan fejthet

ki az ilyen ember „jellemet“? Honnan származtatható ez esetben azon

biztonság, mely az embert elhatározásaiban, cselekvéseiben kell, hogy

vezesse? – Az önmagunkróli téves, nem valóhű felfogás, tehát voltaképen

képzelődés, vajmi sokszor falnak vezeti az embert, s csak midőn

odaütköztünk, vesszük észre, hogy eszméink tévesek voltak s azért

jöttünk összeütközésbe a valósággal.

Valamint minden egyes embernek külön külön specificus változatosságu

felfogása van[3] az életről, a tárgyakról, a világról, ezek

viszonylatairól s. a. t. ugy különböznek, – sokszor igen lényegesen, –

az öt világrész, ezekben ismét az országok s különösen a nemzetiségek

általános csoportozati vagy felekezeti felfogásai, nézetei a fentebb

emlitettekre nézve;

ismét tovább: valamint egyes ember kiskörü ismerete, homályos felfogása,

szellemének nagyon is kicsiny körre szoritkozó müködése, észlelete, a

felvilágosodott ember előtt szánandó localizáltságban tünik fel, – épen

ugy tünik fel például, Europa civilizáltsága előtt Ázsiának vagy

Afrikának localizált észjárása; –

és ismét: az egyes ember épen ugy mint egy világrész vagy nemzetiség, –

mentül inkább localizált, vagy is minél kisebb körü felfogással bir,

annál kevesebb akarat erélylyel és vágyodással van képesitve

eszmeköréből kilépni.

A kik gyakran unatkoznak, azok mindennel birhatnak, csak szilárd

akarattal nem, mert lelkületük gyengébb, vagy is elfogultabb hogysem az

emberiség közös czéljait, a szellemi tökélyt, fáradalmaikkal is

előmozditani képesek volnának.

A szellemi életben, tehát concrét fogalmaink világában is, nagyon sok

circulus vitiosus van – mint örvény a tengerben – melybe ha bele

kerülünk, vagy elnyel, vagy legjobb esetben idegen segély nélkül nem

tudunk onnan kimenekülni; – azért mindenek előtt a tudomány és

tapasztalás tájékozottságára, tehát az elme és értelem világitására,

továbbá a szellemi szabad mozgásra van szükségünk, – mert keves embernek

adatott az, hogy magát az alapösztönök (s temperamentumok), a formulák

és szokások, járszalagából kibonthassa, – s ha ez sikerült, még is

biztossággal, bátran, szédelgés nélkül tudjon járni, haladni a józan

eszélyesség utján,

„Ignoti nulla cupido.“ Az ember természetében fekszik, hogy ha csak

puszta sejtelme keletkezett is valamiről, már arról kezd magának

fogalmakat alkotni s kutatni hogy megismerhesse mi az a homályos,

sejtelemszerü ismeretlen valami. – Innen van aztán hogy a mint a

népcsoportozatok, különböző climaticus és földrajzi helyzetben,

különböző nemzeti ösztönnel, különböző szellemi érzékiséggel (Vitalsinn)

felruházva, adott viszonyaikhoz képest felötlő különbséggel haladnak a

tökélyesedés közös czéljához, avagy tovább is nyügölődnek rövid

látásaiknak circulus vitiosusában. – épen ugy az egyes emberek különböző

miveltségi, ismeretben gazdag vagy szegény körben fokozatosan

különbözőleg fejthetvén ki eszméik tisztaságát, szellemi érzékiségeiket,

(Vitalsinn) jellemüket s. a. t. egyszersmint ezeknek megfelelőleg, vagy

a rövidlátás, vagy is fejletlenség átkát hordozzák és terjesztik egész

életükön át, – vagy a semidoctusság félhomályában botorkálnak – vagy

végre világosan, valóhiven látják relative mind azt a mi egyes embernek

látnia s tudnia adatott.

A felvilágosodott ember elbontva köréből a kötelékeket, melyeket arra az

őstermészet az által illesztett, hogy mielőtt szabad, önálló szellemi

egyeniséggé fejleszthette magát, tehát mielőtt tiszta öntudatra

ébredhetett volna, mint anya gyermekét, ölében bepolyázva gondozta,

később pedig az ösztön és szellemi érzékisége járszalagán odáig vezette,

hol már pályája elméjének fényénél megvilágositva, tehát gyarlóságának

esélyei meglehetősen kevésbitve lévén, – az ember magára önállóságot,

szabad akaratot, szabad szellemet, tehát erélyt, erkölcsi bátorságot,

lelki emelkedettséget s a mi ezen tulajdonságokat „jellemé“ olvassza

össze, az általános harmónia érzet, t. i. az emberbaráti szeretet

napmelegét határozott alakban felöltő heti.

A szellemi tisztán látáshoz csak ugy juthatunk el, ha saját „én“ünk

minden – külső belső – sajátságait, képességét ezeknek szélesebb

értelembeni környezetünkhöz mért viszonylatát, a külső tárgyakat épen

ugy mint embertásaink lelkületét, gondolkozás – módját valóhiven

felfogtuk, áttekintettük – s az emberi élet száz- és ezer-féle

tényezőiről, rugóiról, következetes összefüggéseiről, a moral becséről

tiszta (való igaz) fogalmakat szereztünk; azonban hogy ilyen fogalmakat

szerezhessünk, tanulmányainkat az önismeret és emberismeret a, b, c-jén

kell kezdenünk – s a higgadt szemlélődést részre hajlatlan igazság

szeretettel vagy is valóhűséggel, az erkölcsi vagy is lelki-élet

természetszerü nemességével, emelkedettségével kell párositanunk.

Semmi sem igényli oly feltétlenül azt, hogy mielőtt egyik lábát az odább

lépésre felemelje, a másik lába meg nem rendithető, biztos talpköhöz

legyen támasztva, – mint épen az önismeret és emberismeret, mert egyedül

ezen biztonság szolgáltatja a meg nem dönthető logicat s az, ezen

alapuló helyes birálatot.

Az emberismeretre ugyan általjában szükség van, de különösen hasznos

lehet az oly országban, hol az uralkodó politika rosz, viszás, mert itt

igen szükséges – s általjában minden hivatalkörben – felismerni hogy hol

és mennyiben uralkodik az igazság és erkölcsiség helyett a szeszély,

bosszu, önkény vagy ostobaság.

Az emberi értelem mindenekben, ugy egyes – s főleg – concrét alakban

bevégzett, kikerekitett synthesist, azonkivül pedig absolut kezdetet

igényel, máskint csak a töredékesség és esetleg játszik velünk. – Nem

elégséges, hogy mint Kant tevé, – csak a külső szemléletben birjunk

tárgybőséggel s tapasztalással, hanem – hogy elménkkel magasra

emelkedjünk – feltétlenül szükséges megismerni, hol s miképen függenek

össze az egyes s általános eszmék fonálszálai egymással fel a

legmagasabb fogalomig, – szükséges továbbá, hogy ezen összefüggések, –

ismét – egyezzenek, a valóssággal (t, i. az igazsággal) és az

egyetemlegesség (világ) szellemével, – vagy is ezeknek ekkint kifejtett

helyes philosophiai fogalmával.

Mig az ember saját énjéről, mint más embertől csak külsőleg külön álló

egyénről bir fogalommal – (ilyen a tudatlan nagy tömeg és a gyermekek

fogalma,) addig helyes, tüzetes önismeret és emberismeretre szert nem

tehet.

Az emberismeret önismeretet s e kettő együtt világismeretet már

előlegesen feltételez. Az elme és észjárás olyatén fejlettsége, mely az

ember szellemi egyéniségének önállását, illetőleg ezen önállás valóhű

fogalmát és tudatát megszerezte, képes egyedül az emberismeret

elsajátitására. Ezen ismeret megszerzesére bár a tudomány általjában, de

a világtörténelem, életrajzok, szindarabok és a jeles regények különösen

is szövétnekül szolgálnak, de csak akkor, ha azokra figyelmünket

leginkább ezen szempontból irányozzuk.

Az önismeret és emberismeret oly szép és szükséges tudomány, hogy

leginkább csak ezen tér cultiválása mellett tehetjük érdemessé magunkat

az emberiség hálájára, mert csak az emberismeret nyomán tudhatjuk

egymást kellően méltányolni, s ha igy: akkor már a tiszta értelem és a

lélek benső nyugalmával meg is értettük egymást, a mire pedig legnagyobb

szüksége van az emberi társadalomnak, mert csak ily uton képes az, az

ember tökélyeit kifejteni s az emberiségi közszellemét is a tökély

magasabb stadiumába eljuttatni.

Óh hogy az emberek oly ritkán tudják egymást megérteni!!

A philosophia jelen magaslatán, a modern eszmék annyi salakja közt,

birunk egy felséges vivmánynyal is, melyet, Hegel az emberiség

észjárásának fejlesztésére s javára tantételkint a felszinre hozott, s

ez nem más, mint szellemi egyéniségünk szabadságának eszméje, vagyis a

gondolat elfogulatlansága. Lehet, hogy ezt igy, három szóval ide irva a

Hegel által értelmezett valódi philosophiai jelentőségében; nem minden

laikus fogja megérteni, holott az a müvelt embert is, szellemileg egyéni

szabadságába csak akkor engedi belehelyezkedni, ha arról idevonatkozó

értelemben tiszta felfogással bir, – s ha tehát az, az ember önérzetének

s öntudatának benső lényegét (substantiáját) igazságát alkotja, –

azonban a további tárgyalás folyamában talán sikerülni fog ezen eszmét

és tantételt érthetőbbé tennem. Olyan fogalom ez (t. i. az egyéni

szellemi szabadság eszméje és fogalma) melynek világitó tisztaságával

sem az ókor műveltsége sem annak nagy nevü bölcsei nem birtak, mely

tulajdonság pedig a szellemi önállóságuk tudatára ébredt nemzeteknél

épen ugy mint az – ezen öntudatra emelkedett – egyes embereknél

rendkivüli fölénynyel ruházza fel birlalóit olyanok fölött, a kik ezen

(ily alakban már) lelki erővel nem birnak.[4]

Ha az elfogultságot – a többi közt az által is, hogy kiemelkedve saját

„én“ünk szük valójából, mindent lehetőleg neutralis szempontból

tekintünk és birálunk, – levetkezzük; ha ekkint nem csak lehetőségét

látjuk az igazság (Wahrheit) megismerésének,[5] de ezen igazságokat

voltaképen és akkint meg is ismerjük, hogy azok az értelem

meggyőződéseivé válnak: tehát minden ingatagságot kizárnak;

ha észjárásunk ezek szerint nem csak korlátlanul hatalmunkban tartható,

de egyszersmint az igazság, valóhüség, felismerése által vezéreltetve

olyan önállóságra emeli magát, mely törvényt és szabályt csak önnön

értelmének meggyőződése által alkot, s mások egyoldalúságainak,

sajátságainak utánzásától magát lehetőleg elvonja,

akkor valónak tarthatjuk hogy szellemi egyéniségünk szabadságába bele

helyezkedtünk, – és csak is akkor mondhatjuk méltán, miszerint: „tantae

molis erat se ipsam cognoscere mentem.“

A világhirü csillagász, ki a naprendszert felfedezte, minden üldözés és

kigúnyolás daczára állhatatosan megmaradt értelmének meggyőződése

mellett. Az önálló, magukat semmi külbefolyás által korlátozni nem hagyó

szellemek természete az, hogy ha egyszer egy felismert igazságnak valója

feltünt előttük, nem vesztik azt el többé szemük elől, sőt a practicus

eszélyesség azt azonnal felhasználja a gyakorlatban is. – Nagy Frigyes

midőn egy alkalommal II. József császárral több miniszter és tábornok

jelenlétében találkozott, igy szóllott egy miniszteréhez: „Ez a

fejedelem (t. i. II. József) igen szép s derék ember, – szeretném

mellszobrát birni; nagy dolgokat feszeget, nem szabad őt szem elől

tévesztenem, – csak egy hibája van, az t. i. hogy mindig a második

lépést teszi meg először.“[6]

A philosophiának ezen Hegel által megérlelt magva, ezen legfelsőbb

eszméje, mely önmagát tárgylagossá tette s igy önmagát megismerte, – az

egyedüli lélektani s logicai okfő, melyből szükségkép kellemanálni

minden ésszerű szellemi munkás- ságunknak, tevékenységeinknek; – s

viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az

értelem s a morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és

morál minden egyes momentuma. Ezen vivmány nélkül minden emberi

okoskodás, észjárás, bölcselkedés, csak szakgatott (fragmentarisch)

tapogatodzás, találomszerüség.

A morál dolgában pedig azon ember, aki jobbösztönének, vagy is lelke

sugallatának szavára hallgat s azt követi, nem hibázhat a morál ellen,

mert Isten szava az, mely e tekintetben szive dobbanásait vezérli, de

nem is lehet más, mivel hogy a természet, a világ lelke, emberi nemes

teremtményeibe csakis saját isteni szikrájának részecskéjét gyujtotta

egyéni életre. Igy értelmezhetjük tehát azt is, hogy az ember „Isten (t.

i. szellemi) képére van teremtve.“ Azonban ezen szikra oly kicsiny, hogy

amphibiumi, vagy is duplex (t. i. szellemi és anyagi,) életünknél fogva

ha a test árnyékába rejtjük azt, világítása nem állhat szolgálatunkra,

mig ellenben ha előtérbe állítjuk, nem csak saját énünk vezércsillaga

lehet, hanem messze ki elvilágít az, s fénye összefolyik a világ

lelkével.

Ha emberi életünk általános s benső természetének megbirálására s valóhü

felfogására eljutni akarunk, két fő tényezőt kell megismernünk: ezek

egyike az, hogy minden tárgynak és határozottan körvonalazott eszmének

csak egy valóhű lényege (substantiája) lehet, mi természetesen nem más,

mint épen ezen lényegnek önmagában vett igazsága, melyet elménk,

értelmünk is ezen igazság valóhűségének megfelelőleg s igy tisztán

felfogott.

Minél inkább ki van valakiben fejlődve az értelem és okosság, s tehát

minél erősebb conbináló tehetséggel bir az, annál tisztábban bele lát a

jövendőbe; s minél inkább felfogta az igaz valónak miségét,

tárgyilagosságát annál több morális érzettel van felvértezve; de

mindezen észbeli tehetségeket kell hogy a sziv nemes tüze az érzelem

hevítse s alkalmazásaikban hajlékonynyá tegye: mert az eszmék csak akkor

lesznek cselekvők, hatalmasak, életre valók, midőn az érzés megeleveníti

azokat;

a másik főtényező az, hogy egyéni életünk legfőbb vezéreszméjét, t. i.

egyéniségünk szellemi szabadságát, a most jelzett valóhüség nyomán

megismertük légyen, mely megismerés ekként az értelem meggyőződése

leend, és szolgáltatja azon biztos alapot, mely eszméink,

gondolkozásunk, észjárásunk irányzatánál szintén biztos iránytű gyanánt

teend jó szolgálatokat, mely habár emberfeletti absolut tudással nem

ruház fel, még is mint mágnestű a hajóst, a nem látott partra elvezet.

A valódi felvilágosodás s az értelem meggyőződése útján magát szabaddá,

elfogulatlanná tett lelkület, a gyakorlati lélektan értelmezése szerint

vett „indulatnak“ és „szenvedélyeknek“ (t. i. szomorúság, félelem,

irígység, harag, csodálat, öröm s a t.) alig, vagy csak igen mérsékelt

fokig van alávetve, mert elméje az emberi gyarlóságoknak forrásait, a

nálok működő szellemi gépezetet és a természetben mindenütt váltózhatlan

örökigazságokra fektetett okokat és következéseket nappali világításban

áttekinteni van képesítve, s mert határozott különböztetést tud tenni a

való és a káprázat, az igaz és az igaznak látszó között, annálfogva

tisztán átlátja, hogy a nagy közönség számos egyeseinek a kellő szellemi

tisztán látás hiányában megejtett itélete indokaink és tetteink felett,

ingatag alapon nyugszik, s így vajmi gyakran igaztalan.

Az ember csak azt tudja bizonyosan, mire nyomról nyomra az okosság, az

értelem meggyőződése vezérlette; – a külső világot, csak testi érzékeink

által vesszük észre, itt tehát a felfogás csak érzékeinkhez viszonyitva

formálódik, – mig az örök igazságok a bizonyosság világos szineivel

rajzolódnak az értelem meggyőződésének érczlapjára. – Az önbizalmat az

önhittségtől igazságosan és eszélyesen megkülönböztetni tudni, – az

értelem meggyőződésének egyik legkiválóbb ismerve.

Szellemi egyéniségünk szabadsága az öntudat, önérzet s az értelem

meggyőződésének oly mély áttekintése, minél mélyebbre hatolni még

embernek nem adatott.

Valamint a földszinén, úgy a lélek világában is vannak magaslatok, hova

csupán a képzelet hűségével feljutni nem lehet, – oda csak az erőteljes,

életbölcsesség hármoniájával biró lélek emelkedhet. –

Ha megbirtad szerezni lelkednek azon nyugodtságát, békességét, mely mint

az iránytű, a déli tájakon, csendesen tekint czélpontja felé: akkor

bölcs vagy és független, akkor átértetted egyéniségedet s ennek

viszonylatát az universumhoz.

A szellem teljes szabadsága azon bölcsesség, mely lelki nyugalmat vagy

is sorsunkoni megnyugvást, sőt elégedettséget eredményez, mert az ember

csak ezen esetben van teljesen felkészülve minden eshetőségre; – az az:

bármely veszteség érje, ezen önhatalmában lévő lelki erőnél fogva nem

fog megtántorodni, hanem miként Jugurtha az afrikai udvaroncz, –

önmagának mestere, ura és mindene leend.

Mentül kevésbé engedi magát az ember phisikailag valamire kényszeriteni,

– s ellenkezőleg, mentől inkább hajlik a morális érzet sugallataira;

annál inkább birtokában van szellemi egyénisége szabadságának; – azért

páldául a kik csak hosszas szoktatás által tettek szert morális

érzetökre, a nélkül, hogy szellemi egyéniségük szabadságának átértését

meggyőzödésszerűleg birnák: azok lelki ereje nincs minden eshetőségre

felkészülve, sem pedig az iránt biztositva, hogy valami rendkivüli

kisértés esetében morális érzetök ellen kihágást nem követnek el, –

szóval ezekre bizton számitni nem lehet.

Szellemi egyéniségünk szabadsága, – a lelki erő legmagasabb foka; az

erős lélek, erős jellem pedig sem kitörő örömre sem leverő kétségbe –

esésre nem sülyed, – mert semminek sem tulajdonit oly jelentőséget,

horderőt, – még magának az élet elvesztésének sem – hogy annak

következtében szellemi önállóságát megingatni, vagy épen megdönteni

engedje.

Köztetszést, átalános elismerést csak ott várhatunk, hol ítéleteink

függetlenül állnak kivánatainktól, ellenesetben nembirjuk szellemi

szabadságunkat.

Egyébként az ember szelleme, lelki nagysága – mint a növény –

rendkivüli, bámulatos arányokban is elterül, felmagasul, csak hogy annak

magva termékeny, dús földből nőjjön ki s kedvező légkörben részesüljön s

a nagyság minden feltételét egyesitse magában.

A magát kiforrott s tisztult szabadszellem kifolyása az erkölcsi

bátorság (jól megjegyezni kivánom, hogy nem a vakmerőség, mely =

szellemi vakság, akkor is, ha gonosz indulatból származik) az erkölcsi

bátorság egyik ismérve a vállalkozási szellem, mely találó

illistratióját ezen ismeretes német tantételben mutatja ki legjobban:

„Um zu unternehmen muss man wagen, und um zu wagen muss man frei sein.“

Az ember a szokások rabja. – Igy tehát a magát szabaddá tett ember

ismérve az is, hogy életrendjének esetleges változásainál nem érez

érzékeny hiányt vagy hézagot, innen a közmondás: „Grosse Geister genirt

nichts.“

A ki azon lelki erővel bir, miszerint az akadályokat, veszélyeket, lelki

rázkódások nélkül tudja elviselni: annak szelleme már birja szabadságát.

De meg kell itt különböztetnünk a megfontolás müködését, mely mint a

tarpei kőszikla, mindent keményen és rendületlenül felfog – a test

beteges idegességétől, mely ha benne esetleg nagy lelki erő, vagy is

szellemi egyéniségének teljes szabadsága van is kifejlődve, a pillanat

benyómása alatt áll, – s percznyi megrázkodás után a megfontolás erős

vértje mögé vonulva, mindent elbir, a mi embert érhet. – Ilyen eshetőség

a nőknél is előfordul, – mire vonatkozva a nőkről szólló külön

fejezetben tüzetesebben fogok szóllani. –

A lelki erő mérfokát, kisebb részben, spontán cselekedeteinkből, vagy is

abból, hogy mire használjuk fel szellemi egyéniségünk szabadságát, –

nagyobb részben pedig a felmerülő akadályok, veszélyek, és az

önmegtagadás szüretén át lehet felismerni.

Mondva volt fentebb, hogy az ember szellemi egyéniségének szabadsága az

egyedüli logicai s lélektani okfő, melyből szükségkép kell emanálni

minden ésszerű szellemi munkásságunknak, tevékenységeinknek, – s

viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az

értelem s morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és

morál minden egyes momentuma. – Lássunk már most egy két példát, miként

történik ez a gyakorlatban.

„Ez az ember önálló, vagy nem önálló gondolkozású,“ szoktuk olykor

mondani, t. i. a szerint amint az nem- vagy megszerezte szellemének

szabadságát; már pedig önállóság nélkül nem a magunk meggyőződését,

hanem többnyire a másét követjük: – ámde a meggyőződés az embernek

legdrágább kincse, minélkül szellemileg tévelygők, vagy alacsony

eszközök vagyunk.

Valamint a napból s az igazságból csak világosság áramlik, úgy az

embernek szellemi szabadsága azon világitó fény és meleg nap, mely az

igazságot keresi s önmagát megtalálja s élteti; – ez azon szemüveg,

melyen át az „önismeret“ és „emberismeret“ szövevényét átlátszóvá

tehetjük. És ismét az önismeret és emberismeret fonalaiból szőhetjük a

helyes „itélő tehetséget s fejthetjük ki a jól alkalmazott

„méltánylást.“ – Az önismeret és szellemi tisztán látás szüli az erős

meggyőzödést, – és az ekképen keletkezett meggyőződés valódi nagyhatalom

a sötétségben habozó törpe sereg közepette.

E terjedelmes szellemi látkörben találjuk fel az „örök igazságok“

eszméit s az „ember“-nek illetékes, valódi hazáját. E magaslatról

legelőször a morál mint egyetlen reális tér tünik fel előttünk, – azután

a „jellem“ az „erkölcsi bátorság“ a „becsületérzés“ s több más

kiegészitő részei az „embernek.“ – A rokonszenv, mely bizonyos fokig nem

egyéb mint „méltánylás“ – helyes itéletet, tapasztalást és az emberi

méltóság elismerését, sőt ennek méltatlan, de le nem küzdhető

megtámadtatását feltételezi.

Nagy garral szereplő, szenvedélyes emberek szive – bár mint mutassák

magukat – a valódi rokonszenv és méltánylás hiával szokott lenni, – mert

őket rendszerint szenvedélyük, s hevök túlragadja a kellő határon, s az

általuk keltett nagy zaj olyan mint a rendkivül zajgó viszhang, mely

épen a felidézett nagy hang és zsibongás miatt érthetetlen, összefüggés

és rokonszenvnélküli.

Önismeret tehát s emberismeret mindenek előtt – mert ezek nélkül nem

vagyunk képesek kellően „méltányolni,“[7] s ha nem méltánylunk, nem

vagyunk igazságosak birálatainkban[8], – ha továbbá birálatunk nem

igazságos, hol van akkor a morális érzet alapja, – s ha nincs moralis

érzetünk s meggyőződésünk, honnan fogunk „jellemet“ s „becsületérzést“

kifejteni, – s a hol nincs jellem, hogyan lehetne ott erkölcsi bátorság,

s. a. t.

Mielőtt másnak megbirálásába belebocsátkozunk: felette szükséges, hogy

ugyanazon hibáknak avvagy jelességeknek, melyeket birálatunk

egyéniségében gáncsolni, kárhoztatni, avvagy méltányolni akarunk, előbb

önmagunkbani jelen nem létét vagy jelenlétét s ennek ismét mikénti

jelenlétét szorosan megvizsgáljuk, mert csak ezen esetben vagyunk

képesek a méltánylást s birálatot valóhiven, tárgyilagosan felfogni s

tehát kellőleg méltányolni, vagy kárhoztatni.

Mi könnyü törvényt irni pamlagon,

Könnyü itélni a felületesnek, –

És mily nehéz, ki a szivet kutatja,

Méltányolván minden redőzetét.“ –

(_Madách_.)

Ha valakire, kit eszménk igazságáról meggyőzni akarunk, – előbb az

„értetlen“ „ostoba“ nevet ráadjuk s tőle még is értelmet okosságot

követelünk, melylyel felfogja magasabban szárnyaló észjárásunkat,

eszméinket, – hogyan kivánhatjuk tőle, hogy tévedéseit belássa, főleg

midőn elméjének homályát észjárásunk ilyen viszássága által épen nem

világositjuk. – (Tanitók, szülök és cselédtartók hibája).

Helyes itélő tehetséggel, – t. i. az igazság és valóhűség elismerésével

kevés ember rendelkezik. – A tudományos ember még korántsem egyszersmint

helyes birálatú; a helyes biráló tehetség megszerzéséhez sok

gondolkozás, próbálgatás, csalódás és szellemi szemmérték, – tehát

önismeret és emberismeret kivántatik.

A tudomány emberei állítják elő az anyagot, az itélő tehetség

feldolgozza, alkalmazza azt s a lángész (genie) uj alakot teremt, vagy

is a magasabb értelmiségé az inventio, a józan észé a birálat, a köznapi

képességé a munka.

Csak egy, a szónak philosophiai értelmében szellemileg szabaddá lett

egyén képes ismert embertársának lelkületét valóhíven felfogni,

áttekinteni s felfejteni.

Az embernek megitélésében igen kevesen illetékes birák, mert s főleg a

tökéletes ember művészileg összeállitott lény, a művészi tökélyü műnek

pedig csak hasonló művész lehet illetékes birája.

Midőn két ember versengve áll szemközt egymásnak s az egyik egyik

szélsőségben a másik a másikban bukdácsol, biztosan feltehetjük róluk,

hogy egyik sem bir kellőleg méltányolni, és többnyire csak ezen múlik

hogy nem tudják egymást megérteni; ha mindketten neutralis szempontból

indulnának ki, azonnal megértenék egymást. Az egymással szemben,

differálló viszonyban álló emberek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy

a méltányló közép utat ritkán tudják és akarják alkalmazásba venni. Igy

van ez a politikai érvelések és ellenérveléseknél is, hol az ellenfél

álláspontját, elodázhatlan érdeke, olykor szerfelett kényes helyzete nem

kellőleg avagy nem kiegyeztetőleg méltányoltatik.

„Moralis érzet“ nélkül az értelem nem egészen tiszta, mert ez esetben

nem csak embertársai, hanem önmagának jól felfogott érdeke ellen is

cselekszik az illető. Önkint megdől tehát azok állitása, a kik nagy

bünök, merényletek elkövetöinél nagy lelki erőt vélnek feltalálni, mert

az nem lelki erő, hanem az értelem zavara, betegsége, már pedig

zavarodott, beteg kedély épen úgy nem képes lelki erőt producálni, mint

a beteg test nem képes még a közönséges erőfejtésre sem, nemhogy ennél

még nagyobbra is képes volna.

Egy kifogástalanul erős lelkületű és jogosult önérzettel, szellemi

méltóságának becsülésével biró ember soha sem feledkezik meg magáról

annyira, hogy ha bár csak egyszer is például részegség által egyszerre

elveszítse azt, a mit megszerezni, nem kevés embernél, egy egész élet is

rövid volt.

A ki előtt nincs oly földi nagy dolog, mit kivihetlennek tartana s nincs

oly csekélység mit figyelmére méltatlannak vélne: annak lelkülete

szabad, önálló, az tud méltányolni és helyesen birálni, annak van okos

és alapos önérzete s abban teljes bizodalma.

A szellemi tisztán látással biró ember szemlélődése, észlelete, olyan

képességű mint a méhek munkássága, melyek mérges virágokból is mézet

tudnak színi.

Tény az, hogy a bölcs ember soha sem esik kétségbe, innen ered ismét,

hogy a kétségbe esett embernél igen hajlandók vagyunk elme zavarodást

feltételezni.

Hol a fogalmak, distinctiók tiszták, erősek, az okossággal egyezők, csak

ott lehet a lélek a szép jó s igaz irányába fogékony.

Tiszta értelem nélkül tiszta hazafiságot sem képzelhetünk, mert a ki

hazafiui czéljainak elérésére vissza nem riad az aljas, vagy ha csak

cselfogásokra alapított eszközöktől, az hasztalan hoz más oldalról

bárminő áldozatokat, hasztalan hordja ajkán a hazafiságot, sikertelen

annak politikai elvhűsége is, mert a moralitás és férfias jellem ellen

vétetni soha semmiféle körülmények között sem szabad. A hazug azt véli,

hogy olykor hazugnak lenni, önbecsületének megmentésére (?!) kötelesség.

A cselfogásokat eszközül használó hazafiság olyan mint a tolvaj, a ki

azzal védi aljas, nem szabados tettét, hogy éhező családjának kenyeret

akart szerezni, amaz is azzal mentegeti magát, hogy hiszen ő hazafias

czélok elérésére használta az ártatlan (ezerszer és ezerféle alakban

használt) cselfogásokat, államcsinyeket; de magának a czélnak is

legtöbbször ártalmára válik, ha álutakon éri el valaki a czélt. A

bosszuálló azt véli, hogy csak a rajta ejtett méltatlanságot bünteti,

holott oktatlanul, mert még több ellenséget szerez magának, kik ezt

társukért rajta vissza fogja torlani.

A természettől, a társadalom és emberi intézmények kedvéért soha sem

szabad annyira eltávozni, hogy természetszerűségünket mintegy

megtagadjuk, levetközzük, még akkor sem, midőn az emberben a természet

ellenkezésbe jön a társadalmi véleménynyel. Midőn a vélemény és a

természet küzd egy más ellen az ember vagy polgár szivében: a

természetre kell hallgatni, mert a vélemény gyakran csalatkozik, de a

természet csalhatlan, azonkivül a hibákat, melyeket az ember a természet

ellen elkövet, az isten kárhoztatja, az emberek pedig soha sem bocsátják

meg.

A növények és állatok (vad állapotjában az ember is ide tartozik) érzéki

élete az idő és a természeti jelenségek változataival, többé vagy

kevésbé, de mindenkor összefügg s azoktól feltételeztetik, míg az

„ember“ azon fokozat szerint a mint ismereteiben, szellemi tisztán

látásában gyarapodik, azoknak közvetlen behatásától elvonja magát, s

önállóbb egyéni életet folytathat, mert az embernek egyéni

„önállósága“[9] szellemi szabad mozgása, sőt sokszor (megfontolt, tehát

nem vakmerő) „bátorsága“ is azon otthonosságtól függ, melyet magának a

világismeret, önismeret s emberismeret összefüggő országaiban szerzett.

„A bátor ember fél ugyan, de csak okosan a veszélytől, nem keresi azt

fel hogy öt érje, sőt elháritani törekszik és kerüli, de ha már egyszer

benne van, nem riad vissza gyámoltalan módra, hanem teljes erélylyel és

odaadással védi magát; uj baj, uj szenencsétlenség csak fokozza lelki

erejét s tevékenységet; a vakmerő oktalan pazarolja erejét“ azt pedig

tudjuk, hogy a pazarló függetlenségét nem sokáig képes fentartani.

A ki nem az értelem meggyőződéséből meríti külső és erkölcsi bátorságát,

az, bátor lehet a csatatéren, a párbajban s a t. de szemben az emberek

gúnynyilaival, kinevetésével, a kötelességek s a legerényesebb tettek

véghez vitele daczára is rendszerint gyáva lelket árul el. Ugy szintén

az értelem szerfeletti korlátoltságának, de különösen a lélek

törpeségének biztos ismérve az, midőn valaki hogy dicső halált ne

kelljen szenvednie, például párbajban vagy a csatamezőn, inkább gyáván s

elbujva megöli magát.

Ugy szintén, kit nem saját életereje tart fen, hanem mások gyámolitása

támogat, annak nincs jövője, – ilyen a burocrata, a „rendszer“ embere,

ki ha rendszerét megsemmisitetted: fejét veszti, megdől.

Továbbá: mivelhogy a „becsületérzés“ nem más, mint határozott morális

nézetekből és elvekből levont „kötelességérzet:“ ugyanazért a

becsületérzés practicus eszélyesség s igy az életphilosophia helyes

magvának, vagy is a szellem szabadságának közvetve corollariuma „Die

sittliche Volkommenheit, oder die Tugend ist Sache der Freihet, Sie zu

erwerben, ist nur ein ernstlicher Wille, ein fester Entschluss, ein

beharrlicher Eifer im Gutem nöthig.“

A „jellemről“ alább lévén szó, itt még csak nehány idevágó eszmét

kivántam bemutatni.

Az igaz keresése s felderitése legfelsőbb s legnehezebb rendeltetése az

embernek, s a kik e téren ujabb igazságokat hoztak napfényre, azok a

világszellem nagy s mély oceánjába bámulatos lélekerővel s bátorsággal

szállottak le, nagy szellemük munkája és eredménye az emberiség hálájára

valóban érdemes.

A mely emberi szellem önálló conceptiókra nem képes, az csak nyomorult

másolata az emberi köznapi tehetségeknek, Csak az igazban és eredetiben

van oly forrás, mely soha ki nem apad.

Á hatalom birása az észnek és értelemnek szabad, független,

elfogultságtól emancipált itéletet hozni rendszerint akadályoz, sőt a

már más által hozottat is elrontja; – nem igy a teljesen felvilágosodott

szabad szellem, mely zsarnokságra[10] soha sem sülyedhet.

A mint nem férfihoz, nem emelkedett lelkületű emberhez illik zsarnoknak

lenni a gyengék irányába, úgy disztelen gyávának lenni az erősebb iránt.