Szélcsendes tavaszi alkony volt, a mi illat a duzzadó földből, virágból,
fából kiszállt, az nem röppent tova, hanem megtöltötte és kábítóvá tette
a völgy levegőjét. Az idő is szokatlanul langyos volt, Pali kéjjel
szívta be, s ereiben gyorsabb keringésnek indult a vér. S lassankint
erős elhatározás érlelődött meg lelkében. Ma el kell dőlnie élete
sorsának. Megfogja a lány kezét és megmondja neki: Válaszsz. Hagyj ott
mindent és kövess. De hátha a lány azt mondja viszont: Hagyj ott mindent
és kövess? A duplakeresztes templomba, az aranyos oltár elé? Nem, nem,
ezt nem fogja tenni… hisz szereti őt! De hátha? És ha ő lesz gyönge az ő
elgázolt lelkével, széttiport életével s engedni fog a lánynak? Nem,
nem, akkor ott van a pisztoly, mely segítségére lesz, hogy gyáván
megszökjék innen… Végigsimította homlokát, s az erdőn át elindult a háza
felé. Szerencsésen el is érte, s észrevétlenül besurrant. Sára néni majd
oda lett örömében, már egyre búsult azon, hogy az ő kis papja annyi
ideig elmaradt híradás nélkül.
Pali fáradtan leült, az öreg asszony pedig futott vízért, keféért, hogy
a gazdáját egy kicsit megpuczoválja. Pali egykedvűen engedte, hogy
ruhájáról, csizmájáról a sárt vakarja s bámult az egy szál gyertya
lángjába, melynek bizonytalan lobogásánál oly ridegnek tetszett a
szobája. Csak akkor kezdett eszmélni, mikor Sára szapora fecsegése
közben a papékat kezdte emlegetni. Hogy ott nagy ujság van.
– Micsoda ujság?
– Aszongyák, hogy a papkisasszonynak nagy szerencséje akadt.
Pali alatt megroppant a szék. Csak úgy hebegve jött ki a szájából a
kérdés:
– Miféle szerencséje?
– Ma két finom úr érkezett hozzájuk. Azt mondják, az egyik Bukarestből
való…
– Hát aztán?
– Hogy ennek nagyon megtetszett volna a mulatságon.
– Kicsoda?
– A papkisasszony. Azért jött ide, hogy megkérje a kezét.
Pali fölugrott.
– Ostoba beszéd.
– Tessék elhinni…
– Menjen ki!
Az öreg asszony, a ki még nem végzett a sárral, megdöbbenve nézett a
gazdájára és szomorúan elsompolygott. Ez volt az első kemény szó, a mit
a papjától kapott.
Megkérte a kezét!… Kicsoda? Valami fényes, előkelő bojár gavallér? Talán
ugyanaz, a ki abban a fényes mulatságban annyiszor magához szorította,
miközben keringőt tánczolt vele?… Eljött utána ide, a hozzáférhetetlen
havasi faluba, hogy letépje és elvigye gazdagságba, fénybe, pompába… És
itt körülnézett a puszta lakásban, melynek falát kiverte a penész. És ő,
a koldus, itt töpreng, vonaglik, a kezét tördeli, tehetetlenségének,
szegénységének érzetében… Már egészen besötétedett és Papp Mózes is
késik… Nem tudott bejutni, vagy a lány elutasította? Nem, nem, hisz a
lány kerestette mindenfelé. Igaz, de akkor azok az urak még nem érkeztek
meg. Talán azóta mást gondolt? A szemei előtt hirtelen megvillant
szerencse ragyogása talán elvakította? Hisz olyan ő!
Kiszólt:
– Sára!
– Parancsoljon!
– Eredj el…
Itt megakadt.
– Hová, instálom?
– A papékhoz. Ott lesz valahol, vagy az udvaron, vagy az utczán Papp
Mózes, hívd ide rögtön.
– Értem, instálom.
Míg azonban Sára néni más kötényt tett föl, betoppant a medveölő.
– Az istenért, Mózes, hol volt annyi ideig?
– Mikor megjöttünk, templomban voltak, azt kellett kivárni…
– Mi van azokkal az urakkal?
– Azok is a templomban voltak. Mikor aztán kijöttek, ő miattuk nem
tudtam a kisasszonyhoz férkőzni, mert mindig vele sétáltak a kertben. De
meglátott. S mielőtt a vacsorához ültek, kiszaladt a tornáczra s a
nevemet kiáltotta. A sötétségben odasompolygtam a tornácz alá és
jelentettem, hogy haza hoztam a papomat. Ő csak azt felelte rá: _Az
Isten áldja meg!_ aztán egy levelet adott át.
Pali mint az őrült tépte ki a levelet a vadász kezéből, s fölszakította.
A levél így szólt:
_Édesem, köszönöm, hogy élsz, élj is mindig velem, nekem, együtt, mi
ketten boldogan, de most nem láthatsz, mert vendégeink vannak. Csak
maradj szépen otthon, majd üzenek, ha elmentek. Viszontlátásra. Hű
Floricád._
Miért ne mehetne ő oda? Hisz járatos a papékhoz? Nincs joga elmenni,
hogy vigyázzon Floricára? Hátha jelenlétével megakadályozza azt, hogy a
lányt máshoz kényszerítsék? Háborgó indulatok közt járkált föl s alá.
Miért írta neki Florica, hogy ne menjen, holott azt kellett volna írnia,
hogy menjen és védelmezze meg őt idegen szerelem ellen? Talán őt csak
csillapítja, ámítja, s még az éjjel itt hagyják a falut? De vigyázni fog
rá.
– Köszönöm, Mózes gazda szolgálatait, most már elmehet haza.
– Szivesen tettem, – felelt a vadász, kezet fogott a pappal és elment.
Kint azonban a ház mellett belefeküdt egy sötét árokba. Ő is vigyázni
fog. Ő is olyan ember volt, a ki jó, mint egy állat.
Most vacsoráltak a papéknál. Most kocczintanak, s jókedvűen, bőven öntik
magukba a bort. Most véget ér a vacsora. És ekkor Simándy fejébe nyomta
a kalapját és kilépett az éjbe. Az erdőbe ment, hogy a kertek alatt
közel férkőzhessék a papék házához. Papp Mózes fölemelkedett az árokból
és utána ment. Simándy mint egy részeg ember tántorgott a sötétben,
nekiütődve a fáknak, de rendületlenül haladt tovább. A Balintye-dombról
már látta a papék kivilágított házát. Egy kis időre megállt, aztán
ereszkedett le, lassan, csúszva. Pár pillanat mulva a papék kertjében
állt, a vastag topolya mellé huzódva. És ott már hallotta a zongora
hangjait. Florica szomorú román nótákat játszott. A lágy akkordok lassan
szálltak a nyitott ablakokon keresztül a langyos levegőben. Pali ziháló
mellel állt ott. Az egyik perczben be akart törni, s mindenkit megölni,
a ki csak a kezébe kerül. Azt a sápadt, beesett szemü bojárt. Azt a
csalfa fekete lányt. S aztán ebbe a gyönge, fájó szívbe belefojtani azt
a hitvány életet. A másik perczben hidegség futott végig rajta. Várjunk.
Még van idő. Hadd részegedjenek meg az italtól és a szerelemtől. Hadd
szivják még az illat- és kéjterhes levegőt.
Aztán vidámabb nóták következtek. A keringő, melynek dallamánál egyszer
Simándy ölelte Florica karcsu derekát. Aztán az a másik keringő, melynek
hullámain az a bojár ringatódzott Floricával. És itt Simándy letérdelt
és körmeivel a földet kezdte vájni, mintha sírt ásna magának, vagy
másnak…
Órák teltek el, Simándy ott állt az oláh pap háza alatt, egygyé olvadva
a fák árnyékával. A ház lassan csöndesedett. A zongora elhallgatott.
Florica szobájának ablaka kivilágosodott. Simándy szemeiben, melyek ezen
az ablakon csüngtek, mohó vágy csillogott. Most imádkozik a lány, soká
imádkozik. Az Istenhez is, meg a védőszentjéhez is. Vajjon érte
imádkozik-e?
Az ablak hirtelen elsötétedett. Lefeküdt. Várt. Lassanként a cselédek is
elcsendesedtek. Mindenki elaludt a háznál. S ekkor Simándy az ablakhoz
lépett és megkopogtatta.
Csend.
Ujra kopogtatott. Az ablak halk zörgéssel kinyilt.
– Pali!
– Florica!
– Az Istenért, vigyázz, ha észreveszik, hogy itt állsz!
– Kik? A bukaresti úr?
– Csitt! Ne kiabálj!
– Florica! Egész boldogságom most dől el. Rongy életem tán most fordul
jóra. Ha istenben hiszel, mondd meg, mit keres itt az a két ember?
– Pali, az Istenre kérlek, ne kérdezz! Szeretlek, csak ezt tudom.
– És másé lészsz, úgy-e?
– Sohse leszek a másé, esküszöm. Az a két úr nem értem jött ide. Többet
nem mondhatok.
– Akkor Isten veled, Florica!
– Pali!
– Isten veled! Utolsó szóm ne legyen átok!
– Pali, Pali!
De nem felelt vissza senki, csak a bokrok közül hallatszott olyan
csörtetés, mintha valami sebzett vadállat rohanna ott keresztül.
Papp Mózes mint a vizsla szaladt nyomában s nem tévesztette szem elől
papját, a ki egyenesen hazafutott. Az erdőn nevelkedett egyszerü ember
pedig kínos tépelődések között állt a homályban, s nem tudta, mit
csináljon. Érezte, hogy itt valami szerencsétlenség fog történni, de nem
tudta, hogy mi. Szeretett volna berohanni a papjához, de nem mert.
Simándy annyira fölötte állt, hogy nem tudta magát arra határozni, hogy
csak úgy kéretlenül berohanjon.
Az ablak nyitva volt, s fénysugár áradt ki belőle az éjbe. Az öreg
vadász, bár szégyelte, de odasompolygott és benézett. Simándy az
asztalnál ült és írt. Néha sokáig merően nézett a gyertya lángjába. S
arczán oly fájdalom látszott, hogy az öreg elfordult és könnyei
kicsordultak.
Aztán leült egy bokor alá, lassan megtömte pipáját, rágyujtott, s
miközben a füstöt szétfujta, tekintetét folyton a kivilágított ablakra
szegezte.
Egyszerre csak egy fehér alak jelent meg az ablak alatt.
Florica volt, a ki öreg cselédjükbe kapaszkodva állt ott. A lány előbb
benézett az ablakon, aztán az ajtóra került. Kinyitotta. Pali nem
fordult hátra.
– Pali! – szólalt meg halk, nyöszörgő hangon.
Simándy fölugrott, odarohant, átölelte s csókjaival borította el.
– Itt vagy. Hát eljöttél? Többé nem mégy vissza, enyém vagy örökre, –
suttogta elfuló hangon.
– Tied vagyok, de vissza kell mennem… csak megmondom, hogy ne félj…
– Nem, édes, ne beszélj! Gyerünk, fussunk, meneküljünk innen…
– Nem lehet, nem lehet, de szeretlek, csak téged szeretlek és te csak
engem szeretsz, meg kell tudnod mindent… megmondok mindent, hogy nyugodt
légy, ne félts, ne öld meg magadat… Neked mindent meg kell mondanom,
úgy-e? Előtted nem lehet titkom. Úgy-e szeretsz, nagyon szeretsz? Látod,
én nem hagyhatom el szüleimet; de ha te elhagysz, meghalok…
Megtört hangon, sebesen, zihálva beszélt.
– Ide figyelj, Palim.
S Pali nyakába kapaszkodva, lehuzta magához a fejét…
*
Az éj csendes volt, a hold szelíd, sápadt fénynyel vont be mindent.
Néha valahol egy szomszéd bokorban halkan nyöszörgött valami alvó madár.
Nagy zajnak tetszett már, mikor egy kavics megmozdult a vízesés oldalán
és legurult a mélységbe.
A medveölő fölugrott az árnyékban és bódultan nézett körül. Valami nemes
vadat sebeztek halálra… Hol? Az a szilaj, alaktalan, névtelen jajszó a
paplakból tört feléje… És a következő pillanatban egy hörgő, tántorgó
alak rohant el a vadász mellett.
A papja volt. Én Istenem, mi történt itt?
Karjában tartotta a lányt, csókolta a száját, érezte szívének ütéseit,
vére lüktetését, testének remegését, hajának illatát.
Miért nem is halt meg ebben a pillanatban?
Mert a következő pillanatban már nem halhatott meg.
Florica megmondta, hogy a két látogató egyike a bukaresti liga ügynöke,
a ki pénzt hozott az apjának.
Florica megmondta, hogy az apja tagja a titkos nemzeti komiténak, s a
havasi románok összeesküvésének szálai az ő kezében futnak össze.
Ez a két úr nem Floricáért jött, hanem az újabb parancsokat és terveket
hozta az irredenta ágensének.
És Simándy szíve egyszerre megkeményedett. Két karjába erő szállt, s a
lányban, ki nélkül nem tudott már élni, kiért kész volt meghalni, most
csak egy gonosz démont látott – és eltaszította magától.
[Illustration: Karjában tartotta a lányt…]
Az égen teljes pompájában úszott a hold, ragyogtak a csillagok… világos,
fényes, tavaszi éj volt. Simándy körülnézett. S a hegytető a régi
váromladékkal, a templom a buzogánynyal, az égboltozat a hadak útjával,
mind-mind kötelességekről beszélt…
Mögötte valami hirtelen támadt kóbor szélroham megzúgatta a sötét erdőt…
Ott, ott állnak a funtinelli véres árnyalakok, a kik idáig jöttek s
várják, hogy ő a kötelességét teljesítse.
Lerohant a templomához. A nagy vaspántos kapu állította meg. Fölemelte
két összeszorított öklét és megdöngette a kaput, könyörögvén:
– Hatalmas Isten, adj erőt a te szolgádnak, hogy útjából el ne
tántorodjék.
Az üres templom visszhangja komor dübörgéssel felelt neki vissza.
Igen, ti várvédő ősök, ti funtinelli árnyak, ti hitvédő papok, s ti fönt
az égen, Csaba királyfi fehér vitézei: nem hulltatok el hiába, a késő
utód szívében ég tovább a ti lángotok. Ő is védi hazája földjét az
árulás ellen; azét a szent földét, mely megtermette bölcsője fáját és
megtermi koporsójának fáját is.
S ekkor végigsimította a fejét és gondolkozott.
Igen, igen, a dolog tisztán áll: föl kell jelentenie Todorescut.
És elindult az úton, mely kigyózva eltünt az erdőben. Az erdő szélén egy
ember állt keresztbefont karokkal. – A medveölő volt.
– Tiszteletes úr, én nem kérdem, hová megy, de elviszem a kocsimon.
Simándy odalépett hozzá.
– Kedves Mózes bátyám, engedjen engem haladni az utamon… ne segítsen
senki… ne kövessen senki… Vonuljon haza, pihenjen le…
– Édes jó tiszteletes uram, öreg ember vagyok, fiam lehetne, fogadjon
szót, tegye meg a kérésemet, vén ember vagyok, ne fájdítsa a szívemet…
Simándy átölelte az öreget. Aztán röviden csak annyit mondott:
– Jó. Fogjon be. Majd itt megvárom.
Tíz percz mulva sebes ügetéssel távoztak Papp Mózes kocsiján Garabóról.
Nem beszélgettek. Mikor a sűrűbe értek, a holdfény nem esett már az
útra, s mély sötétségben, lépést haladtak tovább. Az erdő zúgott
körülöttük és felettük. Papp Mózes hátrafordult:
– Tiszteletes úr, mondanék valamit…
– Csak beszéljen!
– Jönnek-e a funtinelli halottak?
– Nem jönnek. Sirjukban pihennek csöndesen. Az Isten áldja meg az
emléküket!
– Amen!
XXII.
Husvéti ünnepek lévén, a főispán úr ő méltósága is eljött ez alkalommal
Budapestről, a méltóságos asszonynyal együtt a megye székvárosába. A
megyeháza előtt kivont karddal sétált a sárga sujtásos, kék ruhás, piros
tarsolyos huszár, ezzel is jelezve, hogy a legnagyobb úrnak, a főispán
úrnak méltóztatott megérkezni. Az utczai gyerekek, a hegyi oláhok egész
nap tisztes távolságban ácsorogva bámészkodtak a tekintélyes,
nagybajuszú huszárra, őt is valami nagy úrnak tartva, a ki széles
fringiájával bármely pillanatban halált osztogathat. A főispánnak,
Zágoni Albert grófnak, külön lakosztálya volt a megyeházán, mely azonban
az év legnagyobb részén át üresen állt. Ilyenkor azonban ablakai minden
este fényesen ki voltak világítva s ott együtt teázott a megyei társaság
és sütkérezett a hatalom fényében, a mi a szürke, élettelen vidéki város
lakóinak, mint a köznapi mederből való kizökkenés, rendkívül jól esett.
Zágoni grófné igen szeretetreméltó háziasszony volt, a ki német létére
az alatt a tíz év alatt, mióta megszünt osztrák baronessz lenni és
magyar grófné lett, elég tisztességesen megtanult magyarul. A Zágoniak
olyan erdélyi család vala, melyet a kormánynak kutyakötelessége volt
respektálni, s mindig volt köztük egy főispán, egy képviselő – sőt
Zágoni Albertet a lapok belügyminiszternek is emlegették, mert újabban a
nemzetiségi ellentétek nagyon kiélesedtek, s szakember kellett e fontos
poziczióra, a ki alapjában ismeri ezt a nagyfontosságú kérdést. Zágoni
Albertet különben nagyon művelt embernek is mondták, a ki berlini
studens korában pályadíjat nyert egy filozófiai dolgozatával.
Simándy a székvárosba érkezvén és megtudván, hogy a főispán itt van,
elhatározta, hogy ő neki mondja el titkát, mely lelkét teljesen
szétmarczangolta. Megállt a megyeháza előtt, s maga is bámult a
huszárra, mint a többi. Látta az urakat sürögni-forogni, jönni-menni, s
elgondolta, hogy szét fog itt rebbenni minden, ha ő elmondja, a mit tud.
Aztán kigördült a kapun egy nyitott hintó, rajta két kis helyes fiucska,
matrózruhába öltözködve, s németül kiabálva a bonnera. Ezek a főispán
gyerekei voltak. A hajdu tisztelgett nekik a kardjával, a nép pedig
levette a kalapját, s a bonne úgy köszöngetett vissza, mint egy
fejedelemnő. Végre Puskást látta megjelenni. Utána szaladt és megfogta.
– Nini, Pali, te vagy?
– Én. Te, eszközöld ki, hogy a főispánnal beszéljek.
– Micsoda dologban?
– Nem mondhatom meg, de nagyon fontos.
– Az eklézsiádnak akarsz valamit?
– Nem mondhatom meg, de becsületszavamra állítom, hogy nagyon fontos.
– Jó, de nagyon nehéz lesz. A méltóságos úr egész nap el van foglalva,
folyton járnak a nyakára.
– Ilyen dologban, tudom, senkise jön.
– Hát a kedvedért megpróbálom, légy itt valahol kéznél.
– A dolog nagyon sürgős, nem lehetne azonnal?
– Hja, barátom, az nem úgy megy. Itt a főispán az atyaisten, hát azt
hiszed, hogy csak úgy be lehet hozzá nyitni, mint egy boltba? Várj meg
itt, majd aztán feljösz a szobámba.
– Dolgod van?
– Igen, a méltóságos asszonynak rendelek estére tortát, a német
kisasszonynak pedig bukétát. Nagyon csinos lány, s úgy látszik, én is
tetszem neki.
Pali megfogta Puskást.
– Hallod-e, nekem okvetetlenül beszélnem kell a gazdáddal. Nem hivatalt,
nem állami segítséget kérek tőle, nem is a frajla kezét akarom megkérni
tőle. Rendkívül fontos dolgot akarok tudtára adni. Azonnal. Érted?
Puskás boszus arczczal hallgatta.
– Másnak nem mondhatod el?
– Nem. Még a sapkámnak se.
– Hát akkor várj itt meg, a míg visszajövök. Majd meglátjuk.
S kirántván a karját Pali kezéből, elszaladt.
Simándy ott maradt az utczán, s bámulta a huszárt a néppel.
Türelmetlensége a legmagasabb fokra hágott. Ő a madár szárnyaival
szeretett volna ide repülni, hogy az állam, a nagy, erős, hatalmas
magyar állam közegeit, a kik a haza érdekei fölött hivatottan őrködnek,
megragadja, fölzaklassa, fülükbe kiáltsa a vészt és itt kell ácsorognia
a buta hegyi móczok közt az utcza sarában.
Az őrt álló huszár nagyot kiáltott, mire a többi megyei hajdu kirohant a
kapu alól és kezdte szétpofozni a népet. Simándy is félrehuzódott. A
nagyszebeni román érsek jött be négylovas fogatán gyönyörű mezei
birtokáról, visszaadni a főispán látogatását. A lovak sallangos
szerszámai csak úgy csillogtak az ezüst czifraságoktól. A kocsis a
havasi oláhok tiszta fehér viseletében volt, piros tüszővel. Mellette
egy délczeg huszár ült, kék magyarban, fehér zsinórzattal. Az érsek
impozáns alak volt fekete selyem talárjában, piros czingulusában, be nem
gombolt hattyuprémes bundájában. Hófehér szakálla mellére, hófehér haja
vállára omlott. Mellén hatalmas aranykereszt ragyogott. A mellette ülő
erős, jóltáplált kanonok hasonlóan selyembe volt öltözködve. Utánuk jött
külön hintóban két udvari pap. A metropolita kiszállt a hintóból, s a
sárba térdelt népre áldást osztogatott… Simándy pedig gyűrött, piszkos
ruhájában ott állt, s letörölte a sárt, melyet a metropolita kocsija
arczába fröccsentett. Ott állt, s kétség nyilalt át szivén, hogy ő-e az
államalkotó, államföntartó magyar faj papja? Vagy tán idegen földön van,
valami elhagyott, koldus oláhországi székelycsángó falu papjaként, a ki
az állami méltóságok fölvonulását nézi? Összezavarodtak lelkében a
gondolatok. Csudálatos, érthetetlen világ ez. Eszébe jutottak a
pellagrás sárga emberek, a mint ezeket a fényes, erőtől duzzadó papokat
látta. És végignézett a maga kopottságán, mikor a selyemtalárok
suhogását halotta. Ki az úr ebben az országban? Ki az elnyomott ebben az
országban? Miért estek el a funtinelli katonák?… Lába megroskadt, a
falnak támaszkodott.
Nemsokára rohanva jött Puskás, virággal a kezében, fölvitte Simándyt a
szobájába, eléje tett egy skatulya czigarettát és otthagyta.
Simándy az ablakból látta, hogy a főispán a kocsijáig kisérte a
metropolitát. Azután ott állt még jó darabig az ablaknál s bámult ki az
utczára. Egyszerre sietve megjelent Puskás.
– Most van a méltóságos urnak pár percz ideje. A kedvedért megtettem,
hogy beszéltem vele az érdekedben. Gyere!
Hirtelen visszafordult, s végignézett Simándyn.
– Te, nincs másik ruhád?
– Nincs.
– Ez egy kicsit gyűrött. No, mindegy, most már vár ő méltósága.
Vonszolta magával egypár szobán keresztül, végre az egyikben megállt.
– Itt várj. Méltóságos urnak szólítsd, s rövid légy, mert a gróf egy
kicsit ideges.
Pali megállt a helyén és körülnézett. Csupa szőnyeg minden. A falon
fegyverek, angol rézmetszetek. Az egyik sarokban egy puha, süppedő,
nagy, széles török diván, rajta egy csomó vánkos. Iróasztal, s előtt
bőrkarosszék. A diván mellett alacsony asztal, rajta könyvek. Paul
Bourget, Richepin, d’Annunzio, egy pesti, egy bécsi német lap, s a
_Figaro_. Az ajtó nyikorgott, egy nyulánk, elegáns, sápadt férfi lépett
be.
– Én Simándy Pál, garabói reformatus lelkész vagyok.
– Mi tetszik?
– Főbenjáró dolgot óhajtók méltóságodnak tudtára adni.
A főispán rágyujtott egy vastag czigarettára, s közben úgy a
czigarettával a szájában odamordult:
– Mi az?
– Méltóságos úr, Todorescu, a garabói oláh pap, hazaáruló. A bukaresti
liga fizetett ágense, most is van ott nála egy oláhországi ember. A
titkos nemzeti komité tagja…
A méltóságos úr idegesen rántott egyet a vállán, s közbeszólt:
– A havasi oláh konspiráció vezére. Hóra és Kloska, Janku… Ugyan
fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért,
hogy maga előre menjen, nem kell ilyen meséket kitalálnia.
Simándy megdöbbenve nézett az előkelő úrra.
– Nem mese az, méltóságos uram…
– Badarság. Todorescu a legmegbizhatóbb emberünk. Mindig beszállítja
hiven, egy szálig a voksait… Az installácziómon ő mondta a vidéki papság
nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy
kitüntetésre terjeszszék föl…
– Méltóságod… tehát… azt hiszi… nem… hajlandó…
Ugy hebegett, mint egy gutaütött.
– Örökké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérű,
megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az
oláhokkal… Egyéb se kéne még, mint hogy az én megyémben konspirácziót
fedezzünk föl. Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és huzza meg
magát. Az örökös politizálás öli meg magukat. Na Kinder, was gibt’s
denn?
Ez már a két fiunak szólt, a kik pokoli lármával berontottak, s apjukra
csimpaszkodtak.
Simándy pedig szó nélkül kitántorgott. Súlyos ütést kapott. Egy világ
omlott össze benne. Hite a hazában, hite az államban.
Odakint megállt, s bután rábámult a huszárra. Milyen fényes a kardja,
milyen czifra a ruhája! Milyen büszke legény! Büszke, mert ostoba, mert
nem tudja, hogy nincs mire büszkének lenni. Miért visel ez a tökfilkó
kardot? Mit őriz? Van itt mit őrizni? Kiveszett már innen minden, a mire
vigyázni érdemes volna.
Vagy talán az állam más, mint a haza? És ez a huszár az államot
képviseli? Az állam lehet czifra, büszke, a haza pedig rongyos, koldus
és megalázott? Kétféle fogalom ez?…
Ott állt hajadonfőtt és süvegét csavargatta a kezében. Azután megindult,
sokáig barangolt, de megfázott és melegre vágyott… Bement egy kocsmába,
evett, ivott, és a meleg kuczkóban jól érezte magát. Tisztán állati
érzései voltak, a nemesebb részek elzsibbadtak benne, a lelke elkábult.
Az étel egészen jól esett neki. Még boszankodott azon, hogy a leves
annyira sós és nevetett a pinczérnek azon a bárgyú megjegyzésén, hogy a
szakácsné bizonyosan szerelmes. A bort is nagy gonddal és erős
mennyiségben szürcsölte. Még többet is szeretett volna inni, de hirtelen
eszébe jutott, hogy hátha nincs nála elég pénz. Milyen különös volna, ha
adósságba a kocsmáros ott fogná a téli kabátját. És itt eszébe jutott az
oláh metropolita. A négy lovával, a czifra huszárjával, a selyem
ruhájával, az arany keresztjével… Ez a kép vonult el előtte, miközben a
borjupörkölt zsiros levébe nagy kenyérdarabokat mártogatott.
Most a kocsmárosné jött be két kis fehérbe öltözött lányával. Kezet
csókoltak az apjuknak és távoztak.
– Hová mennek a kis lányai? – kérdé Simándy.
– A katolikus templomba. Föltámadásra.
Az igaz. Azért nem hallott hát tegnap egész nap és ma még harangszót.
Föltámadás. És holnap husvét… Erre is megivott egy pohár bort… Nem
támadt benne e szókra visszhang. A kocsmáros kinyitotta az összes
ablakokat…
És most egyszerre megkondultak a város összes harangjai, hirdetvén a
Krisztus föltámadását… A levegő tele lett ezzel a zürzavaros és mégis
oly harmónikus zenével, ott zúgott Simándy fülében is és alvó lelkét
fölébresztette. Kiesett kezéből villa, pohár, kezei önkénytelenül
összekulcsolódtak, s hallgatta a harangok hivó szavát.
Igen, ha minden elpusztult is, – él az Isten.
Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan
derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az
Isten dicsőségét hirdetni. És érezte, hogy ő most nincs ott, megszökött
onnan, az ő harangjai némák, mozdulatlanok, nem röpítik föl az égbe a
hívők imádságát.
Haza kell mennie.
Fölkelt, de lábai mintha vasból lettek volna. Fizetett s eltávozott. Nem
nézett se jobbra, se balra, nekivágott a mezőknek.
Mikor már a város, a harangzúgás messze mögötte volt, eszébe jutott Papp
Mózes. Mi dolga is van neki Papp Mózessel? Igen, a kocsival várja. Majd
hazajön.
Sebes léptekkel haladt a hegyek felé.