prüszkölő lován a ház előtt, s a jól táplálkozó szolgák elbizott hangján
bekiáltott:
– Hé, oláhok, ez itt Cluj?
Mindenki megrezzent a durva hangra. Zalatnay kilépett a kapu elé, s
odaszólt:
– Ne ordíts, ficzkó, mert majd lepöndörítelek arról a lóról.
A hajdú levette a süvegét s alázatosan szólt:
– Instálom, nem láttam, hogy urak is vannak itt. Ez itt Cluj, a hol a
sárgaság van?
– Ez. Mi kell?
– A biróval szeretnék beszélni.
– Itt vagyok.
– Tudatom kenddel, hogy a megyei komissió, az orvos úr, az aljegyző úr,
meg a méltóságos főispán úr titkára nemsokára itt lesznek vizsgálatot
tartani, meg egy kocsi elemózsiát kiosztani. Hát rendbe szedje kend a
népét. Isten áldja meg! Jó egészséget kivánok!
(Az utóbbi már Zalathnaynak szólt.)
A biró fejcsóválva hallgatta a jelentést. Megint urak. Ennek nem jó vége
lesz. Sietve terelte ki a népet az udvarból, s még botjával is nógatta
őket, hogy kiki minél hamarabb a házába juthasson. A szegény hülyék azt
a csöpp energiát összeszedve, mely még bennük maradt, ijedt czammogással
baktattak haza.
Zalathnay és Simándy kiálltak a haranglábhoz, várni a komissiót, mely
nemsokára megérkezett. Maga a tiszti főorvos jött ki, mert mint mondá, a
kormánytól erős parancs érkezett le, s a megye megszeppent. Az aljegyző
egy jóképű, csinos uri gyerek volt, a ki családi tradicióból szolgált a
megyénél, a főispáni titkár pedig – Puskás Gábor volt.
Pali meglepetve nézett a divatos lovagló-ruhába öltözködött
fiatalemberre, s majdnem egyszerre kiáltották el:
– Pali!
– Gábor!
Megölelték, megcsókolták egymást.
– Hát te mit keressz itt, a hol még a madár se jár? – kérdé Puskás.
– De te, de te? Hát te nem vagy pap?
– Óh, dehogy, főispáni titkár vagyok. Régen ott hagytam már a papi
pályát… Rájöttem, hogy nem nekem való. Arra, pajtás, születni kell…
Elismerem, hogy te arra születtél, mindig is bámultalak, csodáltam
tehetségedet, s meg vagyok róla győződve, hogy rád ezen a téren nagy
jövő vár…
Pali némán hallgatta a fiú fecsegését, s a finom lovagló-csizmáit
bámulta.
– De csak nem ebben a rongyos fészekben vagy pap?
– Nem. Egy másik, de épp ily rongyos fészekben.
Puskás ránézett.
– Hogy megváltoztál! Már ősz hajszálaid is vannak. Csak nem voltál
beteg?
– Dehogy, semmi bajom sincs.
– Nekem is jó dolgom van. A megyei birtokoscsaládok nagyrészt rokonaim.
Pár évi szolgálat után vagy fölküldenek képviselőnek, vagy a főispán
bedug a miniszteriumba. Hidd el, csak Budapesten lehet érvényesülni… No,
igazán örvendek, hogy találkoztunk… Sokszor gondoltam rád és a hollandi
napokra.
Ezalatt a komissió elfoglalta a biró házát és legelőször is az ebédhez
látott. A főorvos sonkát, pogácsát, kemény tojást, pár üveg bort, friss
kenyeret pakkolt ki, s Zalathnayt és Simándyt is meghivta.
Simándy megjegyezte:
– Talán előbb az élelmiszereket kéne a nép közt kiosztani.
– A szekér legföljebb egy óra mulva érkezik meg. Nehéz a járás ezeken a
rossz hegyi utakon.
Az urak ebédhez láttak, Simándy pedig kiment a ház elé. A sárga arczuak
a kerítés mögül lestek ki az utczára, a biró háza felé. Bárgyú arczukon
gyerekes félelem ült, Simándy nem állhatta meg, végigsétált a községen,
s biztatta őket, hogy mindjárt jön egy szekér kenyér s azt kiosztják
közöttük. De e hir hallatára se ült öröm ezekre a torz arczokra. Ezeken
az arczokon az öröm már egyáltalán nem tudott helyet találni, elfoglalt
ott minden vonást a zord kétségbeesés vagy az egykedvű lemondás. De
annyit elért, hogy egypár alak, a ki nagyon förtelmes volt s attól
félve, hogy még az urak majd megbüntetik, elbújt, az ő biztató szavaira
előmászott valami kuczkóból, s szintén a kerítés mellé állt.
Mire Simándy visszament a bíró házához, a megyei urak már kártyáztak,
mivel a kocsi még mindig késett, Zalathnay pedig végighevert egy lóczán
és maga elé bámult. Simándy odaült hozzá, s mélabúsan nézte Puskást, az
egykori buzgó, derék magyart, a kedves, jó fiút és jó barátot, a kin
szintén erőt vett a magyar betegség, mely ebből áll: _a dolognak a
legkönnyebb végét fogni_. A mint egy kis kecsegtető kilátása nyilt
másfelé, azonnal megugrott a papi pályától.
Csikorogva gördült egy nagy négylovas társzekér a ház elé, s bejött a
hajdú, jelenteni, hogy megjött a málé.
Zalathnay fölugrott.
– Micsoda? Önök kukoriczát hoztak a népnek?
– Persze, – felelt a főorvos, a kártyát keverve.
– De hisz ez a betegség nemcsak a koplalásnak, hanem a kukoriczával való
táplálkozásnak is az eredménye.
– Tudom.
– S ön megengedi, hogy az a méreg a nép közt kiosztassék?
– Mit csináljak? A kormány egy vaggon kukoriczát küldött a megye
nyakára, direkt a pellagrások számára, s ön tudni fogja, hogy a
kormánynak ex offo több esze van, mint a vármegyének. Ezen alapszik az
állami rend. Ez a tekintély elve. Én csak nem remonstrálhatok ellene?
Még fegyelmit akasztanak a nyakamba.
Végigjátszottak egy pártit, aztán folytatta:
– Uram, higyje el, a kukoricza is jobb táplálék, mint a semmi táplálék.
A nélkül éhen halnak, így meg valahogy nyomorúságosan eltengődnek.
– Nohát nem fogják azt a kukoriczát szétosztani.
A főorvos vállat vont és tovább játszott, Zalathnay pedig félrehuzta
Simándyt és tanácskoztak. Ugy tíz percz mulva Zalathnay újra a főorvos
elé állt.
– Nohát, doktor úr, van egy propoziczióm. Én kicserélem ezt a kukoriczát
annyi buza- és rozslisztre, eleven baromfira és tengeri nyúlra, a
mennyit ér, sőt még több értékűt adok érte…
– Elfogadom egy föltétellel.
– Mi az?
– Hogy erről a vármegye sohse tudjon meg semmit (s ezt nektek is mondom,
fiúk), mert akkor odalent az lesz a hire, hogy én a népnek szánt
kukoriczát eladtam önnek, s megint csak fegyelmibe jutok.
– Legyen nyugodt, az én révemen nem fog kiszivárogni semmi.
– Igaz. Mit akar ön a tengeri nyulakkal?
– Tengeri nyulam annyi van otthon, mint a rostalika, a legszaporább
állat a világon. Ebből idetelepítek vagy százat, s ez is ellátja
pecsenyével a népet. Mert ezeknek egy kis hústáplálék is kellene ám.
– Nem rossz idea. Majd javaslatot teszek ez iránt a megyének.
– Ne tegye, doktor úr!
– Miért?
– Mert akkor hivatalosan nem az az intézkedés fog történni, hogy minden
község elláttassék tengeri nyulakkal, hanem kikutatják, hol van tengeri
nyúl s ezt külön adó alá vetik.
– Ez is igaz, – felelt egykedvűen a doktor, – hát csak indítsa el a
málés szekeret Funtinelbe.
Itt közbeszólt Simándy:
– Ne, uraim, a sorrend rossz. A nép már sóvárgó szemekkel nézi ezt a
szekeret, mert reményli, hogy az hozza a segítséget, az élelmet, a
jóllakást, s ha tovagördülni látná, végtelen szomorúság fogná el. Előbb
hozassuk el Funtinelből a holmit.
– Helyes, – mondá a doktor. – Pista! A szekér álljon be a biró udvarába.
Zalatnay pedig újra félrehuzta Simándyt.
– Fiam, én itt maradok, mert ha ezek a megyei urak elunják magukat,
elosztják a kukoriczát és szépen hazamennek. Nézd, itt jegyzékbe vettem,
hogy mit kell hozni. Lisztet hány zsákkal, a baromfit lábánál
összekötözve, a nyulat zsákban. Az is itt van, micsoda szekereken, hány
cseléd, micsoda lovakkal. Pitypalatty, Kondor belső cselédeimben és
Bodrogi öreg gazdámban föltétlenül megbízhatsz. Most ülj lóra fiam és
járj gyorsan. Neked nem is kell visszajönnöd… Ha holdvilág lesz, még az
éjjel elindulhatnak és reggelre itt lehetnek. Isten áldjon meg!
Megcsókolta Simándyt.
– Pali, mégy már? – szólt oda szivarja mellől Puskás.
– Megyek.
– Te szeded össze Funtinelben a holmit?
– Én.
– De visszajösz?
– Valószinűleg.
– Hát a viszontlátásra. Ne felejts el meglátogatni a megye
székvárosában.
– Ha lesz időm, mindenesetre.
– Szervusz.
– Szervusz.
Pár percz mulva Pali lovon ült és a hegyi lovak gyors poroszkálásának
tempójában elhagyta a falut.
XXI.
Funtinelben az első, a mit az inas kezébe adott, Floricának egy levele
volt.
Nagyot dobbant a fiu szíve, s homlokát verejtékgyöngyök lepték el. A
lány utána jött, a lány nem felejtette el. A zaj, a pompa, az udvarlók
seregének közepette is eszébe jutott az egyszerű, szürke falusi pap.
A levél egyszerre boldoggá tette. De nem nyitotta föl. Zsebébe
csúsztatta. Előbb az éhezőkről kellett gondoskodnia. Összekiabálta a
vezető cselédeket s megértette velük, hogy miről van szó. Azok köszöntek
s elmentek teljesíteni uruk parancsát.
Ekkor kérdezte csak meg az inast:
– Ki hozta ezt a levelet?
– Szabó Gyorgye, a kis pakulár.
– Itt van?
– Nincs. Megevett egy darab kenyeret, aztán visszafordult.
Simándy futva ment a szobába s remegő kézzel törte föl a levelet.
Rövid volt. Ez:
_… Hova lettél? Megszöktél tőlem? Mit vétettem ellened édes? Jer, jer
vissza kis falunkba, mert meghalok utánad… Hűtelen lettél? Oh, nem, hisz
azt már megéreztem volna és megszakadt volna a szivem… Palim, édes
Palim!_
Egyéb semmi. A levél románul volt írva, s úgy hatott Simándyra, hogy
leszédült a medvebőrrel letakart divánra, ott lihegve feküdt s nem
tudott magához térni. Minden porczikája bizsergett az örömtől… szeretett
volna ugrálni, majd ismét a fejét szerette volna a falba verni…
Az inas lépett be s jelentette, hogy a rakomány készen van.
– Mikor jött ez a levél?
– Hát azt a kölyköt még tegnap útnak indították, de csak ma jött meg,
mert a mint besötétedett, nem mert tovább menni, útközben meghált a
bajnói szénégetőknél.
Simándy kiment az udvarra. Az intéző cselédek ott várták.
– Instálom, tiszteletes úr, rendben vagyunk.
– Indulhatnak még ma?
– Meg lehet próbálni. Ugy látom, kilenczre feljön a hold.
– Hát akkor Isten segítségével induljanak el, s hármojukon kívül
vigyenek el annyi cselédet, a mennyi csak szükségesnek mutatkozik.
– Igenis, értjük. Tiszteletes úr nem jön velünk?
Simándy egy kicsit habozott.
– Nem.
Maga se tudta, hogy mit csináljon. Valami húzta a felé a nyomorult falu
felé, melynek lelki mannát igyekezett adni, melybe egy kis erőt,
bizalmat igyekezett csöpögtetni; valami azt súgta, hogy legyen ott
testvéri segítségével akkor is, mikor a testi mannát osztogatják. De már
az éhezők félalélt csapatja kezdett elmosódni előtte, s kínos
nyöszörgésüket elfojtotta egy másik hang, mely odabent azt kiáltotta,
üvöltötte, mennydörögte: eredj haza, Garabóra, ha ebben az életben (mely
már megásott sirodat is kezdte mutatni) üdvösséget keressz.
A hegyek mögül kidugta kopott, sárga arczát a hold, s elöntötte beteges
fényével a tájat. Zalathnay, a cluji biró udvarában járkálva, fölnézett
az égre, s elgondolta: igazi pellagrásoknak való égitest; de most jó,
mert az emberei jöhetnek az elemózsiával. Simándy pedig a funtinelli
kastély udvarán állva, hallgatta, nézte a mint az emberek a szekerekkel,
zsákokkal, baromfiakkal nagy czihelődések közt elvonulnak, s lármájuk
lassankint elhal a távolban. Ott állt mint egy szobor. Az inas
rezzentette föl.
– Itt hál tiszteletes úr nálunk?
– Nem.
– Hát? Az emberek után megy?
– Nem. Hazamegyek Garabóra.
– De vacsorát tessék parancsolni.
És Simándynak eszébe jutott, hogy tán már hetek óta alig evett valamit.
Pedig az éhség is egy vadállat az emberben, melyet csillapítani kell.
– Jó, adjon valamit enni.
És bement a házba.
Nemsokára kopogtattak, s belépett Papp Mózes, a medveölő. A szobában,
csak a nagy, nyitott kandallóban pattogva égő fahasábok terjesztettek
világosságot, más fény nem égett.
– Jó estét kivánok.
Simándy hátrafordult a tűztől.
– Maga az, Mózes gazda? Mi járatban van?
– Én, instálom, a tiszteletes urat keresem.
– Mi a baj?
– Nekem, instálom, semmi bajom. Hiszem, hogy a tiszteletes úrnak sincs
semmi baja. De tán a papkisasszonynak van.
– A papkisasszonynak? – szólt halkan Simándy, mintha hirtelen aléltság
fogta volna el.
Egy perczig hallgatott, aztán türelmetlenül kiáltott:
– De hát beszéljen! Mit áll itt?
Mózes gazda egyet sodorintott a bajuszán, egyet köhintett, mintha azt
akarta volna mondani: _most már tudom, hogy itt is baj van_, azután
nyugodtan így szólt:
– Könyörgöm, ne tessék rám haragudni, elmondom, a hogy volt. Az este az
erdőből jövök éppen haza, azt mondja az asszonyom, a papkisasszony járt
erre és arra kérte, hogy izenjen neki, ha a gazda hazajön. Izent is,
mikor a kert végin meglátott. No anyjuk, mit akar? Nem tudom, lelkem, de
kedves nénémasszonynak szólított, s olyan könyörgő volt a hangja, hogy a
kőszív is megindult volna rajta. Alig vagyok otthon egy kicsit, már jött
az erdőn keresztül a kisasszony, be a kertbe, aztán az udvarba. Intett,
bementünk a szobába. A süvegemmel leporoltam neki egy széket, de nem ült
le.
– Hol a papja? – kérdé.
– Nem tudom, instálom, nem igen szoktam a templom táján járni.
– Azt mondják, Funtinelbe ment, Zalathnayhoz.
– Ezt én is hallottam.
– Hátha nem igaz? Hátha elbujdosott, vagy megölte magát.
– Honnan gondolja, kisasszony?
– Maga ma egész nap az erdőt járta?
– Azt én.
– Beszélt a szénégetőkkel, az erdőcsőszökkel, a favágókkal?
– Egy-kettővel.
– Nem beszéltek róla?
– Egy szénégető beszélte, hogy a _Piatra drakului_ alatt látott két
lovast… A tisztelendő úr lehetett a Zalathnay nagyságos úrral.
– Lehetett, de nem biztos, hogy az volt… Édes Mózes bácsi, én attól
félek, hogy elpusztította magát, beleugrott valami hegyszakadékba, vagy
agyonlőtte magát… Utána küldtem a Gyorgyét levéllel, de még nem került
elő… Csak magában bizom, nézzen utána, menjen Funtinelbe, vagy máshová
és kutassa ki… hozza le nekem… de esküdjék meg a kazáni Szűzre, hogy
visszahozza.
Én persze nem esküdtem meg, de megigértem, hogy a föld alól is
előkerítem a tiszteletes urat… Akkor levett egy vastag lánczot a
nyakáról s a kezembe nyomta. Nem lehet ezt pénzért, aranyért megtenni
kisasszonykám, ezt csak szivességből lehet megtenni… Megyek tüstént,
mert sajnálom a kisasszonykát, meg szeretem a papomat.
Akkor letépett a kalendáriumból egy lapot, valamit írt rá, s átadta. Nem
szólt, de tudom, hogy a tiszteletes úrnak izen rajta. Itt van. Én még az
éjjel elindultam, a Kricsortól Vrecsórig átkutattam az erdőt, a mi
dolgom is volt különben, s most itt vagyok. Tessék!
S átadott egy kis czafat papirost. Pali a tűzhöz hajolt és sokáig nézte.
Végre az ugráló vörös fény világítani kezdett, s látta a reszkető, finom
vonású szavakat: _Palim, Palim, szeretlek_. Olvasta, folytonosan
olvasta, nézte, mig szeme előtt össze nem futott a világ.
A vén vadász pedig beszélt tovább.
– Mikor elindultam hazulról, a Szucsiu magyalbokrai mögül előlépett a
kisasszony s szólt:
– Mózes gazda!
– Parancsoljon.
– Ha megtalálná halva, akkor is hozza haza.
– No, az nem úgy lesz, kisasszonykám.
Itt a kezembe nyomott egy marék kakukfüvet, abból a babonából, hogy
szerencsésen járjak. Aztán ott hagyott. Hát szerencsésen is jártam, mert
ime, ép egészségesen megtaláltam a tiszteletes urat.
Az ép, egészséges tiszteletes úr pedig ott feküdt a kandalló előtt, a
földön, s úgy hörgött, mintha a torkát kettémetszették volna.
Papp Mózes csak most ocsúdott föl, hogy itt valami nagy dolog történik.
Eddig úgy fogta föl a dolgot, hogy ni az oláh pap lánya hogy fut az ő
papjuk után. Kiugrott a folyosóra s nagyot kurjantott. A cselédek
egyszeribe ott voltak, az inas friss vizért, eczetért futott. Simándy
hamar magához tért. A bánat, a fájdalom, az öröm indulatának váltakozó,
erős hullámai, melyek keresztülcsapkodtak rajta, szédítették el. Egyik
perczben úgy érezte, hogy olyan, mint a pellagrások: nem tud örülni. A
másik perczben meg a remény rohanta meg egész hevességével, s tetterőt
érzett pezsdülni ereiben.
A mint magához tért, megragadta a medveölő kezét.
– Mózes gazda, indulhatunk?
– Indulhatunk tiszteletes uram, de nem mindjárt.
– De mindjárt, tüstént…
Bajos dolog, mert a Békénybe meg az Almásba most szakad az olvadás…
Olyan az mindegyik, mint a Szamos. Nagy kerületet kell tennünk a
gázlóig, s azon is csak nappal mehetünk át.
– Nagy kerületet kell tennünk? Annál inkább induljunk rögtön.
– Az a hiba, hogy a holdvilág se sokat segít rajtunk, mert a salamási
gázlóig a legsürübb erdőben megyünk… aztán a csinderi sziklák közt
belevágódunk valami százöles lyukba.
Ekkor a papjára nézett, s annak az arczáról oly határtalan kétségbeesés
nézett rá vissza, hogy a hangja elakadt. Egy kicsit hallgatott, aztán
szólt:
– Különben, majd intézkedem, hogy egy félóra múlva indulhassunk.
– Köszönöm, Mózes gazda, – s Pali kezet fogott a medveölővel, a ki
rögtön kiment a szobából. Mit ennek százöles mélység? Nagyobb mélység
nem lehet annál, a melybe ez lezuhant. Tán jobb volna, ha csakugyan
elnyelné a föld, s ott veszne lent, hol a garabonczás diák tanyázik.
Ezek a gondolatok forogtak az öreg vadász fejében, de magában
megfogadta, hogy úgy fog vigyázni a papjára, mint a szemefényére.
Megvacsoráltak, az öreg a butykosát megtöltötte pálinkával, s
jelentette, hogy a lovak itt vannak. Simándynak megnyergeltette azt a
lovat, melyen Clujban járt, maga is nagy fohászszal belehelyezkedett az
idomtalan, de nagy és kényelmes fanyeregbe, s elindultak.
A mig ritka fás részen vitt útjok, gyorsan poroszkáltak tova. De Papp
egyszerre egy nyilt, puszta fensíkon megállott, s bevárta Simándyt.
– Hol vagyunk? – kérdé. Ezek voltak első szavai, mióta elindultak.
– A funtinelli fensíkon.
– Valami ház az ott a tulsó szélen?
– Nem, egy rakás kő. Síremlék.
– Síremlék? – s Paliban megdobbant a szív.
Igen, síremlék. Tudod-e ember, kiknek a síremléke? Itt estek el
vérszomjas móczok fejszecsapásai alatt azok a szegény, bolond fiúk, a
kik elhagytak szülőt, kedvest, otthont, kényelmet, a jövő minden
reményét… s elmentek meghalni azért, hogy az utánuk következő ismeretlen
nemzedékre szabad hazát hagyhassanak. Ez a sárga fényben úszó fensík
látta a végső tusát, a mint a bekerített csapat perczről-perczre
fogyott, s az utolsók már egymást lőtték agyon. A legtöbb még gyermek
volt, a ki anyja nevét suttogta, mikor a véres balta szemei előtt
megvillant. S az anyák valami messze városban hiába várták szemük
fényét… az ott rothadt a funtinelli fensíkon, jó, engedelmes szivét
keselyűk tépték… mig el nem jött egy csomó paraszt, s miután kifosztotta
őket, valamennyit egy közös nagy gödörbe dobálta.
Simándy remegve leszállt a lóról, s az emlék felé közeledett. Lassú
léptekkel ment, szíve tele volt félelemmel, borzalommal; úgy érezte, nem
méltó erre a helyre, a hol nyomorult, hideg, mohos kövek a kötelességről
beszélnek neki. Gyönge szél mozgatta a fehér virágokat s az erdőből halk
zúgás hallatszott. Valami kóbor felhődarab, egy hitvány pára fent a
hideg magasságban a hold elé tolakodott, s egyszerre homályba borult a
fensík. Simándy megrettenve megállt. Ugy érezte, hogy körülötte a sík,
fölötte a lég megtelt véres, tépett, sápadt katona-alakokkal, a kik
fülébe suttognak érthetetlen dolgokat, siránkoznak, panaszkodnak, vagy
tán átkozzák az élőket, az utánuk következett gyáva generácziókat, kik
lerakták a fegyverüket és nem fejezték be a művet, melyért ők meghaltak…
Simándy eltakarta az arczát… A hold újra kibujt, s a tücskök millióinak
kardala megzendült… Ezek a halottak örök siratói. Virág nő felettük
minden tavaszon, s a láthatatlan kis bogarak himnusza is mindig újra meg
újra fölhangzik. A természet megemlékezik róluk. Csak az emberek
feledkeznek el.
Sokáig állt ott eltakart arczczal. Végre le merte venni a kezét,
hirtelen megfordult és visszafutott Papp Mózeshez. Itt a gazda a maga
lovára ültette, mert most már sötétben fognak járni, s az ő lova
sötétben is lát, Papp uram pedig karjára fűzve a Zalathnay lovának a
kantárszárát, megindult előre.
És Simándy félt a sötét erdőben. Minden ágreccsenésre összerezzent. Ugy
tetszett neki, hogy lépteket hall maga mögött. Majd megint úgy rémlett,
mintha száz meg száz ember suttogna mögötte. Talán a csontvázak kiállnak
a fensík szélére, s kiterjesztve fehér csontkarjukat, mutatnak utána:
ott fut, ott szökik, ott bujdosik az erdőn, vigyázzatok rá.
Egy óráig, kettőig elszenvedte, mintha egy gyötrelmes világon haladt
volna keresztül. Talán a pokolnak a második állomásán? Aztán megtört.
– Megállj! – kiáltott Papp Mózes felé s leugrott a lóról.
– A tiszteletes úr szólt? Ejnye, de különös hangon tette. Mintha egész
más ember volna.
– Nincs itt emberlakta hely?
– Biz itt uram nincs.
– Rakj tüzet.
– Tüzet? Minek?
– Nem állom a sötétséget. A funtinelli halottak jönnek utánam.
– Szabadíts meg a gonosztól! – rebegett a vadász.
Simándy ott állt egészen mellette, s halkan rámondta:
– Amen!
A medveölő a két lovat egymás végibe kötözte, aztán megfogta a papja
kezét, s szólt:
– Csak tessék velem jönni. A mint tisztásra érünk, tüstént tüzet rakok.
Simándy belekapaszkodott a vén emberbe, s így haladt tovább. A mint
tisztásra értek, a hol a hold világított, Papp Mózes munkához látott, s
egy pillanat alatt tüzet rakott egy csomó száraz galyból, aztán egy
csomó tuskóval erősebbé tette. A lobogó láng elé állt Simándy, s
mozdulatlanul belemeredt, egészen hajnalig. A medveölő félre ült, s csak
nézte, nézte a papját, koronkint a fejét is csóválta, de szólni nem
mert.
Mikor a hajnal pirossága megjelent a fatetőkön, Simándy megmozdult,
körülnézett. A medveölő egy fának támasztva hátát, nyitott szájjal,
jóizűen aludt. Simándy nézte. De jó dolga van ennek az embernek. Ott
lent élt a rög mellett, ki nem látszik mellőle, gondolatai az egyik
hegytől a másikig terjednek. Ha fölfelé néz, csak a repülő sas miatt
teszi, nem másért; ez nála nem emelkedést jelent. A balsors nem veszi
észre. Az egyik völgyben megszületik, a másik völgyben meghal. Másutt
nem járt soha.
Papp Mózes fölébredt, s észrevette, hogy a papja nézi.
– Miért nem költött föl hamarább? – szólt szemrehányólag.
– Gonosz dolog az embert álmában megzavarni.
A vén ember részvéttel nézett a fiatal emberre.
– Már jobban van?
– Nem volt semmi bajom. Csak fáztam.
– Mehetünk?
– Igen.
– Garabóra?
– Hát hová? – kérdé megrettenve Simándy.
Papp Mózes elfordult, elővezette a két lovat, fölkaptak rá, s most már
gyorsabban koczogtak. Elhaladtak a csinderi sziklák közt is, a hol még
most nappal is kantáron kellett a lovakat vezetni, s Papp most örült
csak, hogy az éjjel megálltak. Jó magasan járt már a nap, mire
eljutottak a salamási gázlóhoz.
A Békény kilépett medréből s csak ezen a helyen vált annyira sekélylyé,
hogy át lehetett kelni rajta. Itt Papp uram nagyot pihentetett s csak
úgy délfelé indultak újra útnak. Papp Mózesben valami olyanféle érzés
volt, hogy ne siettesse ezt az utazást. Mintha valami baj felé
közeledtek volna.
Az Almás kiáradt patakjánál újra megpihentek, s késő délután érték el
Garabó határát. Itt Pali tépelődött. Talán nem is lesz jó megmutatni
magát a faluban sötétedés előtt? Ne tudja senki, hogy megjött, annál
könnyebben férhet Floriczához. Vajjon a lány hol várja őt? Otthon, az
oláh paplakban, vagy Papp Mózesnél? A hegytetőről lenézett a falura,
csöndesen, barátságosan feküdt az lent a völgyben, s a fiú szívét
megnyugvás fogta el. Tavaszi verőfény lebegett az egész kép fölött, s az
üde, zöld színű erdő, egy-két korán virágzó fa friss illatot lehelt.
Madárcsicsergés, csattogás is fölhangzott a fák közt. Hiszen én Istenem,
itt még a boldogság is ellakhatik, elbujva az alacsony házba, meghuzódva
az erdő sötét lombsátora alatt… talán nem veszi észre senki, talán nem
irigylik meg a felsőbb végzetek… Az oláh templom összes harangjai zúgni
kezdtek. Pali hátrafordult.
– Maga itt van még?
– Igenis. Várom, hogy mit parancsol a tiszteletes úr.
– Mire harangoznak?
– Ünnepre. Ma nagycsütörtök van.
Ma nagycsütörtök van? Holnap nagypéntek? A Golgota, a kínszenvedés, a
keresztfa…
Simándy elsötétült arczczal hallgatta a harangok zúgását, aztán hirtelen
odafordult Papphoz:
– Mózes gazda, a lovakat vigye kend a házához, aztán igyekezzék bejutni
Todorescuékhoz.
– Mivégből, könyörgöm?
– Mondja meg titokban a papkisasszonynak, hogy itt vagyok és várom…
– Hol tetszik, instálom?
– Talán itt.
– Jobb lesz, instálom, hazamenni. A ki oláh itthon van, az most a
templomban fekszik, a mi népünk pedig a mezőn dolgozik… Nem veszi észre
senki a hazajövetelét…
– Ne azt mondja meg a kisasszonynak, hogy várom… Csak azt, hogy itthon
vagyok…
– Értem, instálom. Hát a házába tetszik menni?
– Oda.