Floricát, fehér ruhában, piros diszítésekkel, hajában is fehér virággal.
Egy elegáns, frakkos úrral tánczolt. Szorosan átölelve tartották egymást
s egyszer, kétszer… négyszer ötször körülkeringőzték a termet. Azután
jött egy másik, egy harmadik, egy negyedik s Florica, a kinek arcza
kipirult s telt keble viharosan hullámzott, ragyogó arczczal ment, ment
és fáradhatatlan volt. Azután visszajött az elegáns frakkos úr s
karonfogva sétálgattak. És Florica nevetett, fehér fogai folyton
villogtak… Azután újra karjára fűzte őt az úr s tánczolva belerohantak a
tömegbe; összeütköztek a testek, az arczok egészen közel hajoltak
egymáshoz s forró leheletüket egymás szeme közé fújták… Bódító illat
töltötte meg a termet… Florica tánczosa vállára hajtva fejét,
kibontakozva a tömegből, röpült tovább.
S a sáros ruhájú, kuszált ábrázatú fiatalember onnan a czigányok
karzatáról sápadtan és merev szemekkel bámult le rá és mindig csak rá.
És lassankint egy iszonyú érzés lopódzott szivébe: ez a lány nem az övé,
nem is lehet az övé soha. Ez a lány más, mint odafönt a nagy hegyek
alatt, az ő csöndes völgyükben. Itt az arcza más, azon az édes arczon
most a kéjes érzelmek egész tömege ül. Ez a föld lánya, a ki fényre,
pompára, zajos társaságra született, ime, hogy vonaglik királynői teste
a férfi karjai közt… hogy mutatja újra meg újra fehér fogait, mintha
bele akarna harapni a hímbe, a ki vezeti… Ez nem Anikó, a ki megtörik és
eldurvul… de jó feleség és jó anya… ez gazdaságra, nagyvilági életre
született… ime, a mint lejön a havasokról és beleveti magát az élet
vidám zajába, egész pompájában kifejlődik, mint egy virág, a mely csak
most találta meg igazi földjét, igazi éghajlatát. Erről mersz te
álmodozni, száz léleknek nyomorult papja? Két hold kukoriczaföldnek
tulajdonosa?
Meghorkant benne egypárszor a nehezen járó lélekzet és végre fölkelt
(mintha egy világot emelne vállain!) kiosont, lefutott az utczára. Vége,
vége, Floricát is elvesztette, átok, nehéz átok nyugszik rajta, az
életében kinálkozó minden híves patak méreggé válik, mikor ő szomjas
ajkát feléje közelíti. Hideg kezét forró homlokára szorította, s egy
helyben állva, az égre bámult; de az ég csillagtalan volt és sötét
felhők borították.
[Illustration: Florica a román bálban.]
A sarokkocsmából, hol este söröztek, irtóztató lárma, verekedés zaja
hallatszott ki. Kinyilt az ajtó, s egy embert dobtak ki rajta, a ki
panaszos nyöszörgéssel fekve maradt a földön. Simándy odament.
– Megütötte magát?
– Az úr magyar? Áldja meg az Isten, vigyen haza.
– Mi baja?
– Magyar nótát akartam huzatni, aztán az oláhok véresre vertek és
kidobtak.
– Keljen föl.
– Nem tudok, össze vagyok törve.
Simándy fölemelte, az ember csupa vér volt s keservesen nyögött.
Simándynak nyakába akasztotta a fél kezét s lassan, biczegve elindult.
A tér sarkán megálltak, Simándy visszanézett. A fogadóból a vad
Hóra-táncz hangjait kisérő rivalgás idáig hallatszott. S ott járta
Florica, tán mint egy furia, azt a tánczot, melyet a régi gonosz időkben
Nagy-Enyed lángjai mellett, magyar asszonyok holttestei fölött is jártak
a fékevesztett vadállatok. S ő lehajtott fejjel, szivében ezer hegyes
tőrrel, vitte az éjben a véres, jajgató magyart… lelkében pedig
hurczolta a vérző hazát, a vérző hitet.
XVIII.
Hazavitte a sebesültet, s még azon a hideg éjszakán, a vak sötétségben,
maga is elindult hazafelé. Annak az ismeretlen embernek, a kit a sárból
fölszedett, s a kinek az arczát se látta, fájó nyöszörgése, szaggatott
panaszkodása, a tehetetlen düh félig visszafojtott kitöréseivel keverve:
folyton a fülében hangzottak s lelkét marczangolták. A mint gépiesen
botorkált tova a sötét úton, már messze haladva a várostól, még mindig
érezte magán az összetört ember súlyát, kezének görcsös kapaszkodását, s
hallotta nehéz sóhajait. Ő meg haladt előre a sötétben, a göröngyökön, a
víztócsákon, a gödrökön keresztül, – haza, a halálba, a pokolba, ki
tudja hová?
A pirkadó hajnal legalább a homály rémeit elűzte mellőle, s egy kissé
megnyugodott. A nap kibontakozott a felhők közül s aranysugarai
fénynyel, melegséggel töltötték meg a tájat. Simándy megállt,
körülnézett, s nagyot szítt a fényből, a melegségből. S a mint vére egy
kicsit megpezsdült, újra Florica jutott eszébe. Előtte állt, a mint
tánczolt, nevetett, fecsegett, kaczérkodott, jobbra-balra hajladozva.
Nem, ezt a leányt nem neki teremtette az Isten, ez nem lehet osztályosa
az ő fekete kenyerének, lakója az ő puszta házának, követője az ő
pompátlan vallásának. Ennek a lánynak hófehér nyakán gyémántnak kell
villognia. Kis lábai puha szőnyegbe kell hogy süppedjenek. Kis kezein
drágaköves gyürűk kell hogy csillogjanak – különben boldogtalan lesz. S
hol vegye ő a gyémántot, aranyat?
Végignézett magán. Csupa sár, sár végig… És a bal válla és a bal karja
csupa vér, vér… annak a szegény bolond, ismeretlen magyarnak a vére, a
ki Magyarországon magyar nótát akart huzatni. S ennek a vérnek rajta
száradt, fekete foltja a lelkét is égeti, ott bent, hol egykor a nagy
elhatározások keltek…
Vér!
Milyen különös gondolatokat sugal a vér. A vér, mely ruháján száradt,
annak a vérnek, mely ereiben lüktet.
Pap vagy, hiszed a túlvilági életet, öld meg magadat, ez a világ nem a
számodra teremtetett, talán a boldogság ott túl vár rád.
Tedd le egy gödörbe e szánalmas testet, a buta agyat, mely mindig
dolgozni, a gyönge szivet, mely mindig szeretni, a könyörtelen gyomrot,
mely mindig enni akar.
S az ő beteg vére visszafelelte: Nem! Öld meg a lányt, s lelkeitek
összeölelkezve fognak beröpülni az örök élet kapuján.
Már bent járt a havasok közt. Valami kis hegyi faluban halottra
kondítottak. E hangra magához tért. Köröskörül az őserdő oly néma volt,
mintha az is áhítattal hallgatná a harang által hirdetett
gyászjelentést. Vékony lélekharang volt: kis gyermeket siratott. Boldog
halandó! Kétszer boldog! Gyermek volt, tehát keveset szenvedett;
meghalt, tehát pihenhet.
Bandukolt tovább.
Igen meghalni. Fölébredni ebből a kínos álomból, elég volt már. Ha van
még benne erő tettre: csak ez van hátra.
Fölemelte fejét. A tavasz fakadozott körülötte a márcziusi levegőben,
minden a megujhodásról, az életről beszélt, csak ő hurczolta magában a
halál sötét gondolatát.
XIX.
Három napig tartott a baltavári román mulatság, s ez idő alatt a
városnak olyan képe volt, mintha Oláhország kellő közepén feküdt volna.
Floricának pompás dolga volt. Szépségével is uralkodott, tánczával is
hódított, modorával is elszédítette a fiatalságot. Megvolt benne az a
bizonyos francziás műveltség, melyet Bukarestben el lehet sajátítani, de
Párisban nem. Párisból viszik ugyan oda, de a franczia kultura a keleti
orthodox talajon egészen más virágokat terem, mint otthon. Jó és kedves
lány is volt Florica, de egy kicsit elkényeztették. S bár finom
iskolákban járt, szive mélyén ott szunnyadtak a szenvedélyek, mócz
parasztőseinek nyers szenvedélyei, párosulva a havasi lakók heves
képzeletével, babonáival és zabolátlanságával. Simándy már az első
pillanatban megkapta érdeklődését, szemük az első találkozáskor
összevillant s Florica így szólt magában: _ez tehát az ellenséges faj_.
Soha életében magyar emberrel nem beszélt, iskoláiban, környezetében
csak rosszat hallott róluk. A kálvinistáról pedig éppen azt hirdették
neki, hogy az egy engesztelhetetlen, kemény, durva, pogány faj, mely
Erdélyben lábbal tapossa a szegény románt. Mindez fokozta érdeklődését
Simándy iránt, a kiről tudta, hogy pap, tehát benne még fokozottabb
mértékben meg kell hogy legyenek fajtájának említett tulajdonságai. S
első találkozásukkor mindjárt ebből a fiúból költői lélek s bizonyos
krisztusi szelidség sugárzott feléje, mikor a virágokról regélt s hazája
véres és szomorú történetéről, az elomló romokról, az elhullott népről
beszélt. S figyelmesen megvizsgálva vonásait, fölfedezte arczán a
nemességet, a férfias szépséget, s az a benyomása támadt, hogy oly ember
áll előtte, a ki sokat szenvedett. S ha visszagondolt bukaresti,
szebeni, tusnádi életére, az ugrifüles bojárfiúkra, a csélcsap, vidám,
felületes katonatisztekre: eszébe jutott, hogy soha egy férfin se
nyugodtak szemei olyan különös érzéssel, mint Simándyn. S a zajos és
tarka életből a magányba jutva, unalmában is mindig visszatért arra a
fiatalemberre, a ki vele egy faluban lakott, s első benyomásai nemcsak
megmaradtak, hanem állandó gyökeret is vertek benne. Egyszer titokban
megnézte Simándy templomát s elámult, mikor a puszta falakat, a szuette
padokat látta. Micsoda hatalmas, bátor, önmagában bízó ember lehet, a ki
innen, e kietlen, zordon egyszerűségből egyenesen a Mindenható Istenhez
mer fordulni, semmi segítséget az övén kivül el nem ismerve és semmi más
segítségért az övén kivül nem könyörögve… Azután valahányszor
találkozott Simándyval, mindig fokozódott az érdeklődése… Mikor apját a
favágóktól megmentette, s ott állt előtte nyugodtan, bátran, azt a hitet
keltve másokban, hogy ebben az emberben meg kell lenni az oroszlán
erejének. Mikor Gyorgye érdekében házuknál megjelent, akkor már a
szerelem kezdte benne bontogatni virágait, s mikor hideg, komédia nélkül
való egyszerűséggel nekivágott a hóviharnak, hogy megmentsen egy
emberéletet, mely a birkáénál kevesebbet ér: akkor már a szerető szív
rettegése fogta el, s azon a zivataros, álmatlan éjszakán, imádság és
sirás közt teljesen rabjává lett a feketeszemű, sápadtképű ifjúnak, a ki
talán azóta már valami mélység fenekén összezúzott tagokkal aluszsza a
halál örök álmát.
Így kezdődött, fejlődött és nőtt hatalmassá ez a szerelem, melyet a lány
szive legbelső rejtekébe zárt, úgy hogy szüleinek legalább eleinte
sejtelmük se volt róla… Később se tudtak meg semmit, de Todorescu
ösztöne megsúgta, az egészet a lány unatkozásának tulajdonította, s
azért örült neki, mikor alkalom kinálkozott arra, hogy a baltavári nagy
mulatságokra vigye, a hová jóformán szökve mentek el.
Itt Florica egész életkedvvel vetette bele magát a zajos társaságba. A
szerelem nála úgy nyilvánult, hogy fölébresztette érzékeit, s új
vágyakat támasztott benne. Abban a perczben szünt meg kislány lenni,
mikor szive rabul esett. S mikor a zene kábító hangja mellett egy sereg
úrral keringőzött, félig behúnyt szempillái előtt az a komoly, szép,
férfias arcz jelent meg, mely csak az imént állt vele szemben, esdve,
vallva, forró szavakat suttogva egy bezárt ajtón keresztül. S a lány
ittasan gondolt erre a hatalmas, bátor, nemes pogányra, a ki vele
szemben oly szelid, jó és édes. A virágillat, a zene, a leheletek
párája, az emberi testek gőze, mind-mind hozzájárult érzékeinek
elzsibbadásához, s mikor reggeltájban pihenésre tértek, csillogó
tekintettel nézett körül, nézett ki az ablakon a térre, hogy hátha
megpillantaná őt, a kinek ölelésére, csókjára csak most vágyott igazán,
testének minden csöpp vérével.
De ő nem volt ott, s nem is jött elő s a lány érzékei tovább tobzódtak a
mulatságban. Todorescut úgy nevezték a románlakta vidéken: _a havasok
püspöke_, a mivel vagyonosságát akarták jelezni. S a kit Florica bája,
műveltsége nem vonzott, azt odacsalta a vagyona; képzelhető tehát, hogy
mennyire körülrajongták őt, a bálkirálynét. Kézről-kézre adták s csak a
harmadik napon, dél felé indulhattak haza. Todorescu meg a felesége
álmosan bóbiskoltak a hintóban, Florica pedig nyitott szemmel
álmodozott. Vajjon hova lett Pali? Hiszen azt igérte, hogy itt marad és
őrködni fog fölötte. Megharagudott rá? De hisz ő nem vétett ellene
semmit! Eh, majd megtalálja otthon, azt nem kivánhatja tőle, hogy három
napig ott ácsorogjon az ablaka alatt… A szelistyei csárdánál, mint
rendesen, megpihentek. S Florica azonnal az erdőbe ment, hogy ibolyát
szedjen. Dalolva szökkent bokorról-bokorra, s Todorescu azt dörmögte oda
az anyjuknak, hogy _lásd milyen jó volt bevinni. Itthon már egészen
megsavanyodott, s még az a féleszű magyar pap is elcsavarta volna a
fejét_.
Florica pedig, a mint ide-oda röpködött, minden szál ibolyánál arra a
_féleszű magyar papra_ gondolt, s lelke egészen nyugodt volt. Olyan
diadalokat aratott e napokban e férfiak fölött, hogy a felől a garabói
magyar pap felől is egészen nyugodt lehetett.
Sötétedéskor érkeztek haza a magányos faluba, Florica kihajolt a
kocsiból s jól láthatta még a református paplakot és templomot, de
Simándynak sehol nyoma. Teljes erejéből kiáltani szeretett volna, hogy:
_Gyere elő, édes, itt vagyok ujra!_ De nem lehetett, s szivébe nyomasztó
érzés vonult.
A mint az udvarukba érkeztek, az első, a kit megpillantott, Gyorgye
volt. Petruval fát vágott.
– Te Gyorgye, – kérdé halkan, – itthon van a magyar pap?
– Nincs, instálom, elment Funtinelbe, a remetével.
– Mikor?
– Még tegnap.
Florica lassan, gondolkodva haladt föl a házba. Két keze csüggetegen
ereszkedett le. A mint a konyhába érkezett, a hatalmas ibolyacsokrot egy
heves mozdulattal a padkán égő nyitott tüzbe dobta. Panaszosan pattogva
hamvadtak el az üde, kis virágok, s hullaszagot terjesztettek. A leány
pedig bement egy sötét szobába, s ajkát véresre harapta. Azt az ajkát, a
melyet ma csókra nyujtott volna Simándynak.
XX.
Simándy hazatért, s tavaszi, meleg pompájában látta meg a völgyet, hova
ő egykor elrejtette magát, hogy teljesen azoknak a nagy föladatoknak
szentelhesse életét, melyeket maga elé tűzött. S ebben a völgyben minden
fa, minden ház, minden virágszál elkezdett neki Floricáról beszélni. S
ha a lányra gondolt úgy tünt föl előtte, hogy az is tenger alatt nyugvó
kincse már ő neki, melyet ő soha föl nem hozhat erre a fényes
napvilágra. Jó volna, ha már ő is belefeküdnék a koporsóba, a többi
halottak: a szétfoszlott ideálok, az elpusztult kötelességérzet mellé. A
haldokló ember érzésével bámult maga körül, mint a ki már tudja, hogy a
következő tavaszon a szép, fehér virágok az ő sirján fognak fakadni, s
az ég kék végtelensége helyett talán egy más végtelenség fog szemei
előtt kitárulni.
Lassú léptekkel ment a házába, melynek eresze alatt az első fecskék
építették már fészküket. És Sára asszony, látván sápadt arczát, kuszált
vonásait, az álmatlanságtól megduzzadt szemeit, nem is mert hozzá
szólni, csak a kezét csókolta meg alázatosan, s a sáros ruháját kezdte
kefélni. Simándy engedte átöltöztetni magát, gépiesen megitta a kávéját,
s csak akkor bátorkodott Sára asszony jelenteni, hogy itt van Zalathnay
Gábor, a funtinelli remete s tegnap óta várja a tiszteletes urat.
– Hol van?
[Illustration: Simándy hazatért…]
– Papp Mózesnél.
– Hivja el.
Nemsokára megjelent Zalathnay Gábor. Tárt karokkal, szives köszöntéssel
lépett be, de hirtelen megállt.
– Mi bajod, fiam? Nagyot változtál, mióta nem láttalak. Beteg vagy?
– Az vagyok.
– Mi bajod?
– Fáj az élet.
– Mi történt itt veled?
– Semmi különös, csak rájöttem arra, hogy fölösleges vagyok ezen a
világon.
Az öreg ember mély fájdalommal nézett rá.
– Mondtam én egyszer, hogy a te lelkedet megöli itt ez a buta magány.
Vezérnek születtél te, nem annak, hogy a közkatonák közt is a legutolsó
légy.
Simándy nem felelt, csak megfogta Zalathnay kezét, s melegen megrázta.
– Hozzám jött, látogatóba?
– Igen. Ha nincs terhedre, gyere Funtinelbe. Husvét közeledik,
szeretném, ha Urvacsorát osztanál a cselédeimnek.
Igaz, hisz ő pap. S vannak még nálánál is nyomorultabbak, a kik hozzá
folyamodnak vigasztalásért. Szerencse, hogy nem a maga vad keserűségéből
kérnek, hanem az Isten véghetetlen irgalmát könyörgik le általa az
égből. Helyes! Az ő könyörgései úgyis visszahullanak az égből; talán a
mások könyörgésével sikerül oda jutnia.
– Mikor indulunk?
– A mikor tetszik. De te fáradtnak látszol, fiam. Nem akarnál előbb egy
kicsit pihenni?
– Pihenni?
A fiú üres, fájó hangon mondta ezt, s különösen tekintett Zalathnayra.
– Bizony jó volna pihenni, de nem most… majd később… akkor sokat fogok
pihenni…
Zalathnay odalépett hozzá, atyailag megsímogatta a fejét, s tenyerét
homlokán nyugtatta. Simándynak ez jól esett, behunyta szemeit, vagyis
fáradt szempillái maguktól lecsukódtak, s elmult tíz percz, az öreg
ember még mindig ott állt, s az ifjú papnak zúgó fejét fogta. Ettől
kezdve Zalathnay, látván Simándy akaratlanságát, atyailag, testvérileg
vezette, s a fiú követte őt és engedelmeskedett neki, mint a gyermek.
Délfelé lóháton elindultak a hegyek közé.
Zalathnay titokban megfigyelte Simándyt s megérezte, hogy ebben az
emberben sötét elhatározások vannak. Beszéddel nem igen zavarta. Eltelt
egy óra, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Csak a lovak patkóinak
kopogása s a falevelek zúgása hallatszott. A mint távolodtak Garabóról,
Simándy még komorabb lett, s a gyötrelmek tíz évvel megvénítették az
arczát. Jóformán azt se tudta, hogy lovon ül, azt se vette észre, hogy
ettek meg ittak útközben, egyszerre csak azt látta, hogy megérkeztek
Funtinelbe.
Másnap délelőtt kiosztotta az Urvacsorát. De ő maga, papi palástjában,
már korán reggel a Zalathnayak kápolnájában volt, s megpróbálta
összetört lelkét Istenhez emelni. Félénken, alázatosan kezdte, mintha
attól félne, hogy megszólal egy égi hang és hűtlenséggel fogja vádolni.
Mentegette magát, hogy ő is gyarló embernek született, s nem tud
fölülemelkedni a föld légkörén. Kérte az urat, hogy fogadja kegyelmesen
a szolgáját, mikor szegény, hivő, bizodalommal eltelt egyszerű embereket
vezet eléje.
Megnyugodott és megerősödött lelkében. Mikor aztán ott álltak előtte a
durva hegyi lakók, naptól lesült arczukkal, s látta szemükben égni a hit
lángját: egyszerre megtermékenyült a szive, s megtalálta a szavakat,
melyekkel ezeket a szegény, tudatlan embereket legegyenesebben a
Mindenható trónjához kalauzolhatja.
S mikor a nép elvonult a kápolnából, olyan boldogság szállta meg a
szívét, a minőt régen nem érzett. Ez látszott az arczán is és Zalathnay
is észrevette.
– Jobban vagy, fiam?
– Jobban, atyám, s most vágyom csak pihenni.
Zalathnay bevezette a szobájába, levetkeztette, mint egy gyermeket, Pali
pedig belefeküdt az ágyba, elaludt, két napig aludt, álmodozott, feküdt,
s zaklatott idegei egy kissé lecsillapodtak.
Az öreg remete pedig többnyire ott ült ágya mellett, hallgatta olykor
ki-kitörő sóhajait, látta arcza kínos vonaglását, s elhatározta, hogy a
míg csak lehet, a szegény szenvedőt ott tartja magánál.
Negyednap egy teljesen sárga arczú hegyi mócz jelentkezett a kastélyban.
Zalathnayval kivánt beszélni.
– Uram, azt hallottuk egy cselédedtől, hogy itt van a garabói magyar
pap.
– Itt van.
– Az a pap, a ki télen, a hóviharban, elment megmenteni egy nyomorult
pakulárfiút?
– Az. Hát ti is tudjátok?
– Mindenki beszéli ezt a vidéken, uram. Csak az az egy barátja van itt a
szegény embernek.
– Mit akartok vele?
– El akarjuk hívni Clujba. Nagyon betegek vagyunk mi, uram, mind.
– Mi bajotok?
– Ez a sárga nyavalya öl bennünket, a ki engem is pusztít.
Simándy lépett be.
– Itt a pap! – szólt Zalathnay az oláhnak.
Az oláh előadta még egyszer a kérését.
– Testvér, de én magyar pap vagyok ám, nem ismerem a ti szentjeiteket,
manóitokat, boszorkányaitokat, nem tudok én se ördögöt kiűzni, se
rátokolvasni.
Az oláh ránézett.
– De ismered a mi Istenünket, mert Isten csak egy van és tudsz hozzá
imádkozni. Pópánk nincs a faluban, a szomszéd pópa pedig azt üzente,
hogy elég fa van az erdőben, akaszszuk föl magunkat. Kis gyerekei vannak
és azért nem mer közénk, nyavalyások közé jönni.
– Jól van, elmegyek, – felelt Simándy.
Zalathnay pedig így szólt a távozni készülő öreghez:
– Eredj a konyhára és várj ott. Kérj a szakácsnétól húst.
Az öreg alázatosan felelt:
– Ne adj nekem húst, uram, nem veszi azt be az én gyomrom. Hat év óta
nem ettem húst. Inkább adass egy falat kenyeret, meg pálinkát.
– Jó, kérj magadnak.
Az oláh elment. Zalathnay Simándyra nézett.
– Tudod mi ez?
– Nem.
– Pellagrás. Az éhség betege. Ez az ember, az a falu, sohse lakott jól
életében. Ha éhes volt, csak kukoriczamálét evett. Azt is keveset. Ettől
kapta meg ezt a betegséget. Először megrothad elevenen, aztán megőrül.
– Oda fogunk menni, atyám.
És azt gondolta magában, hogy az Isten talán a föld legnyomorultabb
embereit akarja megmutatni neki, a kiknek láttára éreznie kell, hogy az
ő panasza csak istenkáromlás… És ezek az emberek önkénytelenül is hozzá
jöttek lelki segítségért… a sors vezette őket ide… mintha tudnák, hogy
kivülök ő a föld legnyomorultabb teremtése. S a két férfi maga előtt
bocsátva a gyöngeségtől tántorgó kis sárga oláhot, fölment a vad
rengetegbe, s elérkezett a nyomorúság tanyájára.
A mint a falu közepébe, a haranglábhoz érkeztek, hol egy csapat asszony,
férfi, gyerek várta őket, Simándy megdöbbenve tekintett körül.
Talán a pokolbavivő úton jár, s most ért az első állomására?
Egykedvűen néznek az urakra. Csak egy felnőtt férfi süvegelte meg őket,
mert öntudatának és erélyének utolsó szikrája ezt még megsúgta neki. S a
mint fölemeli kezét, látszik kezének pergamenszerű, sárga bőre. Homlokán
repedések vonulnak végig. Ugyanilyen a többi is. Valamennyi rongyokban,
sárgán, fekélyekkel borítva, csoszogó, fáradt léptekkel jár és unottan
néz körül.
Odalép a biró. Az egyetlen egészséges ember a faluban. Alázatosan
köszön, s megkérdi, hoztak-e az urak egy kis ennivalót?
– Majd előbb körülnézek, hogy mitek van! – felelt Zalathnay.
A bíró lehajtotta a fejét.
– Nincs nekünk, uram, semmink. Nincs a faluban egyetlen disznó, egyetlen
marha, egyetlen birka, de még szárnyas sincs. Nem hallod, mily csendes a
falunk? Minket, uram, még a kutyáink is elhagytak. Talán attól féltek,
hogy megeszszük őket. Az egész községben két font buzakenyér van; nálam.
Meg egy liter pálinka; az is nálam. Hús azonban nincs. Ha az elfogyott,
itt hagyom a községet. Innen az urak többet se munkást, se katonát nem
kapnak. Ez az úr a garabói magyar pap?
– Én vagyok.
– Tessék eljönni egy haldoklóhoz. A szegény megbolondult már az éhségtől
s ott fetreng a szobája földjén.
Elindultak, s az éhség nyomorultjai követték őket mint kisértetek,
tétova léptekkel. És Simándy lelkében fájó gondolatok kavarogtak.
Mindennek van czélja a világon. De mi czélja lehet annak, hogy ezek az
emberek a világra születtek? Az a sárga, hámlóbőrű asszony ott mögöttük
a tízhónapos gyerekét szoptatja, a helyett, hogy a sziklához vágná. Az
irtóztató betegség, mely testén és lelkén rágódik, nem tudta belőle
kiirtani az anyai szeretetet s mikor a kis csenevész féreg gyönge
szájával rajta csámcsog, talán még az a remény is él az asszonyban, hogy
majd ennek egykor jobb sorsa lesz. Talán majd később, ha az a gyermek
nagyobb lesz, a jó Isten meghallgatja könyörgésüket s megadja nekik a
mindennapi kenyerüket. S a szegény asszony, kinek fáradt, bomladozó
agyában nem fér el két összefüggő gondolat, nem sejti, hogy a tehetetlen
poronty a szenvedést, az őrültséget szívja be magába tejével.
Az őrültet lefogták. Röhögve nézett maga körül. Megmagyarázták neki,
hogy ez a pap. Ugy látszik, megértette, mert keresztet vetett magára.
Simándy fejére tette a kezét, s oláhul imádkozott. A pellagrások az
udvarban csoportosultak és a férfiak levett kalappal, az asszonyok
térdenállva hallgatták.
_… Keresztény társaim, vigasztalódjatok, mert a ki itt beteg, annál
egészségesebb lesz ott tul a másvilágon, a mi Urunk Jézus oldalán. A ki
itt szenved, annak ott örök boldogsága leszen, a kinek itt a teste
sebekkel terhelt, annak bőre ott fehér, tiszta lesz mint a hó…_
Zúgó fejjel, száraz nyelvvel, rekedt hangon beszélt-beszélt… de érezte,
hogy ez mind hiábavaló ekkora nyomorusággal szemben. És rajta is
csüggetegség vett erőt… Nem, nem, nem az Istenhez kell fordulni… Az
Istenhez mindig kell fordulni, tehát most is… de itt a földi hatalmak
mulasztását kell pótolni. Itt azokat kell elővenni, a kiknek kezébe a
névtelen milliók sorsa le van téve.
De hát hol vannak azok? kik azok? Azt ő nem tudja. Azt a nép se tudja…
Kifordult a tömeghez, s ekkor szive megtört, hangja szelid,
szeretetteljes lett, s vigasztalta őket, közéjük ment, arczukat
simogatta, gyermeküket beczézgette, s e közben könnyei folytak le
arczán.