jobban szeretem magát; de most majd következnek a fehér napok.
– Fehér napok? Óh, Florica, ha tudná, hogy mennyi fekete nap van az én
elmult ifjúságomban. Én értem tengerbe ölte magát egy szép, szőke
hollandi angyal, a kinek szerelméről sejtelmem se volt; s engem
elhagyott első szerelmem, szép tavaszom legelső rügyeit leforrázta a
dér. Bús emlékek romjai és halottak sápadt arcza közt kigyózik multam
ösvénye. S ha az öregedés az átélt szenvedések szerint történnék, én
mint fehérhajú aggastyán, viaszsárga arczczal és görbedt vállal állanék
itt… Azért szeretem úgy magát, mert maga mellett úgy érzem magamat, mint
a vándor, a ki a hideg, havas, sötét, végtelen pusztaságon lobogó
pásztortűzre talál. S boldog vagyok, mert puha kezének szorítását érzem.
S szeretném, ha mi itt összefonódva fává változnánk, s századokon át
állnánk egymás mellett… és suttogva, összehajló lombjaink közt boldog
kis madarak fészket raknának és szerelemről csicseregnének.
Így ömlött a szenvedélyes, szerelmes szavak patakja az ifjú ajkáról… de
nem egyszerre… lassan, halkan, sokáig, s a lány lelke mohón szívta be, s
koronkint megremegett az örömtől.
– Pali, édes Pali, – suttogott, – szeretlek, nagyon szeretlek.
– Vigyázz, Florica! Egy egész világ áll köztünk; te tán nem érted, de
tudd meg, hogy mi egymáséi nem lehetünk, ha csak az előitéleteknek egész
gonosz világát szét nem romboljuk.
Florica mind a két kezével megragadta Simándy kezét.
– Ha kiáltó szavadat hallanám az éjszakában, futva mennék utánnad, nem
törődve azzal, hogy kőbe botlom, tüskebokorba futok, mélységbe zuhanok…
– Édes!
A füstből Todorescu vérfutotta arcza merült föl. A vén pap a vadállat
ösztönével mintha megérezte volna, hogy kölyke veszedelemben forog, s
megjelent.
– Papocskám, a lányomat mulattatod?
És a lányra rászólt:
– Florica, gyere, valamit akarok mondani.
A lány engedelmesen szállt ki. A pap karonragadta s elvonszolta.
– Miért nem tánczolsz? – mordult rá odakint a tornáczon. – Mit bujsz
össze azzal a pogány tatárral? Mit suttogtok folyton? Mézes-mázos
szájával tán szerelemről beszél? (Itt eltorzult a pópa arcza.) Ha ezt
tudnám, azonnal megfojtanálak. Román lány vagy – érted? Urilány vagy –
érted? Művelt lány vagy – érted? Rád uri kényelem vár, városi élet,
gazdag férj. Ne busulj, majd eljön, én gondoskodom róla – te oly okos
kis lány, jó kis lány vagy, Florica, ne keserítsd öreg apádat.
Megfojtalak, ha másképp lesz. Érted? És most eredj tánczolni!
A lány elfordult. Apja visszarántotta.
– Addig szóba se állj vele, míg oláh nem lesz. Majd ha mellettünk
térdel, velünk imádkozik, bőjtöl és vezekel, akkor adhatsz neki nyájas
szót. Eredj!
Florica panaszos hangon megszólalt:
– Apám, hazamegyek.
– Mi bajod?
– Megfájdult a fejem a nagy füstben.
Apja megragadta a lány két vállát, s merőn az arczába nézett.
– Csakugyan nagyon sápadt vagy. Mit beszélt neked az a ficzkó?
– Semmi rosszat, apám.
A pópa megfogott egy cselédet.
– Te, küldd ki a feleségemet.
Todorescuné kijött s gondjaiba véve a leányt, hazakisérte. Todorescu
nehéz léptekkel visszament a lakodalmas házba, szembe ült a magyar
pappal s az asztalra könyökölt. Sokáig farkasszemet néztek egymással.
Simándy szó nélkül meredt a pópa kivörösödött ábrázatára, gondolatai
egészen másfelé kalandoztak. Végre a pópa megszólalt:
– A tavaszszal a leány Szebenbe megy rokonaihoz. Örökké csak nem ülhet
itthon? Férjhez kell adni, arra való… A nyáron meg Borszékre megy az
anyjával… tán még bojár is elveszi… szép is, okos is, művelt is… meg egy
kis pénze is van.
Simándy nem felelt rá.
– Hát te nem házasodol meg, öcsém? Asszony kéne már neked is a házhoz.
Ez nem élet.
Simándy hallgatott.
– Nem felelsz? Min gondolkozol?
Simándy mélységes szomorúság rezgésével hangjában végre megszólalt:
– Hadd abba, pópa, nem értesz te meg engem, én sem értelek meg téged.
Minek fáraszszuk magunkat üres zörgéssel?
Simándy azon gondolkozott, hogy ez az előtte álló ember mily távol, mily
idegenül áll ahhoz az emésztő szenvedélyhez, mely az ő szivét eltölti.
Pedig atyja a leánynak s ő nem tud képzelni olyan esetet, hogy ez
embernek a nyakába boruljon s megvallja, hogy a leányát szereti. Sőt
mikor az apa különös, nyugtalanító, czélzásokkal telt beszédét hallotta,
vad gyűlölet szállt föl lelke mélyéről s úgy nézett a pópára, mintha az
volna a mesebeli sárkány, melynek körmei közül kincsét ki kell ragadnia.
A pópa fölugrott s otthagyta. Simándy is fölállt s a mint az asztalt
hátrább tolta, szeme valami csillogó tárgyat pillantott meg a földön.
Fölemelte: azonnal ráismert, Florica amuletje volt, az ismert kazáni
Szent Szűz, a gyermek Jézussal karján. Zsebébe rejtette.
Beállt az est, csöndes lett a falu és sötét, csak a lakodalmas házból
tört ki néha a vigasság zaja s a világosság. Florica barátságos
leányszobája csak egy síró és imádkozó gyermeket látott. Egyszerre
megzördült a kis kertre nyiló ablaka. A leány remegve ment oda s félig
kinyitotta.
Egy mély hang megszólalt a sötétben:
– Florica, édes Florica, úgy rémlik, elfelejtettem neked megmondani,
hogy szeretlek.
– Csak mondd, csak mondd, édes.
– Csókolj meg, Florica!
S a vasrács közt megcsókolták egymást, oly erősen, oly hevesen, hogy a
szegletes rud véres sávot vont mindegyiknek homlokára.
– Kis leány, imádkoztál-e ma este a kazáni Szűz Máriához?
– Oh, Atyám, irgalmazz, elvesztettem az amuletemet.
– Nem vesztetted el, Florica, mert a sors úgy akarta, hogy általam
megkerüljön. Fogd! Imádkozzál mindenhez, a miben hiszel, hogy elnyerd a
boldogságot. Hisz én már a fényes csillagokat is ostromolom
könyörgéseimmel. Rózsás álmokat, édes, drága szivem!
S a kis leány egyszerre boldog, vidám lett, tapsolt, ugrált s imádkozván
a Szűz Máriához, szépen elaludt. A pap pedig késő éjszakáig botorkált a
faluban ide-oda, zúgó fejjel, nehéz szívvel, megbomlott lelkiismerettel,
összetört világgal, melyben csak egy ép, egész érzelem volt: szerelme.
XVII.
Különös az, mikor a tavasz hósírjából bontakozik. Az első zaj az, mikor
az ereszről megindul az olvadó hó egyhangú csöpögése. Azután a hó
fehérségét a mezőn nagy fekete foltok kezdik megszakítani. Majd a
patakok veszítik el jégkérgüket s vidám csörtetéssel futnak végig
medrükben. Rá következik a télen át hallgatag verebek csiripelése s a
házi szárnyasok barátságos kukorékolása, kotkodácsolása, mintha
tudakozódnának szomszédról-szomszédra, hogyan töltötték társaik a telet.
A bogarak zümmögése is megindul a meleg konyhában. Most már kezd
szinesedni is a föld. A nagy fekete foltokból egész zöld táblák lesznek.
Az erdőben megjelenik az ibolya és a gyöngyvirág s már madarak is
karicsolnak itt-ott.
Simándy fásultan húzta az élet igáját. Minden héten elment egy párszor
Todorescuékhoz, de csak rövid látogatásra, csakhogy épen Floricát
láthassa; s ezek a látogatások lassankint beleszorították a köznapi,
egyszerű, nyárspolgári gondolkozás, életmód szűk kereteibe.
Kötelességeit, mint pap és tanító, rendesen teljesítette, de azontúl
csak a leánynyal és közös jövőjükkel foglalkozott. Majd Todorescuék
lassan megbarátkoznak vele s elfogadják vőnek.
Egy református papot hivat és Floricával megesküszik a saját
templomában; azután Todorescu rájuk adja az áldást, a maga templomában.
Mi volna ebben rossz? Miért nem volna szabad ezt neki megtennie? Mit
áldoz föl, ha ezt megteszi? Néha elboruló lelkén villámként czikázott át
egy pár rémes gondolat: hát ennek a földnek, a testnek szenvedélyeitől,
melyektől örökre mentnek hitte magát, csakugyan nem tudott
megszabadulni? Vajjon ő még mindig az a pompéji praetoriánus, a ki nem
mozdul az őrhelyről, mikor az egész világ összeomlik? De hát letépheti-e
magáról a húst, lelkének ezt az utálatos börtönét, mely ide köti,
lehúzza őt a többi féreg közé, kik ember néven itt mászkálnak, míg rövid
létük végső határa el nem érkezik? A sas fölszáll a nap felé, a bogár
kimászik a verőfényre, a medve jóizűen hempereg a moszatban, a mohos
pázsiton, a madár a fészekben csicsereg a párjával… Csak épen ő legyen
örök bánatra verőfénytelen, sötét napokra kárhoztatva? Csak azért, mert
az Alkotó keze, mikor sárból kigyúrta, nemesebb, gyöngédebb lelket, e
lélekkel meleg érzéseket, hivatásáról és emberi méltóságáról
emelkedettebb fölfogást lehelt bele? Nem, nem, ezzel nem veszíthette el
jogát a boldog életre, az ő számára is van fény, melegség, nyugalom,
boldogság… szerelem.
Ezeken a gondolatokon keresztül alakult ki Simándyban egy új
életfelfogás, e fölfogás alapján aztán félretett mindent s teljesen
Floricának élt. A kis kertre nyiló ablak látta éjszakánkint, mikor nem
volt holdvilág, szenvedélyes csókjaikat és nagy esküvéseiket. Mikor
pedig mások jelenlétében találkoztak, ezer együgyü semmiségről
beszélgettek, a mi rájuk nézve mindmegannyi édes, rejtett czélzást
tartalmazott.
Valamelyik kora tavaszi reggelen, mikor még itt-ott hófoltok fehérlettek
s a dalos madár torka még nem nyilt meg, Simándy fölkelt, hogy a
Máslás-oldalt elborító bokrok kezdődő rügyezésében gyönyörködjék. Halk
zsongás, zümmögés hallatszott, a miből kitetszett, hogy már a bogarak is
kezdik bontogatni szárnyukat. Simándy rendes szokása szerint fölhágott a
Balintye-dombra, honnan épen Todorescuék tornáczára látott. Itt szokott
lenni Florica, a ki fehér zsebkendőjével egyet-kettőt úgy suttyomban
mindig intett a fiúnak. Most még nem volt ott. Pali hátát egy fának
vetve, merőn nézett le a pópáék házára. Alulról mintha hidegség csapott
volna rá; most ment ki a föld fagya, nyilván azt érezte. Lassankint
észrevette, hogy a ház szokatlanul elhagyott. Ajtók, ablakok csukva
maradnak, nem járt ki a tornáczra senki, még cseléd se. Az udvaron néha
végigment egy-egy leány, de más nem mutatkozott. Balsejtelem fogta Pali
szivét. Itt valami történt. Egy darabig dermedten állt, aztán nagy
léptekkel megindúlt lefelé, egyenesen Todorescuék kerítésének. Itt már
oly türelmetlen volt, hogy egyszerűen átvetette magát s futva haladt át
a kerten. Valahonnan az ólak közül egy kóczos leány bújt elő.
– Te, nincs idehaza senki?
– Nincs, instálom.
– Hová lettek?
– Még hajnalban elutaztak kocsin, a tisztelendő úr, a tisztelendő
asszony, meg a kisasszony.
– Hová?
– Nem tudom. De parasztszekér vitte utánuk a nagy pakkot.
Simándy elfehéredett arczczal nézett a néma házra. Tántorgó léptekkel
ment a kis kertbe. Florica odanyiló ablaka vastáblákkal volt bezárva.
Így találta már az éjjel is, azért nem is mert kopogtatni. A vasrúd
lakatja mellé egy kis bokréta ibolya volt tüzve, egészen friss ibolya.
Ezt csak Florica tehette oda. Simándy két kézzel kapott utána és a
tárczájába rejtette. Aztán lassú léptekkel, agyában mázsás
gondolatokkal, hazafelé indúlt. Semmi kétség, Floricát elrabolták tőle.
A vén pópa mindenre rájött s elhatározta, hogy egy elhatározó lépéssel
véget vet az egésznek. Pali izmai irtóztató erővel huzódtak össze:
rettentő, halálos ütést tudott volna adni mindenkinek, a kinek része van
a rablásban. Fogai csikorogtak s arczán a düh és a fájdalom fölváltva
kergették végig egymást. Levágta magát az ágyra s gondolkozott. Aztán
fölugrott, útra öltözködött, nagy görcsös botot vett a kezébe s kiment a
ház elé. Összevont szemöldökei alul vad tekintetet vetett a völgyre,
minden oly unott, oly üres, oly közönséges volt előtte e pillanatban.
Házát kietlennek, templomát zordnak találta. Aztán nyersen hátat
fordított az egésznek s nekivágott a hegyi útnak. Baltavár felé. Egy
félóra múlva, puha talajon, friss keréknyomot talált. Ez a papék
kocsija. A szelistyei csárdánál megállott. A régi kocsmárosné pogácsával
és pálinkával kínálta. Gépiesen lemorzsolt egy pogácsát s ivott rá.
– Szintén a városba megy, tisztelendő úr?
– Oda.
– Ma hajnalban ment erre a papunk, az egész családjával.
Pali föleszmélt. Az igaz, hisz ez az asszony látta őket. Beszélni
lehetne vele.
– Ne mondja. Hova mentek?
– Baltavárra. Valami nagy mulatság lesz ott. A kocsistól hallottam, a ki
külön szekéren vitte a sok gyönyörű báli ruhát.
Pali megkönnyebbült. Hát csak mulatni viszik Floricát, nem rabolják el
végkép tőle. Hát vigyázni fog arra a leányra, csak megtalálja. És jaj
annak, a ki útjába mer állni?
– Beszélt a kisasszonynyal?
– Igenis, instálom.
– Mit?
– Azt kérdezte tőlem, emlékszem-e még arra, mikor ők itt a garabói
magyar pappal találkoztak?
– Azt kérdezte?
– Azt. A kisasszony szegény bizony nagyon betegnek látszott. Mintha csak
temetésre ment volna.
– Igazán? – s Pali szive, az az önző, szerelmes szív, szinte ugrált
örömében, – hát még mit beszéltek?
– Többet nem, mert az édesanyja odajött s előtte, úgy látszik, nem akart
beszélgetni.
Pali tovább haladt az erdőben, megkönnyebült szívvel. De most már súlyos
eltökélés vonúlt föl szivében: azt a leányt kiragadja onnan, magával
hurczolja s ha nincs máshová: a vadonba, mint a tigris a zsákmányt.
Késő délután ért be Baltavárra és egy városvégi korcsmában meghuzódott,
s ott nagy vörös plakátokról rögtön megtudta, hogy miről van szó. A
román szinpártoló egyesület tartotta évi közgyűlését s erre Szebenből,
Brassóból, Balázsfalváról összegyülekezett egy csomó pap, tanár, tanító,
ügyvéd. Lesz itt ünnepi istentisztelet, szinielőadás, hangverseny, bál.
Az _Apaffy-fogadó_ előtt nagy tömeg vidéki parasztság ácsorgott, őket is
bevezényelték a dászkálok.
A mint besötétedett, Simándy is beosont a városba s egy sötét pontról a
fogadó kivilágított kapuját figyelte. Egyszerre csak megdobbant a szive.
Todorescut és a feleségét látta kijönni: tehát Florica itt van és
egyedül van fönt. A mint Todorescuék eltüntek a homályban, két ugrással
a kapu alatt termett s fölszaladt az elsőemeleti folyosóra.
– Todorescuék melyik szobában laknak? – kérdé a szobalánytól.
– Kilencz.
Kopogtatott.
– Ki az?
Ez Florica hangja volt.
– Én vagyok.
– Pali, édes Pali, az Isten áldjon meg, hát eljöttél?
– Nyisd ki az ajtót, Florica.
– Nem, édes szivem, nem lehet, magam vagyok.
– Florica, még ma nem mondhattam meg, hogy szeretlek. Hogy érzed magad?
– Rosszul, mert nem látlak és nem csókolhatlak. Ne félj, csak rád
gondolok, mindig örökké… Eredj, mert apám Szebenbe visz, ha megtudja,
hogy utánunk jöttél. S akkor én meghalok.
– Édes Florica, itt leszek közel és vigyázok rád. Nyisd ki legalább az
ablakodat, hadd lássalak. Az ég áldjon meg!
Léptek hallatszottak. Pali egy sötét fülkébe vonta magát, aztán leosont
a fogadó előtt levő sáros térre. Néhány percz mulva kinyilt az első
emeleten egy ablak, fehérruhás női alak jelent meg s két rózsát
ledobott. Pali diadalmasan rárohant, fölemelte, megcsókolta s a
tárczájába tette. A leány odafönt egy pillanatra kihajolt, aztán eltünt
s az ablak becsukódott.
Így szedte föl ez a szegény bolond fiú a sárból Florica virágait. S egy
sötét sarokba állva, órákon keresztül dideregve nézte az ablakot, mely
mögött oly forró szívvel gondolt rá Florica, a havasi pap szépséges szép
virágszála. Így alakította át a mindenható szerelem ezt a férfit
ábrándozó diákká.
Később, mikor a románok már gyűlni kezdtek a szinielőadásra, bement az
Apaffy-fogadó sarkán lévő kocsmába, mely kávéház is volt egyúttal. Itt
egy asztalhoz vonult és sört ivott. Az egyik sarokban egy pár magyar
sörözött vacsora előtt, tanítók, hivatalnokok, járásbiró, kereskedő s
arról beszéltek, hogy a mai oláh mulatságra még Bukarestből is jöttek
vendégek. Az egyik tanító, a ki ismerte Simándyt, megszólította, hogy ne
búsuljon egymagában, hanem üljön oda közéjük. Simándy odament és sorba
bemutatkozott. Az egyik úr különösen meglepetve nézett rá:
– Ön Simándy Pál?
– Az.
– Az a Simándy Pál, a ki Hollandiában tanult Bótai Barnával?
– Az.
– Örvendek. Én, uram, Szentpáli Tamás vagyok, helybeli járásbiró.
– Szentpáli Tamás, Bótai Anikó férje? – kiáltott meglepetve Pali.
– Az.
Pali élesen végignézte ezt a férfit, a kit most látott először életében
s a ki olyan végzetes szerepet játszott életében. De tekintetében nem
volt se harag, se gyűlölet: puszta emberi kiváncsiság.
– De hisz ön ügyvéd volt?
– Átléptem a birói pályára.
– Hogy van a kedves neje? – s maga is elbámúlt, hogy ezt olyan
közömbösen tudja kérdezni. Ez a szó _Anikó_ többé nem hozta rezgésbe
szivét.
– Köszönöm, jól. Ugyan jőjjön el ma hozzánk vacsorára. Az asszonynak
nagy örömet fog szerezni.
Simándy egy darabig habozott, azután halkan azt felelte:
– Nem bánom.
A járásbiró haza is üzente mindjárt, hogy kedves vendéget visz
vacsorára, de nem árulta el, hogy kit.
Nyolcz órakor eloszlott a társaság. Szentpáli is vitte haza a vendéget.
A mint közeledtek a házhoz, Pali szivében kezdtek elevenedni a régi
emlékek: találkozásai Anikóval, látogatásai Bótaiék eklézsiájában, a
parókia, a patak, a Bethlen Gábor nagy fája, hollandi életük, Anikó fakó
arczképe. Egy párszor nehéz sóhaj tört föl a kebléből, de semmi különös
izgatottságot nem érzett.
Szentpáli előre sietett. Már a tornáczról bekiáltott:
– El se képzeled, asszony, kit hozok.
– Nem én, – felelt vissza egy kedélyes hang.
Szentpáli előretolta Simándyt.
– Szent Isten. Jól látok-e? Hisz ez Simándy.
– Az vagyok.
– Hozta Isten.
– Kezét csókolom.
És megcsókolta a kezét. Így látták egymást viszont, hosszú idők múlva,
Simándy és az a leány, a ki egykor megölte a szegény kis Derryt.
Szentpáliné kissé elhizott asszony volt, csak a szemei voltak a régi
Anikó szemei. Nem lévén rajta füző, meglehetősen formátlanul terjedt
szét. Egész lénye arra mutatott, hogy a búsulásra, szerencsétlenségre
nincs semmi tehetsége. Szemeiből rokonszenv sugárzott Simándy felé, de
világos, hogy váratlan megjelenése semmi különös indulatot nem keltett
puha lelkében. Szerette Simándyt, de a sors máshoz adta társul s
lassankint egészen lezárta, elfelejtette a mult aktáit. Lám, Simándy
lelke szikla volt, melybe erős kézzel volt bevésve Anikó és utána Derry
emléke. És a sors ezt is le tudta faragni onnan és ujat vésni bele. Hát
még az ilyen labdaruganyosságú asszonylélekről hogy lepattanhattak az
impressziók, még ha azok az első szerelem impressziói is. Simándy nézte
és eszébe jutott: vajjon ő boldog lett volna-e ezzel az asszonynyal?
Lehet. Hisz a férjtől függ, hogy milyen irányban fejlődjék az asszony.
– Rózsa, hozz egy kis szilvóriumot. Tamás piszkáld föl a kályhát. Én
kinézek a konyhára.
És elszaladt, Simándy ott állt maga a szoba közepén s azon gondolkozott,
hogy minek is jött ő ide.
Rózsa, Anikó vén-leány nénje bejött a pálinkával és Simándy szivét
egyszerre keserűség fogta el. Eszébe jutott a vén leány Utrechtbe írt
kegyetlen levelének minden sora. És eszébe jutott az ő keserves
nagypéntekje. Miért is jött ide, hogy életének kálváriáját újra
végigjárja.
– Jó estét kivánok.
– Jó estét.
– Tessék egy kis papramorgót inni.
– Köszönöm.
– Én a gyereket megyek huzogatni, különben fölébred és bömböl.
Ezzel rosszkedvűen a másik szobába ment.
– Rózsa mindig ilyen harapós, – szólt halkan Szentpáli, – ne vegye tőle
rossz néven.
– Oh, dehogy! – felelt Simándy s eszébe jutott, hogy ezekért hozta az
áldozatot és dobta oda Anikót.
Ekkor bejött az asszony.
– Látta már a kis fiamat?
– Nem.
Fölfogta az égő lámpást és bevezette Simándyt. Kis kocsijában édesdeden
szuszogva aludt egy kövér kis kölyök s Anikó ragyogó arczczal nézegette.
– Rózsa, szívem, kérlek, légy szives tálalni, kész a vacsora.
– Hát a Treszka mire való?
– Tudod, milyen ügyetlen és ostoba.
Simándy elfordult és visszament a szomszéd szobába. Unta az alakokat, a
jeleneteket és Floricára gondolt. Nagyon megbánta, hogy idejött. Az
emlékeket, a melyek s a az alakokat, a kik ma eléje kerültek, régen
eltemette már. Mire való neki a temetőben járkálni? A szép virágos
kertben látta utoljára az édes Anikót, karcsún, kedvesen, fehér
köténynyel, szelid remegéssel egész testében s most itt áll előtte a
folytatása: egy kövér, közönséges asszony, a ki hol a nénjével, hol a
cselédjével veszekszik s a csontot jóizüen szopogatja.
… Közönséges, kövér… de boldog, – ezt súgta egy hang Simándy szivében.
A vacsora meglehetősen egyhanguan folyt le, Szentpáli beszélt csak
sokat, helyi érdekű és járásbirósági eseményeket. Rózsa mogorván
hallgatott, az asszony ki-kinézett, vagy a konyhába, vagy a gyermekhez s
aztán a piacz drágaságáról, a cselédek gyarlóságáról s arról kezdett
panaszkodni, hogy ezen a télen mennyi fát elfütöttek. Majd ismét azt
emlegette, hogy itt Baltaváron soha sincs semmi mulatság, az a pár
szegény magyar hivatalnok se tart össze valami csunya pletyka folytán,
mely háborúságba vitte egymás ellen a magyarságot. A szászok egészen
külön vonulnak, az oláhok is, a magyarok is; ők maguk csak egy házhoz
járnak: Eránosz örmény kereskedőhöz, a kinek a felesége erdővidéki s
Anikónak leánykori ismerőse. Az oláhok bezzeg minden esztendőben
találnak valami alkalmat összecsődülni s akkor egész esztendőre
kimulatják magukat.
Simándy hallgatagon nézte a beszédes asszonyt s igyekezett a régi
Anikóból fölfedezni egy vonást, vagy egy hangot. De nem sikerült. Hanem
abból, a mit az asszony pusztán a mulatságok elmaradása s a társasélet
hiánya szempontjából fölpanaszolt, egy sötét képet rajzolt meg magának:
az erdélyi társadalom züllöttségét. A nép ismeretlen milliói fölött áll
az intelligenczia, mely háromfelé húz és nincs egy közös eszme, mely
őket eltöltené. Szász, román, magyar, ez a háromféle irány, valamennyi
külön törekvést, külön eszmekört, egy egészen külön világot képvisel.
Csak az állam vaspántjai tartják őket össze. S valamennyi közül a
legmostohább ez a szegény magyar, az egyetlen, a ki csakis ezt a hazát
vallja magáénak, az egyetlen, a kinek lelke az ország határánál
szárnyaszegetten lehull, mert tovább nincs mit keresnie, míg a szász, a
román lélektáplálékért vígan repül tovább – az egyik Berlin, a másik
Bukarest felé. A magyar ezeréves küzdelemben kifáradva, vérevesztetten
áll itt s napról-napra jobban koldusodva védi az _egy haza_ göröngyeit.
Az asszony egyszer csak észrevette Simándy arczának komorságát s erre
elhallgatott.
– Én untatom magát, ugy-e, ezekkel az együgyü kisvárosi dolgokkal?
Simándy nem felelt. Mit is feleljen? Egész másfelé jártak az ő
gondolatai. Kicsinységének érzete fogta el. Eszébe jutottak a nagy
álmok, melyek egykor hevítették s végiggondolta a mai napot, melyen
elköznapiasodott első ideálja mellett halad el oly közönbösen, mint egy
úszó jéghegy, ellenben a másik után szalad az éjszakában, hidegben, mint
egy kis kutya.
Valóban az volna ő? Fölállt, megsimította homlokát és távozni készült. S
ekkor észrevette, hogy Anikó az urát oldalba döfi s valamire
figyelmezteti. A férj csakugyan meg is szólalt:
– Igaz, tiszteletes úr, mi még köszönettel is tartozunk önnek.
– Miért?
– A mit szegény boldogult apósommal tett Bótai Barna halála után. Hogy
nem árulta el a halálát, sőt pénzt is küldött a magáéból…
– Vagy úgy? Kérem hagyja…
A kalapja már a kezében volt, kezet szorított mindnyájukkal s elment. A
férj lámpával kisérte a kapuig, ott még egyszer elbúcsuztak és Simándy
kisietett az utczára… Hideg volt, összehúzta a kabátját. Vagy talán a
lelke fázott? Lehet. Oly különös, oly nevetséges volt elgondolni, hogy ő
mit tett Bótaiékért… s hozzágondolni ezt a mostani jelenetet, a mikor a
baltavári királyi járásbiró ezt neki sok idő mulva olyanformán köszöni
meg, mintha egy hordó ajándék-borról volna szó. Oly különös, oly
nevetséges volt, hogy a könnyei kicsordultak fájdalmában.
Csakhamar megpillantotta az Apaffy-fogadó kivilágított ablakait s vére
egyszerre fölforrt. Talán már azt a másikat is elvették tőle… A kiért
idefutott, mint a bolond… a kihez lopva fölkúszott, mint a tolvaj… a
kinek sáros virágait fölszedte a földről… a kinek száraz ibolyáját itt
rejtegeti a zsebében. Ott állott a téren s összeszorított ököllel nézett
a házra… Föl szerette volna gyújtani… Vagy berohanni és a leányt a
hajánál fogva kihurczolni onnan.
Ujra fölment. Megfogott egy pinczért s adott neki egy forintot, hogy
szerezzen neki olyan helyet, a honnan a bált nézheti. A pinczér
fölvezette a nagy terembe szolgáló erkélyre, melyen a czigányok
játszottak.
[Illustration: Ott állott a téren…]