odabent. Simándy csak futott, futott, mintha menekülne. Sötét volt már.
Egy-egy házból a tűz fénye piros csíkot vetett ki a hóra, mintha ott
valami megölt ember vére folyna. A haldokló zivatar utolsó gyönge
lehelleteivel meg-megrázta még a fákat, s ilyenkor panaszos zörgés
futott végig rajtuk. Simándy belefutott egy hóval megtelt árokba,
fölbukott, pár ölet csúszott, s arczával szántotta a havat. Mikor
fölugrott, a zenét már nem hallotta, csak a harangkongás hangzott
fölötte, megtöltvén hangjával a völgyet. Nagyot lélekzett, a zene, a
pezsgő, az asszonyi szépség okozta mámor kiszállt a fejéből. A
harangnyelv mintha minden ütésével az ő szívét verte volna keményebbre.
Mire odaért rideg hajlékához: egészen rendben volt. A harang
elhallgatott, a pap belépett a házába.
– Kezét csókolom! – szólt Sára néni, – ugyancsak jól mulattak az oláh
papnál. Szent Isten, mitől véres az arcza, tiszteletes uram?
Simándy odanyult. Meleg vér serkedezett végig az arczán. Nem is vette
észre.
– Elestem, s arczczal a földön csúsztam. Adjon vizet.
Sára néni szaladt, s közbe elmesélte, hogy a Gyorgye egészen jól érzi
magát, s a nyáron egy olyan szép botot fog faragni a tiszteletes úrnak,
hogy még a méltóságos gróf úr is megirigyli.
Mindenki aludt már a faluban. De a magyar pap nem. Nem mert lefeküdni. A
mint a lámpást elfújta, s a szemét behunyta, zongoraszót hallott, s
Todorescuéknál volt. A feje forró volt, s Pali azt bizonyítgatta
magában, hogy láza van a sebtől. De meggyújtotta a lámpát és
felöltözött. Az asztalra könyökölt s maga elé bámult. Szereti-e ő
Floricát vagy nem? Szereti-e őt Florica vagy nem? Hűtlenné lesz-e
valakihez, ha Floriczát szereti? S ha igen: egy halott lányhoz lesz-e
hűtelen, vagy fogadalmához, kötelességéhez, hitéhez, hazájához? E
rettentő gondolatra homlokán kidagadtak az erek… érezte, hogy feje
megrepedni készül. Nem jön-e el újra a vizek fehér királynéja, a kis
Derry, korallsírjából, hogy közéjük álljon?… Rettentő eszme!
Fölugrott és kiment a konyhába. A nyitott padkán égett még a tűz.
– Gyorgye, rakd meg jól. Sára néni, tud-e maga mesélni?
– Hogyne tudnék, lelkem tiszteletes uram?
– Fáj az arczom, nem tudok tőle aludni. Nézze, ide ülök a padka sarkába,
meséljen mindent, a mi csak eszébe jut.
S miközben a tűz magasra csapkodott, Pali leült s hallgatta a motyogó
öreg asszonyt. Szembe vele Gyorgye ült, lábánál a kis kóczos
juhászkutya… s Pali lassan-lassan megnyugodott, mert nem volt egyedül.
Feje oldalt fordult, szeme fáradtan lecsukódott, elaludt. Az öregasszony
pedig zötyögős nyelvével Tündérországban barangolt és
sárkányviaskodásokat regélt. De az álom végre rá is leszállt, s a
fehérre meszelt rideg konyhában, a hamvadó tűz hunyó világánál aludtak
sorba: a pap, az öregasszony, a bojtár és a kutya.
XIV.
A nagyurak másnap kora reggel csengős szánjaikon elutaztak
szolgaszemélyzetükkel, s talán soha az életben egy gondolattal se
fordultak többé a kis hegyi falu felé. A gróf jól ismerte Todorescut, s
távozásakor egy ötvenest adott neki négyszemközt. A pópa egy darabig
vonakodott, de végre mégis elfogadta. Simándy, mikor a kis kakasharangot
csöngeni hallotta, kiállt háza elé a partra. A gróf odaintette, kezet
fogott vele, s lediktálta neki a jószágigazgatója czímét, a kihez
forduljon, ha az eklézsiának bármire szüksége lenne. Lord Harrington és
Vensolov ezredes szintén nyájasan, kézszorítással búcsúztak el tőle, s ő
úgy nézett a tovarepülő szánok után, mintha a czivilizáczió vonulna ki
azokon a faluból. Egyedül maradt.
És a mint az úri társaságot elnyelte az erdő, lassan visszafordult a
félig hó alá temetett falu felé. A házak kéményéből egyenesen szállt
fölfelé a füst. Az oláh templomban kegyetlenül harangoztak, s nehéz
czammogással, idomtalan czondrába pólyált oláh parasztok bandukoltak
itt-ott a házak közt, a misére. Oly hideg, oly alacsony, olyan
közönséges volt körülötte minden. Elszorult a szíve, s hideg futott át
rajta. Ujra elfogta az a gondolat, mely Derry halála s Anikó hűtlensége
után uralkodott rajta: ő már befejezte életét, nem érdemes tovább
tengődnie.
S nehéz gondolatokba merülve sétált ki az erdőbe, a mezőre, hol nyáron
annyi szép virágot szedett. S egy-egy csúcson, melyről szabadabb kilátás
nyilt, elővette messzelátóját, s lenézett a faluba. A messzelátó
önkénytelenül is a papék háza felé fordult, s ő dobogó szívvel leste,
hogy nem pillantja-e meg a kedves gyermeket, kinek társaságában tegnap
oly édes órákat töltött.
Estefelé Floricának egy levele érkezett, mely őt egészen szárazon
vacsorára hívta, úgynevezett _tyúkverőre_, mely a maradék
elfogyasztásából áll. Egészen belesápadt a levélbe, s azt vetette oda a
cselédnek:
– Nem megyek.
De mikor a cseléd eltávozott, utána futott, s azt mondta neki:
– Nézd az arczomat. Be van kötve. Elestem és most az arczom csupa seb.
Igy nem mehetek vacsorára.
De a kis Florica nem tágított. Nemsokára jött vissza a cseléd, hogy akár
fáj az arcza, akár nem, csak jőjjön azonnal vacsorára.
És a hatalmas legény megpuhult, kellemes érzelmek melegét érezte
szívében, s mint a párját kereső hiúz, futott végig a falun, az oláh pap
házához. Valami mámor fogta el, mely megzsibbasztotta érzékeit. Nem
gondolkozott, csak Floricát nézte, s vacsora közben, a zongora mellett
száz meg száz semmitmondó ostobaságot fecsegtek össze-vissza s egymás
szemébe nézve gyerekes örömmel nevetgéltek.
Óh, mily jól érezte magát e pillanatban Simándy, elfeledkezett
mindenről, a multról, a jelenről, a jövőről, s az a sejtelem derengett a
szívében, hogy ezek az édes ostobaságok ennek a rövid földi életnek
nagyon is lényeges alkatrészei. Egyszer már fészket vert szívében a
szerelem, de hajh, a sors kiverte onnan. A félszeg, székely falusi
Madonnával sohse űzhették az első, ifjú, bimbozó szerelem bohó játékait.
Mikor ez az érzelem leghevesebben forrt szívében: csak egy fakó
arczképet őrzött tőle s erre vesztegette tekintetének minden tüzét.
Derry szerelmét csak akkor tudta meg, mikor a Fehérország királynéját a
sós hullámok már a végtelen Óczeán felé ringatták. Az első, életében az
első lány volt Florica, a kit már karjai közt tartott, a ki vidám
kaczajjal rálegyintett kezére, a kinek formás, telt, nyulánk teste
sóvárogva hajolt feléje s szép arcza szelid boldogságtól sugárzott,
mikor Pali tréfáit hallgatta. Szomorú gyermekkorára nehéz, küzdelmekkel
telt ifjúság következett és nem ért rá, még csak futólag se, az
asszonyokkal foglalkozni. S férfias ösztönei jóformán csak most ébredtek
föl benne teljes erejükben.
Todorescu a vállára ütött. A pópa egy kissé pityókos állapotban volt.
Egész nap itta a pezsgőt, melyet a gróf otthagyott. Arcza vörös volt, s
nagyokat fujt.
– No, papocskám, nem sakkozunk?
Florica közbeszólt:
– Ugyan hagyja, papa. Simándy úr most nekem fog zongorázni.
– Elhallgass, te kis boszorkány, eleget mulattatok már.
– De papa!
– Csitt! Hol a sakktáblám?
Florica boszusan a zongorához ült, a két pap pedig sakkozni kezdett.
Mikor Todorescura nézve a harmadik parti is veszendőnek indult,
lesöpörte a figurákat.
– Eh, ostoba mulatság. Pezsgőt hozzatok!
Simándy föl akart kelni.
– Maradj öcsém, velem még sohse beszélgettél. Igyál!
Simándy fölhajtott egy pohár pezsgőt. A pópa dünnyögött:
– Én tudom, hogy nem vagy közönséges legény. Minek jöttél hát ide, az
Isten háta mögé? Nem pap vagy te itt, hanem spion… arra vigyázol, hogy
én itt mit csinálok… Ne üss le, öcsém… részeg vagyok… igyál… holnap már
nem fogom tudni, mit beszéltem… Én mondom neked, bolond vagy, ha itt
ülsz… Itt már nincs mit tenned. Itt én parancsolok. A butaságnak nagyobb
ereje van, mint az okosságnak. A mi népünk elmaradt, tudatlan,
hiszékeny, babonás. Rólam azt hiszi, hogy úgy az Isten, mint az ördög
mindig rendelkezésemre áll… Fél tőlem, tisztel és fizet, mert azt hiszi,
hogy a fél zsebemből egész tömeg rossz lelket bocsáthatok rá. Ez az én
erőm, ez az ő ereje, melylyel rátok fekszik, kik az Egy Élő Istent
imádjátok és semmi mást… Egy Élő Isten… én is imádom… de az én népemnek
az kevés… A nép szegény, alázatos, félénk, meg van rémülve, ha a
főszolgabirót látja… no, igyál ebből a felséges italból… hát még
mennyire fél, mikor Istenéhez akar fordulni! Nem is teszi. Előbb hozzám
jön, én elűzöm a rossz szellemeket s a jó embert tovább vezetem… nem az
Istenéhez, arra ő nem is gondol… csak a védőszentjéhez… a védőszentje
aztán elkalauzolja az Isten trónja elé…
Simándy halálsápadtan hallgatta a mámoros pópa különös beszédét.
– Hallgass, ember, szavad úgy hangzik az én fülembe, mint az
istenkáromlás.
– Ne vedd rossz néven, de sok pezsgőt ittam. Nem tudom mit beszélek, de
lehet, hogy igaz, a mit mondok. Oláh ember el nem hagyja a hitét, mert
ezer babonaszál fűzi hozzá, s ezerféle átokkal sujthatjuk, ha el akar
szakadni. Ne is küzdj ellenünk. Hiábavaló. Aztán az oláh mind szegény, a
ki itt gazdag, az magyar és úr és szász. Erdélyben a szegény ember
nyelve az oláh, s ez teszi őt rokonszenvessé a szegénysorsu magyar
előtt…
Florica arcza jelent meg Simándy előtt. A lány egy nagy vizes poharat
szinültig megtöltött pezsgővel s szólt:
– Igya meg az én egészségemre!
És Simándy, ki remegő ajakkal készült felelni a papnak, megragadta a
poharat és fenékig ürítette.
Florica újra tele töltötte a poharat s egy kortyot ivott belőle. Aztán
lángoló tekintetet vetett Palira.
– Ezt is igya meg, – suttogá.
S Pali jól ismerte a babonát: hogy ezzel a lány szerelmét iszsza meg.
Remegő kézzel nyult a pohár után s rekedten szólt:
– És ha méreg volna benne, azt hiszi nem innám meg?
Ezt is fölhajtotta, belenézett az üres pohárba s szólt:
– Akkor talán még szivesebben meginnám.
A pópa az asztalra könyökölve, mámorosan nézett rá.
– Ide hallgass, magyar! Én azt mondom neked…
Pali olyat ütött az asztalra, hogy a poharak tánczoltak.
– Elég! Tudod-e, hogy székelylyel beszélsz? Másfél ezer éve vagyunk itt…
Mi Attila népe vagyunk… Másfél ezer év előtt is világhódítók voltunk… ti
meg most is libapásztorok vagytok…
A pópa megfogta Simándy karját.
– Jó, de most mi következünk. Ti elvégeztétek, elvonultok…
E pillanatban a konyhában megszólalt a dudásbanda. A pakulárok jöttek
oda tisztelegni a gazdájuknak és köszönetet mondani Simándynak. A ház
udvarában nagy tüzet raktak, s a nép körüljárta az Ardeleanát. A mint
Todorescu a dudaszót meghallotta, kirugta maga alól a széket, s kezét,
lábát hajigálva, dühösen tánczolni kezdett. A mócz vér felpezsdült
benne. Rekedten kiabált és süvegét a levegőbe hajigálta. Majd egy
ugrással az asztalnál termett s lesöpörte a pezsgőt.
– Pálinkát hozzatok ide! Nem kell ez a komisz úri ital!
Üvegből itta a pálinkát, s aztán odatette Simándy elé. A fiúban már
össze volt kuszálva minden érzés, minden gondolat… csak Floricát nézte,
a ki tapssal és lábdobogással nézte apja vad mozdulatait… Valami ördög
rohanta meg iszonyú erővel, ránczigálta, s a fülébe ordította: igyál,
feledj, kezdj új életet, bolond!
Inni, feledni, új életet kezdeni! De jó is volna egy olyan orvosság,
vagy kés, a mely az agyból kivágja azokat a sajgó, fájó sejteket. A
fehér ital ott csillogott előtte. Talán ez az? A nyomorult nép egyetlen
orvossága, vigasza, barátja. Az ópiuma, a morfiuma. Tágra nyilt
szemekkel nézte, aztán kinyujtotta a kezét, fölragadta és fölhajtotta…
mintha láng csapott volna végig egész testén, láng, mely pusztít benne.
Aztán hőség futott keresztül rajta, majd egyszerre egészen könnyűnek
érezte magát, s vigan fölkelt. A dudaszó hirtelen megszünt. A muzsikusok
kétfelé váltak, s ott állt Petru, a pakulár, tányérral a kezében.
– Domnu magyar pópa, a pakulárok ma levágták legszebb birkájukat, hogy
hazaérkezésüket ünneppel megüljék. A vacsorán nem feledkeztünk meg
rólad, ki Gyorgye társunkat megmentetted, s elhoztuk neked a birka forró
szívét, mert a ki azt megeszi, boldog lészen, mert szelid, jó asszonyt
ád neki a jó Isten párul. Fogadd tőlünk szivesen.
Odalépett Simándyhoz, a ki ökölre szorított kézzel várta, s energiájának
utolsó morzsájával a ficzkót tányérostól ki akarta lódítani. Ekkor
Florica termett Petru mellett, kivette a legény kezéből a tányért, s a
kis czicza dorombolásához hasonló meleg hangon így szólt:
– No, egye meg. A szelid, jó asszony nagy kincs.
S Pali megtört. Megette az oláh lánytól kinált birkaszívet. A duda újra
megszólalt, a fiú daczosan hátraszegte a nyakát, elkapta Floricát, s
szilajon járni kezdte vele a hunyadmegyei hórát. Todorescu a feleségével
ugrált, a ház előtt a havon a parasztok üvöltöttek, tánczoltak s a tüzet
ugrálták keresztül. Florica haja elszabadulva hullott alá, s Pali
végigsimította remegő kezével. Majd hirtelen megállt.
[Illustration: Magyar-Garabó.]
– Florica, bocsásson, rosszul vagyok. Valami összeszorítja a szívemet.
– Üljön le egy kicsit a mellékszobában, ott friss a levegő, az ablakok
nyitva voltak.
Pali betántorgott a sötét szobába. Tapogatva megkereste a divánt s úgy
zuhant végig rajta, mint egy darab fa.
Florica nagy bundát kapott magára és a tornáczra futott, a nép
mulatozását nézni. Kis idő mulva bejött, s égő gyertyával, lábujjhegyen
bement Simándyhoz. Simándy hanyatt feküdt, aludt; arcza halálsápadt
volt, homloka, szeme kegyetlen ránczokba huzódott, a mi valami végtelen
bánatos kifejezést adott neki. Zihálva lélekzett, s néha mélyet
sóhajtott. Florica összekulcsolt kézzel sokáig bámult rá, aztán lehajolt
s hirtelen megcsókolta. És ime, mintha rossz álmai elfutottak volna: a
ránczok elsimultak, a szomorúság eltünt, lélekzete is rendes lett.
Nyugodtan aludt.
… Odakint a részeg nép a részeg pópa vezetése alatt elénekelte az
_Ébredj román_ kezdetü lázító dalt; a dudások pedig elindultak a falun
végig, s a Hóra és Kloska lázadása idejéből fönmaradt, magyar-irtást
hirdető csatadalokat fujták.
XV.
Simándy hajnal felé ébredt föl, nehéz fejjel, bután. Eltartott egy darab
ideig, a mig rájött arra, hogy hol van. A ház és a falu csöndes volt
már, tapogatódzva ért ki a tornáczra s elsompolygott a pópa házától,
mint egy leforrázott kutya.
Egy hétig nem bujt ki a házából. Szégyelt a napvilágra jönni. Homályos
sejtelme volt arról, hogy valami olyast cselekedett, a mi korábbi
életétől merőben különbözik. Azután a szivét akarta kipróbálni. Néha úgy
érezte, hogy Floricát nem szereti; nos, akkor egy hónapra elmegy a
városba, emberek közé. De mikor ez a föltevés megérlelődött benne,
olyankor végtelen fájdalom fogta el a szívét. Ime, most Florica szorítja
össze kicsi markával. Tehát mégis az ő kezében van. De hát mi következik
abból, ha szereted? Nem vagy-e te erős férfi, a ki a szenvedések
iskolájában nőttél nagyra? Nem vagy-e te pap, vértanu, próféta? Mi közöd
neked a földi salakhoz? Nem állsz-e te a hegycsúcson s alattad mélyen
kavarognak az emberi szenvedélyek, bűnök, indulatok piszkos felhői,
ködei? Óh, én édes Istenem, de mikor ez a hegycsúcs oly kopár, oly
hideg, levegője oly metsző… s ő úgy vágyik a ködtől eltakart völgybe, a
rongyos faluba, a szalmafödeles házba, a nyájas tűzhely mellé… Hogy
megdobbant a szíve, mikor megjelent a Todorescuék cselédje, a Petru
szeretője, s hívta a pópáékhoz. Milyen nehezére esett neki azt üzenni,
hogy beteg s a házból se megy ki.
Ez a hét a szenvedések hete volt. Az erős, de hanyatló lélek végső
tusája a gyönge testtel. Se tanítás, se imádkozás, se olvasás, se séta
nem használt; valami vasmarok mindig egy bizonyos irányba csavarta
gondolatait. A végzet ismét hatalmába kerítette, s végrehajtotta rajta
azt, a mi odafönt meg volt irva róla a csillagokban.
Szombaton estefelé beállít hozzá Benedek kurátor úr fia, ünneplőben, egy
szintúgy felöltözködött leánynyal, s emlékeztetvén a tiszteletes urat
arra, hogy holnap lesz az esküvőjük, egyúttal beinvitálták, hogy ebédre
tisztelje meg a kurátorék házát, vacsorára pedig sziveskedjék Tar
Gerzsonékhoz, a lány szüleinek házához elfáradni.
A kurátor fiának esküvője nagy esemény volt, a fél falu kirukkolt rá és
Simándy, mikor vasárnap az istentisztelet után félórával a templomban
várta a násznépet, megdöbbenve látta, hogy még Floricza is az ifjú pár
után jön elsőnek, az édesanyjával. Tar Sára, a menyasszony, ugyanis
huzamosabb ideig kedvencz szobalánya volt Todorescunénak, s a papék még
egy tuczat selyemzsebkendőt is adtak a lánynak. Florica derekára szép
fehér prémes bunda simult, arczát a hideg pirosra csipte, akaratos, apró
hajfürtei homlokába lógtak; de fekete szemeiből annyi szemrehányás
nézett, szeretet sugárzott Simándy felé, hogy ez szédülést érzett s a
nyitott imádságos könyv lapjai összegyűrődtek, beszakadtak ujjainak
görcsös vonaglása alatt.
Pali magára vonta papi palástját, összekulcsolta kezeit, s az Úrasztala
emelvényén állva, elnézett a sokaság fölött, azután kezdé:
_Mindenható Isten, tekints alá kegyelmesen a Te szolgádra, a ki ime eléd
járul, hogy áldásodat lekönyörögje egy ifjú párra, mely az Általad
alkotott Természet örök_ _törvényei szerint Házadban megjelent, hogy e
földi életre szeretetben egyesüljön s abban éljen, míglen ki nem nyilik
számukra az üdvösség kapuja, s el nem hivattatnak, hogy őseik
szellemével egyesülnének…_
Itt tekintete lassan leereszkedett, s fáradtan megpihent Florica arczán.
A lány áhítattal nézett a papra. Simándy mereven rászegezte tekintetét s
kérdé:
– Te lány, ki előttem állsz, szereted-e ezt a legényt?
Florica arczán pir futott végig, ajkai mintha megmozdultak volna.
– Szeretem, – felelt Tar Sára.
– És te, legény, szereted-e ezt a leányzót?
És ekkor Simándy egész testén remegés szaladt át, ajkai megnyiltak és
halkan rebegték: _szeretem_. És Florica, a ki tágragyúlt tekintettel
nézett rá, megértette, lassan lehunyta a szemeit, mintha magához akarna
térni a gyönyörűségtől.
– Szeretem! – felelt a vőlegény kemény hangon.
A szertartás folyt tovább és senki se tudta, nem is sejtette, hogy e
pillanatban Simándy Pál és Todorescu Florica is szerelmet esküdtek
egymásnak. És Florica szempilláinak kárpitja újra felgördült és
tekintete mint egy ijedt madár kezdett ide-oda röpködni a templomban.
Kereste, hogy mihez fűzze esküjét… a román lány lelkének hiányzott a
kereszt, az oltár, az égő gyertya, a szent kép… a szobor… tekintete
lesiklott a puszta falakról s szorongás fogta el szívét.
Simándy pedig befejezvén a szertartást, szóla:
_Keresztyén társaim!_
_Odakint fehér halotti lepedő alatt megdermedve nyugszik a föld s
hazakergeti a mezőről a munkásembert. Ne panaszkodjunk, nem kell irtózni
a téltől, ellenkezőleg áldanunk és szeretnünk kell azt. Nemcsak a
tavasznak és nyárnak, hanem a szomorú télnek is megvannak a maga örömei.
De mi most ne az örömeiről, hanem a tanulságairól beszéljünk. A tél
közelebb hozza az embereket. Mennyi_ _család jöhet össze csupán a tél
kevésbbé szorgos napjaiban, – a tavasz, nyár és ősz munkái elfoglalják
őket egészen és sokszor elszakasztják egymástól az egy és ugyanazon
családhoz tartozókat is! És a tél visszaadja őket önmaguknak és
egymásnak s egyesíti ismétlen őket. És mennyiőnk elég szórakozást talál
a még viruló természetben, virágaiban, csodáiban, nap mint nap, úgy,
hogy alig jut pár óránk a társas élvezetekre; de midőn a természet
bezárja előttünk szépségét, mintegy e parancsolattal búcsuzik tőlünk:
menjetek, keressétek most már az örömet ott, a hol egyedül találjátok, a
családok és jóbarátok társaságában! Innét van, hogy télen ma is sokkal
élénkebb a társaságos élet és sokkal több a mulatság, mint például
nyáron; és ez így volt minden népnél, minden időben és így is marad. Óh,
bölcs édesanya a téli természet: mikor visszavonul önmagába, arra tanít,
hogy forduljunk mi is mimagunkhoz, ember az emberhez, s ha ő immár nem
adhat nekünk virágot, illatot, enyhe napsugárt, élvezzük a társaság
örömének édességét, virágait._[2]
_… Mi itt a világtól elszakadva, a magas hegyek között, jóformán
hozzáférhetetlen helyen élünk, rászorulva egymás szeretetére,
támogatására… hát szeressük egymást, mert akkor a mi életünkben még
zordon tél közepén is a nyár illatos virágai fakadnak… Keresztyén
társam, ki kézen tartod ama keresztyén hajadont, a kinek most hűséget
esküdtél, tudd meg, hogy az Isten megáldott, mert ifjui szíved
idejekorán megtalálta a szerető szívet, ki a tied mellett fog dobogni, a
tiedével fájni, ha bánatod van, örülni, ha örömed van… Óh, százszor
szerencsétlenek azok, a kiket az Úr kegyelme ettől megfosztott… azoknak
élete az örök hóval, jéggel födött hegycsúcsokhoz hasonlatos, melyek
mellett a nap fényes, forró sugárkévéi is hatástalanul siklanak el, míg
lejebb, a barátságos völgyekben uj életet fakasztanak… Hozzád
fohászkodunk óh Atyánk, világítsd meg véghetetlen irgalmad sugaraival e_
_boldogtalanok életének sötét éjszakáját… Add meg nekik, hogy részük
legyen a mindenható szeretetben, melyet Jézusunk hirdetett… Mert oly
sokan vagyunk, kik szeretet nélkül elsorvadunk… kiknek oldalát
lándzsával megszúrják… kiknek üdítő víz helyett eczet jut italul… kik
hordozzuk a töviskoronát…_
Simándy hangja mint egy kétségbeesett jajgatás hangzott végig a templom
boltozatai alatt. A nép megdöbbenve hallgatta, talán nem értette, de a
fájdalmat megérezte belőle. Florica remegve kapaszkodott anyja karjába,
s szeméből egy könnycsepp gördült végig arczán. Simándy megtört hangon
folytatta:
_A próféta írja, hogy vőn Jóáb három nyilat kezébe és Absálómnak szivébe
lövé. Egy szívnek három nyil! Mily kegyetlenség! Hiszen egy nyil elég az
oroszlán szívének is! A puszták királyát is halálra sebezheti!… És az én
szegény szívemet már két nyil járta át… Ments meg, óh Uram, a harmadik
nyiltól… Imádkozzunk!_
A szertartás, a beszéd, az imádság véget ért. Simándy padjába ült és
tenyerébe támasztotta a fejét. A nép lassan távozott… Florica a
templomajtóból visszanézett, de Simándy arcza eltakarva maradt.
És a pap egyedül maradt templomában és Istenével társalgott. A nyulánk,
szép fekete lány pedig fájó szívvel futott egyenesen a maga templomába,
az oltár elé térdelt, keresztet vetett, imádkozott, sirt, könyörgött, a
mellét verte… s kérte a jó Istent, tegye boldoggá azt a szenvedőt, a
kinek fájdalmas hangja még fülében rezgett, s ne feledkezzék meg itt
térdeplő kis cselédjéről se, a ki mindig jó volt, nem vétett soha
senkinek… s a kinek vergődő, puha, édes szíve annyira tele van
szerelemmel, hogy ha könynyé válnék benne, egész életében patakzanék
szelíd fekete szemeiből…
XVI.
A kurátor megleste, mikor a papja hazament a lakására, aztán jelt adott
és a lakodalmi menet bevonult az oláh templomba, hol Todorescu is
megáldotta az új házaspárt, s mindegyiknek adott egy amulettet, mely a
rossz szellemek ellen volt megvédendő őket. Ez már így szokás a havasok
közt; de a kurátor érezte, hogy a papjuk ezt tőlük nagyon zokon venné,
azért lehetőleg Simándy tudtán kívül csinálta.
Simándy otthon egy kicsit kicsinosította magát; a templomban nagy vihar
zúgott keresztül a szívén, de most már megnyugodott, megkönnyebbültnek,
sőt boldognak érezte magát. Az lebegett előtte, hogy egész nap Florica
társaságában lehet, a nélkül, hogy egyuttal Todorescuék kellemetlen
házánál kellene lennie. S úgy lehet együtt Floricával, mintha csak
ketten volnának, mert az egyszerű, naiv nép nem fogja őket gyanakodó
szemmel nézni, s megjegyzésekkel kisérni.
Az asztalfőn, egy sarokban ültek ők ketten. A szoba lassankint megtelt
füsttel, ételgőzzel s a mint egyre több és több pálinkát fogyasztottak,
a jókedv is hangosabb és hangosabb lett. Simándy egy jódarabig
hallgatott, aztán hirtelen Florica kezére tette a kezét.
– Bizony, édes Florica, gyenge, bűnös ember vagyok én. Vajha az Isten
megbocsátaná, a mit ma a templomban ellene vétettem.
Florica ránézett és halkan suttogta:
– Mit?
– Nem is láttam az előttem álló jegyespárt, csak magára néztem és
magamra gondoltam.
– Ép’ úgy, mint én.
– Magának esküdtem.
– És én magának.
– S talán ezzel még azt a bűnt is elkövettem, hogy lelkemhez lánczoltam
a maga lelkét…
– Hát ezt bűnnek tekinti?
– Annak, mert az én lelkem össze van törve, beteg; s az én életem a
hullámokon hánykolódó rossz ladik, mely elsülyedésre van szánva.
A lány megsimogatta Pali kezét.