régi szép asztali áldásokra, estefelé pedig az iskola termébe
gyülekeztek a felnőttek, s pipaszó mellett elbeszélgettek az ország
dolgairól, nagy Magyarországról, Budapestről, külső országokról, idegen
népekről. S áhitattal hallgatták papjuk szavait… csak a babonáikkal nem
boldogult… mikor a sötét erdők mélyén lebegő árnyékalakok, az éjszakában
elhangzó titokzatos suttogások és panaszos jajszavak kerültek szóba,
akkor meghajoltak a büszke derekak, a félelem sápadtsága ült az
arczokra, s összébb bujtak az emberek… S elkezdték meséiket az
emberalakú sziklákról, a vízi manókról, a hegyi szellemekről, az erdők
tündérleányairól, a gonosz lelkekről… és olyankor siettek haza… szinte
érezni lehetett lelkük didergését… És a pap maga maradt a pipafüstös,
rosszul világított iskolában… mint egy hadvezér, kinek megszökött a
hadserege. S lassankint őt is valami buta, érthetetlen félelem fogta el.
Kisietett a háza elé, hogy forró homlokát lehűtse egy kicsit… Én
Istenem, a népnek igaza van! Ime az erdő zúg, borzong, reszket, mintha
száz meg száz sebesült madár csapkodna benne szárnyaival… A vízmosás ott
tátong mellette, mint egy óriás sárkány szája… benne a folydogáló
csermely is mintha beszélne, a mint a kavicsokat görgeti. Köröskörül él
minden… a kis csemetét valami erő sudárba hajtja… a puszta földből
kibújik a zöld vetés… valami kis barna magból gyönyörű virág lesz… A
csillagok mozdulatlanul sziporkáznak fent a végtelenségben… Ki szegezte
őket oda? Ki szökkenti magasba a facsemetét? Ki lehel életet a puszta
mezőre? Ki parancsolja a liliomnak, hogy fehér legyen, a rózsának pedig,
hogy sárga, vagy piros?
Az Isten, az Isten, az Isten!
Mondom és hiszem én, a ki pap vagyok, és leborulok előtted, óh Atyám…
De a nép a körülötte működő erőket nem foglalja össze, hanem szétszedi
és megszemélyesíti. Rossz és jó szellemekkel népesíti be a tájat, a
melyen lakik… ezt a vad, szaggatott, darabos, girbe-görbe tájat, melynek
mély völgyei és vízmosásai a pokol felé irányítják figyelmét. És
mindenben, a mi körülötte történik, a jó és rossz szellemek működését
látja. És a jó szellemek segítségül hivására, a rossz szellemek
haragjának elhárítására évszázadok óta meggyökeresedett szokásai vannak…
Ki lehet-e azt irtani a lelkéből? Nem tépjük-e ki a lelkét is, a hitét
is vele? Nem jobb-e meghagyni a népnek az ő mitológiáját, mely
szellemalakokkal népesíti be az eget és a földet, s mindnyája fölött
uralkodik a láthatatlan, az örökkévaló, a mindenható nagy Isten?
Belekiáltja a nagy kérdést az éjszakába, de feleletet nem kap rá se az
égtől, se a földtől; s összetört lélekkel vonul vissza magányos
hajlékába, imádkozni.
Mikor már ebbe is belefáradt, gondolatai, imádsága visszaestek a földre,
s lassan, de ellenállhatatlan erővel kúsztak egy és ugyanazon pont… az
oláh pap háza felé. S megjelent előtte a tornáczon az a szép, fekete
lány, a kinek oly dallamos volt a hangja, s oly édesen nézett rá
mélytüzű szemeivel. Úgy vágyott rá, hogy láthassa, hogy beszélgethessen
vele… Aztán megkeményítette, lecsitította a szivét és azon gondolkozott,
nyugodtan, önvizsgálódásba merülve, hogy szerelmes-e ő Floricába?
Ezerszer ismételte, hogy nem, nem… Szivére ütött, a lábával toppantott,
de a kép, a tornáczról lemosolygó lány, nem ijedt meg, ott lebegett ujra
meg újra előtte. Azt a szokást kezdte fölvenni, hogy vacsora után
rágyujtott kurtaszárú hollandi fapipájára és elment sétálni… És rendesen
a papék felé… Az enyhe őszi estén a papék ablakai nyitva voltak, s
Florica zongorázása messze elhallatszott a csöndes völgyben… Todorescu
háza fölött a dombon egy vén, óriási diófa volt, e mellé állt rendesen
Pali, s a sötétséggel egygyé olvadva, mohón szívta be a keringők és bús
rómán nóták harmóniáját… néha Florica maga is énekelt hozzá, üde
gyermekhangon… Pali egészen belekábult, de végigsimította forró
homlokát, hidegen konstatálta magáról, hogy ő a czivilizácziót, a
társaságot, a zenét, a hasonlókkal való érintkezést szomjazza… Igy
megnyugtatva magát, szegény fiú nyugodtabban átadhatta magát az
ábrándozásnak.
[Illustration: Florica otthon.]
Százszor, ezerszer megfordult fejében a gondolat, hogy látogatást tesz
Todorescuéknál… de minél gyakrabban foglalkozott a lánynyal, annál
kevésbbé merte ezt a látogatást megtenni. Félt. Ezerszer ismételte
magában, hogy ő az életet, az élet vidámabb részét lezárta… Most a
remeteséget, az apostolkodást éli, a lemondás, a vezeklés útját járja.
Többet az ő világába a föld be nem tolakodik profán érzelmekkel. Mint a
körüle némán álló havasok, úgy tornyosulnak előtte föladatai: ezek nem
tűrnek meg semmiféle más gondolatot.
És mig így megállapította, megkörvonalazta életét, ő, a pap,
elfelejtette, hogy: ember fia, porból lettél és porrá léssz, el nem
szakíthatod magadat a földtől…
Az esti kirándulásoknak is vége lett.
Fagyni kezdett, leesett a hó, nyájasabb lett a vidék. Az az utálatos,
ragadós, fekete sár eltünt s a szem vidámabban, könnyebben siklott végig
a mezőkön.
Florica únta magát az atyai házban. Az apjának nem mert szólani, mert az
öreg lobbanékony, kiméletlen szavu ember volt, de édesanyjának sokszor
tett keserű szemrehányást, hogy miért nevelték városban úrilánynak,
mikor ide hozzák az Isten háta mögé elhervadni. Pedig járattak neki egy
csomó bukaresti és németországi képeslapot, minden hónapban egyszer
Szebenbe küldtek s egy tuczat könyvet hozattak a kölcsönkönyvtárból,
kapott szép zongorát és mindenféle kottát – de a leány békétlenkedett,
mert nem volt társasága.
– Az a bamba magyar pap legalább felénk nézhetne néha – fakadt ki
egyszer az anyjának – ugyan rosszúl ismerték, ha azt hitték, hogy
dörgölőzni fog hozzánk.
– Hallgass, mert az apád megver, ha ilyeneket mondasz.
– Pedig én mondok! Az az egyetlen fiatalember a községben s az se jár
ide.
– Ugyan mit nyernél azzal a feszes kálvinista bugrissal?
– Lássa mama, maga igazságtalan. Egészen jól elbeszélgettünk útközben,
meg mikor itt járt.
– Jó, jó, de nem hivhatjuk meg, ha nem tesz első vizitet nálunk. Uj pap
és fia lehetne apádnak. De persze nem tudja, mi az illendőség.
Floricát csakugyan idegessé tette, hogy Simándy nem óhajtja az
ismeretséget folytatni. Hetek múltak el a legutolsó találkozás óta, de a
lány újra szinét se látta a magyar papnak. Ez bosszantotta a hiúságát.
Ugy látszik, ártatlan kaczérkodása nyomtalanul lepörgött a
fiatalemberről. Gondolkozott, hogy nem sértette-e meg? Talán ő, vagy a
mama nagyon is leereszkedőleg bántak vele? Eszébe idézett minden szót, a
mit beszélgettek, de nem bukkant rá semmire, a mi Simándy érzékenységét
sérthette. Talán azért haragszik, hogy ő olyan rosszul beszél magyarul?
Hiába töprengett, nem tudott rájönni. De mély fájdalommal rendezgette,
szellőztette sokféle szép ruháját, melyek mind kárba vesztek. Soh’se
vette föl, mert nem érdemes, nem volt, kinek tessen. S a mint egyszer a
nagy ruhás szekrényben babrált, két elszáradt bokréta került a kezébe.
Az egyik a costanzai parkból, a másik a Simándyé. Sokáig nézegette,
aztán a costanzait a kályhába dobta. A Simándyé ide-oda forgott a
kezében, de végre azt visszahajította a szekrénybe és ruhákat tett rá.
Miért? Arról maga se tudott számot adni.
Valamelyik kora téli napon Sára néni, a tiszteletes úr földi
gondviselője, jelent meg a görög-keleti parókián, tudakozódni, hogy az
unokája, a ki pakulár-bojtár volt Todorescunál, mikor jön le a birkákkal
a havasi esztenáról. A pópa nem volt otthon, hát Sára néni leült a
konyhán egy kicsit diskurálni. A cselédek tréfáltak az öreg asszonynyal
s ajánlottak neki módokat, hogyan boszorkányozza meg a szép, fiatal
gazdáját, ha azt akarja, hogy beleszeressen. Ekkor Florica lépett a
konyhába s a vihogó lányok elhallgattak, de Sára néni jónak látta
megjegyezni:
– Ha én ilyen szép, derék ifjú lányka volnék, mint a kisasszonyka, akkor
is csak imádsággal mernék hozzá közeledni…
– Kihez? – kérdé Florica.
– Az én áldott jó gazdámhoz.
– Ki a maga gazdája?
– A magyar pap, instálom.
– Maga vezeti a háztartását? – szólt a lány és melléje telepedett a
padra.
– Igenis, instálom, én.
– Milyen ember a maguk papja?
– Nem szólhatok hozzá, instálom, nem érem én őt fel észszel. De azt
tudom, hogy jó, mint a falat kenyér. A multkor az Ávrámék kutyája is, a
leggonoszabb állat a faluban, oda simult a lábához és a farkát csóválta.
Még az állat is megérzi, hogy jó emberrel van dolga… A minap gyalog
fölment a havasokra s három napig a favágók közt maradt; egy gyereket
megkeresztelt, a nagyokat megtanította az evangyéliomi hitre és
meghagyta nekik, hogy karácsonyra lejőjjenek Úrvacsorát venni.
– De hát mit csinál egész istenadta nap?
– Tanítja a gyerekeket. Aztán jár a templomba, imádkozni. Olvas odahaza,
meg játszik a kis orgonáján. Az Úrasztala alatt a gödörben régi irásokat
talált, most egyre azt bújja. Azt mondja, megírja abból az eklézsia régi
történetét.
Todorescuné jött ki, hát a lány elhallgatott a kérdezősködésekkel. Sőt
intett Sára néninek, hogy hallgasson, s a tűzhelyhez lépve, nagy
buzgalommal kevergetett valami fazékban. Arról persze nem tehetett, hogy
a fazékban véletlenül nem volt egyéb forró víznél.
Sára néni illedelmesen kezet csókolt a papnénak, s tudakozódott, hogy
mikor jönnek le a pásztorok, s velük Gyorgye Sabo, a ki alatt Szabó
György értendő, a kis pakulár.
– Nem maga a magyar pap cselédje? – szólt a papné.
– De igenis, instálom, én vagyok.
– Én bizony azt hittem, hogy a maga gazdája meghalt, vagy tán elszökött
innen. Van egy hónapja, hogy hirét se hallottam.
– Tetszik ösmerni?
– Persze. Együtt jöttünk haza még az őszön. Egy kocsin. Aztán egyszer
megmentett bennünket a favágóktól. De nehogy szóljon neki. Ha neki a
remeteség jobban tetszik, éljen a kedve szerint…
– Sok dolga van, instálom, az én gazdámnak, nem ér az rá mulatni. Nem
talál itt magához való embert, hát hová is járjon?
A papné mérgesen nézett az öreg asszonyra, a ki megérezte e tekintet
szúrását, megint alázatosan kezet csókolt és elkullogott.
Ijesztő, sötétszürke felhők tanyáztak napok óta az égen, jeléül annak,
hogy hóvihar közelg. A varjúk ezrével tódultak a faluba, mintha ők is
féltek volna attól, a mi odakint készül. Egy este, vacsoratájban, Sári
néni ijedt ábrázattal állít be Simándyhoz és jelenti, hogy megjöttek a
havasi pakulárok, de a Gyorgye fiút elveszítették. Belezuhant valami
ködös mélységbe, s társai, miután egy darabig kiabáltak utána, ott
hagyták, mert a köd egyre sürübb lett, s estére a birkákat födél alá
kellett hozni. Simándy rögtön ment Todorescuhoz. A pap kint volt az
akolnál, s mivel öt birkája hiányzott, csunya veszekedés után különböző
levonásokkal büntette a pakulárokat. A félvad, sovány alakok megtörve,
szomorúan álltak az istállólámpa pislogó fényében. Most következett
volna jutalma az egész évi fáradozásuknak, s érezték, hogy az a
csekélység is, a mit vártak, hogy siklik ki kezükből. Már a hízót
lekanyarította a pap a salláriumból, lecsipkedett a
kukoriczakommenczióból is. A pálinkát pedig szóba se merték hozni. Ez
olyan áldomásféle volt, melyet az este szoktak elinni, víg dudaszó
mellett. Mikor a pap rekedten, dohogva a háza felé indult, Pali
ráköszöntötte a jó estét. Todorescu mogorván fogadta, s kérdezte, hogy
mi tetszik?
– Pár szóm volna önnel.
– Tessék feljönni a lakásomra, egészen át vagyok már fázva.
Szótlanul haladtak egymás mellett, a pap beszólt a konyhába:
– Asszony, add be az irodába a szilvóriumot, két pohárral.
A pap irodája barátságosan, jól volt bebutorozva. Néhány szőnyeg is volt
benne. A falon a király, a szebeni metropolita s Carmen Sylva arczképe
lógott. Pali letette a bundáját, s a kinált székre ült. Még mielőtt
szólhatott volna, nyilt az ajtó s Florica lépett be, tálczán hozva a
szilvóriumot. A lány meglepetten nézett Palira, a ki kimért
udvariassággal köszönt. A mint letette a tálczát, futott ki. Nyilván egy
kicsit kóczos volt a haja, egy kicsit pongyola a ruhája.
– Hagyja, tisztelendő úr – szólt Pali, mikor a pap tölteni készült, –
nincs időm iddogálni. Nagyon komoly dolog hozott ide. Mi lesz a Szabó
fiúval, a ki a mélységbe zuhant?
A pap vállat vont.
– Vagy meghalt, s ez valószinű, vagy még él s akkor reggelre megfagy.
– S ezt ön, a ki gazdája, csak ilyen könnyedén odaveti?
A pap ingerülten fölcsattant:
– Talán a kezeimet tördeljem? Csak egyéb bajom ne volna ennél.
Pali hidegen szólt:
– Én e fiu életéért önt teszem felelőssé. Ha ön a pakulárokat lámpákkal
és kötelekkel tüstént visszaküldte volna, megmenthették volna a fiút.
A pap idegesen felelt:
– Legyen szives más hangot használni velem szemben, az én házamban. A
pakulárok nappal se mertek utána ereszkedni, hát hogy mernének éjjel?
– Ez az utolsó szava?
– Az utolsó.
– Nem hajlandó segédkezet nyujtani, hogy a fiut megmentsük?
– Kárbaveszett fáradság. Sőt veszedelmes vállalkozás.
– Hát akkor megmentem magam.
S Pali fölállt. A pap is.
– Mit akar tenni?
– Összeszedem a faluban a bátor embereket, s utána megyek.
– Még az éjjel?
– Tüstént.
– Florica jelent meg, egy nagy égő lámpással, a haja már teljesen
rendben volt és sötét ruhájára egy kaczér kis fehér kötényt tett föl. A
lámpást letette és a gyertyát elfujta.
– Papa, – szólt a lány – a mama kérdi, hogy a tiszteletes úr talán
nálunk vacsorál?
– Köszönöm, kisasszony, sürgős dolgom van.
És fölvette a kabátját. Todorescu komor, bosszús arczczal nézett maga
elé. A fiatal pap udvariasan köszönt, bocsánatot kért, hogy a háziakat
háborgatta és elsietett. Todorescuval nem fogtak kezet. Az oláh pap
valami köszönésfélét morgott, de artikulált hang nem jött ki a száján.
Alig csukódott be mögötte az ajtó, Todorescuból kitört a düh, s olyat
ütött öklével az asztalra, hogy a lámpás külső üvege megrepedt.
– Honnan került ide ez a félbolond? Mi köze annak a rongyos
pásztorfiúnak az életéhez? Mit törődik vele, hogy él-e vagy meghalt? Nem
értem, nem értem.
Ekkor lépett be Todorescuné.
– Képzeld, ez a féleszű fráter azt kivánta, hogy én most tüstént
kerekedjem föl és éjnek évadján rohanjak Szabó Gyorgye után, a ki
bizonyosan összetörve és halva fekszik valamelyik feneketlen mélységben.
– Miért nem megy ő maga? – csattant föl Todorescuné, – Hisz még
erőteljes fiatalember.
A pap összehuzta szemöldökeit.
– Hiszen megy. Azonnal elindul egypár emberrel, ha ugyan fog magának
bolondokat… de ha nem fog, akkor képes maga is elmenni. Hát ez a
föladata egy papnak? Hisz ez hallatlan.
Nagyon halkan megszólalt Florica hangja:
– Papa, veszedelmes ez a vállalkozás?
– Veszedelmes-e? Olyan veszedelmes, hogy ha meg nem fagynak, akkor a
mélységbe zuhannak; de ha ezt kikerülik, bizonyosan megeszik őket a
farkasok.
Florica szó nélkül kifordult a szobából. A konyha zugában keservesen
sírt egy bejáró mosogatólány.
– Mi bajod, Rózi?
– Hagyja kisasszonykám, nem lehet vele okosan beszélni, – szólt a
szakácsné. A magyar pappal elment a szeretője, Petru, a pakulár, a ki
csak ma jött meg a havasokról…
– Te ezen sirsz? Derék, bátor fiu a Petru, hogy elmegy segíteni a kis
Gyorgyét megmenteni.
– De én érzem, hogy Petrut nem fogom többet látni. El fog pusztulni a
többivel, – bőgött a lány, – a hogy megálmodtam, úgy lesz. Összetépik a
gonosz lelkek, s megiszszák a vérét, hogy ne fázzanak.
– Arra is mondtam már segítséget! Gyujts a Szent Bazil képe alatt
gyertyát és imádkozzál el hét Miatyánkot és hét Üdvözlégyet…
Florica fölkapta a szakácsné nagy kendőjét és kiállt a tornáczra. Fagyos
szél fujt, mely a száraz, kemény erdőben olyan különös zajt csinált,
mintha egy brigád masirozó csontváz csontjai zörögnének. Erősen kezdett
havazni. Néha dörgő roppanás hallatszott a messzeségből: lavina zuhant
alá a völgybe.
Egy pakulárbojtár settenkedett elő valahonnan a konyha felé.
– Te, fiu, elmentek a Gyorgyeért?
– El.
– Kik?
– A magyar pap, Petru, meg Papp Mózes, a medveölő.
– Gyalog mentek?
– Nem a, szánon, fegyverrel, lámpással, kötéllel…
Egy hang kiáltott ki belülről:
– Florica, hun vagy? Vacsorálni gyere!
A leány még egy hosszú pillantást vetett az alaktalan téli éjszakába,
aztán borzongva befutott. Apja az egész vacsora alatt Simándyt
tárgyalta, válogatott gorombaságok kiséretében. Néha az erősbülő szél
megrázta az ablakokat. Ilyenkor a pap elhallgatott, mintha az a sejtelem
villant volna át a lelkén: hátha ez a fiú most utolsó útját járja? És
suttogva tette hozzá: _Az őrült, az őrült!_
A havasi faluban mindenki elpihent, a házak egymásután behunyták sárga
szemüket. De az emberek aligha. Mindenki remegve hallgatta a
Jégkirálynak, s az Éj királynéjának vad mulatozását, a hóvihart. És
Florica ágya fölött égett a gyertya Szent Bazil aranyos képe előtt… a
leány merőn nézett rá… keze össze volt téve… és imádsága túlszárnyalta a
hóvihart, fölhatolt még a csillagokon is túl, az örök Isten zsámolya
elé…
XI.
Simándy legelőször is Papp Mózes házához ment. Papp Mózes olyan
elparasztosodott kurtanemes volt. Az apja, a nagyapja valami nagyobb
uraságnál vadász, ő maga is ebbe a mesterségbe született. Egész életét,
a mint az iskolából kikerült, kint az erdőn töltötte, s most ide vonult,
hogy földjén eléldegéljen s a szabad rengetegben elvadászgasson. Pofáján
egy medvekarmolás mély barázdája vonult végig, testében mindig lakott
egypár sörét, vadorzókkal vívott csaták emlékéül. Ölmagas, bozontos
szakállu férfiu volt, templomba bizony nem igen járogatott, inkább néha
a papjához egy kis beszélgetésre. Mikor Simándy előadta neki, hogy miről
van szó, fölállt a meleg kemenczesutból, s csak annyit mondott nagy
flegmával: _Meg lehet próbálni._ Simándy elsietett, hogy a pakulárok
közül keressen egy vezetőt és lelkére kötötte Mózes gazdának, hogy
gyorsan elkészüljön. Egy fertályóra múlva vissza is tért Petruval, a
kinek pénzt és pálinkát igért, csakhogy velük jöjjön. Papp Mózes akkorra
már befogta a lovait, két apró macskát egy kis szánkóba. Aztán végig
nézett a papján, s a vizsgálat eredménye az lett, hogy tetőtől-talpig
felöltöztette, meleg posztócsizmába és hosszú báránybőrbekecsbe. A szán
hátuljába hosszú kötelet, lapátokat, lámpásokat, elemózsiával jól
megtömött tarisznyát és egy kétliteres pálinkás-butykost tett,
megmondván Petrunak, hogy ne próbálja a holmit megdézsmálni, különben
ledobja valami szakadékba. A dohányzacskóját repedésig megtömte, s
azonkívül felszólította a papot, sőt Petrunak is megengedte, hogy
gyujtson pipára. «Csak úgy, mintha rendes dologban járnánk. Az nyugtatja
meg az embert.» Még egy kupicza pálinkát is fölhajtottak, aztán Petru
kapott egy szekerczét, Simándy egy puskát, Papp Mózes is fogta a rendes
medveölő fegyverét és elhelyezkedtek a szánon.
A lovak lassan kifordultak az útra és neki vágtak a havasoknak. Simándy
szeme-szája egyszerre tele lett hóval és nem látott. A mint a
Csiszár-dombra, honnan még egy pillantást vethettek a falura, fölértek,
a szélvész egyszerre egész hófelhőt dobott rájuk, s a lovak megálltak.
– Czudar idő, rosszabb, mint gondoltam, – mormogta Mózes.
– Jézus segélj! – felelt hangosan a pap.
Petru megmozdult, mintha ki akarna ugrani. A medveölő mellbe taszította
a puskájával.
– Érzed Petru? Úgy vigyázz, szolgám, hogy keresztűllőlek, ha szökni
akarsz.
– Isten legyen nekünk irgalmas, – felelt vissza az oláh, keresztet
vetett magára és hangosan imádkozott.
Mózes gazda leszállt, körülnézte a lovakat, hámot, istrángot
megtapogatott, aztán visszaült és elindította állatait. A gyeplőt is
eleresztette, vagyis oda kötözte a szánhoz.
– Isten kegyelmére és a lovak ösztönére bízzuk magunkat, – magyarázta a
papnak.
A lovak lassan baktattak előre. Óvatosan haladtak, mintha megválogatták
volna, hogy hova lépnek, de nem álltak meg egy pillanatra se. Néha egész
hótömeget fujt rájuk a szél, s úgy tetszett, mintha elakadnának, de
Mózes egy szavára a derék párák nekifeküdtek az istrángnak, s a kis szán
szépen tovasiklott. A lovakon lógó vékonyhangú kakasharangok élesen
csilingeltek. Ha a szél nem hordta volna a havat, egészen jól láthatták
volna, mert a hó fehérsége világossá tette az éjszakát.
[Illustration: A lovak lassan baktattak előre.]
Papp Mózes még beszélgetni is ráért.
– Mondja csak, tiszteletes úr, mije kigyelmednek az a Gyorgye-gyerek,
hogy így szivén viseli a sorsát?
– Embertársam, Papp uram.
A magyar sokáig hallgatott. Forgatta magában a feleletet. A fejéből a
szivébe küldte, meg vissza.
– Ki törődik egy ilyen tudatlan, apró féreggel? – folytatta – hát nem
mindegy, hogy ma fagy-e meg, vagy holnap eszik meg a farkasok? Ki veszi
észre, hogy az a kis, piszkos pakulár-bojtár, a kit a juhászok ide-oda
rugdalnak, nincs többé a világon? Vajjon sír-e utána valaki, ha nem
hallja többé szólni a furulyáját?
És Simándy vissza:
– Lehet, hogy úgy van, Papp uram. Lehet, hogy a Bodonyék szép, fehér
kutyáját többen sajnálnák a faluban, de én azzal nem törődöm. Ő is az
Isten teremtése, belé is olyan lelket lehelt az Ur, mint a hatalmas
királyokba. Van neki gondolkodó feje és érző szive. Micsoda
lelkiismerettel ülnénk mi most a meleg sutban, tudva azt, hogy
embertársunk kint az éjszakában halállal küzd és segítségért sikoltoz?
– Hátha úgy végezte az Ur, hogy így haljon meg? – szólt Mózes.
– Hátha úgy végezte, hogy mi védjük meg?
És a kálvinista vissza:
– Hátha úgy végezte, hogy mi is ott veszszünk?
Simándy megdöbbenve elhallgatott. Van-e joga neki ezt a két embert
magával vinni ebbe a veszedelembe? Mit tudja ő ezek primitiv életének a
titkát; ismeri-e kisded érzelemkörüket? Talán ennek a marczona
medveölőnek kedves kis unokái járnak az eszében, a kiknek
medvekalandjait mesélni szokta? Talán annak a hosszúhajú oláhnak, ott a
kasban, egy fehérviganós fekete lány jelenik meg a szeme előtt, a kivel
kis, hegyoldalon álló sárkunyhóban boldog, hosszú családi életet
álmodott magának? Csak ő az itt, a ki nyomtalanul suhanhat át a
megsemmisülésbe, széles e világon sehol nincs egy arcz, melyen az ő
emlékezetének szentelt könny fog végiggördülni. Micsoda vad önzés tőle,
a kit az élet nem érdekel, két embert magával ragadni…
– Papp uram, ha tetszik, visszafordulhat, én egyedül is tovább megyek.
A medveölő egyet horkant, mintha valami sértőt mondtak volna neki.
– Nem úgy van az, tiszteletes úr. Nincs az a veszedelem, a mi elől én
meghátrálnék. Mert tudom, hogy életem az Ur kezében van, s nem
történhetik más, mint a mi elvégeztetett. De hát tudni akartam valamit
és most már tudom… A tiszteletes úr nemcsak szavaival pap, hanem
tetteivel is. Volt itt nálunk már sok szépen imádkozó, szépen prédikáló
pap, de mind megszökött, mikor a zabkenyérre került a sor… Így aztán
szétzüllöttünk, elfogdosott bennünket a pópa, a ki százféle babonával
hálózza be lelkünket… Apostolok, próféták kellenének a mi hitünknek,
uram… mert ha a pap gyönge legény, megdől az eklézsia, minden ő rajta
fordulván meg… De hát a tiszteletes úr más fából van faragva… jó fából…
neki megy a halálos veszedelemnek embertársáért… Tiszteletes úr, most
már ismerem, ha kell, tudom, nyomorog, küzd, meghal a hitéért, a
hazájáért… A jó Isten áldja meg!
Ott motoszkált Simándy bekecse körül, végre elérte czélját: elkapta
kezét és megcsókolta.
Simándy csak engedte. Mélyenjáró gondolatok szántottak végig háborgó
lelkén: ez az egyszerű ember nagy dolgokat leplezett le előtte. Hát úgy
volna? Mint református papnak oly csekély külső eszközök állnak
rendelkezésére, hogy hívei kedélyvilágára hasson, hogy csakis nagy
tettekkel, példákkal lehet őket vallásukhoz bilincselni? Így volna ez?
Minden a pap egyéni értékén fordulna meg? De hisz akkor jaj neked,
szegény fiú, mert az élet buta, köznapi, egyforma szürkeségében mikor
nyilik alkalom a tettekre? A tömegeket magukkal ragadó példákra? Az
önfeláldozásra?
– Hahó! – kiáltott Papp Mózes és a lovak megálltak.
A medveölő leugrott a szánról és a lovak elé állt.