ráköltötték volna. Todorescu, a garabói pap, nem volt szegény ember. A
szétszórt havasi községben nagyon sokan laktak, s az oláh pap ezerféle
módon meg tudta adóztatni a népét, mely különben is valóságos
rajongással viseltetik a pópája iránt. A pap a népnek nemcsak a hitét,
hanem a babonáját is szolgálja, s ha a hit gyengén fizet, annál dúsabban
kamatozik a babona. Az oláh a beteg marhája ügyében is a papjához
fordul. Az oláh a jószága ellopását nem a csendőrségnél, hanem a pópánál
jelenti be, a ki a vasárnapi szent beszédbe szőve, átokkal sújtja a
tolvajt, ha ennyi meg ennyi idő alatt nem jelentkezik. Az oláh maga, a
papja tudtán kívül, nem is mer az Istenhez fordulni és pláne a paphoz
fut segítségért, ha az ördöggel és a rossz szellemekkel van bajban.
Mindez fokozza a pópa jövedelmét. Ezenkívül Todorescunak nagy
összeköttetései voltak a nagyszebeni metropolitánál, honnan, mint
rebesgették, tetemes segítséget kapott. Sőt a nemzeti komitében is
voltak barátai, s így sikerült neki ahhoz jutni, hogy Florica ingyen
alapítványi helyen nevelkedjék Bukarestben és Nagy-Szebenben. Todorescu
azonban megelégelte már lánya távollétét, s haza rendelte, mert attól
félt, hogy hirtelen férjhez is megy, mielőtt az ő apai szíve kellőképp
kigyönyörködte volna magát benne.
Így tartott hazafelé tizenhatéves korában Florica. S mivel egy nappal
hamarább érkeztek, mint irták, Todorescu nem jöhetett eléjük, sőt még
csak kocsit se küldhetett Baltavárra.
A rozoga baltavári fiakkerben hátradőlve, a szép lány nem foglalkozott a
mával, a jelenvaló környezettel, hanem az elmult napok, hetek, hónapok
emlékeinek élt. Eszébe jutott a bukaresti kolostori vizsga, hol a
kitünőbb tanulók, köztük ő is, a jelenlevő román királyné saját kezéből
Carmen Sylva műveit kapták meg. Lelkében zsongott emléke a vizsgai
kirándulásnak Costanzába, a Fekete-tenger mellé, hol a tirgovesti
kadétiskola növendékei bált rendeztek a bakfisek tiszteletére. Eszébe
jutott, mikor már a mamával hazafelé jött, mulatozásuk Sinaiában, majd
nyaralásuk Tusnádon, előkelő bojár társaságban, s őszi tartózkodásuk
nagyszebeni rokonaiknál, hol különben Florica szintén több évig járt
iskolába. S halkan dudolva, lábával és kezével jókedvűen verte a remek
Strausz-féle keringők taktusát, mely a szebeni tisztikar mulatságáról
maradt meg fülében. Mindez sokkal inkább elfoglalta, semhogy eszébe
jutott volna körülnézni és észrevenni, hogy kocsijuk kidöczögött a
verőfényes lapályról, s immár a nagy hegyek sötét árnyékot vetnek
útjára.
Gál András uram pakkos szekerét elérték, el is hagyták s ekkor történt
meg rajtuk, valami átkozott girbe-görbe köves úton, hogy a kocsi egyik
kereke összetörött és ők megrekedtek.
A fiakkeres oláhul jajgatott és magyarul káromkodott. E mellett a
fületövét vakarta, de segíteni nem tudott. Kifogta a lovait, béklyóba
kötve kicsapta legelni, ő maga meg pipára gyujtott s az árok szélére
ült, mondván, hogy majd megsegít a jó Isten.
A jó Isten csakugyan küldött is segítséget, Gál András uram képében, a
ki egy óra mulva utólérte őket, mikor a papné már kezeit tördelte, hogy
mi lesz velük ebben a vad rengetegben.
A fuvaros apróra megnézte a hibát.
– Ezt összeeszkábálni nem lehet, ehhez kovács kell. Ne tessék busulni,
tisztelendő asszony, azért van feje az embernek, hogy gondolkozzék vele.
S elhallgatott egy darabig. Mutatta, hogy ő úgy tesz, a hogy beszél:
gondolkozik a fejével.
– Én a podgyászt itt le nem rakhatom, hogy a dámákat tovább vigyem, mert
nincs a ki vigyázzon rá. Hanem, frátye, – szólt a fiakkereshez, a ki
áldott nyugalommal hevert a fűben, – aló mars, ülj föl a lovadra, eredj
a garabói tiszteletes úr után és mondd el neki, meg Benedek uramnak a
dolgot, majd ők tudnak segítséget. Frissen járj!
A fiakkeres csakugyan fölkapott a lovára és elporoszkált. Gál András
pedig elővette a szalonnáját és kenyerét s jóizűen falatozni kezdett. A
papék nyugalma is megjött, letelepedtek a fűre és süteményt ettek. Gál
uram előkeresett a holmijából egy korsót, s nagy illemtudással üde,
kristálytiszta vizet hozott nekik.
Florica kellemes meglepetéssel nézett az egyszerű emberre.
– Ihatik kisasszony bátran. Én még nem ittam belőle, – szólt Gál uram,
félreértve a lány mozdulatát.
A papné úgy vélte, hogy illik vele konverzácziót kezdeni.
– De vajjon a garabói magyar pap küld-e nekünk segítséget?
Gál András furcsán nézett rá.
– Hogy küld-e? Már mér’ ne küldene?
– Azt mondják, embergyűlölő.
– Nem lehet az, tisztelendő asszony, akkor a hivei nem szeretnék.
– Hát szeretik?
– Apjuk, papjuk, tanítójuk, barátjuk egyszerre. Nagyon elpálinkásodott
ember lehet, a ki nem szereti.
Florica ásított. Gál uram odébb ment.
– Miféle fráter lehet tulajdonképp ez a pap? – kérdé a lány.
– Valami kétségbeesett éhenkórász, földhözragadt közönséges félparaszt
alak lehet, s nagyon meglepne, ha igaz volna, a mit ez a paraszt beszél
róla, – szólt a papné, – mert Garabóra ugyan nem jön másfajta, csak
olyan elzüllött, mindenünnen kikopott vén káplán. A régiek mind ilyenek
voltak. Csak akkor jutottak egy-egy jó falathoz, ha mi megkönyörültünk
rajtuk. Alig van egypár hivőjük, az is mihozzánk jár templomba. Én nem
is tudom, hogy apád miért nem intézkedik, hogy a nagy kőtemplomukat
adják át nekünk… Háromezren fölül vagyunk s fatemplomunk van csak.
– Társaság van?
– No, szép társaság. Örülök, ha nincs. Ha néha egy-két pap eljön a
szomszédból s ott tanyázik, kártyázik, iszik két-három napig… Isten
ments meg tőle. Csak azért nem szólok ellene, mert az apádnak ez az
egyetlen szórakozása… kivált mikor te se voltál itthon.
– De a faluban sincs senki?
– Senki. Éppen senki.
A lány elgondolkozva nézett maga elé. Most először tolakodott be egy
kissé a multak kedves emlékeibe a jelen vigasztalan képe. Egyet
sóhajtott és búsan szólt:
– Mivel fogom én itthon tölteni a telet?
Az anyja megcsókolta.
– Hát nem öröm az neked, hogy végre a szüleiddel vagy? Abban a házban,
melyben születtél?
A lány visszacsókolta az anyját.
– Igaza van, mama. De azért mégis úgy beszél, mintha az én leányiskolai
olvasókönyvemből lesné ki… Aztán meg ne vegye rossz néven, hogy egy
kicsit sajnálom a vidám társaságot.
– Majd megszokol itthon. Csak apádnak el ne áruld a kedvetlenségedet.
– Oh, Isten ments, kimélni fogom a papa érzékenységét.
A fiakkeres a szelistyei csárdánál utólérte Simándy szekerét és előadta
a bajt. Benedek gazda kedvetlen képet vágott a dologhoz, hogy végre is
neki kell hazavinni a papékat, s haditanácsot tartott Simándyval. Aztán
a kocsin lévő terüt lerakták a korcsmában, a szekérre szalmából jó ülést
csináltak, pokróczczal leterítették s Benedek így visszament értük.
Simándy a korcsmánál volt fölülendő a szekérre.
Lent, a baleset szinhelyén a két magyar először is egy fiatal fát
szántalp gyanánt a törött kerék helyébe kötözött, hogy a fiakker azzal
visszamehessen Baltavárra, aztán besegítették a hölgyeket a kocsiba, s
megindultak.
– Hát a papját hová tette, kurátor uram? – kérdé nyájas, leereszkedő
hangon Todorescuné.
(«Kurátor uram!» – mormogá Benedek – «nagyon szép, az este még
_szemtelen paraszt_. Szép tőle, legalább azt mögböcsüli, a ki a bajából
kisegíti.»)
– Hát bizony a tiszteletes úr ott vár ránk a szelistyei csárdában, –
folytatta hangosan.
– Képzelem, dühös volt.
– Mér’ lett volna dühös? Magyar ember szivesen segít azon, a ki bajba’
van; hát még, ha hozzá pap is.
A papné nem beszélgetett tovább.
Dél felé járt, mire a szelistyei csárdához fölkaptattak. A papné is, a
lánya is rosszul voltak már a döczögéstől, melyet a fédertelen kocsin
elszenvedtek, s annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy itt pihenni és
ebédelni szeretnének.
– Lehet, – felelt kurtán Benedek uram, s a korcsma elé hajtva,
lesegítette a hölgyeket és aztán lovainak kifogásához látott. Azokra is
ráfér egy kis pihenés.
A csárda szomorú, düledezett, ferde épület volt, mintha úgy vágták volna
oda a hegyoldalhoz. Nem volt hozzá se udvar, se istálló, se szin, se ól.
A küszöbön egy életúntnak látszó kutya üldögélt, mely álmosan,
érdeklődés nélkül nézett az ujonnan jöttekre. Minek is érdeklődjék?
Jöhet ide, a ki akar, nincs itt mit lopni, tehát nincs mit őrizni, s egy
becsületes kutya, a legjobb akarat mellett is, dologtalanul kénytelen
napjait lemorzsolni. A kutya mögött csakhamar egy oláh asszony jelent
meg, a csárdásné, a ki fölismervén a papnét, kisietett, s kezet csókolt
mindkettőjüknek.
A hölgyek bevonultak az egyetlen szobába, melynek ablakai zárva voltak,
ellenben egy büdös, füstölgő olajos mécs égett egy szentkép alatt, s egy
kicsit könnyítettek a miderükön.
– Tudna nekünk valamit enni adni? – kérdé a papné.
– Kezét csókolom, csak négy tojás van a házamnál, s azt már megrendelte
ebédre a garabói magyar pap.
– Hát hol van az a pap?
– Fölment a hegyre.
– Hát híjja le, talán megosztja velünk az ebédjét.
– Hallom, jön is már.
És az asszony kisietett a szobából. Florica az ablakhoz ment és kilesett
rajta.
Simándy hosszú messzelátóval a hóna alatt, s kezében egy nagy bokréta
erdei virággal, akkor érkezett a ház elé. Kissé ki volt melegedve, s ez
a pir merész és okos arczát széppé és érdekessé tette. Kigombolt ingéből
csak úgy dagadt ki fehér, erős bikanyaka. Levette a kalapját, s régen
nem nyirt szöghaja mint egy sátor hullott homlokára.
A mint a csárdásné kérését megértette, rögtön szólt:
– Mondja meg a tisztelendő asszonynak, hogy a tojás egészen az övék… De
nekem adjon egy kancsó vizet, hogy a virágomat bele állítsam.
Mikor a virágjáról gondoskodott, Benedek urammal kiment az útra
beszélgetni.
Florica visszafordult az ablaktól.
– Mama, milyen szépen beszél ez a fiatalember románul. Bukarestben sem
hallottam szebbet.
– Ne mondd!
– Nem is lehet olyan paraszt, mint te gondolod, mert mikor látta, hogy
már itt vagyunk, első mozdulata volt kibontott ingét begombolni és a
nyakkendőjét felkötni.
– Lehet, hogy forgott már úri társaságban.
– És ha láttad volna, milyen gyönyörű, izléses bokrétát kötött… S a mint
ideérkezett, azonnal vízbe állította. Gyöngéd lelkű fiu lehet.
Az asszony megterítette az asztalt s behozta a rántottát; Todorescuné a
kézitáskájukból egy kis bort, hideg húst, maradéksüteményt, kenyeret
vett elő. Florica megszólalt:
– Mama, hiszen mi túlon-túl el vagyunk látva. Ettől a fiatalembertől
elvettük a kocsiját, elvettük az ebédjét. Meghihatnánk legalább.
– Megjegyzem, hogy én nagyon éhes vagyok.
– De én nem. Jut neki is bőven.
– No hát hívd meg, ha kedved tartja.
Az asszony ment és jött a követséggel.
– A tisztelendő úr köszöni a meghivást, de ő már hozzáfogott az
ebédjéhez.
Florica megint az ablakhoz ment, megnézni azt az ebédet.
Egészen jó lehetett. Benedek uram leterített egy pokróczot, s közepébe
tette a tarisznyáját. Aztán a tiszteletes úrral melléje telepedtek. Az
iszákból előkerült egy jókora darab szalonna, fekete kenyér és zöld
paprika. A szalonnát megpaprikázták, a paprikát megsózták, s jóizűen
fölbicskázták.
Florica azonban az orrát fintorította, mikor elmondta az anyjának, a mit
látott.
– Hadd el, annak az fejedelmi étel. A magyar, még ha gróf is, akkor is
legkedvesebb eledele a szalonna. Parasztnak született ez mind, az
bizonyos.
Ebéd után Florica és az anyja heverésztek egy kicsit s a pihenésből
Benedek uram kopogtatása zavarta ki őket. Jelenteni jött, hogy be van
fogva. A papnénak Simándy okozott egy kis gondot. Remélte, hogy lesz
annyi szerénység benne, hogy megvárja Gál András pakkos kocsiját, s azon
megy haza. De erről a reményéről csakhamar lemondott, hisz bizonyára
örül a szegény feje, ha Todorescuékkal megösmerkedhetik és hozzájuk
dörgölőzhetik, hisz ez az egyetlen jó ház itt messze környéken.
Utasította is a leányát, hogy legyen leereszkedő hozzá, ha kocsijukra
ül. Ne igen beszélgessen azonban vele, mert hátha ezt biztatásnak venné
arra, hogy járjon a házhoz, s ezt Todorescu aligha szeretné, mert ki nem
állhatja ezeket a dölyfös és hideg kálvinistákat.
Florica egy szürke selyem feredsét vett elő kézitáskájukból s
turbánszerűleg a fejére csavarta… Pali nem állhatta meg, hogy bámuló
pillantással ne adózzon neki, mikor a rozoga korcsma ajtajának keretében
megjelent. Meghajtotta magát.
– Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.
A hölgyek üdvözlőleg bicczentettek.
– Megengedik, hogy én is kocsijukon foglaljak helyet, Benedek uram
mellett.
– Tessék! – felelt a papné és sokat jelentőleg nézett a leányára: úgy-e
mondtam, hogy dörgölőzni fog.
A hölgyek felültek, Simándy a ládáját Benedek uram segítségével föltette
a saroglyába, a gazda ujra székelyabrakban részesítette a lovait, s
azzal a pap és kurátor fölültek az első ülésre – a pap is, Florica nagy
csalódására háttal feléjük, pedig a leány eltökélte, hogy ezzel a furcsa
koponyáju pogánynyal fogja az út hátralévő részének unalmát agyonütni.
Ő, a Bukarestben előkelően nevelkedett alapítványi kisasszony, nagy
mulatságot igért magának ez Isten háta mögött felnőtt medvebocscsal való
beszélgetésből.
Simándy a legnagyobb nyugalommal elővette hollandi kis fapipáját s
rágyujtott. Közbe a kurátorral beszélgetett. A lovak csak lépést
haladhattak a rossz úton.
– Unalmas fajankó, – súgta az anyjának Florica, – bosszant, hogy itt a
háta közepét bámuljam.
– Ugyan kérlek, nézz keresztül rajta, mintha ott se ülne.
Pali megérezte, hogy róla beszélnek.
– Talán a füst zsenirozza önöket? Arra csapódik.
– Óh nem, – felelt a leány, – csak pipáljon tovább.
– Kényelmesen ülnek? Talán lecsúszott az ülésről a pokrócz?
– Nem, nincs semmi baj.
Pali aztán tovább magyarázta a kurátornak, hogy mi a különbség az
erdélyi ősz és a magyarországi ősz közt, hogy ez meg az a fa mióta
tenyészik Erdélyben, hogy ez az erdő kinek a tulajdona, mikor lehet
kivágni és hogyan lehet újra ültetni…
Egyszerre csak Florica megszólította:
– Mondja csak, uram, hol tanult ön románul?
– Hunyadmegyei fiu vagyok s gyerekkorom óta beszélem a nyelvet.
– S szeret románul beszélni?
– Beszélek, ha muszáj.
– Tehát nem szeret?
– Erre sohase gondoltam. A mikor csak lehet, magyarul beszélek, a mikor
nem lehet, beszélem azt a nyelvet, a melyet az adott esetben kell
beszélnem, – ha tudom.
– Úgy-e, mi önt föltartóztattuk útjában?
– Nem, kisasszony. A szelistyei csárdában úgyis meg akartam állni, hogy
a hegytetőn levő várromokat megtekintsem.
– Miféle várromok azok?
– A Kendyek ősi fészke. Vagy háromszáz év előtt huszonkét napig védték
kétszázan magyarok háromezer török ellen. S a védők mind egy lábig
elestek.
– Sok ilyen várrom van Erdélyben?
– Nagyon sok, kisasszony, s mindegyikhez véres és szomorú történet
fűződik.
– S maga ismeri mindezeket a történeteket?
Pali egészen hátrafordult.
– Hogyne ismerném, kisasszony, hisz hazám története ez.
Florica hallgatott egy darabig, aztán újra kezdte:
– Szereti a virágot?
– Nagyon szeretem, s kora tavasztól késő őszig nincs olyan nap, hogy egy
bokrétával ne szedjek a mezőn. Ez az egyetlen kincsem, ezt bőven ontja
elém a teremtő. S ha leülök egy virágos rét közepén, s szívom a föld
illatát, szinte hallom a föld lélekzését is és lelkem mint a lepke
csapong ide-oda a napfényben. Ez az én legnagyobb élvezetem…
boldogságom…
– Nem fájdult még meg a nyaka? – szakította félbe Florica.
– A folytonos hátratekintgetésbe?
– Abba. Ugyan forduljon meg egészen és üljön szembe velem.
Simándy megtette. S a két bokréta, melyet mindegyik a kezében tartott,
egészen egymás mellé került. És ekkor Simándy elkezdte a lánynak
magyarázni a különbséget a mezei virág és a kerti virág közt. Mennyivel
vadabb, bódítóbb, erősebb a mezei virág illata, mint a kerti virágé. A
kerti virág már csak olyan, mint a mesterséges parfüm. Megmagyarázta a
virágok jelentőségét, az úgynevezett virágnyelvet, elmondta híres
emberek és asszonyok kedvencz virágait… Tompa virágregéi közül néhányat…
Florica elnevette magát.
– Jaj, de jó lett volna maga a botanika tanárának! Ha eszembe jut, hogy
gyűlöltem ezt a tantárgyat! Igazam is volt, oly szárazon adták elő, hogy
hallatlan… Higyje el, hogy a rózsát máig se tudom a tulipántól
megkülönböztetni…
– Hol járt iskolába?
– Szebenben és Bukarestben.
– Bukarestben? – s a fiu hangja egyszerre elvesztette melegségét.
Ránézett. Oly szép volt a lány. Föl volt villanyozva s nagy fekete
szemei ragyogtak. És ő érezte, hogy egyszerre távolodik tőle… ez is
Keletről hoz műveltséget, oda megy meríteni, mint öntudatlan eszköz
elvakult emberek kezében… a kik ássák a medret, egyre mélyebben, egy
hazában lakó két faj közt…
– Bocsásson meg, kisasszony, úgy érzem, a lábára léptem. Szűk ez a hely
kettőnknek.
És ezzel visszafordult a kurátor mellé. Florica többet egy szót se
szólt.
Otthon voltak. A falu végén Pali leemelte czók-mókját és ládáját s két
arra menő oláhval haza indította. Azután udvariasan és tiszteletteljesen
köszönt, de kezet nem fogtak. A kocsi tovább haladt. Ekkor vette csak
észre Pali, hogy a bokrétájukat kicserélték. Rákiáltott Benedekre, a
kocsi megállt, Pali utána sietett.
– Bocsánat, kisasszony, tévedésből elvittem a bokrétáját.
– Nem baj. Hagyott itt helyette szebbet.
– Hát ezt nekem adja?
– Magának.
– Köszönöm.
Némán megemelte a kalapját s a gyalogösvényen elsietett. Kis idő mulva
megállt s a bokrétát arczához közelítette. Különös! Mintha ma a kerti
virágok illata kábítóbb volna…
IX.
Sára néni, Simándy öreg szakácsnéja, egy kötényre való sárga virággal
jött haza. A pap a ház előtt sétálva tanulta a vasárnapi prédikácziót.
Sára néni leült a padra s elkezdett a virágból két koszorút fonni: egy
kereket és egy keresztformájút. Simándy megkérdezte, mit csinál?
Az öreg asszony zavarba jött, egy kicsit köhögött, azután bevallotta,
hogy a jövendőjét akarja ezen az úton megtudni.
– Hogyan?
– Földobom a háztetőre. Ha leesik, baj ér a jövő évben, tán meg is
halok. Ha pedig fönn marad, jó esztendőm lesz.
– Hallja, Sára néni, én nem engedem meg, hogy maga ilyen babonaságot
csináljon. Ha a pap cselédje is csinálja, mit szóljanak a többiek?
– Semmit, tiszteletes uram. Mindenki ezt cselekszi ma a faluban, akár
magyar hiten van, akár oláh.
Simándy megszokta már erős lélekkel szeme közé nézni ezeknek a
dolgoknak. Mit vesződjék ezzel az öreg asszonynyal, a kiben már
megrögzött minden rossz szokás. Lehajtotta fejét és sokáig szótlanul
nézte az öreg asszony babrálását.
– Kinek készíti a másikat?
– Az a keresztalakú, az férfinak dukál.
– Csak nem a kis unokájának szánta?
– Dehogy, nincs az még legénysorban. Nem arra való.
– Hát kinek?
Sára néni egy darabig zavartan ümmögött, de végre egyenesen kibökte:
– De biz én megvallom igazán, hogy a tiszteletes úr számára csináltam.
– No de ezzel már csakugyan eltakarodjék a házamnak még a tájékáról is.
Nézze meg az ember.
Sára néni búsan sóhajtott s elvonult a kukoriczásba a virágaival, valami
fa alá.
Szép őszi estén fölsétált a templomhoz, hogy az alkonyban gyönyörködjék.
Az oláh pap háza felől rengeteg patália lármája hangzott oda. Egyszerre
látja, hogy a kurátor nagy sebbel-lobbal feléje tart, s már messziről
kiabál:
– Tiszteletes úr, tiszteletes úr!
– Mi baj, Benedek uram?
– Ölik az oláh papot.
– Kik?
– A favágók, a kik fát hoztak neki. Tessék hamar kijönni.
Pali futólépésben megindult az oláh pap háza felé. Az udvarban négy
félmeztelen, fejszés vad alak lármázott és fenyegetőzött. Egy ötödik az
istálló ajtaját feszegette. Todorescu cselédjei szétfutottak. A mint
Pali az udvarra lépett, a paplak tornáczán megjelent Florica, kisírt
szemekkel.
Pali nem vette észre, egyenesen a móczok közé lépett. Azonnal
megismerte, hogy kettő közülök magyar.
– No Kovács, no Gáspár, mit csinálnak kigyelmetek ilyen éktelen lármát?
A két ember meglepetve fordult hátra, egyszerre levette mindenik a
báránybőrsüvegét s kezet csókolt Simándynak.
– Instálom, ez a pap meg akar rövidíteni igaz jussunkban.
Az istállónál levő alak nyers hangon, oláhul megszólalt:
– Ne járjon a szátok, hanem törjük be az ajtót és üssük fejbe a pópát.
Simándy odalépett, megragadta a mócz fejszéjét, egyet csavarintott
rajta, s a fejsze az ő kezében maradt; de a mócz a földön feküdt.
– Frátye, nem ajánlom, hogy még egyszer kinyisd a szádat.
Todorescu hangja kisivított az istállóból:
– Csak a puskámat a házban ne hagytam volna, majd befognád a szádat
örökre, te gazember!
Dühös kiáltással felelt a földön fekvő oláh, de egyúttal félénk
pillantást vetett a Simándy kezében villogó baltára.
Simándy nyugodtan megszólalt:
– Kovács, Gáspár, menjenek mindnyájan a kurátor úr házához, majd nyélbe
ütöm a dolgukat. Nem fognak igaz jussukban kárt szenvedni.
Florica a tornáczon elsikoltotta magát: Pál oda fordult.
– A mama elájult.
– Dörzsöljék meg a homlokát eczettel, s azt is szagoltassanak vele.
Florica eltünt. A parasztok, a kik már lerakták a fát, dörmögve
elvonultak apró lovaikkal, Todorescu pedig zilált ábrázattal bújt elő az
istállóból. Nagyon ráijesztettek. Szidta a tolvaj, gyilkos, gazember
móczokat, de csakhamar kiderült, hogy csakugyan meg akarta rövidíteni
őket, számítván a pénznemekben való járatlanságukra. Nagy kelletlenül
kifizette a különbözetet a kurátornak, a ki elment, s aztán elkezdte
összekiabálni a cselédeit.
E perczben Florica újra megjelent a tornáczon, s kikönyökölve, Palira
nézett.
– Jó estét, kisasszony! A tiszteletes asszony magához tért?
– Igen.
– Akkor jó éjt kivánok, csak legyenek nyugodtak, majd ügyelek, hogy a
móczok még ma este elhagyják a falut.
– Tiszteletes úr…
– Parancsol?
– A mama kéri, hogy maradjon itt vacsorára.
– Jaj, nem lehet, ma sült krumplit eszem vajjal, s a sült krumplit, ha
egyszer meg van sütve, nem lehet holnapra eltenni…
– Hátha nincs megsütve?
– Dehogy nincs, Sára néni ilyenkor már rendesen tálalni szokott…
A leány előrehajolt, hogy a kezdődő sötétségben a fiatalember arczát
lássa.
– Nem únja magát egyedül?
– Sok dolgom van, nem érek rá unatkozni.
– A jó társaság nem hiányzik önnek?
Pál egy darab ideig hallgatott. Jól esett neki a lány lágy, dallamos
hangját hallani.
– Nem, kisasszony. Az én múltam után jobb nekem így elhagyottan, a
vadonban élni, s tisztán az Isten szolgálatának szentelni életemet.
– Talán sokat szenvedett?
S ezt oly édes hangon kérdezte, hogy a fiatalember szive hirtelen
földobogott: sohse beszélt ő erről senkinek, se férfinak, se lánynak, s
most szinte elemi erővel rohanta meg a vágy, hogy panaszkodjék, sirjon.
Elmondjon mindent, a mi történt és a hogyan történt.
Ránézett a lányra.
– Kisasszony, maga oly fiatal, szép és boldog… csak zavarná lelki
világát, ha az én bús életemet megismerné.
– Bocsásson meg, hogy kérdeztem, persze egészen más, ha a testvére
volnék, vagy a…
Itt összerezzent.
– Jó éjt! – szólt hirtelen és beszaladt.
Simándy egy pillanatig utána bámult, rosszul esett neki, hogy a leány
eltünt. Szemére húzta a kalapját s hazament.
Háza előtt, az asztalon feküdt a keresztalakú sárga virág… Körülnézett.
Sára néni a konyhában volt. Simándy hirtelen, lopva, fölragadta a
bokrétát s a háztetőre dobta. Tompa zuhanással esett vissza a földre.
Nehéz lélekzet tört ki a fiú melléből. Gyönge volt, hibázott, a babona
egy perczre leütötte a lábáról, s ime, bűnhődött érte…
X.
A dalos madarak elrepültek. A falu fölött varjak károgtak. Az erdő
lombjai, a mint a havasokról beléjük fújt egypárszor a metsző szél,
egyszerre lehullottak. Az égen tanyát vertek a sötét felhők, s egyszer
északról délre, máskor keletről nyugatra rohantak kifogyhatatlan
tömegükkel. Simándy tanított, prédikált imádkozott, olvasott és a
tarlott erdőben sétálgatott. Nem volt hozzá való ember a községben és
így mindig önmagával társalgott. Ez pedig veszedelmes társaság. Sokszor
azt a kérdést vetette föl: nem hibázta-e el egész életét? Nem tehetne-e
más helyen fontosabb szolgálatot, mint itt? Nem fecséreli-e el itt egész
életét, életének minden munkáját, holott a pusztulást nem tartóztathatja
föl? Tán más helyen nagyobb sikerrel latba vethetné erejét a
közszolgálatában? Aztán a kétkedés fogta el. Erejét? Hát van-e még neki
ereje? Meg tudná-e állani a helyét az emberi társaságban, az élet
harczában, az összeütköződésekben, a hol egymást gátolják és ököllel
csinálnak maguknak utat? Erre se tudott felelni. Fatalisztikus érzés
vett rajta erőt. A mi róla a sors könyvében meg van írva, az be fog
teljesedni rajta. Hisz eddigi életét is a végzet igazgatta, s taszította
őt ismeretlen utakon végig, a nélkül, hogy ő beleavatkozhatott, vagy
bármit is elháríthatott volna. Fond össze a karodat, fiú, húnyd be még a
szemedet is és várj. Ez az elhatározás vergődött túlsulyra benne.
Lassankint megszokta a mindennapi környezetét. Nagy türelemmel hallgatta
a parasztok elbeszéléseit a faluban történt érdektelen eseményekről,
résztvett a közügyeket tárgyaló megbeszéléseikben.