fenyőerdővel. Valamelyik szálfát a vihar kitörte és az most szánkázott
lefelé irtóztató zúgással. Petru jajgatott, a lovak fujtak és remegtek.
Simándy kimeresztette a szemét és előre nézett. A lovakat és gazdájukat
belepte a hó: mint fehér márványszobrok álltak előtte az éjszakában. A
zúgás egyre közelebb jött, erősödött, valóságos dörgés lett belőle.
Mintha az egész hegyoldal megmozdult volna: pattogott, sivított,
recsegett minden. S egyszerre a félelmes lavina, mint egy élő
szörnyeteg, villámsebesen átnyargalt az úton s tovább robogott a
mélységbe, a pokolba.
Valami negyven lépésnyire mögöttük vágott el. De a nagy légáramlat egy
tömeg fölkavart havat vágott rájuk.
– Hahó, tiszteletes úr!
– Itt vagyok, Papp uram!
– Mögöttünk vágott le a görgeteg.
– Hála Istennek. Mehetünk tovább?
– Előbb egy kicsit ki kell ásni magunkat. Hej, Petru, ne vaczogj! Hozd
ide a lapátokat!
Petrut ez a fölszólítás meglehetős örömmel töltötte el, mert
följogosította őt rá nézve fölöttébb kedvező kombinácziókra. Ha Papp
gazda a lapátokat kéri, akkor Papp gazdát az ördög nem vihette el. Ha ő
ezt a fölszólítást egészen jól hallja: az ördög őt se vihette el. Így
egyelőre nincs semmi baj. Fölemelkedett vaczkából, lerázta a havat
magáról és ment lapátolni.
– Láttad a drákut, gazda, a mint elszánkázott mellettünk? – kérdé halkan
Mózest. Mert az oláh tudja, hogy a magyar még akkor se bujik el és
hunyja be a szemét, mikor a dráku megjelenik előtte.
– Nem dráku volt az, szolgám, hanem az Istennyila. A magyarok Istene
belelőtt a pokolba.
– Biztosan tudod?
– Láttam. Ülj föl, indulunk.
Pár percz múlva baktattak tovább az úton. Petru folyton beszélgetett;
így bátorságosabbnak érezte az állapotot. Simándy szótlanul hallgatta
őket; a magyart, a ki az üvöltő vésznek közepette is megőrizte
hidegvérét és humorát, és a román fiút, a kit a félelem fecsegővé tett.
Rövid idő mulva az Ördög szájához érkeztek, s Petru egészen pontosan
megjelölte a helyet, a hol Gyorgye a mélységbe zuhant. Papp Mózes
mindjárt mondta, hogy itt a mélység elég meneteles, s lehet, hogy a fiú
épen ért le s odalent se törte össze magát, ha nagy hóba esett s nem
valami szikladarabnak ütődött. A vihar itt kevésbbé dühöngött, mert a
hegyek összébb szorultak és az erdő is sűrűbb lett. Csak a fejük fölött
hallották tombolását a csúcsokon, de maguk keveset éreztek belőle. Papp
Mózes azonnal cselekvéshez látott. Az útnak a mélység mellett futó
szélén egy villámsujtotta fatörzs állott, erre ráhurkolta a leghosszabb
kötelét, melyre minden két arasznyira egy gomb volt kötve. A kötél másik
végét ledobta a mélységbe. Aztán a lovakat is fához kötözte s tele
abrakos tarisznyát akasztott a fejükre. Petrunak megengedte, hogy húzzon
egyet a kulacsból s aztán meghagyta neki, hogy álljon a lovak mellé és
vigyázzon rájuk. Aztán a papnak szólt:
– Tiszteletes úr, én puskával, lámpással lemegyek, a kötélbe
kapaszkodva. Aztán, ha belefujok a sípomba, jőjjön utánam szintén
puskával és lámpával.
– Tán előbb én…
– Hagyja! Én úgy ismerem odalent a talajt, mint a tenyeremet. Vakon is
el tudnék itt igazodni. Isten nevében!
Simándy kezet szorított a marczona vén vadászszal s az a kötél mentén
leereszkedett a mélységbe. Nem telt bele öt percz, éles sivítás tört föl
alulról. Simándy utána ereszkedett. Néha lógott a kötélen, olyan meredek
volt a hegyoldal, de különben szépen lépésben haladhatott. Egyszer csak
elfogyott a kötél.
– Hahó, Papp úr!
– Itt vagyok. Végire jutott a kötélnek?
– Végire.
– Csak előre. Lent van már.
Simándy a hang után ment s egy kis csetlés-botlás után ott állt Papp
Mózes mellett. Meggyujtották a lámpásokat.
– Ide nem sok havat teregetett a vihar. A fiút tehát el nem takarhatta.
Lehet, hogy semmi baja se történt, s elindult itt a mélységben,
valamerre utat keresni hazafelé. Akkor biztos, hogy eltemette a hó. De
talán itt fekszik valahol, meghuzta magát szélmentes helyen s várja a
virradatot. Hahó Szabó, hahó Gyorgye!
Nem jött rá felelet. Ekkor elindultak, az egyik jobbra, a másik balra, s
minden fát, bokrot, szikladarabot megnéztek. Simándy utasítása az volt,
hogy csak addig menjen, a míg Papp Mózes lámpáját látja, messzebbre ne.
– Hahó! – kiáltott a medvevadász vagy negyven lépésről.
– Hahó!
– Nem hallotta?
– Mit?
– Kutyaugatást.
– Nem! – kiáltott Pál és Papp Mózeshez sietett.
Figyeltek. Most tisztán, bár gyöngén, ismétlődött a kutyaugatás. A két
ember arra sietett. Egy mély patakmeder felé közeledtek: onnan egyre
erősebben hallatszott az ugatás. Leugrottak a mederbe: ott, a kinyúló
part alatt, széltől védett, hótól mentes helyen feküdt egy fiatal
gyerek: a Szabó Gyorgye. Mellette egy kis, kóczos, lompos, nyeszledt
kutya, mely a fiú képét nyalogatta és közbe-közbe ugatott. Mikor a két
férfit meglátta, farkcsóválva eléjük ugrott és öröme jeléül vihánczolni
kezdett.
– Lám, a társai ott hagyták, s ez a dög utána ugrott, – szólt Papp
Mózes.
Azzal a fiú mellé térdelt, föltépte a mellét.
– Még él, de egészen meg van dermedve. Gyorsan vetkőztessük le.
Egy pillanat alatt meztelenre vetkeztették, s hóval tetőtől-talpig
keményen megdörzsölték. A fiú tagjai melegedni kezdtek. Aztán száraz
ruhával sebtiben újra megdörgölték és megint felöltöztették. Most Papp
Mózes bicskával fölfeszítette összeszorított száját s jó öt korty
pálinkát mért bele. A fiú nagyokat nyelt és kinyitotta a szemét.
– Jézus, légy velem! – mormogá, azzal pillái újra lecsukódtak.
A vén medveölő szó nélkül levetette hatalmas bekecsét, bepólyálta a fiút
s fölállt.
– Ezzel egyelőre megvagyunk. Nem fog meghalni.
– Talán tüzet kéne rakni?
– Nem, most elég melege van. Most a vére újra megpezsdült s bejárja
minden porczikáját… No, gyere ide, te kis kóczos!
Ez a fölhivás a kutyának szólt, mely hihetetlen örömmel nézte a segítők
működését. Hol az egyikhez, hol a másikhoz futott, míg térdeltek, s
nyájasan döfödte őket az orrával. Majd elkezdett vidáman ugatni, majd
ismét körös-körül szaladgálta őket, mint egy bolond s nagyokat
hempergett a fagyos földön. A fölhivásra heves farkcsóválások közt
azonnal Papp Mózesnél termett.
A vén vadásznak csak úgy sugárzott a szeme a szeretettől, mikor a
görhes, kiéhezett állaton végignézett. Micsoda utolsó alakja a
világrendnek a havasi juhászok kis bojtárja! S ezután még hol következik
a bojtár kis kutyája! S ebbe a hulladékokból táplálkozó, rugásokkal
traktált nyomorult féregbe mekkora szeretetet, hűséget, önfeláldozást
oltott a teremtő! Ezt jártatta az eszében Simándy, mikor Papp Mózes
végig-végig simogatta a kutyát, s megveregette a koponyáját.
– Pálinkát nem adhatok neked, hanem megállj, van más.
Elővett egy darab szalonnát, kenyeret, fölvagdalta, s a kutya elé rakta.
A szegény állat mohón fölfalta s utána még jobb kedve támadt.
– No, most vigyük föl a Gyorgyét a kocsira. Menjen előre, tiszteletes
úr, a lámpásokkal.
Ölbe vette a fiút és úgy vitte a pap után. Megkeresték a kötél végét.
– Hát most, tiszteletes úr, kapaszkodjék föl a kötélen, aztán majd én
rákötöm Gyorgyét és sipolok. Akkor feküdjenek neki Petruval odafönt és
húzzák. De ki ne ereszszék a kezükből. No, előre!
Pali fiatalos erővel neki vágott a mélység meredekének, s nemsokára fönt
volt.
– Élsz még, Petru?
– Élek. Megvan-e Gyorgye?
– Meg, fiam. Semmi baja nincs.
– Dicsértessék az Ur neve. De ha én a lovak közé nem állok, már régen
megfagytam volna.
– Gyere csak ki onnan. Állj ide!
Megmagyarázta neki, hogy miről van szó. Pali és Petru elhelyezkedtek a
mélység szélén. Egyszerre csak éles sípszó hangzott a ködös homályból.
– Isten nevében, ne sajnáld, Petru, és húzd, ha megszakadsz is bele.
A két fiatal ember elkezdte húzni a kötelet. Lassan jött a teher, hol
könnyebbnek érezték, hol nehezebbnek. Néha megakadt s olyankor pihentek.
Mikor a síp megszólalt, újra kezdték a munkát. Így ment ez valami husz
perczig, a mi nekik egész végtelenségnek tetszett. Végre megszólalt az
öreg vadásznak a hangja a sötétben:
– Itt vagyok, tiszteletes uram. Még két percz és fönt vagyunk. No még
egy kis erőlködés. Ne sajnáld, Petru.
A két ifjú újra nekifeküdt, s a medveölő ott termett az úton, jóformán
emelve maga után Gyorgyét.
– Hozta Isten, Papp uram, – szólt Pali, a verejtékét törülgetve.
– Nehéz volt?
– Egy kicsit.
– Nem várhattuk meg, míg egészen magához tér, mert az idő kezd irtóztató
hidegre fordulni s mind itt fagytunk volna.
– Haza viszszük?
– Bajos. A görgeteg elzárta az utat visszafelé. Tudok én ide közel egy
jó medvebarlangot, oda vonulunk, míg a vihar el nem múlik.
Jól betakargatva, a szánra tették Gyorgyét, a ki lélekzett, de
eszméletlen volt, melléje dugták, jól be a szalma közé, a kis kutyát,
aztán jót húztak mind a hárman a pálinkás butykosból, s elindultak.
– Hová megyünk? – kérdé némi nyugtalansággal Petru.
– Nem messze, fiam, egy jó meleg medvebarlangba.
– De hátha a medve otthon van?
– Elférünk azért ott mi is. A medve jó állat.
– Jó állat az ördögnek, de nem nekünk, – dörmögte Petru.
– Hopp! – kiáltott Papp Mózes és leugorva a szánról, a lovak elé ment,
megfogta a kötőfék végét s valami fensíkfélére, oldalt vezette őket, –
itt vagyunk.
Meggyújtotta az egyik lámpást s fogta a puskáját.
– Petru, vedd a fejszédet és gyere velem.
– Hová?
– Megnézni, hogy üres-e a medvebarlang?
– Uram, neked ép olyan két jó szemet adott a teremtő. Száz medvét ép úgy
meglátsz velük, mint egyet… Minek neked még az én két szemem is?
– Majd én megyek, – szólt Pali.
– Petru, gyáva ficzkó, kösd a lovakat egy fához. Tiszteletes úr, tegye
le ide a földre a lámpását.
Azután a medveölő megnézte a fegyvereket, s a Paliét is golyóra
töltötte. Valami harmincz lépést fölfelé mentek a hegyoldalban s egy
csomó bokor közt, majdnem embermagasságnyi nyílás előtt megálltak.
– Tiszteletes úr, tegye le ide a földre a lámpáját. Ha lövést nem hall,
de medvét lát kirohanni, hagyja futni, ne lőjjön rá. Mert jegyezze meg,
s halld meg te is Petru, ő jobban fél tőlünk, mint mi tőle… Ha lövést
hall bent, be ne jöjjön, de akkor résen legyen, mert én vele harczba
keveredtem, s megsebezve hajtom kifelé és akkor ő fog önre rohanni. Csak
arra vigyázzon, hogy ha én futok ki elől, véletlenül belém ne lőjjön.
Az öreg vadász meglazította hüvelyében a vadászkését, fölhuzta a
puskáját és a végére akasztva az égő lámpást, belépett.
Egy szempillantás alatt kívül termett.
– A medve itt van, de alszik. No, Petru, föl mered-e költeni?
– Lődd agyon álmában, uram. Hisz így pompásan megszabadulunk tőle.
A vén vadász indignálódva felelt:
– Jegyezd meg, hogy a magyar ember senkit se öl meg álmában, még az
állatot se. Majd mindjárt fölébred őkelme.
Egy darab szalonnát vett hamar elő, a lámpa lángjánál megpirította, s
behajította a barlangba.
– Erre a szagra tüstént magához tér. Szaladj Petru a lovakhoz, hogy
világgá ne menjenek. Tiszteletes úr, a két első lába közé czélozzon,
mind a két töltést oda. Ha véletlenül nem volna neki elég és önnek
futna, ne kimélje a puska boldogabb végit.
Dörmögés hallatszott a barlangban.
– Vigyázat, jön már!
A következő pillanatban egy nagy barna medve bujt ki a nyíláson. Négy
lövés dördült egyszerre, s a maczkó vért okádva a fehér hóra, hirtelen
leült, miközben irtóztatóan ordított. Papp Mózes villámsebesen töltött,
s egy ötödik lövéssel szétloccsantotta a vadállat koponyáját. A medve
lefeküdt, egyet rúgott s vége volt. Ekkorra már ott termett Petru is és
bocskoros lábával elégedetten gázolta a bozontos vadat.
E pillanatban ágyúdörgés-szerű roppanás hallatszott.
– Siessünk elhelyezkedni és tüzet rakni, – szólt a medveölő, – már a fák
is repedeznek a hidegtől.
A maczkót félrehuzták a barlang szájától. Aztán Gyorgyét átszállították,
utána bevezették a lovakat, mialatt Petru sebtiben fát vágott. Majd a
szánon levő összes holmit a barlangban helyezték el, s mikor ezzel is
készen voltak, a barlang szájánál hatalmas tüzet raktak. Ekkorra magához
tért Gyorgye is s bámulva tekintett szét a lámpások kétes világánál.
Rövid idő alatt Petrunak kissé nagyító és dicsekvő előadásából megtudta,
hogyan került a halál völgyéből ebbe a kellemes barlangba. De még
mielőtt eszébe jutott volna hálálkodni, Papp Mózes a kezébe nyomott egy
darab szalonnát, egy jókora karéj kenyeret, s a fiu mohón enni kezdett,
szinte a szemei is kidülledtek bele. Petru is megkapta a maga részét,
Simándy is, Papp Mózes is jóizűet falatozott, aztán szalmából,
pokróczokból türhető ágyat vetettek, egy pár nagy tuskót vetettek a
tűzre, s a medveölőt kivéve, mind lefeküdtek s elaludtak. Odakint
sivított a szél, s rongyokra szaggatott hólepedőket hurczolt ide-oda az
erdőben; lavinák robogtak le a mélybe, s a megpattant fenyőfák roppantak
koronkint óriásit.
Papp Mózes a tűz mellé ült, virrasztott, az ember sohse tudhatja, mikor
jöhet rá az éjszakából veszedelem. Néha lehunyta a félszemét, ő azt
állította, hogy ilyenkor a félteste alszik. Egyszerre csak előrehajolt
és hallgatódzott, mint mikor valaki élesen figyel. Aztán fölugrott s
puskáját ösztönszerűleg kezébe kapta. Gyermekkora óta ismerte a téli
erdő, a nyári erdő, a csöndes erdő s a vihartól vert erdő minden
hangját. Most is tehát valami szokatlan zaj ütődhetett a fülébe.
Megrázta Simándyt s a két juhászt. Egyszerre talpon voltak mind.
– Mit hall, tiszteletes úr?
– Semmit.
– Hát ti?
– Mintha kutyaugatást hallanék, – szólt Petru.
– Vagy tán farkas? – vélekedett Szabó.
– Valami búgás is keveredik bele, – szólt Papp Mózes, – ez vadászkürt.
Erre hatalmas öblű medveölő puskáját kétszer elsütötte.
– Mit csinál?
– Figyelmeztetem az eltévedt vadászokat.
Csakhamar puskadurranások jöttek feleletül. Papp Mózes újra lőtt. A
kutyaugatás nemsokára egészen közelükből hangzott, s pár pillanat mulva
dühös vakkantásokkal pár finom vadászkutya rohant a tűz világos körébe,
neki egyenesen az elejtett medvének, melyet elkezdtek marczangolni.
Utánuk a hóförgetegből három elegáns vadászruhába öltözködött alak
bontakozott ki, majd erdészek és cselédek csengős lovakat vezettek elő,
melyek a szánokba voltak fogva.
– Baranghy gróf, – mormogott Papp Mózes és levette a süvegét.
Csakugyan Baranghy László gróf volt, az erdélyi fejedelmek nagyhírű
sarjadéka, az ismert oroszlán- és tigrisvadász, ez az érdekes és férfias
alak, a ki őseitől öröklött kalandszomját India és Afrika rengetegeiben
szokta lecsillapítani. Simándy jól ismerte őt híréből, s kiváncsian
nézett rá. Mindig erősen meg szokta figyelni azokat, a kiknek a sors
kiváltságos helyzetet, nagy vagyont, nagy nevet biztosított. S magában
mindegyik elé vagyonának és nevének megfelelő nagy kötelességeket
tűzött. És sokat gondolkozott ezeken az örökké teljesítetlenül maradó
nagy kötelességeken olyankor, mikor látta, hogy adóba hogyan hajtják el
a szegény embernek utolsó tehenét… Ezt bezzeg romlása árán is
kényszerítik kötelessége teljesítésére…
– Hahó, kik vagytok? – kiáltott a gróf.
– Magyar-garabói vadászok, méltóságos úr, a kik a vihar elől a medve
barlangjába menekültünk, – felelt levett süveggel, alázatosan Papp
Mózes.
– A mint látom, hatalmas maczkót zavartatok ki a barlangjából… Verjétek
el róla a kutyákat…
A gróf odament az elejtett fenevadhoz, s lábával végigtapogatta. A két
másik úr is jól körülnézte a pompás állatot… Aztán mind a tűz köré
állottak, s gémberedett tagjaikat melengették… Az erdészek a lovak körül
maradtak. A gróf figyelmesen nézte Pappot.
– Hallod-e, öreg, nem Papp Mózes vagy te, a medveölő?
– De az vagyok, instálom. Én is tanítottam a méltóságos urat vadászni.
– Nem mehetnénk még az éjjel födél alá, Garabóra? A vendégeim czudarul
el vannak fáradva.
– Nem tanácsolom, méltóságos uram. A hógörgeteg elzárta az utunkat, s
mindnyájan ott találnánk veszni ebben a rengeteg hidegben. Hanem tessék
a barlangot elfoglalni, ott nem ér a szél.
A gróf német nyelven vendégeihez fordult.
– Nos uraim, én megigértem, hogy olyan telet mutatok önöknek, a minőt
sohse láttak. Hát nem tartottam meg igéretemet?
– Köszönöm, gróf, – felelt az idősebbik, egy erőteljes, kissé köpczösödő
alak, – ilyet nem láttam se a tibeti határon, se Kanadában.
És megszólalt a fiatalabbik, egy nyulánk, szőke ember:
– Nem bántam meg, hogy lejöttem Bécsből. Ez a hóvihar vetekszik az orosz
sivatag huránájával. Egyszer, emlékszem, az Ural hegységben láttam
effélét. Gratulálok, gróf úr.
– Nézzék ezt a vén embert, – szólt a gróf, Mózes gazdára mutatva. –
ennek már a nagyapja is a családomat szolgálta. Ő volt az én első
tanítóm a vadászatban. Több medvét elejtett, mint a mennyit mi hárman
láttunk. Most különben azt jelenti, hogy nem mehetünk tovább, mert
bentveszhetünk a hóban.
– Hát mit csinálunk?
– Itt hálunk a medve barlangjában.
– Bravó! – kiáltott a köpczös, – lesz mit mesélni az udvari bálon.
– Csinálj ott bent helyet, Mózes!
Ezalatt már Gyorgye, Petru s az erdészek két hatalmas tüzet csináltak, s
a gróf lovait azok közé állították. Papp Mózes is kivezette a maga
lovait, s a többi közé állította. A cselédek a szánokról leszedtek
mindent, pokróczot, elemózsiát, vánkosokat, s a barlangba vitték. Nagy
benzinlámpát is gyújtottak, s az üregben elhelyezték. Az urak rögtön be
is vonultak. Ekkor lépett csak elő Simándy, s bemutatta magát. A grófnak
magyarul, a másik két urnak németül.
– Nini, hát maga az én papom? – szólt szives hangon a gróf, – én csak
egy garabói papot ismerek, a vén Todorescut, a ki követválasztáskor le
szokta hozni a móczait, rám szavazni. Nagy gézengúz az öreg, érti a
dolgát.
A két idegen a grófnak két bécsi barátja volt: az idősebbik lord
Harrington, az angol nagykövetség első tanácsosa, a másik Vensolov
ezredes, az orosz nagykövetség katonai attaséja. Harringtonnal annak
idején Indiában ismerkedett meg, Vensolov ezredessel pedig a bécsi
udvari élet hozta össze. A fényes császárváros puha, meleg, főúri
kényelméhez szokott urak szinte gyerekes örömmel élvezték a rendkívüli
helyzetet: a barlang előtt a tűz lobogó fényénél eléjük táruló
fantasztikus látványt, a véres medvével, a kavargó hóviharral, a lovak
mellett szoborszerűen mozdulatlanul álló vadászokkal, szolgákkal és
parasztokkal, azután élvezték a jól világított, pokróczokkal
kipárnázott, eléggé meleg barlangot, melynek közepén csakhamar égett a
spiritusz a szamovár alatt, miközben egy belső inas nagy ezüsttálczán
hideg borjút, szárnyast, czipót tett eléjük, s egyszerre vagy öt üveg
vörös borból húzta ki a dugót.
Simándy a barlang szája előtt levő tűz felé húzódott.
– Tartson velünk, tiszteletes úr, – szólt a gróf.
– Köszönöm, méltóságos uram, már beszalonnáztam.
– No csak vegye elő a bicskáját és lásson hozzá. Van itt mit enni.
Simándy nem kérette magát, hanem a tálcza mellé telepedett, a hol az
angol és az orosz farkas-étvágygyal működtek. Az étel és a bor mesés
gyorsasággal eltüntek, azután az inas mindenkinek töltött egy csésze
párolgó teát, a gróf mindenkinek egy vastag szivart dugott a szájába, s
végigfeküdtek a pokróczokon.
– No, kedves grófom, ön valóságos ezermester, hogy itt a vadon közepén
így el tudja az embert látni, – szólt Harrington.
– Ez csak revanche a pendsabi szép napokért. És még mennyivel maradok
adósa a negyedik bengáli lovasezred tisztikarának! Ne is beszéljünk
róla, mylord. Sohse felejtem el, hogy minő felejthetetlen napokat
köszönhetek önnek és indiai bajtársainak.
– Hja, India; az a mi páratlan vadászterületünk, ott még élhetünk jól,
tetszésünk, egyéni gusztusunk szerint, romantikusan, verekedve,
vadászgatva. Ha az átkozott afgán kutya át nem lövi a lábamat, ma is ott
vagyok, s nem térek át a diplomácziai szolgálatra. De most is mindig
visszasóvárgok a szabad élet után. Unom a czivilizácziót, Angliát pláne!
A családom különben is szét van szórva az egész világon; az egyik farmer
Ausztráliában s van neki vagy negyvenezer marhája. A másik a kanadai
kőszénbányáit turja s a saját hajóin hordja szét a szenét, a harmadik
Belső-Afrikában, valahol Uganda vidékén kormányzó vagy király. Az öcsém
van legközelebb, az Maltán hadnagy. Angliában senki se él közülünk.
– Bocsásson meg, mylord, – szólt az orosz, – de én csak két igazi urat
ismerek a világon: a magyar urat és az orosz urat. Önök már, hogy is
mondjam csak, elnyárspolgárosodtak egy kicsit. Önök mindennel
foglalkoznak már, de a magyar és az orosz úr csak a földjét műveli és
szereti, és pedig rajongásig. Azt az egyet tekinti arisztokratikus
foglalkozásnak. Ha egy orosz nemes elveszti ősei földjét, elzüllik, más
mesterségre nem tud átmenni…
Az orosz megállt egy pillanatra, hogy szippantson a szivarjából. Simándy
megszólalt:
– Megengedik az urak, hogy én is beleszóljak?
– Csak tessék! – felelt az angol.
– Az onnan van, mert bár az orosz birodalom óriási, az ifjúságot szűk
látkörben nevelik föl. A mindenható dinasztia nem a nemzet elé tűz nagy
czélokat, hanem önmaga elé, a maga dicsőségére, a nemzetet meg se
kérdik, a nemzetnek örökké hallgatnia kell… Angliában ellenben arra
szoktatják az ifjúságot, hogy az egész világ a te nemzetedé; ha otthon
nem férsz el, eredj a tengerre, az összes vizeken megtalálod a
szineidet, s ha holnap La Platában görbén néznek rád, holnapután már ott
van az angol hadihajó a város felé fordított ágyútorkokkal. Ha tengeren
se férsz el, eredj a gyarmatokra: minden világrészben megtalálod a
hazádat, mindenütt angol maradhatsz, s bárhol, bárminő munkát végezel,
Anglia vagyonát és hatalmát szolgálod vele. A magyar meg az orosz úr
csak a hazájában, a maga földjén van igazán otthon, a hol nem parancsol
neki senki: hát ott marad és megőrzi patriarkális tulajdonságait, a
melyeket az ezredes úr úri tulajdonságoknak nevezett…
Harrington a hevesen gesztikuláló fiatalemberre nézett:
– Ön talán ortodox keleti pap és Moszkvában tanult?
– Nem, mylord, én protestáns pap vagyok és Hollandiában tanultam.
– De csak vadászni jött ide szintén és valami nagyobb városban lakik?
– Nem, mylord, én itt lakom ezen a hegyen túl egy faluban és papja
vagyok egy száz főből álló eklézsiának.
– Magyar pap?
– Az vagyok, mylord.
– Valami igaza van a tiszteletes úrnak, – szólt az orosz ásítva, – de
mivel szivarom végig égett s én álmos vagyok, nem veszek részt többé a
beszélgetésben. Jó éjszakát, urak.
Lord Harrington látható érdeklődéssel nézte a fiatalembert, de az
álmosság és fáradtság őt is elnyomta s azért jó éjszakát kivánva,
szintén végignyult a földön.
Baranghy gróf friss szivarra gyújtott, s a barlang előtt égő tűz mellé
ült. Az, a mit Simándytól hallott, nagyon gondolkozóvá tette.
– Hallja, ifjú barátom, – szólt lassú hangon, – én itt a vad
rengetegben, az üvöltő viharban, a megölt medve barlangjából vaktában
kizavarok két parasztbundás alakot, a kik közül az egyik megszólal, s
lord Harringtonnak, Vensolov ezredesnek és Baranghy grófnak perorál
olyan értelmesen, a minőt ezek az urak a maguk körében is ritkán szoktak
hallani. Ez nem természetes dolog… Hogy került maga arra a rongyos
Garabóra?
– Méltóságos uram, annak hosszú története van, mely méltóságodat nem
érdekli. Különben is a magam szántából jöttem oda…
– Nincs valami kivánsága? Nem akar a sorsán változtatni? Szivesen
fölajánlom a segítségemet.
– Csak azt kérem, hogy ha az eklézsiának szüksége lesz valamire, akkor
fogadjon szivesen méltóságod.
– Meglesz, meglesz… Hát maga úgy véli, hogy a mi nemzetünknek nincsenek
nagy czéljai, nagy föladatai?…
Simándy lehorgasztotta a fejét. Majd rekedten így szólt:
– Mi? Hiszen mi még itthon is a létért küzdünk… és veszítjük a csatát…
koldusok vagyunk és senkise támogat… a katonáink fogynak… a fegyverek
egyre hullanak a kezünkből… S ezt a nemzet nagy tömege nem látja, nem
tudja, nem hallja…
A gróf tágra nyitott szemmel meredt a tűzbe. Nemes, éles, bátor arczán
mély szomorúság ült. Simándy ránézett, s valami vakmerő gondolat fogta
el. Megragadta a gróf kezét s szólt:
– Fejedelem, én uram, ne menj te idegen világokba fenevadakra vadászni…
maradj ebben az elhagyott országban… Látod, nekem ez a haza nem adott
semmit, se előkelő rangot, se kitüntetéseket, se vagyont, s itt állok,
itt dolgozom a helyemen, elpusztulok, de el nem megyek róla.
A gróf ránézett Simándyra, a ki a kezét fogta:
– Valamit mondani akar?
A szegény fiu azt hitte, hogy beszél, de csak a gondolatok viharzottak
végig lelkén, szája nem nyilt szólásra. Eleresztette a gróf kezét.
– Bocsásson meg, méltóságos uram, csak arra akartam kérni, hogy
szeresse, ne hagyja el ezt a mi szegény Erdélyünket, pusztuló
egyházunkat… ilyen nagy nevet mi nem nélkülözhetünk ádáz harczunkban.
A gróf belehajította a szivarját a tűzbe.