részesülhettél a szent vacsorában. Oh, szolgáljon ez hited erősítésére
és lelked megnyugtatására, hogy béketűréssel hordozd a rád mért
szenvedést és nyugodt lélekkel várjad Isten akaratának rajtad való
beteljesedését akár az életre, akár a halálra. Most pedig jer, emeld föl
ismét szívedet az Istenhez és imádkozzál:_
_– Jó Istenem, édes atyám! te vagy nekem egyedüli örökségem, te benned
nyugszik meg az én lelkem. Légy áldott, hogy a nyomorúságban is velem
vagy, vígasztalsz, bátorítasz és az örökkévalóságba menetelre
előkészítesz. Kész vagyok, uram, hozzád menni, mihelyt akarod és
Idvezítőmmel én is azt mondom, «legyen meg a te akaratod», de míg e
földön éltetsz, adj erőt a szenvedés elhordozására, hogy ne zúgolódjam
ellened. Mikor pedig elhozod utolsó órámat, atyám! vedd magadhoz
lelkemet és dicsőíts meg engem te magadnál. Amen._
Itt a pap kis szünetet tartott, aztán kezdé:
_Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, legyen
meg a te akaratod…_
Itt a beteg szeme fölragyogott, keresztet vetett magára s oláhul
elmondta hangosan a Miatyánkot.
Simándy megvárta, míg szaggatott hangján végigdöczögött az imádságon,
akkor kiterjesztette föléje kezeit és elmondta az áldást:
_A jó Isten hallgassa meg kérésedet, nyugtassa meg a te lelkedet s adjon
testednek megkönnyebbülést a lélek nyugalma által. Amen!_
A szertartás véget ért. A fiatal pap hátra lépett.
– No György, öreg szolgám, – szólt Zalathnay, – megnyugodtál?
Az öreg kétségbeesett tekintetet vetett urára. Kis ideig habozott, aztán
halkan így szólt:
– Én jó gazdám, bocsáss meg öreg szolgádnak… de hallom, a halál kopogtat
az ajtón… ne engedd elveszni hív szolgádat…
– Mit akarsz?
– A tiszteletes úr elvégezte a dolgomat a Dumnezeuval…
Itt megakadt. Majd rekedten folytatta:
– De engem a drak fojtogat… érzem, hogy bennem van… nem enged általmenni
az idvesség kapuján… leránt a kárhozatba.
Ordított és kimeresztette szemeit.
– Hozzátok a papot, a kiért küldtem. Ki volt érte Garabón? Pénzt is
küldtem vele. Az oláh papot! Hát olyan rosszul bántam veletek? Azt
akarjátok, hogy pokolra menjek? Hol a kereszt? A gyertya? A füstölő?
Hatalmat vesz rajtam az ördög… Segítsetek!
Hangja zokogásba fulladt… a félelemtől hangosan vaczogott a foga.
Simándy halálsápadtan nézett a boldogtalanra. Minden kiáltása úgy hatott
rá, mint egy baltacsapás a fejére. Már ebben kipusztult a hit és rabjává
tette a babona. A saját papja csak olyan ember neki, mint ő maga,
legföljebb tudósabb… és föléje magasodik a másik, a ki azt hirdeti, hogy
az Isten minden hatalmat az ő kezébe adott… a ki uralkodik az ördögön, a
rossz lelkeken… a ki nélkül nem üdvözülhetsz, ellenben pokolra juthatsz,
ha ő akarja. A ki áraszthat rád fehér napokat és elboríthat fekete
napokkal, a hogy a kedve tartja. S a mint a beteg ott sikoltozott és
fetrengett, a fiatal pap előtt feneketlen mélység és mérhetetlen
távolság nyilt meg. Előtte állott az ellenség: Bizáncz! A pompa és a
külsőségek diadala a lényeg fölött, a babona diadala a hit fölött… Mint
a kénköves füst, a földre lapulva kúszik szét közöttünk a bizánczi hit,
ez az Ázsia miszticzizmusával, Egyiptom bűvészetével összekevert
kereszténység, mely a szlávok pogánykori hitvilágát is megőrizte… ez a
hit, mely bilincsekben tartja a szabad akaratot s az Isten tiszteletét
az ördögtől és a gonosz lelkektől való félelemmel tartja fönn. Ez az
ördög diadala az Isten fölött! Ezzel a hatalommal mersz szembeszállni,
óh gyönge ifjú, puszta falú kopott templomoddal, egyszerű imádságaiddal,
bibliáddal? A Keletnek üzensz te háborút?… Daczosan rántott egyet a
vállán… Eszébe jutott, hogy egykor Botond bárdjával bevágta Bizáncz
kapuját… és ökle összeszorúlt, mintha ütni akarna… Aztán nekidűlt a
falnak, mert a feje szédült a mélységes és sötét dolgoktól, melyek fején
átvillantak…
Kint megszólalt a csengetyű. A cselédek, a parasztok letérdeltek… Két
ministráns gyerek lépett be, füstölővel, gyertyával… Zalathnay az
ajtóhoz ugrott, fölegyenesedett, s az a gyilkos düh jelent meg az
arczán, melylyel egykor harczba indult, családját megboszulni. És ekkor
Simándy szelíden lefogta karjait és félrehúzta.
És jött a garabói oláh pap, kettős kereszttel a kezében és a beteg
ágyához közeledett. S a beteg lecsendesedett és rajongással szegezte
tekintetét a papra. És a pap elővette nagy könyvét és megszólítván az
ördögöt, kiűzéséhez fogott ezen igékkel:
_– Megátkozlak téged, a gonoszság és a gyalázat kútforrását, az
ellenkezés és galádság kezdőjét és létrehozóját! Megátkozlak téged az
égi fényből kitagadott és kevélységed miatt a mélység sötétébe
taszítottat. Megátkozlak téged és minden akaratodnak engedő erőt.
Megátkozlak téged, tisztátalan lélek, az Istennel, Adonaival, Eloival, a
mindenható Istennel! Menj ki és távozz Gyorgyéból, Isten szolgájából.
Megátkozlak téged az Istennel, ki szavával teremtett mindent, ki alkotta
a látott és nem látott természetet, ki teremté az embert az ő képére, ki
előbb ezeket angyali őrködésével megvédte, ki a magasból vízzel
fullasztá meg_ _a bűnt, s az ég alatti mélységeket kitárá és a
tisztátalanságot cselekvő óriásokat megrontá és ama becstelenek tornyát
szétrombolá – és tűzzel és kénnel égeté meg Sodoma és Gomora lakóinak
földjét, minek tanújaként füstölög az olthatatlan füst; ki vesszővel
elválasztá a tengert és a népet száraz lábbal vezeté át s Fáraó
zsarnokot és Isten ellen küzdő hadseregét habok közé temette örökre…
Megátkozlak azzal, ki a szelet megdorgálá és lecsendesíté a tenger
viharát, ki elűzé az ördög seregét._
_Félj, fuss, hordd el magad, távozzál, tisztátalan és förtelmes ördög, a
ki a mélységből való csalárd vagy és alak nélküli, látható
szemérmetlenségre, látható álnokságra; bárhol légy, avagy menj: akár te
vagy maga a Belzebub, akár a megrázó, akár kigyó képében, akár vadállat
alakjában, akár mint a pára, akár mint a látható füst, akár mint férfi,
akár mint nő, akár mint állat, akár mint madár, akár mint éjszakán
beszélő, akár siket, akár néma, akár rögtön megrémítő, akár összetörő,
akár leselkedő, akár nehéz álomban, akár betegségben, akár
tehetetlenségben, akár kaczagásra gerjesztő, akár könnyeket okozó, akár
bujálkodó, akár kéjes könnyekre fakasztó, akár büdös, akár kivánságos,
akár gyönyört adó, akár mérgező, akár szerelemben megőrült, akár
csillagokból jósló, akár házi kuruzsló, akár szemérmetlen, akár
veszekedő, akár állhatatlan és a hold szerint változó, akár valamely
időben visszatérő, akár reggeli, akár déli, akár éjféli, akár késői vagy
hajnalhasadti, akár önként lepted meg, akár valakitől küldve vagy, akár
váratlanul érkeztél, akár tengerből, akár patakból, földből, kútból,
omladékból, sírból, tóból, nádasból, iszapból, völgyből, erdőből,
fákból, madarakból, akár dörgésből, akár bányatetőből, vízfürdőből,
pogány temetőből, akár a honnan tudjuk, akár a honnan nem tudjuk, akár
ismert, akár ismeretlen, akár nem látott helyről: távozzál és költözzél,
szégyeld meg magad az Isten keze által alkotott és diszített képtől._
_Félj a megtestesült Isten hasonlatosságától és ne rejtsd el magad
Gyorgyéba, Isten szolgájába, mint vasbot, tűzkatlan, pokol és fogak
csikorgatása, – lázadásod büntetése_ _vár… Félj! Fuss! Hallgass! Ne térj
vissza, se el ne rejtőzzél más tisztátalan lélekkel, hanem térj nedv
nélküli puszta, műveletlen földbe, melyen ember nem lakik, csak az Isten
látogatja, a ki megöli mindazokat, a kik megsértik és leselkednek az ő
képmása után; ki a sötétség lánczaival bilincselve adott át a pokolnak
téged, a gonoszságok föltalálóját és elkövetőjét – ördög! Mert nagy az
Istentől való félelem és nagy az Atya, Fiu és Szentlélek dicsősége, most
és mindörökké. Amen._
És a beteg elaludt és arcza mosolygott. Simándy megtörölte izzadt
homlokát, kézen fogta Zalathnayt és kivonszolta.
– Itt a csatát elvesztettem, – mondá halkan és szomorúan.
– Én meg ezt a világcsaló papot becsukatom, – dörmögött Zalathnay.
Simándy fejét csóválta.
– Az áfuriszálást már Bethlen Gábor fejedelmünk eltiltotta, – folytatta
Zalathnay, – s be is csuktak e miatt egy csomó papot.
– De ha a nép lelkének ez kell. Ha ez megnyugtatja, boldoggá teszi,
van-e jogom útját állni? A beteg ember, a haldokló ágyánál megszűnik a
vallási kérdés. S ha a beteg egy útszéli czigányasszonyt hítt volna,
hogy ráolvasson: annak se állhattam volna az útját nyugodt lélekkel.
Zalathnay szobájába értek. Az öreg lehevert egy medvebőrrel letakart
divánra, Simándy pedig az ablakhoz állt. Hosszú szünet támadt, mind a
kettejükben borzongott még az elmult századokból maradt, imént hallott
sötét átok.
Végre megszólalt Zalathnay:
– Hallod fiam, eredj te vissza nagy Magyarországba, azok közé a boldog
magyarok közé, a kik odaát azt hiszik, hogy ebben az országban nincs
semmi baj. A kik nem hallják a düledező végvárak le-leomló falának
robaját. Mit keressz te itt? Mit akarsz te itt? Fáj a szívem, hogy itt
látlak. Mit keres a pálma a jégsivatagon?
Simándy összefont karokkal megállt a vén ember fölött.
– Mikor Pompejit kiásták, a város kapuja mellett találtak egy kővé vált
római katonát. Egy közönséges, rosszul fizetett közkatonát. Odaállította
a tisztje, hogy őrizze a kapút. A föld megrendült, a Vezuv elkezdett
mennydörögni. Lángoszlopok törtek elő kráteréből, a lakosság menekült. A
katona ott maradt őrhelyén. Fekete füst terjedt el a földön, forró hamú
esett az égből, a gyilkos forróságú láva sisteregve ömlött alá a
hegyről. A katona ott maradt őrhelyén. A láva elborított minden utczát
és emelkedett. A nép egymást gázolva, sikoltozva menekült a katona
mellett el, ki a városból. A katona a kapu falának támaszkodott,
keményebben megmarkolta a kardját s nem mozdult onnan. Ott halt meg, a
parancs, a kötelesség oda szegezte; egyedül ő nem vesztette el a fejét
az általános rémületben… Az a római katona én vagyok.
Zalathnay felkönyökölt s néma csodálattal nézte, hallgatta a
fiatalembert… Az est árnyai lassankint ráborultak a tájra. Az erdőből
halk zúgás hallatszott, mintha az aludni térő fák gyöngéden búcsúznának
egymástól. Néha valami láthatatlan éjjeli madár éles vijjongása ütődött
idáig. Az öreg Zalathnay feje fáradtan lehanyatlott és elaludt… Kis idő
mulva megcsendült a kápolna lélekharangja, Simándy fogta a bibliáját és
távozott. Éjjel ébredt föl az aggastyán és szolgáinak csöngetett. Az
udvaros, a ki ajtaja előtt összekuporodva aludt, bejött égő gyertyával.
– Mit csinál György?
– Meghalt, uram, az örök világosság fényeskedjék neki.
– Hol a magyar pap?
– Imádkozva virraszt a halott mellett, az asszonyokkal.
– Hát az oláh pap?
– A birónál kártyázik.
VII.
Itt a havasok közt télen egyforma fehér minden, tavaszszal és nyáron
egyforma zöld minden. Az igazi színpompás, tarka világ csak őszszel
kezdődik.
A természet itt akkor öltözködik föl legszebben, mikor meghalni indul.
A rengeteg erdő nagyon lassan hullatja leveleit. A levelek szivósan,
sokáig ragaszkodnak az ághoz, az élethez. Először elkezdenek sárgulni,
négy-ötféle sárga színt öltenek föl; azután egy részük átmegy a piros
színbe, a pirosnak tízféle árnyalatába. S a pusztuló őserdőkben ilyenkor
a legélénkebb, a vérvörös szín az uralkodó. Mellette vannak még zöld,
sárga és fekete foltok. Azt hiszed, tündérkertben jársz, pedig itt nem
tündérek űzik pajzán játékukat, hanem a halál járkál nehéz léptekkel.
Ez időtájt kelt útra Simándy a kurátorral, egy jól megrakott szekéren
Baltavár felé, mely a hozzájuk legközelebb eső kis város volt. A kurátor
a kukoriczáját vitte eladni, Simándy pedig fölhasználta az alkalmat,
hogy egy kicsit emberek közé menjen, s egy láda könyvet, melyet a püspök
küldött neki, a városban átvegyen. Gyermekes öröm fogta el, mikor egy
csomó, szép sorban álló kőházat megpillantott, s egész élvezettel
sörözött a vasúti állomáson, nézve, hogy robognak be prüszkölve a
vonatok. Azután elment a vásárra, s a vidékbeli néppel beszélgetett,
majd pedig beült a czukrászdának nevezett kávéházba s kéjjel szürcsölte
a rossz feketekávét, melyet egy kisasszony eléje tett, s megelégedéssel
hallgatta egy környékbeli gazdasági gyakornoknak ugyanezen
kisasszonynyal folytatott együgyű és érdektelen fecsegését. Szinte
röstelte, mikor rajtakapta magát azon, hogy jóleső érzés tölti el. Hát
már annyira elközönségesedett volna, annyira elunta volna magát, hogy
ilyen semmiségeken is szórakozik? Szidta magát, mint gyönge karaktert s
egyszerre üresnek találta az egész kis várost és ostobának a kávéházi
környezetet.
Éppen fizetni készült, mikor két nő lépett a kávéházba. Anya és leánya.
Fekete volt mind a kettő. Az anya nem öreg, de koravén, mint a román nők
általában. A lány ugyanabból a fajtából volt, mely hamar érik, de hamar
el is hervad. Most kezdett még csak érni. Hollósötét haja francziásan
volt föltűzve, nagy, fekete szemei kaczér kiváncsisággal jártak körül, s
ha beszélt, éles, hófehér fogai csak úgy villogtak. Elegáns úti ruhája
csak úgy feszült rajta. Simándynak – nem tehetett róla, – örömet okozott
a nézése. Mikor a leányt nézte, talán nem is rá gondolt, hanem azokra a
rég elmúlt időkre, mikor még ő is hallgatta az úri ruhák suhogását…
A hölgyek fagylaltot rendeltek, s mikor nem kaptak, ezen francziául
fejezték ki megbotránkozásukat. Utána jegeskávéval tettek kisérletet.
Mikor ez se sikerült, hideg kávét rendeltek habbal s egy csomó süteményt
hozzá, de mindent rossznak és állottnak találtak. A mama franczia és
német szavakkal kevert román nyelven a nagyszebeni és tusnádi kosztot
dicsérte, a leány azt emlegette, hogy Bukarestben minden olyan finom,
mint Párisban, s nekik a leánynevelő kolostorban olyan franczia szakács
főzött, a ki azelőtt a királyi udvarnál szolgált. Azután egy három nap
előtt lezajlott nagyszebeni bálról merültek szapora beszélgetésbe, de
ezt már románul, s a lány különös elragadtatással beszélt a
katonatisztekről, mint figyelmes gavallérokról és fess
keringő-tánczosokról. Simándy azt is megtudta, hogy a szebeni ezredet
nemrég hozták haza Bécsből, s ez nagyban fokozta a tisztikar nimbusát.
A két nőt a beszélgetésből egy-egy parasztembernek a belépése
zökkentette ki. Ezek egy-egy kupicza pálinkát fölhajtani jöttek.
Ilyenkor a lány mindig elfintorította az arczát és zsebkendőjét az orra
alá tartotta.
– Jaj, mama, ha meggondolom, hogy mi vár rám otthon, kétségbe vagyok
esve. Ez a parasztszag, a mely megcsap, keservesen emlékeztet jövő
életemre.
– Ne légy hálátlan, Florica! Két télen nevelkedtél Bukarestben,
kimulattad magadat elégszer Szebenben és Tusnádon. Ideje, hogy haza
gyere. Hát nekünk ne legyen benned semmi örömünk?
A leány nagyot sóhajtott.
– Azt látom, hogy a papának szép összeköttetései, nagy protekcziói
vannak s azt mégse tudja kivinni, hogy abból az utálatos fészekből jobb
helyre, valami városba tegyék át.
– Hadd el, több jövedelmünk van itt, mint akárhol másutt…
– Csak legalább a zongorám hamar megjönne.
A mama nemsokára csengetett és román aranynyal fizetett. A fölszolgáló
kisasszony odahozta Simándyhoz, megkérdezni, hogy jó pénz-e? A lány
ekkor emelte tekintetét Pálra, s Pál úgy érezte, hogy ebben a
tekintetben lenézés van. A gazdag oláh lány rögtön tisztában lehetett
vele, hogy ez egy szegény kálvinista pap s a szerint rendezte be
tekintetét. Pál elpirult, fizetett és otthagyta a kávéházat.
Odakint azonban elröstelkedett. Miért nézte volna le őt a leány? Van-e
joga hozzá? Van-e oka rá? Honnan veszi ő ezt az ostoba gondolatot?
Iszonyúan haragudott magára, hogy ilyen együgyűnek kellett magát
találnia. Szinte kedve lett volna visszamenni és megmondani nekik: nem
olyan egyszerű, Kolozsváron soha túl nem járt falusi pappal van ám
dolguk. Ezért az utolsó gondolatért aztán még jobban haragudott magára.
Hát miért volna abban restelni való, ha valaki nem járt túl Kolozsváron?
Mikor este hazament a _Brassó városához_ czímzett fogadóba, Benedek
kurátor uram, a ki szerencsésen eladta a kukoriczáját, azzal fogadta:
– No, tiszteletes uram, szerencsével jártam, mert még fuvarom is akadt
hazafelé.
– Kicsoda?
– Az oláh papnénak és a lányának a podgyásza.
– A garabói oláh papné, meg a lánya?
– A’bizony. Most jöttek haza Rumániából.
– Egy lilába öltözködött időses asszony és egy szürkeruhás fiatal lány?
– Az. Ösmeri őket?
– Nem. Csak a kávéházban láttam. És elfogadta a fuvart?
– Nem egészen. Ugy félig. Mert azt mondtam nekik, hogy a papommal vagyok
itt, s ő neki is lesz még beleszólása.
Palika homloka ránczba húzódott.
– Hát csak fogadja el, kurátor uram.
– Ugy-e, azért megférünk mi ketten a szekeren?
– Nem. A könyves ládámat tegye föl. Én majd haza megyek gyalog.
– Gyalog? Azt csak nem engedhetem, tiszteletes úr.
– Én pedig nem mehetek az oláh pap podgyászos szekerén. Megértette?
– Meg. Igenis. De nagyon.
Azzal égő pipájának lecsukta a kupakját, az egész készséget zsebretette
s fölment a korcsma ebédlőjébe. A garabói papné és leánya ott
vacsoráltak. A kurátor egész illedelemmel odalépett:
– Instálom, tisztelendő asszony, nem vihetem Garabóra a podgyászt.
– Miért?
– Hát úgy határoztuk a tiszteletes úrral, hogy magunknak is van egy kis
czók-mókunk, a két lovam nem igen bir el többet, mint ezt, meg
kettőnket.
– Ezt a papja nélkül is tudhatta volna.
– Tudtam én azt, instálom, de nem voltam benne bizonyos. De most, hogy a
tiszteletes úrral beszéltem, egészen tisztába vagyok vele.
– Hát most, késő este, hogyan kerítünk szekeret a pakkunknak? Magunknak
is csak nagynehezen kaptam fiakkert.
– Majd én megpróbálok szerezni egyet, – ajánlkozott Benedek uram, –
hiszen szekeret könnyebb kapni, instálom, mint hintót az asszonyságok
számára.
– Próbálja meg, barátom, kap majd borravalót.
Benedek uram csavart egyet a bajuszán.
– Nem ismer engem a tisztelendő asszony? Én vagyok a kurátor. A jó szó
az irányadó nálam, nem a borravaló. Majd visszajövök. Jó egészséget
kivánok.
– Milyen büszke nép! – szólt a lány, újra beparfümirozva zsebkendőjét.
– Ugyancsak kellemetlen dolga lenne az apádnak, ha ennyi esze volna a
parasztjainak.
Egy pár percz mulva újra beállított Benedek uram.
– Rendben van a dolog.
– Van fuvaros?
– Nincs, de lesz. Ha nem hozok reggelig, magam viszem Garabóra a
tisztelendő asszony podgyászát.
– No, úgy-e, hogy elbirják a lovai?
– El, mert ebben az esetben a tiszteletes úr gyalog megy haza.
– Ej ha, de udvarias ember. Pedig apád azt írta róla, hogy egy vad,
visszavonult remete, a ki gyűlöli a világot.
Benedek uram az első mondatra felelvén, így szólt:
– Nem úgy van, könyörgöm, mert a tiszteletes úr semmi áron nem akarja,
hogy én a fuvartól elessem. Én pedig nem akarom, hogy ő gyalog menjen
haza. Ebbe’ hát össze vagyunk még egy kicsit külömbözve.
Florica fehér fogait egy körtébe merítve, szólt:
– De hát híjjuk meg azt a szegény fiút a mi kocsinkra, a bakon pompás
helye lesz. Kend pedig vigye a podgyászunkat.
Benedek uram kettőt köhintett.
– Bajos, instálom. Nagyon bajos. Mert a mi papunk aligha ül föl az oláh
papné bakjára, ha már a bagázsiás kocsija se kell neki.
(Benedek uram addig diplomatizált, míg végre kikottyantotta az egész
tényálladékot.)
– Ugy? – szólt dühösen a papné, – hát akkor pusztuljon innen, szemtelen
paraszt.
Benedek uramnak egyet villant a szeme, de nem szólt. Csak föltette a
sipkáját, kivette alvó pipáját, a nadrágján végigrántott gyujtóval
rágyujtott, négy-öt füstfelhőt fújt, ezzel szélnek eresztette a mérgét.
Aztán, miután magaviseletével bebizonyítottnak vélte, hogy nem
imponálnak neki, csöndes hangon megszólalt:
– Jó, jó, tisztelendő asszony; de azért kocsi lesz, mert megigértem.
Ezzel köszönés nélkül eltávozott.
VIII.
Simándy a korcsmaszín alatt hált, Benedek uram kocsijában. Hajnalban a
gazda fölkeltette, s jelentette neki, hogy indulnak. A papné
podgyászának szerzett egy becsületes fuvarost, természetesen magyar
embert, mert különösen a papné goromba szavai után érezte, hogy a pap
pénzét azért is magyarnak kell juttatnia.
Félhomály volt még, mikor a csengős lovakkal kihajtottak az állásból s
az alig ébredező kis városon áthaladva, nekivágtak a távoli havasoknak.
Virradat felé egyre hidegebb lett, s Benedek uram ugyancsak takargatta a
papját ködmennel, lópokróczczal, hogy meg ne vegye az őszi hajnal fogas
hidege… Mikor a városból az egyenes, köves útra kiértek, szépen
elbóbiskoltak mind a négyen: a két ember és a két ló. Így ballagtak a
szentpáli csárdáig. Ott kezdődött a járhatatlanabb, kanyargós, sáros
hegyi út. Innentől kezdve Benedek uramnak, meg a két lónak ébren kellett
lennie, a pap szundikálhatott tovább. Benedek uram tehát leszállt,
székely abrakot adott a lovainak, a mi abból állt, hogy sörényüknek a
homlokukba lógó czafatjain jókorákat rántott, megrázta a négy lőcsöt,
megnézte a kerékszöget, s jelentette a papjának, hogy minden rendben
van, Isten nevében fölhághatunk a havasokra.
Pali pedig fölnézett a sötétségbe burkolt hegyóriásokra, melyeknek
hallgatag tömege mögött kelőben volt a nap és aztán visszanézett az
elhagyott síkra, melynek lebegő, könnyű páráit a pirkadás első sugarai
már megaranyozták. Előtte fagy és homály, mögötte melegség és fény. Egy
kis borzongás futott végig rajta. Szörnyű elhagyottnak érezte magát, a
szívén át-átnyilalt valami névtelen fájdalom. Mi várja őt ott, a hová
megy? Még csak egy hű kutya se fut eléje nyájas ugrással. És ekkor
eszébe jutott: hátha visszafordulna? Mit érne vele? Ott sincs neki
senkije. Idegen embertömegek. Közömbös sokaság. Hajtson, kurátor uram!
Gyerünk haza. S nekivágtak a hegy egyik messziről tátongó szakadékának
és elnyelte őket a homály…
Ugyanakkor a baltavári fogadó egyetlen tisztességes vendégszobájában
Todorescu Florica, gömbölyű két karját anyja nyaka köré fonva,
könyörgött neki, hogy hagyja még egy kicsit aludni. De az anyja nem
hagyta békén, mert a fuvaros már egy félórája türelmetlenkedett a
tornáczon, hogy a pakkokat fölrakhassa. A szép Floricának
kénytelen-kelletlen föl kellett kelnie, mert a ládák és kofferek a
szobájukban voltak. Egy vörös pongyolát vett föl, s miközben anyja a
haját kezdte fésülni, bejött a fuvaros a háziszolgával.
– Megálljon csak, – szólt Todorescuné, – kicsoda maga?
– Én, instálom, Gál András, helybeli polgár vagyok.
– Magát Benedek uram, a kurátor fogadta föl?
– Igenis, instálom.
– Hát ő hol van?
– Ő még kora virradatkor elindult haza a garabói magyar pappal.
– Ki áll jót azért, hogy nekünk semmi holmink el nem vész?
– Én magam, könyörgöm. Házam is van, földecském is van, keresheti rajtam
a tisztelendő asszony nyugodtan, ha elveszítek valamit.
– Nyolcz darab.
– Majd megszámlálom, instálom.
Gál András gazda óvatosan átvett mindent, mindenről megkérdezte, hogy mi
van benne, mert ha netán valamelyikben üveg volna, jobban kellenék rá
vigyázni. Azután ajánlta magát és elment.
A hölgyek alája gyujtottak a szamovárnak és teát főztek. Florica lassan
felöltözött, kis prémes bundát vett magára s kiment a tornáczra.
Végiglátott a kelő naptól bearanyozott kis városon, s kitágult tüdővel
szivta magába a friss levegőt. Aztán leszaladt a kertbe s az őszi
virágokból szép bokrétát kötött. A czipője egészen átnedvesedett, úgy,
hogy tiszta harisnyát kellett húznia. A lány dideregni kezdett, de két
csésze forró tea helyreállította. Csak kissé sápadt volt az arcza. Anyja
melléje állt és gyöngéden simogatta.