beszélgetett hozzá:
– Bocsásson meg, tiszteletes úr, ha szólok, de én is végeztem két
iskolát Enyeden, tudok valamit. Én mondom, hogy a papságot kétszer kell
megtanulni. Először a teológián, aztán elülről kell kezdeni a parókián.
Nem úgy van ám itt, a hogy a könyvekből tanulják, meg a hogy a püspök úr
gondolja. Az oláh csókolhatja a papja kezét, ruháját, a feszületet, a
szent képeit, a temploma oltárját, meg a temploma földjét is. S minden
ilyen csók után könnyebben érzi magát, mert azt hiszi, hogy Istennek
tetsző cselekedetet mívelt. A népünk ezt látja, megszokja… aztán kezdi
irigyelni, mert azt hiszi, hogy az oláh könnyebben jut Istenéhez, több
módja van bűneinek bocsánatára…
Az öreg ember elhallgatott.
– Mit akar ezzel mondani, kurátor uram?
Az öreg zavartan köhintett.
– Én nem akarok semmit se mondani, de úgy olvastam, hogy Kinában a
hittérítők kinaiasan viselkednek, ruházkodnak, fésülködnek… Azt hiszem…
Ujra elhallgatott. Pál megértette. A tapasztalt öreg azt akarta
kifejezni, hogy a magyar papnak is idomulnia kell itt a helyi
szokásokhoz, különben nem állja ki a versenyt az oláhokkal.
Pali föltekintett az égre. Az ég tiszta volt és fényes, mert a hegyek
mögül a nap sugarai még odaverődtek. Aztán letekintett a völgybe, hol
már a házak a földdel, a mezők az erdővel összeolvadni kezdtek az
esthomályban. Megragadta az öreg ember kezét.
– Benedek uram, nézzen föl, a fényes Mindenségbe. A mi hitünk, menten
minden földi salaktól, odaemeli a lelket, az egy igaz Istenhez.
Meghalhatok, belepusztulhatok, de én csak az ő imádását hirdetem,
tisztán, egyszerűen, az evangyéliomi hit tanai szerint, a hogy őseinktől
örökül kaptuk. Nézzen oda le, a földi sötétségbe: innen akarom fölemelni
népemet a világosságba. Isten engem úgy segéljen!
– Amen! – felelt rá a kurátor, a ki csodálattal szegezte szemét az ifjú
papra.
A parókiához érkeztek. Ódon, vastagfalu, hulladozó, cseréppel födött ház
volt ez, széles tornáczczal. Előtte egy kis tisztás, azon két diófa
állt. Tulajdonképp udvara nem is volt, mert a házat teljesen kukoriczás
vette körül. A ház háta mögött mély vízmosás tátongott, melynek partját
ölmagas dudva borította. Kietlen, elhagyott hely volt ez, mély
szomorúság ömlött el rajta, s Pál maga is megdöbbent, mikor legelőször
szemtől-szembe állt leendő otthonával.
Az asszonyok ekkor már mind elmaradtak onnan. Pál megkérdezte az okát. A
kurátor zavartan köhintett.
– Nem mernek idejönni a Salamonar miatt.
– Salamonar? Mi az?
– Instálom, errefelé úgy hivják a garabonczás diákot.
– De hát mi köze annak az én házamhoz?
– Azt tartják a faluban, hogy éjjel rendesen itt hál a Salamonar. Nyegru
Lázár hushagyó kedden, éjjel tizenkét órakor hallotta, mikor a bagoly
hétszer huhogott a parókia kéményén. Ez a huhogás izenet volt a
prikulicsoknak…
– Mi az a prikulics?
– Instálom, a prikulics gonosz szellem, a mely vagy emberi, vagy állati
alakban él a földön és pusztít bennünket.
– És kigyelmed hiszi ezeket a meséket?
– Én nem hiszem, de… de ne tessék elárulni a feleségemnek.
– Hát az asszony hiszi?
– Az asszonyok mind hiszik.
És az öreg kurátor hangjában mély szomorúság rezgett. Simándy szédülni
érezte fejét. Mintha feneketlen mélység tárult volna föl szemei előtt.
Már egészen este volt. Az ég már csak nyugat felé volt világos. Simándy
sóvár, fájdalmas tekintetet vetett oda: mintha ott tünt volna el a hit.
Aztán tekintete visszahullott a földre, s rémülten meredt bele az
alaktalan sötétségbe: ez meg a babona.
A férfiak is lassankint eloszladoztak, csak még a kurátor volt hátra, a
ki vacsorára és hálásra hivta a papot, mert a parókiát csak tegnap
meszelték és rosszul esnék benne az alvás. De Pali nem fogadta el,
nehogy akadjon valaki, a ki azt mondja, hogy tán a garaboncziás diáktól
fél.
Miután kurátoréknál elfogyasztotta tejből és fekete kenyérből álló
egyszerű vacsoráját, fölment a házába és gyertyát gyujtott. Első
éjszakáját volt itt töltendő. Az egész ház két alacsony szobából állott,
középen volt a konyha, nyitott nagy tűzhelylyel, fölötte a kémény füstös
torka tátongott. A külső szoba butorzata volt: ágy, faliszekrény,
asztal, falócza, két szék, padlója keményre taposott agyag, padmalya
mestergerendás. Ágyát már megvetette napközben a kurátorné; két nagy
ládája még kipakolatlanul állott. Az egyikben ruhaneműi, a másikban
könyvei, képei, emléktárgyai állottak. Fölnyitotta az utóbbinak a
födelét, s elkezdett kirakodni. Ott volt utrechti tanárainak arczképe,
hollandi és angol aczélmetszetek régi mesterek képeiről, albumok, tele
külföldi városok képeivel, az utrechti teológiai fakultás fotografiája…
És egyszerre csak keze lehanyatlott… egy perczig mozdulatlanul nézett
maga elé… ott feküdt előtte Bótai Anikó fakó arczképe, melyet hajdan
Utrechtben kapott Bótai Barnabástól.
Hajdan! Úgy van, hajdan. De régen is volt az már, édes Istenem, mintha
századok homályán kellene fáradt tekintetének áttörnie, hogy addig az
időig érjen, a mikor az utrechti kocsmában hallgatták hárman az éjszaki
szél üvöltését… És akkor ez a leány közelebb volt hozzá, mint most,
mikor egy ország levegőjét szívják… Vajjon mit csinál? Boldog-e?
Gondol-e még rá?… S a leány emléke elemi erővel rohanta meg, arcza,
hajának szine, hangja, utolsó ruhája, melyet búcsuzáskor viselt,
minden-minden egyszerre eszébe jutott e pillanatban, mikor új otthonának
rendezéséhez fogott. Ha ő itt volna, ha ő most itt volna! Bizonyosan a
konyhában sürögne s a vacsorára sülő krumplit piszkálná… be-beszaladna,
s a tűztől kipirult arczát eléje tartva, meginstálná az édes urát, hogy
rakja már el a sok bolond könyvet az asztalról, hadd terítsen.
… Eh, ostoba! Hát ide hozhatnád azt a leányt? Két szájat erre a
kolduskenyérre?
… Ide? Hisz nem is jött volna ám akkor ide ő se. Maga a püspök
megmondta, hogy rá fényes jövő vár, csak türelem.
Remegő kézzel megsimította homlokát, s bevágta a láda tetejét. Ime, első
este gondolatban már dezertált innen. Szégyen, szégyen rád, te hitvány,
gyönge lélek… álmodni jöttél te erre a helyre?
A gyertya lángja meglobbant, az ablak megzörrent, a nyitott kéményben
irgalmatlan sivítással dudálni kezdett a szél. Pali kiment a ház elé;
távoli villámlások hasították az eget és tompa dördülések jelentették,
hogy vihar közeledik. Pali gondosan bezárta ablakait, ajtaját,
imádkozott és lefeküdt. Csak azt hallotta még, hogy az oláh templomban
félreverik a harangokat: a vihar elé harangoztak; aztán elaludt.
És nem hiába mondják az álmot a halál szelíd testvérének: ez a szelíd
testvér elvezette őt ahhoz a leányhoz, a ki a zord testvér karjai közt
pihent. Mint mikor egy öreg ember ifjukorát álmodja vissza, oly kellemes
érzéssel álmodta meg Pál hollandi életének képeit. Csupa szép és kedves
jelenet vonult el az álmodó előtt, valamennyiben ott állt Derry hosszú
aranyhajával, s hamvas, gömbölyű, gyermeteg arczának édes mosolyával.
Előtte állott az egész hollandi család, barátságos meleg otthonában,
nyájas, vidám arczczal… Változik a kép. Ők Puskással mennek Baljonékhoz
ebédre, s boldogan sietnek czéljuk felé. Végig a régi grachton, aztán a
fapiaczon, majd a Katalin-téren… és még nincsenek ott. Kis sikátorokon
rohannak át, mert hisz már nagy késésben vannak… száz meg száz apró
utczán, zugon haladnak keresztül és megint a fapiaczon vannak… Itt
tájékozzák magukat s újra elindulnak. Egyszerre hosszú tehervonat robog
el előttük, meg kell állniok… aztán majd belerohannak egy csatorna
vizébe, megint vissza kell fordulniok. Fáradtan lihegnek. Beesteledik.
Az utczák ködbe borulnak, elnéptelenednek, a házak egyre összébb
szorulnak… a falhoz lapulva nagy kínnal kúsznak át a keskeny közökön.
Pál megáll, körülnéz, kiált, tapogat, Puskás nincs sehol. Rémülten
belekapaszkodik az esőcsatornába s felkúszik a háztetőre. Keze vérzik,
ruhája elrongyosodik: fent van. A köd elmaradt. A háztetők ragyogó
holdfényben úsznak. Az ott a dóm, az ott az érseki templom… most már
tudja az utat. S háztetőről háztetőre ugrálva, egyszerre csak a Baljonék
házán van. Üres. Az ablakok összetörve, kifordulva sarkukból. Széltől
űzött fehér ködfoszlányok gomolyognak végig a szobákon. A kémények mellé
huzódva gazdátlan macskák sikoltoznak. A cserepek és a vakolat éles
zörejjel hullanak le a földre…
A meggyötört ifjú fölébredt. Homloka, teste csupa víz. Gyertyát gyujt és
hallgatózik. Kint tombol a vihar, szakad a zápor, s a vízzel megtelt
szakadékban a ház mögött mennydörögve rohan alá az áradat… Istenem, ez a
fehér ország királynéjának látogatása… A tengerből szállt föl a fehér
párával a felhőbe… a szél idehajtotta a felhővel… s most itt ostromolja,
veri, könnyeivel öntözi a házat, mely megremeg a szenvedélytől, az
indulattól… Ez az, ez az, Derry, a ki eljött utána…
Kiugrik az ágyból, neki veti a hátát a falnak, s az ajtóra szegezi
tekintetét. Mintha azt várná, hogy egyszerre csak fölpattan, s belép
rajta a hollandi kis lány… Az oláh és a magyar asszonyok pedig fölültek
ágyukban és keresztet vetettek magukra. Ime, a magyar pap kiüzte
hajlékából a garabonczást, s az most a prikulicsokat összeszedve,
kitölti mérgét a falun. És sokan szentelt vízzel hintették meg a
küszöbüket, hogy ott megtörjön a gonoszok ereje.
S a szegény fiú ott állt és nem tudott segíteni magán. Csak mikor
elcsöndesedett a zivatar s derengeni kezdett a hajnal, akkor tért meg az
ő nyugalma is. Fölment templomába, s két erős karját ég felé emelve, az
imádság szárnyán gyönge szívét is oda igyekezett emelni.
Szegény tudós, bölcs ember, mit érsz a nagy eszeddel, a sok
tudományoddal… ott vagy, a hol a tudatlan paraszt a babonájával… neked
is megvannak gonosz szellemeid… multad rossz emlékei, melyek följárnak
hozzád, mint a pásztorhoz a prikulics, a dráku, a Salamonar, a villi…
csakhogy ő együgyű hókuszpókuszai mögé elsánczolja magát és nyugodt, de
te, mint a gályarab a tüzes bélyegző nyomát, egész életedben hordod a
lelkedbe égetett sebeket… Óh, jaj neked, jaj az intelligens embernek!
V.
A parókia tájáról a kurátor lesarlóztatta a füvet, gyomot, a diófa alá
egy nagy czölöpöt ütött, rá asztalt és melléje padot csinált. Simándy
ezalatt a második szobát a templomból áthordott padokkal berendezte
iskolának, s egy hét mulva már a maga kenyerén élt. A konyhájába
bevonult Sára néni, az eklézsia egyik régi harangozójának özvegye, a ki
eddig úgy kézen-közön, a jószívű emberek portáján szépen eléldegélt. Ő
lett a gazdasszony, főzött, takarított, s közbe-közbe imádkozott. És
alig gomolygott ki harmadszor füst a parókia kéményén, ime megjelentek a
fecskék, s bár már másutt raktak fészket, ide jöttek a széles, száraz,
tornáczeresz alá, melyre még tavalyról emlékeztek, hogy a legpompásabb,
legbiztosabb hely az egész faluban. Egy reggelen mind a tíz régi
fecskefészket tele találta Simándy vidáman csicsergő, kedves lakókkal, s
ettől kezdve háza elvesztette sivár, embertelen jellegét. S a falu lakói
általában kedvező jelnek vették, hogy a nagy tiszteletben álló madárkák
siettek elfoglalni ősi helyüket s áhitattal tekintettek a komoly, ifjú
papra, a ki kiverte a garaboncziást s vissza tudta hivni a fecskéket.
Egy vasárnapon a templomban hosszú fehérszakállu, ránczosképű öreg
embert vett észre, a ki a prédikáczióját nagy figyelemmel hallgatta. A
külföldi protestánsok vallásosságáról, hatalmáról és erejéről beszélt.
Áttért aztán az erdélyi fejedelmek korára és elmondta a hazai
protestánsok küzdelmeit, szenvedéseit s mai állapotát. Hévvel,
meggyőződéssel beszélt s hatalmas hangja betöltötte a puszta templomot.
Elmondta, hogyan rázta őt föl közönbösségéből, mint egy égi szózat,
Hamburgban a kivándorlók zsoltáréneke. S ő haza sietett, ide a félreeső
völgybe, hogy a kevés számú hiveket összeszedje és megtartsa a
nemzetnek. Szép és dicső dolog egy világbiró nagy nemzetet szolgálni, de
mennyivel magasztosabb, lekesítőbb föladat egy kis nemzetet szolgálni,
arczáról a munka verejtékét letörülni, sebeit bekötözni, s lelkét Isten
felé vezérelni. _Vegyétek úgy, keresztény társaim, hogy mi itt egy régi
magyar várnak utolsó ép bástyáját védelmezzük. Tartsunk össze, szeressük
egymást, vigyázzunk, őrködjünk, hogy az ellenség erőt ne vegyen
rajtunk._
Istentisztelet után az öreg emberekkel összeállt a templom kapuja előtt,
a falu dolgait megbeszélni, s minden egyes hivéről adatokat szerezni.
– Vette észre, tiszteletes úr? – szólt a kurátor, – itt volt a
funtinelli remete.
– Ki az?
– Egy öreg birtokos úr, itt fent a havasok közt. Ritkán szokott
megjelenni. Úgy látszik, az új pap hirére jött le, mert református
ember. Emberkerülő, nem áll szóba senkivel, sok jót tesz, de a
köszönetet nem szivesen fogadja. Azt beszélik, a forradalomban híres
vitéz ember volt.
Mikor Pál haza ment, a funtinelli remete a diófa alatt a padon várta. A
másik diófához két mokány hegyi ló volt kötve.
– Üdvözöllek, öcsém, én Zalathnay Gábor vagyok.
Pali is bemutatta magát.
– A templomban voltam, meghallgattam a papolásodat. Nem vagy közibénk
való, nagyon tanult és okos vagy te Garabóra. Meg fogsz te innen szökni,
fiam.
Pali szembe állt vele és ránézett.
– Olyannak ismert meg a beszédemből?
– Nem. A szíved helyén van és éreztem lelked forróságát. De éppen ezért
el fogsz itt senyvedni, mert neked nem ilyen környezet való. Szivósságod
elkopik, megtörik, lelked kipusztul, sivatag lesz, lesülyedsz, köznapi
fráter lész és akkor majd kereket oldasz.
– Nem úgy, atyám, én készakarva választottam ezt a helyet. Az én
lelkemet összetörte a szenvedés, mielőtt idejöttem, s itt fog
megujhodni, megaczélozódni, összekalapálódni a küzdelemben.
Az öreg ránézett.
– Szenvedés? Gyermek, ne hivd ki magad ellen az eget. Mit tudsz te a
szenvedésről? Mit tud a patak pisztrángja a vizek mélységeiről? Mit tud
a veréb az ég végtelenségéről? Mit tudsz te az élet örvényeiről? Nézz
rám, ki pelyhes állal láttam karóra tűzve apám fejét, láttam
megbecstelenítve anyámat, nőmet s valamennyit megölve, két édes, kis
gagyogó fiammal együtt…
Pali megdöbbenve nézett rá, Zalathnay lehajtotta a fejét.
– Csudálkozol, hogy e szörnyű emlékekre se fakad könny a szememben…
Negyven éve annak… Elsirtam már minden könnyemet… De előbb vérben
fürödtem, a lázadók vérében… azután Funtinellibe vonultam, ott kriptába
tettem halottaimat és sirtam, sirtam, míg könnyeim patakja el nem apadt.
És lecsillapultam. És jó ember lettem. És az Isten megáldott, mert az éj
csendjében, mikor az álom tündére szememre ereszkedik, visszalopja
szívembe a régi boldogságot… Álmomban minden éjjel két kis buksi fiammal
játszom, a medvebőrön hempergünk, orromat, fülemet ránczigálják… Csak
néha álmodom azt, hogy megdöbbenek: mert ime nekem olyan hosszú, hófehér
szakállam van, a fiaim meg mindig olyan kicsinyek maradnak… Istenem,
mekkorák volnának már! Már unokákat ringatnék a térdemen…
Zalathnay fölkelt, föl és alá járt. Végre megállt Pál előtt.
– Nem ezért jöttem. De az az érzés vett rajtam erőt, hogy neked el kell
mondanom mindent. Egy öreg szolgám nagy beteg, azt hiszem haldoklik…
rábirtam, hogy vegyen Urvacsorát. Hozol neki?
– Kötelességem.
– Ebédelj meg, aztán az én két lovamon megyünk. Én majd a tarisznyából
eszem.
Alig harangozták a delet, a remete és a pap lóra ültek és nekivágtak a
havasoknak.
VI.
Az éjjeli vihar után remek friss volt a levegő az erdőben. A lovak vidám
poroszkálással haladtak hegyre föl, völgybe le, áttörtettek
vízmosásokon, melyekben még zuhogott a víz, s a két utitárs sokáig nem
szólt egy szót sem egymáshoz.
Egy hegytetőn megálltak, lenyergeltek, Zalathnay füvet szedett marokra
és megcsutakolta az izzadt lovakat. Mindezt szó nélkül. Szembe velük, a
másik hegycsúcsról valami oláh pásztor botjára támaszkodva nézett le a
völgybe. Zalathnay rámutatott.
– Nézz oda, fiam. Az ott az oláh nép története. Századokon át így néztek
le biztos magasból a völgybe, hol azalatt a mi őseinket az ellenség
öldöste. S mikor a mi udvarházainkból kipusztultak a lakók, akkor ők
leszálltak a hegyekről, beültek a gazdátlan birtokokba, s azt mondták,
hogy övék az ország.
Ettől kezdve Zalathnay beszédesebb lett.
– Én nem vétettem soha senkinek. Mindenkivel jól bántam. Miért bántottak
engem? Miért irtották ki a családomat? Olyan emberek, a kik csak jóban
részesültek tőlem. Engem is csak egy magyar kocsisom önfeláldozó hűsége
mentett meg, az utolsó pillanatban. Bár ne mentett volna meg! Nem
tapadna annyi vér a kezemhez. Mert rettentő boszút álltam. Mint
boszuálló angyal dultam az oláhok közt… S az Isten azt mérte rám
büntetésül, hogy hosszúéletű legyek, hogy minél későbben láthassam
enyéimet ott fent… Megálljunk! Itt pihenni fogunk.
Nemsokára egy tisztásra értek, melyen patak csörtetett végig. Ott újra
lenyergelték a lovakat és legelni bocsátották, aztán lehevertek és
vajaskenyeret, gyümölcsöt falatozva, friss havasi forrásvizet ittak rá.
Még két pipa is előkerült Zalathnay iszákjából, füstölni kezdtek s
hanyatt fekve, a kék eget nézték. Zalathnay lassan a földre eresztette a
pipáját és elaludt. Jó sokáig aludt. Arcza kisimult és teljesen
elvesztette komor kifejezését. Simándy meghatva nézte. Hirtelen, átmenet
nélkül fölébredt és felült.
– Sokáig aludtam?
– Elég sokáig.
– Miért nem keltettél föl?
– Nem mertem. Arczán édes derű mutatkozott, s nekem az jutott eszembe,
hogy bizonyosan a kis fiaival játszik.
Zalathnay elfordította fejét s fölkelt.
– Gyere utánam.
A tisztás egy sarkára vezette, s a bokrokat félrehajtotta. Egy sirdomb
látszott kereszttel.
– Itt van eltemetve egy fiatal bécsi diák, a halálfejes légióból.
Körüljárta a sirt, a mely tele volt vadvirággal.
– Különös idők, érthetetlen idők voltak azok. Egy idegen harczol
érettünk, a saját honfitársaink pedig föllázadnak ellenünk. Ez a lelkes
stájer vagy tiroli gyerek elesik a magyar szabadságért, az oláh pedig, a
ki velünk egy tálból eszik, dühödten, vérszomjasan ellene tör. Hej, sok
ilyen beszédes sirdomb van itt, szép Erdélyországban, de az élők nem
értik meg a halottak szavát… Gyerünk!
Tovább lovagoltak, s most Simándy beszélt, elmondván születését,
neveltetését és iskoláztatását. A mint belemélyedt, hangja egyre
szakgatottabb lett s végre egészen eltompult. Zalathnay ránézett.
– Elég volt, fiam, ne folytasd. Emlékeiddel, látom, fájdalmaid
visszatérnek. Még fiatal vagy, vigasztalódni fogsz és boldog leszel.
Rekedten felelt Simándy:
– Boldog leszek, remélem, de nem földi értelemben. Én a földtől, a
sártól, a rögtől elszakítottam magam, atyám, s csak isteni és nemzeti
hivatásomnak fogok élni… Jaj volna nekem, ha nem tudnék elszakadni a
földtől!…
Sokáig hallgatagon haladtak odább. Egyszerre csak egy fensíkra értek,
zab-, kukoricza- és krumpliföldek közé. Funtinellben voltak. Beértek a
faluba, a mely rongyos viskókból állott, temploma nem volt. Csakhamar
szemükbe tünt a kastély, Zalathnay háza. Egy oldalon mély vízmosás, a
többi oldalon magas kőfal vette körül. Olyan volt, mint egy kis vár. Az
egyik végén kápolna volt, ennek a kriptájában aludták örök álmukat a
Zalathnayak háromszáz esztendő óta: ezek a hős és ingatag, cselszövő és
szenvedélyes, vallásos és tivornyázó, nagyeszű és félbolond, vad,
marcona, de utólérhetetlenül kedves erdélyi urak, kik a Kelet és Nyugat
ott lefolyt nagy harczában oly csodálatosan fönn tudták tartani magukat,
megőrizve annyira érdekes individualitásukat. Simándy különös
meghatottsággal nézett az oszlopos magas tornáczra, szinte várta, hogy
csatlósok, apródok futnak elő, megfogni a lovak kantárszárát. Aztán
tekintete Zalathnayra esett, fáradt alakjára, ránczos arczára, ősz
szakállára: ime a legvitézebb nemzetség utolsó sarja, a kinek összes
vágya csak az, hogy odategyék a kriptába, ősei mellé… S akkor a ház
pusztulásnak indul… köveit széthordják… s bele költözik a bagoly, meg a
denevér.
Az istállóból egy oláh kocsis futott elő a lovakért.
– A papnak a lovait is bekötöttem, nagyságos úr.
Zalathnay meglepetve nézett rá.
– Miféle papét?
– Az oláh papét, instálom.
– Hát az mit keres itt?
– Nem tudom, instálom, csak jött és fölment a beteghez.
– Ki engedte meg? – ordította Zalathnay elvörösödve.
– Instálom, Borka asszony tudja, – szólt a kocsis remegve és elvezette a
lovakat.
Zalathnay fölsietett a lépcsőn, Gábor utána. A tornáczon egy félig
parasztosan öltözködött öreg asszony jött eléje.
– Borka, ki rendelte ide az oláh papot?
– Maga a haldokló, instálom. Az ördög kínozza szegényt és szeretné, ha
kiüznék belőle. A haldokló kivánságát nem szabad megtagadni, nagyságos
úr.
– Hol az a pap?
– Most ölti fel a misemondó ruháját.
Zalathnay be akart rohanni, ekkor Pál megfogta a vállát.
– Vezessen a beteghez. Ne foglalkozzunk mással.
A ház tulsó oldalán volt a cselédek traktusa, odamentek és beléptek a
beteghez, a ki nagyon öreg ember volt.
– György szolgám, ismersz? – kérdé Zalathnay.
A cseléd intett, hogy ismeri.
– Nézd elhoztam a papunkat, hogy föladja neked az Urvacsorát.
A cseléd Pálra nézett.
– Szenvedek, – nyöszörgé.
– Megfognak enyhülni kínjaid, figyelj Isten szolgájára.
Borka vánkost tett a beteg feje alá és félig felültette. A nyitott ajtón
lassankint több-több cseléd szivárgott be. A folyosón is parasztok
voltak, a kik letérdeltek, keresztet vetettek magukra és mormogva
imádkoztak.
Simándy magával hozott pakkjából elővette palástját, az ütött-kopott
kelyhet, bort töltött bele, s egy tálczán kenyeret szelt. A palástot
magára vette, kezét összekulcsolta és fohászkodott:
_– Kegyelmes Isten! Téged óhajt és vár a nyomorúság terhe alatt elalélt
lélek! Jőjj, óh, jőjj, irgalom Istene, erősítsd és vigasztald a te
szegény, beteg szolgádat, Amen._
Itt a bibliát a kezébe vette, égre emelt tekintetét a betegre
sülyesztette, s így szólt:
_– Keresztény társam! Ohajtottam, hogy mostani nyomorúságod közepett az
Úr szent vacsorájában részesülj és ezáltal lelki vigaszt találj az
Istennél. Ime, eljöttem hozzád, mint az én Uramnak, a Jézusnak szolgája,
a te óhajtásodra. Kivánom, hogy legyen az Úr szent vacsorájában való
részesülésed hitednek erősítésére és a lelkednek megnyugtatására._
_Jézus érettünk, bűnös emberekért halt meg a keresztfán és mikor az ő
halálát emlegetjük, ugyanakkor saját bűnös voltunkról is meg kell
emlékeznünk. Emlékezzél meg te is a Jézus kínos haláláról, de emlékezzél
meg egyszersmind arról is, hogy te is bűnös ember vagy és neked is
szükséged van az Isten bűnbocsátó kegyelmére. Jer azért, emeld föl
szivedet az Istenhez és imádkozzál._
_Könyörülő Isten! a te szent fiad én érettem is szenvedett és meghalt a
keresztfán. Bocsásd meg, a mit életemben ellened és törvényeid ellen
vétettem, hogy ha betegágyamból a koporsóba kellene is szállanom, lelkem
hozzád mehessen, a Krisztus érdeme által megtisztítva, ártatlanul._
A beteg merőn nézett a papra, lassan összetette kezeit és utána mormogta
az imádságot. Az imádság után a pap kihirdette a bűnbocsánatot és így
fejezte be:
_– Az irgalmas Isten készítsen el szent lelke által és tegyen szent fia
asztalának méltó vendégévé, Amen!_
Akkor a kehelylyel és a kenyérrel odalépett a beteghez, s e két szín
alatt kiszolgáltatta neki az Urvacsorát. A beteg ezalatt nyugtalanul
futkosó tekintettel az ura szemét kereste. De Zalathnay nem nézett rá.
Térdre roskadt és ő is fölvette az Urvacsorát. Eszébe jutott, hogy mikor
volt az ő házában utóljára magyar pap: a mikor a kisebbik fiát
keresztelték. És két nagy könnycsepp gördült végig az arczán.
A pap halkan suttogta, miközben az Urvacsorát osztotta:
_– Részesüljetek a Jézus megtöretett testének és kiontott vérének
jegyeiben, mint a bűnbocsánat és üdvösség igéretének pecséteiben._
Azután emelt hangon így folytatta: