kinálgatták a teát, melyhez papiros vékonyságu vajaskenyér-szeleteket
adtak, de a beszélgetés a nyelvi nehézségek következtében csak lassan
indult meg. Végre megalakultak a csoportok. Bótai Baljon papával
sakkozott; Puskás összeült beszélgetni egy borotvált képű, hófehér hajú,
angyalszelid arczkifejezésű bácsival, a kit kakaogyárosnak nézett, s a
kinek főelőnye az volt, hogy épp oly keveset tudott németül, mint Gábor,
a mi Gábort a német nyelv terén a legfantasztikusabb önkénykedésre
bátorította; Simándyt pedig lefoglalta Fanni tanti, s tolmácsnak maga
mellé ültetve Derryt, megkezdte az inkvizicziót.
Derry azt hitte, hogy a fiatalember teljesen meg fog törni a néni
lesujtó szavai alatt, s össze fogja zúzni és elhajigálni szigorú
nevelési elveit. A néninek főargumentuma azt volt, s ezt előkelő
hidegséggel adta elő, hogy Artur egyetlen fiú, gazdag fiú, tehát
nevelődhetik, a hogy akar, nem abból fog élni, a mit tanul. Pál ellenben
kijelentette, hogy ez a szempont rá nézve teljesen mellékes, ő az utolsó
mosóné fiát épp oly lelkiismeretesen és szigorúan tanítaná, mintha
Hollandia királyának a fia volna, s ha ő a család szempontját a magáévá
tenné, ez tőle erkölcstelen és nem becsületes dolog volna. A néni nem
igen értette meg ezeket a magasabb szempontokat, de látta, hogy a fiú
nem tágít, s azzal akarta letromfolni, hogy odavágta: Magával bizonyosan
rosszul bántak gyerekkorában, ettől megkeményedett a szive, s most
magának is örömet szerez, ha másoknak fájdalmat okozhat.
Pál szomorú mosolylyal nézett az öreg asszonyra:
– Igaza van, asszonyom, az élet nagyon rosszul bánt velem. Alig voltam
négy éves, mikor elvesztettem a szüleimet. A szemem még emlékszik egy
jóságos arczú asszonyra, a kinek az ölében ülve és a vállára hajolva
gyakran édesdeden elszunnyadtam, de már a fülemből teljesen kiveszett
emléke a hangnak, mely egykor oly édesdeden csengte a fülembe: fiam.
Idegenek neveltek föl; nem voltak rosszak hozzám, de idegenek voltak. A
szülei gond nem vett körül soha, rám nem vigyázott, velem nem törődött
senki…
Derry figyelmesen hallgatta, s halkan fordította.
– Azért lett embergyülölő, – felelt a néni.
– Oh, dehogy, asszonyom. Miért lettem volna? Idegen embereknek
köszönhetem, hogy fölnevelkedtem. Csak szeretetet nem tapasztaltam, de
éhen veszni nem hagytak. S én ezért hálás vagyok az embereknek.
– Maga papnak készül, úgy-e?
– Annak.
– Artur mondta, hogy maga is odavaló, a hová Bótai… Gondolom,
Törökországot mondott.
Derry nevetett.
– Dehogy, tanti, Magyarországot.
– De ott van valahol Törökország mellett.
– Ott van, asszonyom; őseink századokon keresztül háboruskodtak is a
törökkel és védelmezték a nyugati kereszténységet…
A tantit ez nem igen látszott érdekelni, mert közbevágott:
– Milyen a hazája? Hideg, meleg? Hegy, síkság? Tenger mellett van?
– Az én hazámban van minden, a mi a szemnek kedves. Vannak égbe nyuló
bérczei, tetejükön örök hóval, vannak csendes, paradicsomi szépségű
völgyei, titokzatos tengerszemekkel, rengeteg erdői, bennük rég elmult
regényes lovagkor elomló várromjai. Vannak száz meg száz mérföldre
terjedő sík pusztaságai, hatalmas folyamai, kristálytiszta patakjai.
Földje megtermi a világ legjobb búzáját, borát, s aranyat, ezüstöt és
sót ásnak ki mélyéből… Oh, de szép ország ez asszonyom, ha csak egyszer
látta volna, soha el nem felejtené…
(Derry abbahagyta a fordítást és mohón figyelt Palira, a ki égő
szemekkel nézett a lányra és hévvel beszélt hozzá. A néni, úgy látszik,
elfáradt, mert mintha bóbiskolt volna. Pali folytatta:)
– S a nép, mely benne lakik, épp oly árva, mint én. Se testvére, se
apja, se anyja, se rokona nincs Európában. A nyelve elüt minden más
nyelvtől, a dalai, a zenéje egészen mások, mint a többi nemzetéi.
Szomorú, mert sokat szenvedett, s vad, szilaj, mert sokat harczolt.
Vérével és könnyeivel áztatta a földet, melyet hazájának nevez, azért
oly drága és kedves az neki… Nekem pedig, a kinek senkije sincs a
világon, százszorosan drága ez a nagy árva: az én kis nemzetem, az én
édes, szeretett szülőföldem.
Csend volt a szobában, mindenki odafigyelt, e villogó szemü, fekete
fiúra, a ki mintha szerelmet vallott volna a nagy, a szent ideálnak, a
hazának… A hangja forró volt és szinte remegett az indulattól… A lány
előre hajolt, s a lélekzetét is visszafojtotta. Kék szemeire mintha
nedves pára ereszkedett volna. Oly különös visszhang támadt szivében, a
mint e fekete turáni faj szenvedélyének kitörését hallgatta. Az
ismeretlen, szép ország szines leírása gyönyörködtette, az idegen vér
forró hullámai mintha őt is csapkodták volna, a mindennapi környezettől
elütő tipus nyugtalanította és fölkeltette érdeklődését. S szíve
sajgott, mikor érezte, hogy ez az anyátlan árvának vallomása egyetlen
kincséhez, a közös édesanyához, a hazához. Oh, nem hallott ő soha semmi
effélét a boldog, szőke, nyugodt és gazdag hollandusok közt. Mintha
valami tündér kinyitott volna előtte egy ablakot, s azon ő egy
pillantást vetett volna az életbe. Hirtelen fölállt. Érezte, hogy a
szivét valami összeszorítja. Ártatlan lelkének harmóniája meg volt
zavarva. A papa mellé ült és segített neki sakkozni, a miből persze az
lett, hogy Bótai nagyon hamar mattot kapott. Simándy beszélt még egy
kicsit a nénihez, a ki, bár szundikált, néha-néha megszólalt: _Jól van,
Derry, ez érdekes, uram, de azért Artur mégis ugy fog tenni, a hogy mi
akarjuk_. Mikor aztán Derry teasüteménynyel kinálta, akkor végképp
fölébredt, s miután egy ideig figyelmesen vizsgálta Pali arczát,
kirukkolt a nagy kérdéssel.
[Illustration: Estély Baljonéknál.]
– Mondja csak, uram, melyik erősebb állat? A teknősbéka vagy a macska?
Pali nem kevéssé bámult el, mikor Barna, a ki időközben a tolmács
szerepét átvette, ezt a kérdést neki lefordította.
– Hogy tudjam én azt? Nem láttam még ezt a két állatot birkozni.
A néni jóizűen mosolygott.
– Gondolkozzék, szigorú úr, talán rájön.
– Azt megmondhatom, hogy melyik ügyesebb.
– No, melyik?
– A macska. Mert az föl tud mászni a fára, a teknősbéka pedig nem.
– Ne feledje, hogy a teknősbéka meg tud úszni a vizben, a macska meg
nem.
– Ez is igaz.
– Talán azt is tudná, tudós úrfi, hogy melyik hasznosabb állat? –
folytatta a néni évődve.
– Hogyne! A macska.
– Hehehe! S ugyan miért?
– Mert a macskát meg lehet enni, a teknősbékát pedig nem.
A néni a végső határig fölrántotta a szempilláit s rettentő gyanakvással
nézett Simándyra. Miféle barbár ország fia lehet ez, a ki nem tudja,
hogy a teknősbékából a legfinomabb leves készül, ellenben a macskát
megeszi?
– Evett már maga macskát? – kérdé szorongva.
– Ha ettem, tudtomon kivül ettem, asszonyom, mert tudja meg, hogy azt
nem igazi alakjában, hanem nyúl gyanánt szokták föladni Európában a
vendéglősök.
A néni arczán szörnyű fölháborodás mutatkozott. Becsületes hollandi
lelke föllázadt e csalás hallatára.
– Őszintén szólva – folytatta Simándy, a kit a néni szörnyülködése
rendkivül mulattatott, – ha elém tennének egy macskát és egy
teknősbékát, hogy válaszszak, melyiket eszem meg, én inkább a macskát
választanám. Ez egy gusztusos, tiszta állat, a teknősbéka pedig egy
kellemetlen, hideg szörnyeteg.
– Az én macskámból ugyan nem fog enni, urficskám, – szólt a néni heves
gesztusokkal, – és Arturt meg ne tanítsa a macskahúsevésre. Van nekünk,
mit ennünk! No, nézze meg az ember!
– Jó lesz hátrálni, – súgta Bótai Simándy fülébe, s azzal lassan
átnyergeltek Puskáshoz, a ki hevesen vitatkozott a kakao-gyárossal. A
magyarok és a hollandusok harczi vitézségét hasonlították össze, s ezen
veszekedtek, de az ütközetben tulajdonképp csak a német nyelv
szenvedett. Simándy, míg a küzdő feleket csillapította, félszemmel
Bótait leste. Bótai alig szólt Friderikához, de szeme folyton rajta
volt. Látszott, hogy egész lelkével körülröpködi a lányt. Ha Friderika
megszólította, félszeg és zavart volt, kereste a szavakat, mosolyogni
próbált; a lány egyszerüen és nyiltan a szeme közé nézett, ő pedig
olyankor lesütötte a tekintetét. Simándy fájdalmas nyilalást érzett a
szivében. Szegény Barna, az érzelmeknek oczeánja viharzik lelkében és
hallgatnia kell. Ott áll előtte az imádott lányka, s látszik rajta, hogy
nem is sejti, hogy ő minden üdvössége ennek a beteg fiunak…
Derry azt mondta, hogy a feje fáj és elment. A fiúk is elbúcsúztak,
Bótai elkisérte őket. Puskás már a kapu előtt kitört.
– Példátlan szemtelenség, hogy ez a tulipánültető csokoládégyáros milyen
felsőbbséggel beszélt a katonai dolgokról, s mily keveset tud a mi hadi
tetteinkről!
– Csokoládégyáros? – feleli Barna. – Abban, fiam, nagyot tévedsz. Ez
Hollandia egyik leghiresebb tábornoka, a ki a gyarmatokon két lázadást
vérbe fojtott.
Puskásnak leesett az álla a csodálkozástól.
– Ez a kis, gömbölyű bácsi, ez a szelid képü nyárspolgár tábornok?
– Az hát, még pedig több háborút látott tábornok.
– Hát akkor mit teszi bolonddá az embert? Hisz akkor ugratott engem.
– Tévedsz, fiam, csak egyszerüen nem henczegett babéraival, nem adta a
katonát. Te persze, mint magyar ember, azt hiszed, hogy csak az a
katona, a ki mindig feszes, kényelmetlen egyenruhában peczkesen jár,
kardot csörget és sarkantyút penget, lenézi a czivileket, s
megkardlapozza a kávéházban azt, a ki görbén néz rá.
– Hát csak kell valami extra katonavirtusnak lenni.
– Ez a hibás fölfogás. Láttál most egy tipikus nyárspolgárt, úgy-e? Nos,
ez az ember kétszer megmentette az elszakadástól Hollandia gyarmatait, s
naponkint megfürödhetett a benszülöttek vérében. S annyi rátartiság
sincsen benne, mint egy kézdivásárhelyi csizmadiában, a ki egy dobásra
kilencz babát leütött a kuglinál.
– Furcsa nép; lehet, hogy ez nagy erény benne, de nekem nem tetszik.
Szintelen.
A kapujáig kisérték Gábort s aztán tovább sétáltak.
– De irigyeltelek ma este – mondá Bótai sóhajtva Simándynak.
– Ugyan miért?
– Olyan beszédes, otthonos, kellemes voltál; én meg buta, szótalan,
sötét. De hát nem tudok erőt venni magamon. Mikor hozzájuk megyek, vagy
mikor tőlük eljövök, ezer apró, vidám, érdekes dolog jut az eszembe, s
mikor ott állok a lány előtt, megdermed a nyelvem, eláll a lélekzetem,
szédül a fejem… Nem tudom, mi lesz belőlem… Apám, testvéreim elmosódnak
előttem… hivatásom érzete meggyöngült bennem… kétségbeesés fog el a
gondolatra, hogy egyszer haza kell mennem, s őt itt hagynom. Ő tölti be
agyvelőm minden atomját, óráim minden perczét, éjjeleimet nappalaimat. S
mig családomról, szülőföldemről meg tudok feledkezni napokig, hetekig, ő
folyton az eszemben van… Idegenül, sőt borzongva gondolok apám
portájára, de édes álmodozás fog el, mikor itt befordulok az utczánkba,
s meglátom a házat, melyben Friderika lakik. Mi lesz velem, mi lesz
velem?
Bótai szinte jajgatva beszélt, és Simándyn hideg borzongás futott végig.
Mit csinál ez az erős szenvedély ezzel a gyönge testtel? Gyöngéden
barátja vállára tette kezét, a hogy hajdan dalolva járkáltak Enyed
utczáin.
– Gyere haza, Barna, hideg van.
S visszakisérte a Baljon-ház kapujáig.
– Mi ez? – suttogott Bótai – Friderika ablaka világos. Még nem alszik?
Csak nem beteg?
– Mondta, hogy a feje fáj. Talán nem tud elaludni?
– Ne, ne csöngess még! – esdekelt Bótai. Azzal kibaktatott az utcza
közepére s a Derry ablakából kiszüremlő világosságba állva, égő
tekintetét az ablakra szegezte. Ilyen szemekkel nézhette a puszta
szigetre vetett Robinzon a messze tengeren elhaladó hajó vitorláit,
melyekkel minden reménye tovatünt.
Fönt pedig a kis Derry patyolatágya érintetlen volt… Az álom szelid
tündérei messze elkerülték ez este az ő szobáját… Más, ösmeretlen
tündérek lopóztak be s gyötörték a lányt. Nem ösmerte őket, csak
hessegette magától s végre sírva fakadt. Azután elővette a
konfirmácziókor kapott elefántcsontkötésü imádságos könyvét, s hangosan
imádkozott. Erre égi nyugalom vonult a szivébe, lefeküdt és elaludt…
álmában édesen mosolygott… Vajjon mit álmodhatott?
Simándy pedig nehéz lélekkel ballagott haza. Kétségbeesve gondolt Bótai
sorsára. Hatalmas homloka kemény ránczokba torlódott, de hiába
gondolkozott, nem talált segítséget. Fölnézett az égre: mindnyájunk
sorsa Isten kezében van. Oh, légy kegyes hozzánk, te Bölcs, te Jó, te
Mérhetetlen, ki megszabtad útját ott fönt a csillagoknak és itt lent az
embereknek!
Tiszta novemberi éj volt. A végtelen magasságból hideg tűzzel szikráztak
alá a csillagok. Elhat-e odáig a féreg szisszenése?
Simándy a kapuja elé ért, még egyszer föltekintett a mennyre. De
homlokáról eltüntek a barázdák, s szemei mintha visszasugározták volna a
csillagok fényét.
– Oh, én fényes csillagom, szép kis Anikóm, jó éjszakát.
IX.
A förtelmes hollandi ősz egész hideg szomorúságával beköszöntött. A
temérdek csatorna, a folyamok, a tavak, a tengeröblök és a tengerek
párája ült mindig lomhán az egész országon. A levegő nyálkás, nyirkos
volt, még ha nem esett is az eső. Reggel és este sürű köd gomolygott
Utrecht utczáin. Majd végevárhatatlan záporok szakadtak le a felhőkből,
s patakzottak le a grachtok piszkos vizébe. Barátainkon végtelen
levertség vett erőt. Napokon át nem látták a napot s
egyiküknél-másikuknál összeülve hallgatták a háztetőről ömlő víz tompa
zuhogását a vascsövekben. Órákig gubbaszkodtak szótlanul s nem mertek
arról beszélni, a mire mind gondoltak: a székelyföldi remek havas
világra, a dicső fenyveserdőkre, a tiszta éles levegőre. Bótai köhögött,
nem járt ki, azért rendesen nála üldögéltek. Simándy szorgalmasan
tanította a Baljon-fiúcskát, a kivel nem volt már semmi baj. Ugy viselte
magát, mint a kezes bárány. A theológiára ő és Gábor különben
szorgalmasan jártak, különösen a hollandi nyelv-leczkékre. Simándy
szépen haladt is, de Gábor csak nevetett az öreg tanáron, a ki komolyan
hitte, hogy a vastagnyakú szittyát meg fogja tanítani a hollandus
nyelvre. A bús napok legkellemesebb pillanatai azok voltak, mikor a
posta levelet hozott Magyarországból. Bótainak rendesen legidősebb
nénje, Rózsa írt, egy keserű, elégedetlen vénlány, a ki örökösen
panaszkodott. Apa folyton betegeskedik, alig lát már, s a gondnok azt
mondta, hogy újesztendőre káplánt kell melléje kérni. Káplánt, ide, ebbe
a nyomorúságba! Még egy fogyasztó szájjal több. A Barna havi húsz
forintja nélkül koldulni mehetnének!
Ez volt a rendes nóta, Bótai csak még jobban elkomorodott rajta, de
azért mégis jól esett neki, mikor a nénje levelét a kezében tartotta.
Nagy ritkán Anikó is írt egy félénk, gyerekes levelet. Mit írhatna a
falusi kis lány a nyomorult, unalmas községből tudós bátyjának a messze
Európába? Oh, Simándy meg tudta volna mondani, hogy mit írjon… de így
meg kellett elégednie annyival: _Simándyt sokszor üdvözlöm_. S a szegény
fiú úgy érezte, mintha a levélből a tavasznak egy édes fuvalma csapott
volna feléje.
Minden héten egyszer teára mentek Baljonékhoz. A teaestélyek már nem
voltak olyan unalmasak. Simándy hollandusul kotyogott a két öreg
asszonnyal, a kik halálra nevették magukat rajta, Bótai, mint rendesen,
sakkozott Baljon papával, Puskás pedig magyar nótákat énekelt Derrynek,
sőt a Szent Anna tavánál önkezüleg vágott és faragott furulyáját is
megfujta néha. A kis Derry igen vidám volt ilyenkor, s mint egy pillangó
röpködött ide-oda. Egy este nagyon meglepte a fiúkat azzal, hogy mint
náluk, a Székelyföldön szokás, simára fésülve jelent meg, s hosszan
leeresztett kék czopfjába kék szalag volt fonva. Puskásnak tünt föl
először, s azonnal gratulált a leánynak.
– Kitől hallotta, kisasszony, hogy minálunk így viselik a hajukat? –
kérdé Simándy.
Derry durczásan megállt előtte.
– Hát már elfelejtette? – kérdé s hangjában egy kis gyöngéd szemrehányás
rezgett.
– Bótaitól?
– Dehogy, magától. A multkor beszélt róla, mikor itt voltak.
– Pompás viselet, ha valakinek ilyen remek haja van. De magának a
rózsaszín jobban állana.
A következő tea-estélyen Derry csupa rózsaszín szalaggal jelent meg. Ah,
de nem vette észre az, a kinek szánva volt… s a fehér lány-szoba az este
megint sokáig látta sírni a kis Derryt.
November közepe táján Bótai ágyba dőlt. Verőfény, napmeleg, jó levegő
kellett volna neki, hogy meghosszabbítsa sorvadó életét, s egy időre
megállítsa a tüdeje romlását. Erős lelki rázkódás döntötte őt le
lábáról: Derryt megkérte egy előkelő, gazdag fiatalember, s a szegény
fiu előtt ezzel egyszerre föltárult életének sötét reménytelensége. Nem
mintha azzal kecsegtette volna magát, hogy talán egykor neki fogja
nyújtani a kezét… De jól esett neki, hogy a leány senkié, másé se, ha
már nem lehet az övé. Derry elutasította a fiatalembert, de Bótai
szivében akkor már meg volt forgatva a tőr, s nem tudott újra erőre
kapni. Simándy és Puskás szétzúzott lélekkel mentek oda mindennap, s
vídámságot tettetve beszélgettek Barna ágya körül. E közben lassan
előkészítették Barnát egy híres specziálista látogatására. A professzor
eljött s tüzetesen megvizsgálta a beteget. Egy mély pillantást vetett
Simándyra – aztán kijelentette, hogy a beteg kellő ápolással egészen
meggyógyulhat, ő csak a szív működésével nincs megelégedve. De mivel a
szobája hideg s éjjel a beteg egyedül van, elrendelte, hogy vigyék az
egyetemi kórházba. Ott a folytonos felügyelet, a kitünő ápolás csakhamar
visszaadja az erejét. Az a szerencséje, – fejezte be az orvos, s
mosolyogva nézett a sápadt fiura, – hogy fiatalember, s a jó vér, a
friss test segíteni fog magától is a bajon.
Az orvos elment. Simándy iszonyú, hangos jókedvre derült, hogy sírva ne
fakadjon. Puskás, szegény, mindent komolyan vett, az orvos szavait is,
Pali jókedvét is, s majdnem csürdüngölőt járt örömében. Aztán elővett
egy pakli kártyát s hárman krajczáros preferánczot játszottak. Barnának
is megjött egy kicsit a kedve, – csak akkor gördült ki két nagy
könnycsepp a szeméből, mikor a kocsi előállt, s megszokott, kedves kis
szobáit ott kellett hagyni. Baljon papa meg Artur feljöttek elbúcsúzni,
s Barnának végtelen jól esett, mikor az öreg hollandus így szólt hozzá:
– Édes Botáj úr, a szobáját fönntartjuk, csak hagyjon mindent úgy, a
hogy van. Ha valamijére szüksége lesz, csak irjon.
Simándy nem állhatta meg, hogy kezet ne szorítson a becsületes öreggel,
a ki tudtán kívül oly boldoggá tette barátját. Aztán vitték a beteget, a
ki sóvár szemekkel tekintett körül, búcsúzott a faltól, a szögletektől,
a folyosótól, az udvartól, a lépcsőtől, melyek mind-mind néma tanui
voltak sóhajtásainak. De a kit ezek a sóhajtások illettek, az nem
sejtett semmit és nem mutatta magát. S miközben a puszta kórházi szobát
lakója elfoglalta, Simándy fölment a professzorhoz.
Sokáig kellett várnia az előszobában, míg hozzáférhetett. Halálra vált,
ólomszürke arczú emberek közt kellett töltenie majd egy órát. Ezek a
szegénysorsú betegek voltak, a kiknek a professzor ingyen rendelt.
Körülötte hangzott a roncsolt tüdők hörgése, zihálása, köhögése, s a
fénytelen szemek mohón kutattak köröskörül, hogy maguknál rosszabb
állapotban lévő páczienst találjanak. S Pali érezte, hogy a nyomorultak
irígykedve néznek széles vállaira, domború mellére, s szinte félelem
fogta el, mert mintha ellenségek közt lett volna.
A professzor azonnal megismerte.
– Már vártam, mert önnek meg kell mondanom az igazat, a mit a beteg
előtt el kellett titkolnom. Az ön barátja menthetetlen. Alig van már
tüdeje neki…
Pali atléta-termete megroskadt, mintha valami nagy terhet tettek volna
rá. Tudta, hogy nagy baj van, de ily gyors katasztrófára nem számított.
– Professzor úr, mi idegenek vagyunk, magyarok… köztünk, utrechti magyar
diákok közt, a kik több mint egy évszázadja ide járunk tanulni, van egy
fogadás, hogy a ki itt meghal, annak a mellére társai egy marék hazai
földet hozatnak s azzal temetik el… Bocsásson meg, ön ért engem…
A tudós ember megenyhült arczczal nézett Palira.
– Hozassa meg azt a földet, de rögtön…
– Oly kevés ideje van? – rebegte Simándy.
– Minden órán megfulladhat… de elélhet két-három hétig.
Simándy belekapaszkodott egy nehéz ébenfa-asztalba. Az ő teste nem
remegett, de az asztal megérezte rettentő indulatát s a rajta lévő
üvegcsövek, poharak, lombikok zörögni kezdtek.
Talán nem is köszönt a professzornak? Később nem emlékezett rá.
Tántorogva ment ki, az utczán pedig futni kezdett. A hideg eső, mely
végigpaskolta az arczát, magához térítette. A halál ólálkodik
körülöttük!
Talán már a kórház kapuján zörög. Talán már a homályos folyosón siklik
végig. Talán már Bótai ágya szélén ül.
Ujra futni kezdett az egyetemi kórház felé. Sötét volt már, mikor oda
ért. A lépcsőn hosszú, fekete kasban hoztak le egy halottat… Az est
leple alatt szokták őket a halottas kamrába vinni. Pali mint egy őrült,
odaugrott, s félrerántotta a leplet. Csalódott. Egy fehér szakállu öreg
ember feküdt benne, viaszsárga arczczal. Szegény, de sokat
szenvedhetett, hisz hosszú életet élt.
Fölment Bótaihoz. A beteg tejet ivott, s folyton a szíve működését
figyelte.
– Irtál az apádnak? – kérdé Pali közömbös hangon.
– Nem, nem is akarom neki megírni, hogy beteg vagyok… tavaszszal is hogy
kétségbe voltak esve.
Másnap Pali megdöbbenve látta viszont barátját. Mintha tíz évvel öregebb
lett volna.
– Miért hoztatok el abból a kedves házból? – szólt rekedt, békétlen
hangon. – Itt nem tudok aludni, ha alszom, nyugtalanító álmaim vannak.
Mintha nagy hegyek feküdnének a mellemen. Fulladozom… Ott meggyógyultam
volna.
Harmadnap lázasan, veszekedő hangon így szólt Palihoz:
– Hiába beszéltek, én érzem, hogy meg fogok halni. Mit sápadsz el? Máris
látod rajtam a facies hippocraticát? Csak arra kérlek, hogy (s itt a
hangja suttogóvá vált) a kuratórium előtt titkoljátok el, a míg lehet, s
a deczemberi stipendiumot küldjétek egészen az apámnak.
Itt zavartan megállt, s a fejét tapogatta.
– Megállj… óh, most jut eszembe… az apám előtt legfőképp el kell
titkolnotok a halálomat… meghasadna a szíve szegény öregnek, s ha
meghalna, akkor a testvéreim az utczára volnának dobva… Megállj… Nincs
semmi gondolatod? Szólj, megnémultál? Azt kell írni, hogy valami
egyetemi pályadíjat nyertem, különben föltünik otthon, hogy én az egész
stipendiumot haza küldöm. Megértettél? Egyetemi stipendiumot mondtam…
Vad kétségbeesés fogta el Pali szivét. Sokáig összeszorította, véresre
harapdálta az ajkát s végre megszólalt:
– Édes öregem, ne izgasd magadat, azzal csak a gyógyulásodat
hátráltatod. Én nem azért jöttem, hogy te beszélj nekem, hanem hogy én
beszéljek neked. Valakiről, a ki mindennap tudakozódik utánad…
A boszús arcz kezdett kisimulni.
– Ne mondd, hogy ki, ne mondd…
– Én nem mondom. Minek mondanám, mikor úgyis tudod?
A fakó arczon örömpir jelent meg.
– Azt mondod: mindennap? – suttogá.
– Mindennap. Sőt azt is kérdi, hogy lehetne-e neked egy kis virágot vagy
gyömölcsöt beküldeni…
– Hát miért nem küldött? Miért nem küldött? – kiáltott siránkozva a
beteg.
– Tudod, hogy a kórházba nem szabad semmit beküldeni.
– De ez kegyetlenség!
– Majd beszélek az igazgatóval. Jó?
– Beszélj, az Isten áldjon meg, beszélj. De hamar. Még ma. Most, rögtön.
Eredj! Hát mégis itt vagy?
– Tüstént megyek, csak viseld magad okosan és légy nyugodt.
– Nincs már semmi bajom, csak szaladj!
Arcza piros volt és szemei égtek. Simándy vígan intett neki és mikor az
ajtót maga után betette, már a könnyei folytak. Az ajtón keresztül
hallotta, hogy Bótai fütyül. Befogta a fülét és futott-futott, mert
érezte, hogy meghasad a szíve.
X.
Hazudott, hazudott neki; de hát nem volt-e kötelessége?
Nem ugyanazt tette-e, a mit a tudós orvos, a ki látta benne a halált és
mégis megcsillogtatta előtte az élet reményét? Csak azért, hogy ne vegye
észre, hogyan közeledik feléje nesztelen léptekkel a halál.
Szégyelte magát, egész lelke fájt bele, de aztán a tudat, hogy ezzel
megaranyozza barátjának utolsó napjait, lassankint lecsillapította belső
háborgását. Érezte, hogy jót cselekedett.
De hát a lány? Az az aranyszőke kis lány? Szabad volt-e őt belevonni
ebbe a kegyetlen játékba? Szűzi lelkét, vidám, napsugaras gyermeki
életét szabad-e összeköttetésbe hozni e halálos ágyon vívódó ifjú
emésztő szenvedélyével? Szabad-e megsejtetni vele, hogy az élet nem
csupán madárdal, lánykaczagás, virágillat és napsugár?
Súlyos léptekkel haladt tova Simándy az utczán. Ugy érezte, mintha
Derryt megbántotta volna. Mit csináljon? Hogy ápolja tovább a haldokló
édes illuzióit és hogyan árulja el a lánynak?