képű, hosszú hajú ember volt, a ki pápaszeme mögül élesen belenézett az
előtte állónak szemébe. Barátainkat Bótai mutatta be, mindegyikkel kezet
fogott, azután íróasztalára támaszkodva, vagy öt perczig beszélt nekik
hollandusul. Bótai a szemével intett társainak: ez az, a mit én már
tegnap elmondtam nektek. Végre elhallgatott és várni látszott. Ekkor
előlépett Simándy Pál s németül így szólt:
– Főtisztelendő professzor úr! Mi, egy távol hazának gyermekei, a
református vallás hithű fiai, leendő papjai és apostolai, eljöttünk,
hogy tudományban gyarapodva, hitünkben megerősödve egykor otthon az
Urnak jeles szolgái lehessünk. Eljöttünk mint a szarvas a hives patakra,
hogy szomjúságunkat a protestantizmus tiszta forrásainál eloltsuk…
Valeton türelmetlen mozdulatot tett.
– Ne folytassa, humanissime; önök egyszerűen tanulni jöttek ide, ne
használjon tehát abstrakt frázisokat. És pedig itt nemcsak a teológiai
tudományokban szerezhetnek jártasságot, hanem megismerhetik a bigottság
nélkül való szigorú erkölcsösséget is. Mitőlünk itt az egyetemen
elméleti oktatást nyer, de ajánlom, hogy pillantson bele a hollandi
életbe, a hol a gyakorlati eredményekkel megismerkedhetik. Hová való?
Simándy megfelelt a professzor összes kérdéseire, s aztán a
nagytudományú úr Puskáshoz fordult valami német kérdéssel.
– Nescio germanice, – felelt emelt fővel a góbé.[1]
– At scisne latine? – folytatta a professzor.
– Scio.
– Ubi est domicilum vestrum?
– In Transsilvania.
– Quae terra est illa? Estne comitatus hungaricus?
– Transsilvania pars integralis est regni Hungariae, quae constat ex
pluribus comitatibus.
– Ergo es hungarus?
– Ita, sed ex gente nobili siculorum.
A professzor bámulva tolta föl pápaszemét a homlokára.
– Si es siculus, patria tua debet esse Sicilia.
– Quod deus avertat! – kiáltott Gábor, kin már a kimerülés jelei s kövér
verejtékcseppek kezdtek mutatkozni. Azért Bótai segítségére sietett s
Gábort kihúzta a bajból és Szicziliából.
– Ördög bujjék beléd a szikulus büszkeségeddel, – feddé őt távozásuk
után Simándy, – elégedjél meg azzal, hogy a professzor annyit tud, hogy
Magyarország és magyarok vannak a világon. Mit akarod őt megtanítani
arra, hogy miféle árnyalatokból állunk otthon? Mi köze neki ahhoz, hogy
a magyarok egy része a farkast toportyánféregnek, a kukoriczát pedig
törökbúzának mondja?
Puskás daczosan visszafelelt:
– Jó, jó, nekem beszélhetsz, tudod, hogy nem engedek a negyvennyolczból.
Azért mégis imponáltam neki a latin beszédemmel.
– Szegény Cicero, hogy foroghatott a sírjában.
– No, komám, akkor Goethével versenyt foroghattak, – vágott oda Puskás,
Simándy német tudományára czélozva.
– Csitt, szittyák, orvtámadás fenyeget! – kiáltott Bótai.
A kapunál egy studens lépett feléjük, a fején parányi sipkával.
– Kolléga Potáj, megérkeztek a barátai?
– Meg. Itt is vannak. Simándy, Puskás.
A diák nagyokat rándított az eléje nyújtott kezeken.
– Örvendek, nevem Bienert. Ma este várjuk az urakat a _Kneipe_-ben, egy
kis ismerkedésre.
– Ott leszünk.
A diák újra elhelyezett három szabályos kézrándítást és eltávozott.
– Ki ez? – kérdé Simándy.
– Ez a _Stipendium Bernardinum_ magyar és német ösztöndíjasai által
alakított közös egyesületnek az elnöke. Mikor az új stipendisták
megérkeznek, mindig összegyűl az egyesület egy kis barátságos murira.
– Kinek a költségén? – kérdé Puskás nem minden aggodalom nélkül.
Bótai mosolygott.
– Van ott egy kis _Sauffond_, melyet magyarul söralapítványnak lehetne
nevezni, de bizony nektek is meg kell ereszteni egy pár piczulát.
– Megeresztjük fiam – felelt nagylelkűen Puskás, – csak azt sajnálom,
hogy németek isszák meg.
– Hadd el, ezek a mi legjobb pajtásaink itt, mert épp olyan szegény
ördögök, mint mi. Hollandus diákkal nehezebb ám megismerkedni, barátom!
Van olyan, hogy háromezer forint zsebpénzt kap hazulról. Van olyan, hogy
már feleséges ember s most jár az egyetemre. Azokkal mi nem tarthatunk
lépést.
Puskás, mióta hollandi sárgacsikók csörögtek a zsebében, bátrabban
nézett szét és emeltebben hordta a fejét. Elmentek sétálni a Maliebaan
százados hársfái alá. A lombok már nagyon ritkultak, s a sárga
faleveleket öreg emberek szedték kosárba. Egyszerre csak Simándy érezte,
hogy Bótai erősen belemarkol a karjába. Követte barátja tekintetét. Egy
leányalak közeledett feléjük, egyszerű szürke ruhában. Bótai arra
nézett. A mint a leány közelebb jött hozzájuk, Bótai keze remegni
kezdett, szivének minden lüktetése mintha megütötte volna Simándy
karját. A leány egy öreg asszonynyal jött és nem nézett se jobbra, se
balra. A fiuk mind a hárman nagyot köszöntek, az öreg asszony
végigmustrálta őket s visszabólintott, de a leány nem nézett föl.
– Ki volt ez? – kérdé Puskás.
– A gazdám leánya.
– Nem nagyon kiváncsi ránk, föl se pillantott. Csinos?
– Az.
– No, már hozzád nyájasabb lehetne, a ki nemcsak lakó, de nevelő is vagy
a háznál.
– Ez itt nem szokás. S ha azt hiszed, hogy te Utrechtben nagyon sok
nyájas mosolyt fogsz kapni a leányoktól, érzékenyen csalódol. Ne igen
csókolódzzál itt az omnibusz tetején, mert könnyen kicsaphatnak az
egyetemről.
Ezt Simándy mondta, a ki látta, hogy Bótai kínos zavarban van.
– No, már én hozzá szegődöm, ha neked vagyok és hazakisérem a kicsikét.
Ez a legegyszerűbb gavalléria.
– Igen, Sepsi-Szent-Györgyön, de nem Hollandiában. Itt a leány csak a
vőlegényével sétálhat az utczán.
Ezt már Bótai mondta, a ki ezalatt összeszedte magát. Szó nélkül
haladtak odább s Puskás ismételten kisérletet tett, hogy valamely
úrileány tekintetét önmagára vonja, de sikertelenül. A min két barátja
sokat mulatott.
Simándynak az volt a benyomása, hogy ez valami könyörtelen, hideg
hollandi szent. S lopva egy tekintetet vetett Bótaira, a ki földre
szegzett tekintettel ment mellette, mintha a leány lábanyomát kereste
volna a halálravált, elhervadt levelek közt. S nem tudott róla számot
adni, hogy miért, de lassan valami tompa fájdalom siklott be a szivébe,
a mint arra az érzéktelenül tova haladó ifjú leányra gondolt s ezt a
sápadt fiút nézte…
VI.
A Bernhard-féle stipendium idegen élvezőinek külön egyesületük volt,
mely _Verein deutsch-ungarischer Studenten_ nevet viselt. Ennek
hivatalos helyisége az _Oude grachton_ (ó-csatorna) feküdt, a
Münzer-féle sörház fölött az első emeleten. Itt várták a német kollégák
a magyarokat egy kis ismerkedési _Festcommersre_. Mikor az alsó kocsmai
csaposlegény, Szepl, a becsületes bajor, a ki idefönt az előkelőség
szempontjából Baptiszt névre hallgatott, jelentette, hogy jönnek az
ujak, egy diák a rossz zongorához ugrott s a Rákóczi-indulót kezdte
verni. A diákok sorfalat álltak, égő gyertyával a kezükben s dörgő
hurrát ordítottak a magyarok fülébe. Azután libasorban körüljárták őket
s hatalmas kézszorításokkal, parolákkal ösmerkedtek.
Simándyt és Puskást az elnök két oldalára ültették s egy huzamos
szalamander dörzsölés után harsányan kommandirozott exszel megkezdődött
a sörivás. Miután a poharat fölfordítva az asztalra tették, mutatni,
hogy csöpp se maradt benne, az elnök elkiáltotta:
– Baptiszt! A csizmát!
Egy nagy üvegcsizmát vagy tiz liter sörrel megtöltve eléjük tettek.
– Ezt te fizeted, pajtás – sugta Bienert Simándy fülébe, – de én kezdem
meg.
Azzal intett a két legfiatalabb studensnek, a kik a csizmát az elnök
előtt magasra emelték. Ő meg kezdé:
– Elválaszt minket a nyelv, a nemzetiség, a távolság. De összehozott a
közös vallás. Honoljon köztünk és virágozzék mindig a baráti szeretet.
Magyar barátaink – hurrá!
– Hurrá!
– Önts!
Erre a két fuchs a csizmát az elnök úr szájához emelte és beleöntötte a
sört, míg ez kezének intésével azt nem kommandirozta: halt!
Akkor Simándy fogta a különös kupát.
– Idegenül léptünk e földre, idegenül és szomoruan. Mindent mögöttünk
hagytunk, a mi nekünk drága s ma van első eset, hogy szívünk egy kicsit
megmelegszik, fölvidul, mert itt otthon érezzük magunkat, mert érezzük,
hogy itt jóbarátok közt vagyunk. Német testvéreink – hurrá!
Iszonyú tombolás keletkezett e bensőséggel elmondott kis beszédre.
Mindenki Simándyhoz rohant, ölelgette, csókolgatta. Csak Puskás ült ott,
mint egy elbúsult tuzok.
– Hej, hiába, – mondá Bótainak, – Pali csak mindig kivágja a rezet.
Ördöngös ficzkó. De mit csinálok én, ha rám kerül a sor?
– Már rajtad is van.
Baptiszt csakugyan Gábor elé tette a csizmát. A székely elszántan
fölragadta és hatalmasan belekiáltotta a zajgó csoportba:
– Extra linguam hungaricam non est lingua. Hős vértől pirosult gyásztér
sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács. Holló
szárnyaival lebegett a zordon enyészet s pusztító erejét ránk viharozta
dühe. Hurrá!
Ezzel vagy két litert leeresztett a torkán a nélkül, hogy nyelt volna. A
studensek lelkesedésének ez újabb táplálékot adott s nagyokat ütöttek
Puskás hátára. Bienert ünnepélyes komolysággal szót kért:
– Sok szónoklatot hallottam már életemben, – mondá, – de még így inni
sohse láttam. Hozzák elő Gambrinus koszorúját.
Az egyik szekrényből elővettek egy cserfakoszorút, ezüstből utánozva, s
az elnök beszéd kiséretében Puskás fejére tette. Aztán egy gyöngéd
nyaklevest adott Gábornak és szóla:
– Ezennel a Szent Gambrinus-rend lovagjává avattalak. Ösmered
kötelességedet?
– Nem.
– Mi sem. De tisztában vagy-e jogaiddal?
– Nem.
– Az már baj. Elsőrendű, elvitázhatatlan szent jogod sört fizetni, ha
valamely lovagtársad megszomjazik.
Erre az elnök szörnyülködő képet vágott.
– Mi dolog az, lovag úr? A csizma már tíz másodpercz óta üresen áll.
Baptiszt, segítsd elő ezt az urat legszentebb jogainak gyakorlásában.
Szepl, mint a legtöbb bajor, nagyon hátul állt, mikor a jó Isten az észt
osztogatta, de mint igazi bajort, egy dolog inspirálta: a sör. Mikor
ezzel foglalkozott, csapolta, hozta, öntötte, kóstolta, szagolta:
egészen át volt szellemülve, friss, fürge, majdnem szellemes lett.
Gyönyörűség volt nézni ezt a nagy, tohonya legényt, a mint lázas
lelkesültséggel sürgölődött és szolgálta a sörfogyasztás szent ügyét.
Mikor Bienert szörnyűködött, akkor már futott a kancsóval s a mikor az
utolsó szót kimondta, a kancsó sör már ott habzott az asztal közepén.
Puskás még mindig állt és várakozó arczczal nézett Bienertre. Ez
megszólalt:
– Azt várod, pajtás, hogy jogaid fölsorolását folytassam?
– Azt.
– Akkor ülj le. Még több jogot is kivánsz? Ej, ej, ez már csakugyan nem
járja. Több sört kivánhatunk tőled, de több jogot nem kivánhatsz tőlünk.
Ekkor fölállt egy hosszú, szőke fiú, a pipája csutorájával kétfelé
törülte a bajuszát és szólt:
– Indítványozom, hogy a lovagot, tekintettel a sörivás terén mutatkozó
fényes tehetségeire, válaszszuk meg tiszteletbeli németnek.
Puskás nem értette egészen, hogy mit czéloz az indítvány. Mire
megértette, már meg is volt választva. Simándy és Bótai az oldalukat
fogták nevettükben. Puskás kézzel-lábbal kapálódzott, de hiába. A diákok
bursch-nótákat harsogtak s az általános zajban elveszett minden egyéni
akarat.
– Hadd el öreg, nem olyan szégyen az. Legalább megmutattuk, hogy a
sörivásban is különbek vagyunk, mint ők. Pedig ők erre születtek,
predesztinálva vannak rá.
Csak akkor lett újra csönd, mikor a harmadik csizma sört Bótai az
asztalra tétette s körüljártatva mélyen ülő szemeit, szóla:
– Én annak az egészségére iszom, a kit legjobban szerettek. Isten áldja
meg az édesanyátokat.
A sörös-kancsók pokolian dübörögtek az asztalon, a csizma kézről-kézre
járt s a diákok sorba Bótaihoz léptek és megcsókolták, Bienert a vállára
ütött:
– Te könnyezel, pajtás!
Bótai halkan felelt:
– Az én édesanyám régen el van temetve.
Ezzel leült, s bekönyökölt az asztalba. Nem zavarták. Csak Simándy
nyújtotta eléje a poharát s ezt suttogta oda neki:
– És én azért iszom, a kit te a legjobban szeretsz.
– Áldja meg az Isten, – felelt Bótai föllángoló tekintettel s fenékig
ürítette a poharát.
Ettől kezdve nem ivott többet egész este.
VII.
Reggel volt, napsugaras őszi reggel. Talán Hollandia fölött utolsó szép
napja az esztendőnek. Mintha a nap még egyszer meg akarta volna magát
teljes pompájában mutatni, fényét, melegségét szétárasztani e szürke
országon, hogy aztán annál inkább sírjanak és kivánkozzanak utána a
hosszú őszi és téli hónapokon keresztül. Mint a hatalmas úr, a ki
legragyogóbb mezébe burkolódzik, mikor halálát érzi közeledni. Baljon
Friderika kinyitotta fehérfüggönyös ablakát s kinézett kis kertjébe. A
finom selymes fű még zöld volt, de a rózsafák már szalmába voltak
csavarva. A virágok is eltüntek, bevitték őket az üveges folyosóra.
Friderika kitette a kanáriját az ablakba, azután a szájából megetette
czukorral; majd megtisztította a kaliczkáját és friss homokot szórt be;
vályujába tiszta vizet öntött. S édesen csicseregtek egymásnak, a kis
madár és a kis leány. Talán meg is értették egymást.
Egyszer csak egy fiatal gyerek fut a kertbe s az ablak előtt megáll:
– Jó reggelt, Derry, hogy aludtál? Csókolj meg.
– Mászszál föl az ablakra, de le ne verd a madaramat.
– Nem, Derry, mert ha a fal piszkos lesz, megver a papa.
– Megelégszel a hajammal?
– Meg.
– Nesze. Ugyis fésülködni akarok.
Ezzel kihúzott egy fésüt a hajából s szőke fürtei tömött csigákban
omlottak alá. A fiú lent csókolgatta.
– Oh, Derry, ha nekem ilyen hajam volna…
– Mit csinálnál vele?
– Levágnám, eladnám a fodrásznak s czukrot vennék rajta…
– Ugyan, a multkor is a fogad fájt a sárga czukortól.
– Nem a sárga czukortól, édesem, hanem a hústól, tiltakozott hevesen a
fiú.
– Én elhiszem, Artur, de a mama nem hiszi el, – kaczagott a leány.
– Boldog kanári! – sóhajtotta a fiú, – ez mindennap kap czukrot, foga
meg nincs, a mi fájjon.
– De szép idő van ma! – sóhajtott a lány s lehúnyta a szemét.
A nap egész sugárözönnel folyta körül bájos alakját: mintha az őszi nap
a tavasz tündérét üdvözölte volna. A puha, szőke haj aranysárgának
látszott a fényben. A leány hosszú szempillái alatt szinte árnyék
támadt. Keble pihegett, egész teste remegett, a mint a jótékony
melegséget magába szívta.
– De szép vagy, Derry, – sóhajtott a fiú, őszinte csodálattal nézve föl
nénjére, – de kár, hogy nem tudsz latinul.
– Miért?
– Hogy segíthetnél nekem a latin föladatok elkészítésében.
– Hát nem elégszel meg, hogy a németben segítek?
– Nagyon köszönöm, de már ki is kaptam miattad.
– Hogyan?
– Az új tanító észrevette, hogy valamit lediktáltál s azt mondta, hogy
magam gondolkozzam és dolgozzam, különben sohse tanulok meg semmit
alaposan. Azt is mondta, hogy a papa nem azért járatja őt a házhoz, mert
rajta segíteni akar, hanem azért, hogy én tanuljak.
– Ebben igaza van, kedves öcsémuram.
– Oh, Derry, rossz idők járnak rám. Ez az új tanító nagyon szigorú. Azt
is mondta, hogy a gazdagság magában véve semmi, ha nem jár vele a
műveltség. Sőt a gazdag embernek még többet kell tudnia, mert az
vagyonánál fogva nagyobb szerepet fog játszani a világban s így sokkal
többen tudják meg róla, ha tudatlan marad.
– Ebben is igaza van, édes Artur.
– Tudom, hogy igaza van s ép az a kellemetlen, hogy ezt mindig olyan
szépen meg tudja mondani, hogy elszégyellem magamat. Megmondta nyiltan,
hogy itt fog hagyni, ha nem tanulok komolyan… Nem akarja, hogy a papa
hiába költse rám a pénzét… Bótainak mindig túljártam az eszén s azt
tettem, a mit én akartam… ő olyan jó ember, kedves ember volt… de ezen
nem tudok kifogni… nem is merek hozzáfogni. Ha rám néz, minden
bátorságom az inamba száll. Mondtam neki, hogy miért nem mesél
hazájáról, mint Bótai úr. Azt mondta, hogy leczkeórák alatt tanulni és
nem mesélni kell, hanem ha elmegyek vele néha sétálni, szivesen mesél…
A kapu csengetyűje megszólalt.
– Itt van Szimandi úr, – szólt búsan a nebuló.
– Hogy hivják?
– Szi-man-di. Ugy-e furcsa?
– Nagyon furcsa neve van.
– Isten veled, Derry! – s a fiú elszaladt.
Ezalatt Friderika már befonta a haját, s feltűzte a fejére. Aztán az
ajtó felé tett egy pár lépést: meglesi az új nevelőt. De hirtelen
megállt s elvörösödött. Az kellene még csak! Hogy is juthatott ilyesmi
az eszébe? E helyett tante Fannihoz, anyjának náluk lakó nénjéhez
futott, jó reggelt kivánni s egy kicsit segíteni neki, aztán a mamához,
megkérdezni, hogy micsoda munkát szánt neki ma délelőttre. Fanni
tantinak volt egy tekenősbékája és egy macskája, a mamának egy üvegtál
aranyhala. Derry a tekenősbékának adott egy levél salátát, a cziczának
egy darab tejbe mártott kiflit; a mama megbízta, hogy hozzon friss vizet
a halaknak. Egyebet sohse kivántak tőle, de ezt minden reggel s ő mindig
szaladt, mert tudta, hogy már várják: az asszonyok is, meg az állatok
is. Fanni tanti egy öreg karszékben ült s mint rendesen, ma is ezzel
fogadta Derryt:
– De szép vagy te ma, Derrykém! Ez a kék szalag oly jól áll neked…
(Ugyanezt elmondta már a sárga, zöld, vörös, barna, lila és fehér
szalagokra is.)
– A néni oly jó…
– Mit gondolsz, Derry? – s az állatokra mutatott.
– Én azt hiszem, édes nénikém, hogy a macska erősebb.
– Én is azt hiszem. De tudod-e miért?
– Nem nénikém.
– Mert a macska meg tudja enni a tekenősbékát, de a tekenősbéka nem
tudja megenni a macskát.
Erre Derry jóizüt nevetett, újra összecsókolta a nénit és eltünt. A jó
néni már évek óta törte azon a fejét, hogy melyik állat erősebb, ezt a
kérdést minden reggel tárgyalták s a fentebbi módon el is intézték –
hogy másnap elülről kezdjék.
Az ebédnél rendkívüli esemény történt: Artur nem jelent meg. Baljon papa
kemény ábrázattal ült ott és szakállát simogatta, a mama szemein mintha
a sirás nyomai mutatkoztak volna. Derry és a tanti csodálkozva néztek
össze. Mikor Baljon papa egész határozottsággal kezébe vette a leveses
kanalat s Artur helye még mindig üresen maradt, megszólalt a néni:
– Hol van Artur?
– A szobájában.
– Miért?
– Büntetésből nem kap ma ebédet.
A néni összecsapta a kezeit és éles hangon így szólt:
– Hát ez valami új nevelési rendszer megint?
Baljon papa fölpattant:
– Ne avatkozzál bele, úgyis ti kényeztettétek el azt a fiút annyira,
hogy már nem lehet vele bírni.
– Aztán mit csinált a lelkem, hogy ilyen szigoruan bántok vele?
– Nem csinálta meg a házi feladatát s gorombán feleselt a nevelővel. A
nevelő erre behivatott és megkérdezte, hogy akarok-e embert faragni a
fiamból? Persze, hogy akarok. «Akkor tessék megengedni, hogy szigorúan
bánjak vele, mai magaviseletéért pedig elégtételül a fiu megbüntetését
kivánom. Különben nem maradok tovább. Ha nincs tekintélyem, nincs
eredménye a tanításomnak.»
– Nagyon büszke ember lehet ez az új nevelő. Én rögtön elküldtem volna
erre a kihívó beszédre.
– Én pedig helyeseltem a mondókáját. Artur holnap reggelig
szobaáristomban ül, s egész nap nem kap egy falatot se enni.
– A másik tanítóval sohse volt semmi bajunk.
– Az derék, jó fiú volt, de Artur túl járt az eszén. Ez majd megtanítja
őt keztyűbe dudálni. Nagyon örülök neki, hogy az úrfi végre emberére
akadt. És most elég legyen a beszédből.
A mama nagyot sóhajtott, a tanti durczás képet vágott. Derry is
szomoruan ült helyén, s az ebéd így igen bús hangulatban folyt le.
Csak a sajtnál mondta a tanti:
– No, Willem, szeretnék én a te nevelőnek öltözködött spanyol
herczegeddel a gyermeknevelésről beszélgetni.
– Azt megteheted, Fanni, mert holnap este itt lesz a teán a barátaival
együtt.
Derry odahajolt a nénihez, megcsókolta a kezét és a fülébe súgta:
– Én pedig leszek spanyol herczegnő és holnap rá se nézek arra a
kegyetlen emberre, a ki szegény Arturkánkat így kínozza.
A néni megsimogatta az odahajló szőke fejecskét, s szuró tekintetet
vetett Willem papára, a kinek ez hegyes tőrként járta át puha apai
szivét. Elismerte, hogy ennek az energikus tanítónak igaza van, de egy
belső hang azt súgta szivében, hogy a familiának is igaza van. Nem mert
senkire se tekinteni, nehogy ellágyuljon, s jóformán búcsú nélkül
sietett el hazulról, hajózási irodájába. Ott, a világot behálózó nagy
vállalat könyvei, levelei és táviratai közé temetkezve, az üzletember
legyürte benne az apát.
De mikor nyolczat ütött az óra s a nagy raktárépületben végigkongott a
zárlatot jelentő harang: a Baljon-czég feje újra apának érezte magát. S
miközben dörögve csapkodták be és csikorogva zárták le a hatalmas
vaskapukat, ő már sietett le a nagy lépcsőn és szokása ellenére kocsiba
ült, hogy hamarább otthon legyen. A mama arczán még mindig bánat honolt,
a homlokát gépiesen tartotta Baljon úr elé csókra. Fanni tanti hidegen
bicczentett a gazdának, de Derry átölelte a papa nyakát, s hizelegve
simogatta a szakállát. A papa megcsókolta Derryt, aztán csengetett.
– Hivja be Arthurt! – szólt a belépő szobalánynak.
– Körülnézett, várta a hálás pillantásokat; de csak Derry mosolygott rá
elismerőleg, az asszonyok mogorvák maradtak. Baljon papa megdöbbent. Ugy
látszik, már eddig is sokalják a fiúra szabott büntetést, s a továbbiak
elengedését nem hajlandók kegynek tekinteni.
A szobalány visszatért.
– Az úrfi nem jön le.
– Miért? – szólt Baljon papa elképedve.
Az asszonyok zavartan néztek egymásra.
– Azt nem mondta.
– Derry, hozd le te!
Friderika kiváncsian futott föl az öcscséhez s beszólt az ajtón:
– Mi jut eszedbe, fiú? Hát nem érted, hogy a papa elengedi a büntetést?
– Értem, de nem fogadom el.
– Ne makacskodjál!
– De makacskodom. Ha rám mérték a büntetést, kiállom. Nem akarom, hogy a
tanító úr holnap lenézzen és anyámasszony katonájának tartson.
Aztán egy darabig hallgatott, mintha azon gondolkoznék, hogy mondjon-e
még valamit, vagy ne mondjon, végre megszólalt:
– Tudod, édes Derry, de ezt ne mondd meg senkinek, a tanító úrnak igaza
van. Ő, tudom, nem engedné el a büntetést, ha egyszer kimondta.
– Jó, én felküldöm a papát, – szólt Derry és leszaladt.
Odalent a hír általános rémületet okozott. Még nagyobb megdöbbenés
támadt, mikor a mama hideg húst és teát vitt az Arturnak, s a fiú azt is
visszautasította, mert – ugymond – az itélet koplalásra is szól, s ő
hajlandó végigszenvedni. A mama sírva fakadt, a néni kezeit tördelte, s
azon nézetének adott kifejezést, hogy az éhség reggelre megöli a gyenge
gyereket. Minden felelősséget Willem vállaira hárítva, köszönés nélkül
visszavonult szobájába. Baljon papa izgatottan járkált föl s alá, de
fölmenni nem mert, mert félt, hogy apai tekintélyét koczkára teszi.
Derry kezet csókolt és fehér szobájába vonult. A két öreg maga maradt.
– Ostobaság. Már hogy éhen haljon? A nénédnek is több esze lehetne. Szó
sincs róla. Az ember egy hónapig is elél étel nélkül.
Megállt a felesége előtt.
– Aztán, meg édesem, adhatunk neki…
– De mikor visszautasította… tőlem… az anyjától…
– Nem úgy kell adni… titokban… ne vegye észre, hogy beadtuk… mintha
tegnapról maradt volna ott.
A mama fölnézett.
– Mit csinál a gyerek?
– A nappalijában olvas.
– Akkor megtehetjük.
A mama tányérra tette a hideg húst, Baljon papa fogta a tányért és így
elindúltak az expediczióra. Artur még olvasott. Hálószobájának ablaka a
folyosóra nyilt, az ágy és az éjjeli szekrény egészen az ablak mellett
állt. Remegtek. Baljon papa még a czipőjét is lehúzta. A csak betett, de
nem becsukott ablakot halkan benyomták… s a hús ott állt az éjjeli
szekrényen. Az ablakot behuzták és megkönnyebbült sóhajjal néztek
egymásra. Artur megmozdult, a két öreg megrezzent és sietve koczogott le
az emeletről. Másnap Baljon papa Simándyval együtt ment be a fiához.
Útközben elmondta az esetet a nevelőnek, – persze a húscsempészés
elhagyásával.
– Bravo, ifjú ember; tudja meg, hogy a maga magaviselete nem makacsság,
hanem büszkeség. És jegyezze meg, hogy a ki ifjú-korában nem tud
engedelmeskedni, az férfi-korában nem tud parancsolni.
Ezzel Simándy kezet fogott Arturral, a kinek arcza az örömtől ragyogott.
Pali folytatta:
– Most már egész élvezettel folytatom a maga tanítását.
… És Baljon papa arcza is sugárzott volna az örömtől, ha… ha nem
röstelte volna azt, hogy húst csempészett be a fiának s ha nem rontotta
volna örömét az, hogy… hogy a fiú az utolsó morzsáig meg is ette a húst.
VIII.