levelet, melyben Pali utasítására egyik nagy-enyedi barátjától egy kis
ládika földet kért a kollégium kertjének földjéből. Okul azt irta oda:
meg akarjuk próbálni, tenyészik-e a magyar földben a hollandi tulipán.
Ekkor nyitott be hozzá Simándy, a ki szó nélkül odaült melléje a tűzhöz.
Mind a ketten fáztak. Sokáig egy szót se váltottak, végre Simándy halkan
elkezdett beszélni kórházi látogatásáról. Legföljebb három hétig él.
Nekik azonban halálát nem szabad az otthoniak előtt elárulni. Az öreg,
gyönge Bótait rögtön megölné fiának, büszkeségének, szemefényének
halála. S a lányok ki lennének dobva az utczára. Az öreg Bótainé már
meghalt, a gyerekeknek pedig nem dukál a kegyév az eklézsiától. Hogyan
ámítsák el az öreget? Folytatni kell fia rendes heti leveleit…
– Ez az, ezt magamra vállalom, – felelt Puskás, – mind a ketten az öreg
Szabótól tanultuk Enyeden a szépírást, s tudod, hogy Szabó bácsi
tanítványai majdnem mind teljesen egyformán írtak. Előveszem szegény
Barna írásait, s másolni fogom… pontról-pontra, betűről-betűre… Százszor
leírom, lerajzolom a betűit, de megtanulom híven utánozni… nyugodt
lehetsz.
A szobaleány behozta a délutáni teát. Gábor zavartan nézett körül.
Valamit készített ő ehhez, de nem jutott eszébe, hogy mit… Végre a
homlokára ütött. Krumplit rakott a parázs közé sülni. Előpiszkálta.
Korommá volt már égve.
Simándy komoran nézett a tűzbe. Besötétedett már, de nem gyújtottak
lámpát. A kandalló föl-föllobbanó tüze egy pillanatra élénk vörös fényt
vetett szét, aztán újra félhomály borult a szobára. Ilyen fölvillanáskor
két óriási árnyék jelent meg mögöttük a falon… mint a sötét gond, mely a
lovas mögött ül… Odakint megszólaltak a grachtokon közeledő hajók tompa
hangú bús kürtjei. Simándy fölállt. Tisztán állt előtte a dolog.
Baljonhoz kell mennie, bocsánatot és segítséget kérni.
Baljon úr a raktárban volt, hol a most érkezett jávai kávés-zsákokat
helyezték el. Egy szolgálatkész fiatal úr a labirintuson át odavezette.
Egyszerre egy elektromosan világított óriási teremben találta magát, hol
száz meg száz munkás sürgölődött, transzmissziós szíjjak csattogtak, s
fölhuzó gépek dübörögtek. Baljon, a ki egy magas dobogón ült, meglepetve
látta fiatal barátját belépni ide.
Egy intésére széket toltak oda Simándynak, s az öreg odahajolt hozzá:
– Valami baj van?
– Az. Nem háborgatom?
– Óh, dehogy, semmi dolgom sincs, csak az kell, hogy a munkások itt
lássanak. Ön megijeszt a sápadt, komor arczával. Bótai?
Simándy szomorúan bicczentett.
– Nagyon rosszul van?
– Végét járja.
– Segítségre van szükségük?
– Arra.
– Kérem, számíthatnak rám.
Simándy habozva nézett az öreg úr jóságos és megindult arczára. Azután
lassú, töredezett hangon elmondta Bótai szerelmét, reménytelen szerelmét
Friderika iránt. Végül bevallotta, hogyan használta föl ő ezt az
érzelmet, hogy a boldogtalannak végső napjait megédesítse.
– Bocsásson meg, uram, – fejezte be szavait, – az ön lánya valóságos
angyali szerepre, arra van hivatva, hogy e szegény fiunak megszerezze
itt lent az üdvösséget. Az emberszeretet nevében kérem, tegye meg azt, a
mivel én barátomat kecsegtettem…
A nagy, erős legénynek melle hullámzott, s ujjai görcsösen egymásba
fonódtak, mikor könyörgésre emelte kezét.
Baljon egypárszor végigsétált a dobogón, hogy izgatottságát
lecsillapítsa és meghatottságát elpalástolja. Majd megállt Simándy
előtt.
– Rendben van.
Többet nem szólt, figyelmét újra a munkásokra fordította. De a következő
napokon Simándynak sokszor eszébe jutott az otthon szokásos léha
fogadkozás, igérgetés, a miből mind nem lesz semmi. A becsületes
hollandus azt mondta csupán: rendben van, s ezt magára nézve olyan
kötelezőnek tartotta, mintha szent esküvéssel megfogadta volna. Minden
reggel megérkezett a két szál rózsa a kórházba, s a puszta szobát, hol
az elmulás rémei lassan haladtak előre kérlelhetetlen munkájukban,
Tündérországgá változtatta át. Egyszer őszi baraczk jött, melybe a Derry
név volt tűvel beleszurkálva. S a beteg odaszurkálta mellé a Barna
nevet. És nevetett és kaczagott hozzá és föl akart kelni és ugrálni a
szobában. Eltette a két baraczkot a vánkosa mögé. Elő-elővette és
olvasta a két nevet, mintha valami édes titkot akart volna belőle
kiolvasni. De egy hét mulva, mikor reggel elővette, megdöbbent… A
baraczkok romlani kezdtek. Először elrothadt a Barna, azután a Derry. S
a szegény fiu mereven nézte, hogyan nyeli el lassan a pusztulás ezt a
két nevet és sirdogált rajta.
Simándy és Puskás fölváltva órákat töltöttek a kórházban. Simándy
azonkívül mindennap megjelent a háznál Arturt tanítani. De sohse ment be
a családhoz. Nem is látott senkit. Egyszer találkozott Derryvel az
üvegfolyosón, s ekkor nem állhatta meg, hogy vele szembe fordulva, azt
ne mondja neki:
– Óh, kisasszony, áldja meg az Isten a jóságáért.
Ezzel tova akart sietni. De Derry megszólalt:
– Gondolja, hogy meg fog áldani?
S ránézett csodálatos, mély szemeivel.
– Meg, kisasszony. Imádkozni fogok érte. Lássa, nekem nincs kiért
imádkoznom, a maga boldogságáért fogok imádkozni.
– Az én boldogságomért? – szólt lassan, gondolkozva Derry. S ez már nem
a rövidruhás kis leány hangja, hanem a nő megszólalása volt, a ki
figyel, hogy erre a szóra: _boldogság_, támad-e visszhang odabent a
szívben?
A leány hirtelen összerezzent. Simándy körülnézett és megjegyezte, hogy
egy ablak nyitva van, azon jött be a hideg. A leány jóváhagyta, azután
így szólt:
– Én lestem itt magát, mert valami mondani valóm van. Holnapután
deczember hatodika, Szent Miklós napja van. Tudja, hogy ez Hollandia
ünnepe? Mi nem karácsonykor, hanem Sanct Nicolaaskor szoktuk egymást
ajándékokkal meglepni. Nézze, milyen helyes kis pénztárczát csináltam
Bótainak. Gondolja, hogy örömet fog neki szerezni?
– Boldoggá fogja tenni.
– Majd hatodikán reggel kiküldöm a kórházba.
Simándy meghatottan nézett a kedves gyermekre, s nem tudott mit mondani.
Mélyen meghajtotta magát, s eltávozott.
Deczember hatodikán hideg, tiszta reggel volt. Zászlók lobogtak a
házakon, zenekarok járták be az utczákat, ünneplőbe öltözött tömeg
zajongott mindenfelé. Így ünnepelte a város Miklós püspök emlékét, a ki
az inkviziczió ellen védelmezte a hollandus népet… S az örömzaj közepett
egy virágos kalapú kórházi szolga kopogtatott be Simándyhoz. Jőjjön,
mert a harminczötös szám haldoklik.
Lélekszakadva futott Puskásért, s aztán a vídámságtól csapongó népen
keresztültörve magukat, rohantak a kórházba.
Későn érkeztek. Már a pap is elkésett, a ki az Urvacsorát hozta. Ott
állt az ágy fejénél. Csöndesen imádkozott a láthatatlan Istenhez, az
ismeretlen halottért. A két jóbarát odaállt melléje, s imádkozott. A
szájuk meg se mozdult, de a könyörgő lelkük hatalmas szárnyalással
követte a meghaltnak lelkét az Isten trónja elé. S szemük ráesett a
halottnak sárga arczára, melyen békesség honolt. A nyugtalan,
szenvedélyes, szerelmes lélek elhagyta, s elköltözött új, örök hazájába,
melyet a képzelet hiába kutat, de a hit megtalál. És az arcz most
nyugodt, a hitvány test véges és romlatag szerveivel elégedetten
visszatér a porba, a honnan vétetett.
Az ajtó nyilt és hozták Derry ajándékát és vele friss virágokat… És a jó
barátok a halott kezébe tették az erszényt, s telehintették őt piros és
fehér rózsával…
Odakint ujongott a nép, álarczos csoportok vídám tréfáitól harsogott az
utcza, zúgtak a harangok és a rajnai régi bástyán dörögtek az ágyuk… Az
öröm tombolásába hirtelen, élesen belecsendült a kórház lélekharangja…
Bent, a puszta szobában az ágyra borulva, két fiu keservesen sirt.
XI.
Viszik Bótai Barnát, nem is hozzák vissza. Egyszerű, pompa nélkül való,
zajtalan, igazi puritán hollandi temetés volt. A kórháznál, hol Valeton
úr, a kuratórium elnöke is megjelent pár perczre, a pap imádkozott,
aztán a fekete kocsi elindult. Utána a két magyar, az öreg Baljonnal,
egy pár német és hollandi studens. És a sötét koporsón a kis Derry friss
rózsakoszorúja, s a koporsóban az ifjú, a ki oly keveset élt és oly
sokat szenvedett, és mellére terítve és feje alá téve a fekete hazai
föld az enyedi kollégium virágos kertjéből… Az utczán szomorúan lógtak a
Mikulásnapi diszítések ázott rongyai… Beértek a temetőbe, a
márványsiremlékekkel ékes, szép utrechti temetőbe, de a pompától messze
elkanyarodtak, hátra a szegények városrésze felé, hol már kidőlt
fakeresztek és eltaposott sirhalmok is láthatók voltak. Ide tették le
szegény Abódi Nagy József közelébe, a ki 1876-ban halt meg Utrechtben s
a kuratórium sirkövet állíttatott neki. Itt Simándy imádkozott fölötte
utóljára, s aztán dübörögve zúdultak rá az idegen hantok. Édes jó
pajtás, Isten veled!
Komor napok következtek barátainkra. Könyveikbe temetkezve töltötték
idejüket, az egyetemen, a kuratórium könyvtárában, vagy otthon. Estefelé
összejöttek, együtt teázgattak és órákig pipáltak szótlanul. Puskás is
mintha teljesen megnémult volna. Szelid lelke harmóniáját megzavarta ez
a csapás, s a fiu egészen elvesztette jó kedvét. Ha néha valami vídámabb
dolog jutott eszébe: elég volt egy pillantás Simándy szomorú arczára,
hogy eltemesse magába, a mit mondani készült.
Legkeservesebb óráik azok voltak, mikor Bótai nevében a hazug leveleket
írták. Puskás mesterien megtanulta utánozni Barna írását. És minden
héten ment haza a levél a messze Székelyföldre, az öreg kálvinista
paphoz… és rendesen jöttek vissza a válaszok Rózsától, e keserű
vénlánytól, kinek szája mindig tele volt panaszszal s a sors ellen való
kifakadásokkal. Elégedetlen volt öcscse hosszas elmaradásával, ha
hazajött volna, régen megválasztották volna papnak vagy tanárnak, s a
családon segítve volna.
Deczember 18-án osztották ki a stipendium második részletét, s ekkor
Simándy megkérte Valeton urat, hogy adják ki a Bótai száz forintját is
még ez egyszer, hadd segítsenek vele apján, a nyomorúságban élő öreg
papon. Valeton úr engedett a kivánságnak, s a fiuk ezuttal a szokottnál
jobb kedvvel ültek le megírni a dicsekedő levelet, melyben Barna
elmondja, hogy pályadíjat nyert egy hollandi nyelven írt értekezésével,
a tanári kar nagyon megdicsérte, s szép jövőt jósolt neki. Itt küldi a
pénzt, mert neki nincs rá szüksége…
Itt megbicsaklott Simándy Pál hangja és Gábor tolla: _nincs rá
szüksége_. Lehajtották a fejüket. Bizony nincs rá szükséged, jó fiú, de
ezt odalent, a messze parokián nem sejtik, s mekkora öröm lesz, mikor a
postás bekopogtat a pénzes levéllel. A tiszteletes úr fogja a görcsös
botját, fejébe nyomja a báránybőr süveget, s a keményre tiport havas
úton átballag a jegyző úrhoz, hogy egy kicsit eldicsekedjék. Az ő fia! A
Barna! Püspök lesz abból, vagy professzor Kolozsvárott. Jobban ír az
hollandusul, mint mi magyarul. Ha ezt az édesanyja megérhette volna.
«No, karácsony után beviszem a lányokat Sepsi-Szent-Györgyre, tudja
szomszéd, jó háznál mindenféle apróságra van szükség… Ugyan szomszéd,
nem tudná megmondani, melyik lapra fizessek elő?» Az öreg egészen
meggyógyul, fölfrissűl, s karácsonyra még tán új prédikáczióval is
meglepi a híveit… S a mint a félig behúnyt szemmel álmodozó fiuk előtt
ezek a képek elvonultak, egyszerre megdöbbenve kapták föl a fejüket és
egymásra néztek. Most is egyet gondoltak. A képek sorozatát az utrechti
temető friss sirhalma fejezte be. A sir, hol az öreg pap reményeit és
büszkeségét már kikezdték a férgek.
Simándy egy hétig feléje se nézett Baljonék házának. Levelet írt az
öregnek, s kimentette elmaradását. Azután újra járni kezdett, s buzgón
tanította Arturt, a ki igen komoly volt már, s mindenképp igyekezett
Pali becsülését megnyerni. Lassan-lassan Pál visszazökkent a rendes
kerékvágásba. Hollandiába való megérkezésének első napjától kezdve
sokszor fölmerült benne a sötét gondolat, hogy Barna valami pusztító
betegség csiráját hordozza magában; de nem hitte, hogy a vég ily gyorsan
bekövetkezzék. A katasztrófa megrázta, de aztán megnyugodott a
megváltoztathatatlanban. Csak a levélírás torturája tépte föl mindig egy
napra a hegedő sebeket.
Egy izben Derry valami könyvért benyitott Artur szobájába, a leczke
alatt. Pali tiszteletteljesen fölemelkedett, meghajtotta magát, s néhány
szóval újra megköszönte neki, a mit barátjáért tett. Azzal, mielőtt a
lány felelhetett volna, hátat fordított neki, leült s tovább magyarázott
Arturnak. Derry állt egy pár perczig, az ajkai mozogtak, de nem mondtak
semmit, aztán hirtelen elfutott, s a keresett könyvet ott felejtette.
Majdnem mindennap találkoztak az üveges folyosón, mikor Pali jött vagy
ment. Ilyenkor a fiu alázatosan köszönt s szó nélkül tovább ment. Derry
pedig dühösen összeszorította ökleit, s buksi szőke fejét ütögette:
mindig meg akarta szólítani Palit és sohse merte. Csak akkor jött meg a
bátorsága, mikor Pali már eltünt.
Ez a nagykoponyájú hun ivadék nem is sejtette, hogy a kis hollandi
madonna, fehér lányszobájában, micsoda regényeket szövöget róla. A
tündérregék királyfiai és daliái, a nemzeti történet hősei Pali
alakjában jelentek meg előtte. Ő rá gondolt nappali életében, s ő róla
sóhajtozott, mikor szűzi álmainak birodalmában kalandozott. De az árva
fiu, a kit az élet szerénységre és visszahuzódásra tanított, s ki a női
szív nagy titkainak megfejtésével sohse foglalkozott, nem vett észre
semmit, vak és süket volt, s Derryben a dúsgazdag, előkelő lányt,
magában pedig az alacsony származású, koldus házitanítót látta. Így ez a
szép csillag hiába keringett körülötte, ő még a szemét sem emelte rá.
Vagy talán megóvta őt újabb érzelmek ellen a talizmán, az a fakó vidéki
fénykép, a kartonruhás kis lánynyal. Az a barnahajú paplány az
erdővidéki alacsony parokiában, a mestergerendás, egyszerűen butorozott
szobában, melynek ólomkeretes ablakai egy vén diófára nyiltak. Ez az ő
szerelme, életének első nagy érzelme, mely örökre fészket rakott hű,
meleg, becsületes szivében. Az első lány, a kit szeretett, s az első
lény, a ki őt szerette… A ki őt szerette! Ah, mily édes, mily jóleső
gondolat ez neki, a ki apjára már nem is emlékszik, anyjának drága
alakja pedig egyre jobban elmosódik a lassan hátravonuló, ködbe vesző
multban…
Artur egy ebéd alkalmával érdekes dolgokat beszélt a családnak.
Elmondta, a mit a tanító úrtól hallott, hogy milyen családias ünnep
magyar földön a karácsony. Hogyan várják a gyermekek a kis Jézus
ajándékait, hogyan lepik meg a felnőttek is egymást ajándékokkal, hogyan
járnak a betlehemes pásztorok énekszóval házról-házra, hirdetve Jézus
születését, hogyan gyűlnek össze az égő viaszgyertyácskáktól ragyogó
karácsonyfa körül mind… S milyen szerencsétlen ilyenkor az az ember, a
kinek nincs családja. Százszorosan elhagyott és sajnálatraméltó. Baljon
papa el is határozta rögtön, hogy a két magyart meghívja karácsony
estére.
Mikor a meghivást megkapták, Pál és Gábor haditanácsot tartottak. Nem
azon tanakodtak, hogy elfogadják-e, hanem egy ötletük volt. Gábor
ugyanis már megkapta a levelet hazulról, mely jelentette, hogy az
osdolai _himmi-hummi, egyetmás, öreg szeredás_ útban van. Ezek a
rejtélyes szavak különösen a hollandi koszton alaposan kiéhezett Gábort
izgatták föl s fantáziája úgy fölcsigázódott, mintha Osdoláról nagy
tehervonatok indultak volna útnak, tele disznóaprólékkal. Most már azon
tanácskoztak, hogy a magyar konyha útban lévő gyöngyeit bemutassák-e a
Baljon-családnak is? Nem lesz-e tolakodás, ha ők e gazdag népet egy kis
traktamentumra hívják? S ha hívják, milyen alakban tegyék?
– Ezt rád bízom, Pali, ezt süsd ki, elég eszed van hozzá. Ezt a traktát
te rendezed. Én más traktát rendezek: a német studenseket hívom meg.
Hadd lássák, hogy milyen nyomorultan élnek, hadd ismerjék el, hogy a
magyar konyhának nincs párja a világon. Össze fogjuk zúzni őket.
Nagy léptekkel járt föl s alá. Majd megállt Pali előtt.
– Ez az első tervem. A második az, hogy a hollandus studensekből
összeállítunk egy válogatott kompániát és őket is leterítjük a magyar
konyhával.
Akkor a fejére ütött:
– Nem látom be, hogy miért ne hívnók meg a stipendium kuratóriumát?
Simándy mosolygott s halkan szóla:
– Európát, Ázsiát, Afrikát…
Puskás lehült egy kicsit.
– Majd összeállítom, bízd rám, be akarom nekik bizonyítani, hogy ők csak
moslékot esznek…
Pali nagy füstfellegeket fújt, aztán félretette a heidelbergi
porczellánpipát s szó nélkül eltávozott. Baljonhoz ment. Megköszönte a
karácsony estére szóló meghivást s aztán elmondta, hogy ősi szokás
szerint az idegenben lakó magyar studensek karácsonykor honi eledeleket
kapnak. Minthogy ezek olyan különös dolgok, a minőkről külföldi embernek
sejtelme sincs, engedje meg Baljon úr és kedves családja, hogy nekik is
bemutassák. Már csak etnografiai szempontból is érdekes megtudni, hogy
milyen a konyhája egy idegen népnek. Szóval, ők karácsony estére itt a
háznál egy kis magyar vacsorát akarnak főzni. Ő – Pali – rövid előadást
fog tartani s a konyha egyes specieseit (már a szerint, hogy mit
küldenek hazulról) be fogja mutatni.
Baljon örömmel és érdeklődéssel fogadta az előterjesztést. Aztán egy
kicsit a szemébe mosolygott a fiatal embernek s szólt:
– Legjobb volna azonban, ha maguk ketten ennék meg a küldött holmit.
Hisz oly régen meg voltak fosztva tőle.
– Az igaz, de tessék elhinni, a magyar embernek jobban esik az étel, ha
valakivel megoszthatja.
Mikor Simándy visszament Puskáshoz, a fiút már nagy extázisban találta.
Megérkezett a pakk s ő két asztalon kiteregette és a szemével evett
belőlük.
– Jó, hogy jösz, Pali. Meg akartalak várni a szalonnázással. Képzeld,
egy oldal friss, ropogós süldőszalonnát küldtek.
Pali nem kérette magát. Bicskára kaptak s hazai szokás szerint a
mutatóujj és hüvelykujj közé csípve a szalonnát, a megmaradt három ujjal
a tenyérbe szorítva a kenyeret, elkezdtek falatozni. Egy szavuk sem
esett ezalatt. Szinte beleizzadtak a jó érzésbe s Gábor bevallotta, hogy
három hónap óta ez az első jóizű evése.
– Ez még a német studens-pajtásainknak is fog izleni, – szólt Pali.
– A német studenseknek? – kiáltott Gábor, – csak nem gondolod, hogy ezt
közprédává teszem? Majd elfölöstökömözünk mi ezen pár hétig szép
csendesen.
Pál nem szólt rá semmit.
– No, mi van még? Nézzük meg a kincsünket.
– Látod ezt a vasfazekat? Ebben töltött káposzta van, füstölt hússal és
kolbászszal.
– Töltött káposzta? No, ezen hollandus kollégáink nagyot fognak bámulni.
Gábor kajánul nevetett.
– Azt hiszed? Addig éljünk, a míg ez hollandus kollégáink torkán
lecsúszik. Csak nem ettünk bolondgombát?
– Azt hittem, meghivod őket.
– Meghivom, meghivom, erről nem lehet beszélni… de ez nem annyit jelent,
hogy éppen a legjavát, a töltött káposztát odaadjuk nekik. Csak gondold
meg: mikor jutunk mi megint töltött káposztához?
– No, mi van még?
– Van vagy két rőf kolbász.
– Azt hiszem, ezt az idevaló studensek is ösmerik.
– Gondolod?… Hát akkor pláne nem hívhatom meg őket.
Pali újra mosolygott.
– Tovább.
– Véres- és májas-hurka.
– No, ezt be nem veszi európai gyomor.
– Akkor, Isten neki, ne is kináljuk meg vele. Aztán van egy sonka… ez
nemzetközi étel, ezzel nem rukkolhatunk ki… Marad a pogácsa…
Pali széleset mosolygott.
– Úgy érted, hogy rendezzünk kollégáinknak pogácsa-lakomát? Ezzel, fiam,
nem nagyon tipornók el az európai konyhákat.
– Szakasztott ez az én nézetem is.
– Tehát egyelőre nem hívjuk ki párviadalra Hollandia ételeit?
Gábor megértette a gúnyt.
– Csalódtam a küldeményben, – mondá tettetett szomorúsággal, – sokkal
többet vártam.
S miközben ezt mondta, tekintete szeretettel simogatta az osdolai
küldeményt.
– Hisz ha többet küldtek volna! – folytatta búsan, de így még Valeton
urat se lephetjük meg… Örülök, ha Baljonéknak össze tudunk állítani egy
kis szájboszantót.
Az ajtó kinyílt. Megdöbbenve néztek oda. Előtte való nap rendezték
ugyanis Barna ruháit, könyveit, irásait s a két nagy fekete ládát, a
mibe pakkolták, most hozták Gáborhoz, a kinek elég helye volt a
megőrzésükre. Egyszerre elkomorodtak. Szegény Barna, róla meg is
feledkeztek. Összerakták az aprólékot s többet egy szót se szóltak.
Gábor lámpást gyújtott s mohón kezdték olvasni a sepsi-szent-györgyi és
kézdivásárhelyi zsíros lapokat, melyekbe a küldemény pakkolva volt. S
halkan figyelmeztették egymást szűkebb hazájuk apró kis eseményeire…
XII.
Milyen rosszul esik a szemnek és a léleknek a fekete karácsony. A
karácsony költészetéhez a hó épp úgy hozzátartozik, mint a májuséhoz a
nyíló virág. Barátaink valósággal szenvedtek, mikor a karácsony csak
olyan köddel, sárral, esővel járt, mint az ősz és a tél többi napjai.
Karácsony első napján este hatig otthon maradtak s akkor összepakkolva a
hazai elemózsia egy kis részét, áthurczolkodtak Baljonékhoz, hogy a nagy
érdeklődéssel, sőt izgatottsággal várt magyar vacsorát megfőzzék.
A mint megérkeztek, egyenesen a konyhába vonultak s Jantye, az öreg
szakácsné nem kevéssé bámult el, mikor az exotikus holmival az asztalra
kirakodtak. Látván azonban, hogy az urfiak egész komolyan főzni
készülnek, sietve két hófehér kötényt kötött eléjük, figyelmeztetvén
őket, hogy ha foltot találnak rajta ejteni, ő meghal bánatában. A fiúk
egy kis vasfazékban töltött káposztát tettek föl melegíteni, azután
kolbászt és kétféle hurkát sütöttek tepsiben. Gábor átszellemült
arczczal szívta a párát s hallgatta a sistergést. Artur meg Derry az
ablakfüggöny mögött lesték a rejtélyes előkészületeket. Hét órakor
jelentette a szobalány, hogy meg van terítve, a fiúk ledobták
kötényüket, lekefélkedtek egy kicsit s egy tálczára raktak mindent. A
szobalány előttük vitte, ők meg diadalmasan vonultak utána. A főzésben
egy kicsit kipirultak, a mi igen jól állt nekik s udvarias köszönéssel
helyet foglaltak, miközben a szobalány a tálczát az asztal közepére
helyezte.
A Baljon-család tétovázva nézett egymásra.
Végre a papa biztatólag tekintett a feleségére, a ki nagy zavarban volt,
mert mint máskor, úgy most is őt illette az elsőség.
A jó asszony nagy óvatossággal vett egy kis töltött káposztát. A néni,
mint határozottabb karakter, a káposzta mellé kolbászt is vett. Baljon
papa a hurka iránt érdeklődött. Derry és Artur össze-vissza mindenből
vettek valamit. Akkor újra összenézett a család. Majd feszülten fiúkra
figyelt. Pali, de különösen Gábor, megfeleltek a beléjük helyezett
várakozásnak. Jókora porcziót mertek maguk elé s azt pár percz alatt el
is fogyasztották.
Erre nekibátorodott a család s szintén falatozni kezdett. Azalatt pedig
Pali megmagyarázta az ételek minéműségét, biztatván a hölgyeket, hogy a
kolbászt mustárral egyék. Ették is, de puszta udvariasságból s Gábor meg
lehetett elégedve, mert az oroszlánrész mindenből neki jutott. Baljonné
már egy negyedóra mulva hevesen csöngetett teáért, Baljon úr pedig
kijelentette, hogy az ilyesminek az élvezésére születni kell. Pál intett
a szobalánynak, hogy vigyen el mindent, a mi a családban látható
megkönnyebbülést idézett elő. Gábor diadalmasan mosolygott: a magyar
eledelek elől való meghátrálásban a hollandus nemzet vereségét látta. A
család utána nagyon mohón látott a teához és a sonkás zsemlyéhez, hogy
megrendült egyensulyát némileg helyreállítsa.
Vacsora után Simándy tört hollandi nyelven s részben németül hazája
karácsonyi népszokásait mesélte el.
Nem feledkezett meg a babonákról sem. Elmondta, hogy a lányok mikép
főznek gombóczot, hogy jövendőbelijük nevét megtudják…
S ekkor a kis Derry, a ki oly áhítattal hallgatta Palit, mintha a
templomban prédikált volna, elhagyta a szobát s a konyhába futott. A
bóbiskoló Jantyét fölrázta, vizet, lisztet kért s három kis gombóczot
készített, mindegyikbe belegyúrva egy-egy papir-szeletkét; az egyiken
volt első kérőjének a neve, a másodikon Pálé, a harmadikon semmi.
A forró víz az üres papirszeletet vetette föl legelőször. Derry dühösen
a földhöz vágta és miután égő homlokát egy ideig a folyosó hideg ablakán
hűtötte, visszament a szalonba.