MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
58. KÖTET
ELNÉMULT HARANGOK
Irta
RÁKOSI VIKTOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
[Illustration]
ELNÉMULT HARANGOK
REGÉNY
IRTA
RÁKOSI VIKTOR
GRÜNWALD BÉLA RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
_Révai Testvérek tulajdona._
Franklin-Társulat nyomdája.
RÁKOSI VIKTOR.
1860–.
Rajz egy életről, a mely még a delet se érte el! Mintha egy jelenetes
képet akarnék bemutatni, a melynek a fele el van takarva és azt
kérdeném: jól van-e megpingálva?
Hát tudhatom én még most, mekkora iró lesz Rákosi Viktorból?
Más a lirikus poeta, az már harmincz éves korában bevégezte; a mit
tudott, kiadta, poétai alakja kész, csak a magánélete további részét
borítja homály, még rajta lévén a Párkák guzsalyán; de az elbeszélő iró
csak az ötvenedik évvel éri el ereje teljességét, vagy még később. A
cseresznye és a rózsa tavaszszal terem, de a maradandóbb gyümölcsöket,
az almát, körtét és a szőlőt az ősz hozza.
Rákosi Viktor azonban még csak negyvenöt éves (1860-ban született Ukk
zalamegyei faluban), főművét még eddig bizonyosan nem irta meg; de ha
egyszer megirja, élvezet lesz elolvasni. Hirneves bátyja Rákosi Jenő
korán behozta hirlapirónak. Már 18 éves korában szántja fürge tollával a
«kutyanyelveket» a _Pesti Hirlap_-nál. Ir reportot, ujdonságot s egyéb
apróságokat, bele dobván zsöngéit a névtelenség irdatlan mélységeibe.
Majd a _Budapesti Hirlap_ alapításánál vesz részt társaival, s itt, a
_Sipulusz_ álnévvel, napról-napra népszerűbb tárczairó. Elevenségtől
pezsgő, játszi ötletekkel, bohókás elmésségekkel gazdagon tarkított
előadási módja, leleménye, fordulatossága megnyeri rohammal az olvasó
közönséget, úgy hogy a 80-as évek közepén Sipulusz már országos hírű
iró, kit a burleszk humor mesteréhez, az amerikai Mark Twainhoz
hasonlítanak (pedig talán jobb is nálánál).
Siker a talentum termékenyítő harmata. Sipulusz hosszabb lélekzetü,
komolyabb irányu művek irásához kap kedvet, kitörnek belőle, mint az
izlandi források a napfénytől, termékeny tollával, felváltva két ember
hírnevét táplálván, a kik közül az egyik segíti a másikat és viszont.
Nem ritka jelenség nálunk. Tallérossy Zebulon leveleit sokan csak azért
olvasták, mert Jókai irja, viszont Jókai egyéb műveit sokan olvasták
azért, mert egyszersmind a Tallérossy Zebulon irója is ő. Az, aki a
jövőnek akar irni, álljon jó barátságban a jelennel. De különben is a
magyar közönségnek nem elég egy bögrében főzni. Az egyik része csak a
napi sajtóban veszi be a szépirodalmat; ha már föltette okuláréját, hát
elolvassa a tárczát is. Egy másik része csak az élczlapot futja át. Egy
harmadik rész (a leglustább) csak hallgatva, kényelmes zsölléjében a
szinházban élvezi a megkomponált történeteket.
Rákosi Viktor egyikét se kicsinyli ez eszközöknek; irja vidám
Sipulusz-tárczáit a napi lapban, jóizű ötleteit elcsattantja az általa
alapított _Kakas Márton_ élczlapban, vagy elrakja bohózataiba, melyeket
többnyire mások társaságában ir a szinpadok számára, s a mint úgy
pezsgőzteti szellemileg a jelen, sőt jobban mondva csak a pillanat
közönségét három helyen is, ráér a jövőnek is dolgozni. 1888 óta majd
minden évben megjelenik egy-egy érdekes regénye, vagy
novella-gyűjteménye. A _Bujtogatók_ után _Egy falusi Hamlet_
következett. Majd jönnek szakadatlan sorban a _Korhadt fakeresztek_, az
_Elnémult harangok_ stb.
Sokat dolgozik; játszva, könnyen termel, mint a hogy az eperfa könnyen
hozza a maga leveleit és bogyóit, csakhogy a leveleiből selyemszövet
lesz, a bogyóiból pedig nyalánkság. Vonzón, szinesen tud elbeszélni,
eredeti nyomokon jár, ez pedig nem kis dolog, sehol se unalmas és épen
nem nagyképű.
A mi azonban életrajzát illeti – arról talán korai beszélni. Különben a
mozgalmas, gazdag irói életrajzoknak, melyeket a censorok, mæcenások,
Károly-kaszárnyák, Kufsteinok és egyéb viszontagságok élénken
tarkítottak, hajdanta, úgy látszik, hála Istennek, már végök van.
A mostani irókkal már alig történik egyéb, csak az, hogy irnak. Rákosi
Viktor most is ott ül és ir annál a szerkesztőségi asztalnál, a melyhez
szerkesztője egy negyedszázad előtt ültette. Ott nőtt meg hírneves
irónak, s a papirra vetett betűbarázdákon át jutott el a Házba, melynek
egyik elmés közbeszólója.
_Mikszáth Kálmán_.
ELNÉMULT HARANGOK
_Első kiadása megjelent 1903-ban._
ELSŐ RÉSZ. AZ UTRECHTI DIÁKOK.
I.
A kölni _Studentenheim_ ősrégi olcsó diákfogadó ó-német éttermében két
magyar fiú fogyasztotta a fekete árpalevet egy őszi estén. A magasabbik
és feketébbik Simándy Pál volt; az alacsonyabbik, egy kékszemű,
egérszürke hajú, tömzsi, joviális képű legény, Puskás Gábor. Mind a
kettő erdélyi református teológus, Simándy hunyadmegyei, Puskás
háromszéki. S miután Nagy-Enyed gazdag emlőin fölnevelkedtek, most
stipendiummal Utrechtbe mentek, teológiai tanulmányaikat tökéletesíteni.
Simándy, magas kidudorodott homlokával, nagy kemény nézésű, sötét
szempilláktól beárnyékolt fekete szemeivel, vastag nyakával és széles
mellével ezt a gondolatot ébresztette a szemlélőben: _Még az a fal se
szeretnék lenni, a melynek ez a bika a fejével nekitámad_. Puskás, a
kinek folyton járt a szája, olyan benyomást tett mellette, mint a komor
bikát körülcsaholó kis szürke kutya.
Puskás a németeket szidta. Már Pozsonyban németül kinálták neki a
mákospatkót, azóta más szót nem hallott. Utána jött Bécs egy millió
némettel, majd Linz, Passau, Nürnberg, Frankfurt és végre Köln. Ez
irtóztató, ezt nem lehet kiállani. Góbé-büszkesége föllázadt a gondolat
ellen, hogy egy városban több német lakjék, mint a mennyi székely a
világon van. S ez a sok német még csak nem is tudja, hogy székely
egyáltalán van a világon, pedig a legműveltebb nácziónak tartja magát.
Ha az Uristen még egyszer teremtené az emberiséget, bizonyára magyart
teremtene legtöbbet. Micsoda ital ez az édeses, barna lé! Odaadná Köln
egész évi sörtermését egy kupicza fenyővízért. (De régen nem is ittunk!)
Aztán, hogy el vannak telve mindennel, a mi az övék. Itt a
_Studentenheim_ban a fogadós levett kalappal vezette őket a táblához,
mely hirdette, hogy egykor Goethe és Schiller itt méltóztattak
reggelizni. Reszkető lábbal vezette őket a 27-ik számú szobába, melynek
falát Hans Sachs sajátkezűleg szénnel írt verse ékesíti. Johann, a
háziszolga, megsúgta, hogy a nagy Napoleon is meghált itt Muratval és
Ney tábornokkal, mikor az oroszországi hadjáratra ment, de persze erről
nincs tábla… A magukét áhítatos kultuszszal veszik körül, mindenkire
ráerőltetik, a más dolgairól meg tudomást se vesznek.
Simándy valami szomorú mosolylyal hallgatta társa fecsegését. A
bosszúsan zsörtölődő székelyben látta a kis, gyönge magyart, a kire
kínos, fojtó súlylyal nehezedik a körülöttük levő nemzet nagysága.
Puskás, az önérzetes, őseire, magyarságára, nemzetének világtörténeti
szerepére büszke magyar, érzi, hogyan zsugorodnak össze képzelődései,
álmai, mikor egy ilyen hatalmas, világbiró nemzet közé keveredik; látja
azt napi munkájában, csodálni kénytelen alkotásaiban. És Simándy látta,
hogy a szapora beszédű székely lelke hogy vonaglik, miközben az abroszt
fölhajtva, késével diák-szokás szerint az asztalt nyeste, faragta,
döfödte. Simándy látta ezt és szomorúan mosolygott. Ő valamivel
magasabbra emelkedett és messzebbre látott. Hamar árvaságra jutván, a
nagy-szebeni árvaházba került és onnan a szász gimnáziumba járatták.
Ezen a kis germán szigeten, mely közelebb van Berlinhez, mint
Budapesthez, korán megtanulta, hogy a kis nemzetek sorsa minő keserű;
megérezte, hogy a szőke teutonkoponyák mennyivel különbnek tartják
magukat a fekete turáni fajnál. S az ellenséges szemek kereszttüzében
nőtt nagyra. Neki tízszer annyit kellett tanulnia, mint a szász fiúknak,
hogy azokkal egy kalkulushoz juthasson. És tanult. S nyilvános
mérkőzéskor mindig lefőzte a halavány szász diákokat. Magyar létére a
legelsők közt volt, irigyekkel körülvéve. És ez volt az ő egyetlen
öröme, mást a sors nem adott a szegény, elhagyott árva fiúnak. Ifjú
szíve úgy érezte, hogy ő a seregtől messze, messze, előörsön álló
katona, a kit elfeledtek; de ő neki nem szabad csüggednie, meghátrálnia.
S boldog volt, mert úgy érezte, hogy kitünőségével ezen a védtelen
ponton a magyarság ügyét juttatja diadalra.
– Hadd el, Gábor, – szólt Simándy, mialatt Puskás jót húzott a
szidalmazott sörből, – hisz’ te is csak olyan vagy, mint ezek a németek.
Te is épp oly büszke vagy Damjanicsra, Bem apóra, Gábor Áronra, Gál
Sándorra, mint ők a maguk hőseire és vértanuira. Te is azt hiszed, hogy
Magyarország, vagy pláne Háromszék a világ közepe, s annál különb föld
nincs a kerek földtekén.
– Egy kis különbséggel, – felelt büszkén Puskás, – hogy nekem igazam
van.
– Persze, hogy igazad van. Minden nemzetnek igaza van. Hitvány,
csapnivaló náczió volnánk, ha nem azt tartanók, hogy a világ első
nemzete vagyunk. Azért ne haragudjál a németekre…
– De mikor olyan szemtelenül sokan vannak. Levegőt se hagynak az
embernek. Megfulladok ebben az országban.
– Nyisd ki az ablakot! – felelt egyszerűen Simándy.
Az ablakok a széles Bismarck-Strassera nyiltak. Kint irtóztató tumultus
uralkodott. Az ifjú császár, II. Vilmos, a városban tartózkodott két nap
óta, hogy az 1870–71-iki katonák emlékünnepében résztvegyen. Mondott egy
pár dikcziót, melytől talán még lent, messze, a gravelottei síkságon
eltemetett pomerániai gránátosok is megmozdulnak sírjukban, és ma este
volt elutazandó. Harsogó zeneszóval vonultak föl az ezredek s
megalkották a sorfalat. A katonák mögött százezernyi nép, nemzeti
kokárdákkal, Vilmos arczképével a kalapjukon, szakadatlan ordítással
tódult ide-oda. Száz-száz emberből álló csoportok külön-külön a _Wacht
am Rhein_t énekelték, s ez növelte a pokoli hangzavart. Néha éles
katonai kommandók hangzottak s tompa dübörgéssel ezer puska agya dobbant
a kövezethez. Az üvöltő és hullámzó fekete tengert csillogva határolták
az aranyos csúcsú sisakok s a katonák mozdulatlan érczfala.
A fiúk az ablakhoz léptek.
– Hogy utazunk ma el, ilyen zürzavarban? – kérdé Puskás, a ki
elbámészkodott az utczai látványosságra.
Simándy nem felelt. Ő is az utczát nézte. Micsoda lelkes, forrongó
tömeg, – s hogy megfagy, mikor a katonakabátba kerül. Ekkor már nincs
benne se szeretet, se gyűlölet, csak engedelmesség. Nem gondolkozik,
csak cselekszik. Szemei egy pontra vannak szegezve: ez a császár. S
mikor a császár kinyújtja karját s megmutat nekik egy országot, egy
nemzetet – akkor megindul az érczzuhatag és öl. S az emberi nemmel hiába
viaskodó halál elégedett vigyorgással tárja ki fekete birodalmának
széles kapuját, széles kapujának mind a két szárnyát. Oh, császár, ne
mozdítsd meg a karodat!
Simándy nagyot sóhajtott, aztán ott hagyták az ablakot és a portáshoz
mentek. Tudakozódtak, hogy elutazhatnak-e ők ma ebben a nagy
fölfordulásban?
– Hogyne, kérem. A hollandi vonat tíz óra öt perczkor megy. Az omnibusz
pont féltízkor indul.
[Illustration: A fiúk az ablakhoz léptek.]
Csöngetett hármat. Johann megjelent.
– Johann, az urak podgyászát hozd le a féltízórai omnibuszhoz.
Johann lojális alattvaló volt és szerette a borravalót. E két
tulajdonsága egymást támogatta benne, mikor a fiúknak pakkolás közben a
császárról beszélt. Mikor ő szolgált beim _Kürassierregiment Graf
Gessler No. 8._, a császár egyszer hirtelen betoppan éppen
_Hauptrapportra_. A császár odaállt az ezredes mellé s hallgatta az
ügyeket. Egy egyéves önkéntes arra kért engedelmet az ezredestől, hogy a
hadnagyával megverekedhessen, mert a hadnagy őt pofonütötte.
– Gondolja meg, ezredes úr, hogy egykor én is viselni fogom a német
hadsereg portepéját s e szégyent le kell mosnom.
A császár haragra lobbant s kiadta a parancsot, hogy a hadnagynak
párbajt kell vívnia a legsúlyosabb föltételek mellett. S az önkéntes
agyonlőtte.
Itt Johannban a borravaló szeretete fölülkerekedett s egy vidám
katonatörténetbe fogott, melyben a császár nem szerepelt. Ugy
okoskodott: fő a történet; hogyha az urak jól mulatnak, jobban fizetnek,
– tehát essék áldozatul ő felsége. És elmondta, hogy az ezredes
szakácsnéjának a kedvese, egy kürasszirkáplár, szivarral kiégette a
zászlót, a melyet az ezredesék távollétében otthon kiváncsian
nézegettek. A legközelebbi katonai ünnepen aztán az ezredes kibontván a
zászlót és észrevevén a lyukat: erről hatalmas beszédet mondott a front
előtt, az ezred dicsőséges küzdelmeinek tanujeléül idézvén azt.
A bőbeszédű legény egész az omnibusz tetejéig folytatta meséit, s csak
akkor fejezte be az előadást, mikor a fejenként ötven fillér borravalót
a markában érezte. A studensektől nem igen lehetett többhöz szokva, mert
alázatosan megköszönte, szerencsés utat kivánt s egy hatalmas _Éljen a
császár!_ kiáltással leugrott a kocsiról. A katonák sorfala egy perczre
kettényilt, a kocsi begördült a pusztán tartott utczaközépre és sebesen
hajtott az állomás felé. Maguk ültek a nagy kék-fehér bárka tetején. Az
út felén lehettek, mikor a Rathhausplatzon fölállított ágyúk
megdördültek, jelezve, hogy most indul el a császár a vasutra. Minden
ablak egyszerre megvilágosodott, oszlopokon bengáli tüzek gyultak,
villamos ívlámpák ragyogtak föl minden lépésre, a dobok megperdültek, a
trombiták megharsantak, éles kiáltások hangzottak, s tompa csattogással
kapták a katonák tisztelgésre puskájukat. A levegőt egy alaktalan
örömordítás töltötte be… egyszerre minden zajt elnyeltek a katonabandák…
minden sarkon a Hohenzollern-himnuszt fujták a rézhangszerek. Most az
egész úgy hangzott, mint ezer rekedt óriás üvöltése. Ezer megvakított
Polifém dühöngése.
Az omnibusz egy kis téren félreállt a közeledő császár elől. Dübörögve
közeledett a kék testőrök egy százada. A patkók szikrát vertek a
kövezetből. A nemes paripák úgy tartották a fejüket, mint a királyi
hattyú. Azután négy fekete lótól vont kocsin jött Ő, mellette ült a
felesége… A lovak fujtak és tánczoltak, az ezüst szerszám csillogott,
csattogott rajtuk. A császár hófehér ruhában, mellén ezüst vért, rávert
fekete sassal. Fején ezüst sisak, mely fölött kiterjesztett szárnynyal
egy arany sas lebegett… Olyan volt, mint a skandináv mitológiából
ideszállt ó-germán Isten… Miközben folyton szalutált a népnek, nyilt és
bátor tekintete katonáinak mozdulatlan sorfalán szaladt végig… A
császárné szerény mosolylyal szakadatlanul hajlongott, mintha csak azt
mondaná: _Köszönöm, köszönöm, én is nagyon szeretem Wilhelmet_.
Azután jöttek a gyerekek. Egy, kettő, három, négy fiú… A trónörökös Nagy
Fridrik-korabeli testőrruhában, azzal a furcsa alakú püspöksüveggel… és
még másik három kis legényke, tengerészruhában, a nevelőikkel. A
trónörökös nagyon komoly volt, bizonyosan szorította fejét a sisak… a
kis tengerészek tapsoltak és sipkáikat lengették. Ezek még boldog
gyermekek… Aztán mint a villám nyargalt el a piros testőrök egy százada,
s a látomány véget ért.
Puskás kimerülten esett vissza a padra. A derék fiú torkaszakadtából
éljenzett és a kalapját lobogtatta. Simándy kábult, vak és süket volt. A
fény vakká, a lárma süketté, a kettő együtt kábulttá tette. Mintha egy
álomképet látott volna… Százezrek lelkének öntudatlan kitörése volt ez,
himnusza a német egységnek, önérzetnek, szaporaságnak.
Az elröpült császári menet után a tömeg, mintha a tündérséget el akarná
kapni és még egy kicsit visszatartóztatni, önkéntelen rohamot intézett,
mely egy perczre megingatta még a katonai sorfalat is… Egy sikoltozó
asszonyt az omnibuszhoz szorítottak… Gyermekét kétségbeesett jajgatással
emelte a levegőbe, nehogy összenyomják. Puskás egyet gondolt, lehajolt a
gyerekért az omnibuszról és fölkapta… Sőt ketten megragadták az asszonyt
is, s nehogy az áradat elsodorja gyermekétől, minden habozás nélkül
fölrántották az imperiálra. Az omnibusz, lovasrendőrök segítségével,
utat tört a tömegben. A pályaudvarhoz közel a csinos munkásasszony
távozni készült, s meleg hangon szólt a fiúkhoz:
– Igazán, nem tudom, hogy háláljam meg a szivességet.
– Én tudom, – felelt mosolyogva Puskás, – csókoljon meg.
– Szivesen, – felelt kedélyesen az asszony, s jóizűt czuppantott Gábor
arczán, a ki, az asszony teljes boldogságára, a babán is csókolt egyet.
– Ugyan, Gábor, – feddé Simándy, – egy ismeretlen asszonynyal
csókolózni?
– Ismeretlen asszonynyal? hát kivel mással? Ismerőssel? Nem emlékszem,
hogy a baróti majálison az esperes lányát csókoltad volna… Pedig már
vagy hat éve ismered. Jegyezd meg, hogy minden csinos nőt meg kell
csókolni, a ki meg hagyja magát csókolni…
A pályaudvarról mindenkit visszaszorítottak, de a ki azt mondta, hogy
elutazik, azt a rendőr a pénztárhoz kisérte, hogy jegyet válthasson.
Ifjaink találtak hordárt is a bagázsiához. Megkérdezték, hogy vonatuk
nem fog-e az indulással késlekedni?
– Miért? – kérdé viszont a szálas porosz.
– A császár miatt. Talán előbb ő felsége elutazik.
– Oh dehogy! Be van az osztva szépen, s ő felsége vár, a míg rá nem
kerül a sor.
S mikor nekik jelt adtak és ők az óriási méretű üvegtetejű udvar
perronján a hollandi vonat felé siettek, vörös szőnyegen ott állt még a
császár, családja és tanácsurak körében s élénk gesztusok közt
beszélgetett. Utascsoportok siettek arra; kormos, bluzos vasuti munkások
sürögtek-forogtak, vonatok robogtak ki és be, éles füttyentésekkel… S a
hollandi vonat lassú robogással elindult és pár pillanat mulva ott
zakatolt a hatalmas vashídon, a Rajna fölött, melyen ezer meg ezer
kivilágított csónak úszott.
– Ez aztán ember! – kiáltott Puskás. – Ezt nevezem császárnak! Az összes
nemzeti törekvések élén áll, németebb a németnél, sovinista. Nagy nemzet
ez, Pali, óriási nemzet…
– Nagy nemzet, óriási nemzet, de tudod miért? Mert a hollandi vonat tíz
óra öt perczkor elindult…
Puskás bámulva nézett rá.
– Igen… és mert az általános őrületben nemcsak a hollandi vonat, hanem
Johann is a helyén volt, az omnibusz is helyén volt… mert a császár
miatt se tesznek kivételeket, hanem őt is beosztják, s minden történik
úgy, mint máskor… Ez a rend… Nálunk, barátom, egy főispán látogatása
fölforgat minden rendet egy kis vidéki városban… Nálunk egy miniszter
nagyobb úr, mint itt a császár… Azért aztán a nemzet maga kisebb úr,
mint a német nemzet… Nézd a dómot!
A kivilágított dóm mint egy tüzes fölkiáltójel ragyogott az éjszakában.
A tetejéről pedig egy villamos reflektor nagy, fényes mozgó sugárkévéje
kutatta a sötétség titkát…
II.
A két legény hamarabb fölkelt, mint a nap, oly kiváncsi volt
Hollandusországra, mely a párás őszi reggelből csak lassan bontakozott
ki. S mikor kibontakozott is, alig mutatott valamit. Lapos vidék, buja
fűvel, legelésző tehenekkel. Egy-egy nyájas tanya, szénaboglyákkal. Ha
kutágas helyett nem árboczok meredtek volna égnek a tanya végén, azt
hihették volna, hogy az alföldi tanyák közt járnak. De minduntalan egy
magas töltések közt lomhán kanyargó csatorna fölött robogtak el, melyen
lovaktól vontatott furcsa alakú bárkák haladtak tova s ez kiverte őket
illuziójukból. A mint a köd lassan fölszállt, a szeptemberi nap bágyadt,
sárga pompájából városokat, falvakat láttak a messzeségben kibontakozni.
S egyre jobban dobogott a szívük, a mint közeledtek Utrecht felé.
– Értesz valamit a nyelvükből? – kérdé aggódva egy állomáson Puskás,
miközben Simándy egy kofával almára próbált alkudni.
– Az az érdekes, hogy minden szavuk ismerősen cseng a fülembe s mégsem
értem.
– Ha Bótai ki nem jő elénk az állomásra, nem tudom, hogy igazodunk el.
– Hogyne jönne. Hisz még Kölnből is táviratoztam neki, hogy mikor
érkezünk.
– Leveleztél te sokat a nyáron Bótaival?
– Sűrűn. Hisz tudod, hogy négy évig együtt jártunk Szebenben, s a régi
barátságunk nem bomlott föl. Pedig ő Patakra ment teológiára, én pedig
Enyedre. De a vakáczióra mindig hozzájuk mentem Erdővidékre.
– Igen, ösmerem a parókiát. Nyomoruságos kis fészek. Az apja már nagyon
öreg, s úgy tudom, három vén lány van a nyakán.
– Csak kettő öregebb, mint Bótai Barna… a harmadik nem nénje, hanem
huga, Anikó, most lehet tizenhét éves.
– Szép lány?
Simándy kidugta fejét az ablakon.
– Szép, – felelte vissza alig hallhatólag.
– Miért nem ment haza Bótai egy évi utrechti tanulás után? Hisz, ha
megválasztanák bárminő kis eklézsiába, könnyíthetne az apja terhén.
– Ennek is megvan a maga oka. A mult télen súlyos beteg lett s a
stipendium kuratóriuma rendkívüli segélyt adott neki, hogy két hónapra
meleg vidékre, Olaszországba menjen. Ezt azzal hálálta meg, hogy a tanév
végén három tárgyból hollandus nyelven, – értsd meg jól, vasfejű
kálvinista, – hollandus nyelven kollokvált, a mivel megszerezte a jogot
arra, hogy még egy évig ott maradhasson, sőt arra is, hogy a másik két
stipendistát ő jelölje ki… így jutottam hozzá én…
– És én is.
– Téged aztán, a hozzám intézett kérdésre, én jelöltelek ki.
– Köszönöm, – szólt Gábor nevetve; – azonban a nélkül, hogy prófétának
merném magamat mondani, azt jósolom, hogy én soha se fogok senkit a
stipendiumra kijelölni. Fogadjunk, Pali, hogy nem fogok én soha
hollandusul megtanulni.
– Pedig látod, az nagyon egyszerű. Vedd elő a német szót, tekerd ki a
nyakát és lesz belőle hollandus szó.
– Tudod, jól ismersz, én szivesen kitekerem a német szó nyakát… de
készletem belőle oly csekély, nem akarom azt is elfogyasztani.
– Kár, mert a dolog gyorsan megy. Látod, én reggel óta megtanultam, hogy
a jegy: _Karte=kort;_ az alma: _Apfel=appel;_ a biztosítás:
_Versicherung=verzekering;_ fa: _Baum=boom;_ dohányozni:
_rauchen=rooken_.
– Zsení vagy, Pali, zsení! – kiáltott Puskás őszinte elragadtatással, –
s honnan tudod te mindezt? Megálmodtad?
– Megtanultam a konduktortól, a kofától, az állomási falragaszokról, s a
kocsiban lévő fölirásokról. Csak nyisd ki mindig a szemedet s ereszsz be
mindent a füleden. Ez a tanulás titka.
– Könnyű azt mondani, de ha én egyszer a fülemet kinyitom, a helyett
hogy bejönne, kimegy rajta minden.
– Akkor ki ne nyisd, öreg! – kaczagott Simándy, – hanem hát megmaradnak
még a szemeid. Mi van a szemeiddel? Azt hallottam, hogy jó szemek.
Udvarhelyt beszélték, hogy a Hargitáról megláttad velük a
Fekete-tengert.
Ez gyönge oldala a székelynek, a ki azt tartja, hogy a Hargita a világ
legmagasabb csúcsa. A Mont-Blanc legföljebb kisöcscse lehet. A
Dhavalagiri, a Mount Everest – az más: ezeket elismerték a Hargitával
egyenrangúnak a székely diákok, mert hátha a Himalája rejtett völgyeiben
mégis laknak ősmagyarok… Ezeket pedig Isten ments, hogy megfoszszák…
Puskás elvörösödött ez inzultusra, de türtőztette magát.
– Tudod, komám, én nem láttam a Hargitáról a tengert, de nem is ettem
meg berbécstokány helyett a bocskortalpat.
(Ezt a hunyadmegyei atyafiak tették meg a követválasztáson. Nem lett
tőle semmi bajuk. Csak irtózatosan szomjaztak rá s a jelölt, a mit
megtakarított a húson, ráfizette a pálinkára. Ez az úgynevezett költői
igazságszolgáltatás.)
– Berbécstokány! – sóhajtott elmerengve Simándy, – úgy hangzik a
fülembe, mintha a szülőfalum harangját hallanám kongani. Mikor eszünk mi
megint berbécstokányt, Gábor?
Gábor elérzékenyedett, nagyokat nyelt és így szólt:
– Emlékszel Kőmivesné tokányára, a Kishíd-utczában? Mikor délután
kitette az ablakra a czédulát, hogy estére friss tokány lesz, nyolcz óra
után odaszöktünk a kollégiumból, a falon keresztül.
– És csak reggel négy órakor szöktünk vissza.
– A jó Kőmivesné a kis porczió tokányt belemérte a kivájt czipóba, ahhoz
nem kellett se tányér, se villa… A nebulók ültek sorba a gyepen, s
faltak. A kút meg egyre nyikorgott, mert a ki befejezte a vacsorát,
odament és egy vödör vizet húzott magának…
– Az ám… Minden diák friss vödörrel húzott magának; mindegyik átallotta
volna, hogy a más fáradságából jusson egy ital vízhez. Két kortyot
ivott, a többit visszaöntötte a kútba. Vagy talán azt akarta mindegyik,
hogy fáradjon a többi is.
– Hát Illés Pistára emlékszel-e, Pali?
– Illés Pistára?
– Arra. Veled fogadott a vacsorája árába, hogy _birkát eszik a
birkából_. Te nem akartad hinni, fogadtál vele, ő erre a Kőmivesné nagy
vaskondérja elé lépett s a birkabőrsüvegébe birkatokányt méretett… és
kikanalazta egy szálig… Hej, de jól mulattunk az este!… Az asztalon
jártad a csürdüngölőt… A kisbotost meg leeresztettük a kútba, mert
fölharagított bennünket… Télvíz idején!
… Kipirult arczczal, sugárzó szemekkel folyt a beszélgetés… Egyszerre
csak kicsapódott az ajtó s a nyurga, szőke konduktor besivít:
– Utrecht!
– Utrecht? – horkant föl Puskás, s olyan arczczal nézett szét, mintha
azt kérdezné: ugyan minek ébresztettek föl, olyan szépet álmodtam.
III.
Az _Izgatott Czápa_ kedves korcsmája volt mindazon utrechtieknek, a kik
barátai nemzetük speczifikus eledeleinek. Az _Izgatott Czápa_ még a
napoleoni megszállás idejéből maradt fönn, s mint könnyen elképzelhető,
festői czímét is a nagy császár vídám és erős fantáziájú katonáitól
kapta. A hollandusoknak tetszett az élénk czím, s a czápa különben is
családi szörny lévén e gyarmatos nemzetnél, megtartották. Ide vezette
Bótai első este barátait, hogy, úgymond, egy csapásra megismerkedjenek a
hollandi konyha titkaival. Pakkjaikat letették Bótainál, megfürödtek,
aztán elcsodálkozva járkáltak estig a legrégibb batáviai város különös
utczáin, ködfogta, esőverte házai közt, lomha vizű csatornái mentén.
A viszontlátás öröme őszinte és meleg volt. Simándy és Bótai egykor mint
diákpajtások elválhatatlanok voltak, s már Szebenben _ikrek_-nek
csúfolták őket. Hosszú öleléssel és csókkal üdvözölték egymást. Puskás
is találkozott már sokszor Bótaival, s a most fölújított ösmeretség,
itt, távol az otthontól, egyszerre bizalmas jellegű lett.
Kifáradva ültek le este az _Izgatott Czápa_ egy kis szögletasztalánál,
az úgynevezett fehér teremben. Ezt a termet ugyanis fehér majolikával
borították be vagy tíz év előtt, aztán a diákok elkezdtek benne pipálni,
a mitől megsárgult; aztán a diákok folytatták benne a pipálást, a mitől
megfeketedett. De az eredeti neve megmaradt. Különben ragyogó fekete
volt, mert hollandi szokás szerint hetenkint egyszer az egész falat
plafondostúl szappannal végigmosták.
Simándy egész nap figyelte barátját, Bótait, s mikor a korcsmában az
első kőkorsóval a habzó sört eléjük tették, tisztában volt vele, hogy
valami baja van. Mintha felhő lebegett volna fölötte, melynek árnyéka
ott borongott arczán, tekintetében. Néha a melle hirtelen emelkedett,
nagyokat lélegzett, mintha több oxigéniumot keresne a levegőben,
kapkodva utána. Csontos arczáról eltűnt az a barna, székely pír, mely
oly széppé teszi odalent a Rika-hegy két oldalán a férfiakat.
– Beteg vagy? – szólt Simándy Bótaihoz s rátette karjára a kezét.
– A szinemről gondolod, úgy-e? Hja, édes fiam, ez a hollandi szín, hogy
ne mondjam, tónus. Majd eltűnik a te szittya feketeséged is, ha egy
telet megkóstolsz ebből a klimából… Tavaszszal csodálatos, télen
utálatos… köd, nedvesség, hidegség… Majd megfakultok ti is, lekopik
rólatok a hazai máz…
– De te beteg voltál, hisz írtad.
– Semmi. Már vége van. A tavaszszal vért hánytam…
– Vért hánytál? S erről mi otthon semmit se tudtunk!
– Minek? Csak nem fogom gyönge öreg apámat, meg a szegény testvéreimet
ijesztgetni. Minek is lett volna… hisz már vége van. A kuratórium pénzt
adott és én San-Remóba mentem. Oh, fiaim, micsoda ország az! Micsoda
melegség, micsoda fény… oh, be jól éreztem magamat! Most is álmomban ott
sétálok a tengerparton, az olajfák alatt s számlálom a fehér vitorlákat
a sugárözönben csillogó tengeren.
– Egyedül? – esett bele Puskás diákmódra, csufondáros arczczal.
[Illustration: Bótai Barna.]
Bótai elsápadt. Szinte látni lehetett, mint fut ki a vér arczából.
– Hogy érted ezt? – kérdé szintelen hangon.
– Ugy, hogy nem álmodol-e oda a vitorlaszámláláshoz valami nagyszemű
talján madonnát?
E perczben a figyelem egy nagy tengeri halra irányult, melyet eléjük
tettek.
– Hagyjuk a madonnákat, – szólt halkan Bótai, miközben a halat vágta, –
örüljünk, hogy olyan országban vagyunk, a hol a Rafael madonnái nem
kisértenek.
Simándy ránézett.
– Ne feledd el, Barnabás, hogy Rubensnek is vannak madonnái, – szólt, s
aztán a halhoz látott. Nem vette észre, hogy barátja arczát újra
elborította a halálos sápadtság.
Míg a hallal vesződtek, csend volt. Még Enyeden beléjük verték, hogy:
_Mikor halat eszik kend,_
_A száját befogja kend._
A mi ugyan fölösleges intelem volt, mert az enyedi diák olyan ritkán
jutott halhoz, mint ehető fecskefészekhez. No, de legalább megtanulta a
maximát egész életére, s az ember sohse tudja, hogy az enyedi diák
milyen körülmények közé kerül. A diákokat azonban mindez nem vígasztalta
meg. Nem egyszer lehetett hallani a szűken mért porcziók láttára a
sóhajtást: Szeretném már egyszer megpróbálni, hogyan fullad belé az
ember a halszálkába.
A hal után valami édes tésztát hoztak, újra megeredhetett a szó
visszafojtott árja.
– Beszélj valamit Skócziáról! – szólt Simándy, – szerencsés ficzkó vagy,
hogy ilyen családra tettél szert. Te, nagyon gazdag ember lehet a te
gazdád, hogy Skócziába jár nyaralni.
– Skócziában nyaraltál a gazdáddal? – kérdé Puskás.
– Ott. A fiát tanítottam latinra és németre, – felelt halkan Bótai.
Aztán türelmetlenül zörgött az üres korsóval az asztalon.
– Eh, hazai dolgokról beszéljetek! Egy év óta csak egy magyar embert
láttam, az is czigányprímás volt.
– Jót tett Skóczia? – folytatta makacsul Simándy.
– Jót, – felelt Bótai, hosszan barátja szemei közé nézve, – ott a
fenyvesek közt álltam teljesen helyre. Csak még a gyomrom rossz. Nem
tudok az itteni ételekkel kibékülni. Aztán meg olyan lappangó lázam van
és néha éjjel úgy izzadok, hogy csupa víz lesz a lepedőm…
Puskás egy darab kenyeret szelt le és paprikát keresett hozzá.
– Tégy rá sajtot és kérj sót hozzá.
– Sajtot?
– Azt. Az itt a legelső fűszer. Látod, itt áll az asztalon, megreszelve.
Azt tesznek a levesbe, azt hintenek a húsra, azt eheted marokszám, de
sót, borsot, fogpiszkálót, mustárt, eczetet, olajat, a mi nálunk ott áll
minden kocsmaasztalon, külön kell kérned.
– Hát paprikát?
– Azt is kapsz a patikába, ha találsz orvost, a ki szükségesnek találja,
hogy megmérgezd magadat és reczepten rendeli.
– No már látom, nem fogunk mi jóizűen enni karácsonyig, – szólt komoly
bánattal Puskás, – de akkor meghívom az urakat osdolai disznótorra.
Akkora pakkot küldetek magam után, mint egy kóberos szekér.
Bótai szeretetteljes mosolylyal nézett a székely fiúra s szólt:
– Legjobb volna, ha már most elindíttatnál egy háromszéki borvizes
székelyt, a szekere tele disznóaprólékkal. Karácsonyra tán éppen
ideérne.
– Jegyezd meg komám, – szólt büszkén Puskás (ha haragudott, mindig
komámnak nevezte az illetőt), – borvízfuvarral csak a csíki székely
szokott foglalkozni.
– Nekem mondod? Hisz erdővidéki vagyok.
– A szélin vagytok Háromszéknek. Nem az igazi fajta.
– Persze, Attila kardját Osdolán hajította le az Úr… s nagy királyunk,
az isten ostora, ott találta meg…
– Csend! – kiáltott Simándy. – Semmi villongás a hun ivadékok közt. Itt
a káposzta.
– Káposzta? – kiáltott ujjongva Puskás.
Belenézett a tálba.
– Hisz ez törött czukor!
– Kapard csak le a tetejét. Egy újjnyira alatta megtalálod a káposztát.
– A czukor alatt? Szent Isten! Megbolondult a szakácsné!
– Ugyan mi van abba, Gábor, – szólt Simándy, – hát nem emlékszel rá,
hogy Enyeden a Dájbukát boltos tubákkal eszi a sárga dinnyét, a
káposztába pedig mazsolát és mandulát főzet?
– Dájbukát? – kiáltott föl Gábor s a fejére ütött, – remélem, vége van a
vacsorának.
– Vége.
– No hát, akkor fogadjatok tőlem egy kassai négyest a Dájbukát
boltjából. Ez az én meglepetésem a vacsorához.
– Nyomorult, – rikoltott Simándy, – hányszor kértem tőled magyar szivart
útközben s mindig azt mondtad, hogy már elfogyott.
– Nincs is több, csak ez a három s ezt az első hollandi vacsorára
tartottam fönn, – mentegetődzött Puskás Gábor.
Rágyujtottak. S a kékes füstgomolyokat úgy tekintették, mintha hazai
levegő szálldosna körülöttük. Bótai lassan, nagy felhőket fújt ki s
merően nézett beléjük. Mintha a hótakart székely bérczek alakulnának ki
előtte a füstrongyokból. Ki tudja, meglátja-e még valaha e büszke
csúcsokat.
Nem birta sokáig a szivart. Köhögni kezdett.
– Az orvos tulajdonképp megtiltotta, – szólt, ziháló mellére tevé kezét,
– de ennek nem tudtam ellentállni.
Még egy füstkarikát fújt aztán félretette.
– Sört, sört! – kiáltott a legényre.
A sötét, pálinkaerejű hollandi sör Puskáson már éreztette hatását.
Nagyokat bólintott és laposakat pislantott. Bótai ellenkezőleg
fölélénkült, arcza kipirult, szeme ragyogott. Hevesen gesztikulált és
Skócziáról beszélt… a feneketlen tengerszemről, melyekben jó tündérek és
rossz szellemek laknak… a félelmesen nagy fenyőkről, melyek halálukban
megdicsőülnek, mint árbocz szolgálván Anglia világbíró hajóhadán… a
remek rétekről, hol az izmos hegyi skót dudaszó mellett legelteti
nyáját…
Simándy Puskásra mutatott, a ki karjára hajtva fejét, egészséges
szuszogással aludni kezdett.
– Fölrázzam? – kérdé.
– Ne, ne bántsd, – felelt Bótai, – ez most a Küküllő partján jár és
virágot szed bokrétába.
– Oh, dehogy, – nevetett Simándy, – Osdolán ül és tejfölös bablevest
eszik, disznókörmivel.
– Akkor pláne hagyd; legalább megreparálja a gyomrát a hollandus lakoma
után.
A két fiatalember bekönyökölt az asztalba és sokáig némán nézett egymás
szeme közé. Bótai Barnabás szólalt meg először, lassan, szaggatottan:
– Azt mondtad, hogy Rubensnek is vannak madonnái. Vannak. Micsoda
madonnák azok, barátom. Azok az igaziak. Láttam olasz madonnákat is,
hisz minden városnak van odalent egy-egy madonnája. De nem hatottak rám.
Akárhány Fornarinának is elmehetne… De a hollandi madonnák! Oh, barátom,
az anyává lett szűz, a ki a szűzesség minden báját megtartotta. Az égi
szelídség, jóság, mely rajtuk honol… különös szinű a hajuk, különös
szinű az arczuk… Bájos minden mozdulatuk… Oly tisztességesek és mégis
ezer vágyat keltenek a zajló szívben… Látszik rajtuk, hogy ha egyszer a
kezüket valakinek odaadták, azt boldoggá fogják tenni s egész életét
bearanyozzák lényük varázsával.
Simándy feszült figyelemmel hallgatta.
– Te a hollandi nőkről beszélsz általában? Vagy – s ezzel közelebb
hajolt hozzá s hangját lesülyesztette, – talán _egy_ nőről?
Bótai Barna Simándy karjába markolt. Simándy érezte, hogy remeg a keze.
– Én Rubens nőalakjairól beszéltem. Talán nem voltam elég világos? Csak
attól óvjon az Isten (s élénken csillogó szemeit Simándyra szegezte),
hogy egy ilyen női alak megelevenedve eléd cseppenjen. Akkor véged van…
A hogy végem van nekem… Ah, Skóczia sötét erdői és dörgő zuhatagai, de
boldog és boldogtalan voltam köztetek… de sok édes mérget és keserű
mézet ettem ott… a nélkül, hogy ő sejtette volna…
– Ő? Kiről beszélsz?
– Ő róla, a ki miatt elfelejtettem hazámat, apámat, egész családomat, s
a helyett, hogy haza mentem volna a nyáron, velük mentem Skótországba.
– Tehát a gazdádnak a lánya?
– Az.
– S azt mondta, hogy nem szeret?
– Soh’se beszéltem vele ilyesmiről.
– Hát akkor miért vagy annyira boldogtalan? Nem látom be az okát…
– Egy dúsgazdag hollandi patriczius lánya s egy szegény székely
kálvinista teológus? Ég és föld.
– Dúsgazdag? Hisz akkor nem tartana téged kvártélyon.
– Nem ösmered, fiam, a viszonyokat. Ez Hollandiában rendes szokás. Volt
két üres szobája, hát kiadta. A hollandus semmit se hagy kiaknázatlanul,
ha milliói vannak is.
Megtörölte izzadt homlokát, a mámor mintha elrepült volna a fejéből. Már
nyugodtan beszélt.
– Mindent tudsz. Nem akartam még szólni, de oly régen vágytam már rá,
hogy kibeszélhessem magamat… Senkim se volt… S most, az első alkalommal
kitört belőlem.
A sok beszédtől köhögés fogta el.
– Talán mennénk haza.
– Megállj csak, – szólt Simándy, – mikor kaptál hazulról levelet?
Bótai a zsebéhez kapott.
– Hála Isten, itt van nálam. Te, Pali, nem is tudod, hogy micsoda
meglepetés vár rád.
– Micsoda?
– Nesze!
Egy arczképet dobott eléje.
– Ez jó talizmán lesz a hollandi madonnák ellen.
– Anikó arczképe, – rebegte Simándy s két keze közé fogva, hosszasan
elnézte.
– Csókold meg bátran, megengedem, – szólt Bótai nevetve.
Simándy megcsókolta és zsebre tette.
– Hát aztán, mondd csak, szép-e az én édes kis hugom? Mert ez a kóbor
brassai fotografus nem igen remekelhetett. De hűtlen is lettem hozzájuk,
én Istenem! Mekkorát nőhetett az a lány egy esztendő alatt… Mibe
maradtatok?
Simándy maga elé nézett s így felelt:
– Juliusban volt… Szép, meleg idő… A kerten mentünk végig… Fehér ruhában
volt, kék szalagokkal… Én Istenem, de szép volt… Nem adom oda se a
hollandi, se az olasz madonnákért a mi székely madonnáinkat… Lementünk a
Békény-patakig, a Bethlen Gábor diófája alá… A hol nyarat-szaka annyit
pajkoskodtunk… Egész úton gyűjtöttem a svungot, ott aztán nekiugrattam…
Megfogtam a kezét.
– Anikó, én elutazom.
– Tudom.
– Külországba megyek.
– Tudom.
– Nem felejt el?
– Nem.
– Megvár-e?
– Meg.
– Soká tart ám.
– Nem baj.
Ekkor következett volna a voltaképpeni vallomás egy csók alakjában, de ő
elszaladt.
– Tudom, – szólt Bótai, – Anikó megírta nekem az egészet, s én rátok is
adtam atyai áldásomat, megírván az öregemnek, hogy a ti lakadalmatok
lesz életem legboldogabb napja. A két néném okoskodott, hogy így, meg
úgy, Anikónak nagyobb szerencséje is akadhat, de én elnémítottam őket…
Egy pap lányára nézve az a legnagyobb szerencse, ha pap veszi el. Azt az
Isten küldte és biztosan boldog lesz vele… Boldog is lesz, úgy-e, öreg?
– és Simándy karjára nyugtatta sovány kezét.
– Az lesz; esküszöm neked.
Puskás fölébredt. Bambán, álmosan nézett körül.
– Azt álmodtam, hogy fúj a Nemere és mi hárman a Hargitán kelünk át,
gyalog.
– Rosszabb ez annál! Hallod?
A szél rázta odakint az ólomkeretes ódon ablakokat.
– Ez az Északi-tengerről jön, s a jeges óczeán fagyos lehelletét hozza
ide, – folytatta komoran Bótai, – czudar, rossz szél, megöli az embert,
átjárja a csontod velejét, visszafújja tüdődbe a lélegzetet.
Figyeltek.
– Halljátok, hogy jajgat? Mert itt talán a csúcsos, hegyes, szögletes
házak jobban sebzik, tépik a testét… De legalább elűzi gonosz testvérét,
a ködöt, mely fojtogatja a torkot.
Kocsiba ültek. Bótai előbb elvitte őket egy kis fogadóba meghálni, aztán
maga is hazament. Miközben Pál és Gábor dideregve vetkőztek le a
fűtetlen szobában, az utóbbi megszólalt:
– Te, ha ez a szél eltépné a töltéseket, úgy-e víz alá kerülne az egész
Hollandia?
– Bizony víz alá. De ez nem történhetik meg.
– Miért?
– Mert itt nem lopnak el semmit a gátépítéseknél, hanem becsületesen
arra fordítottak minden pénzt. Azért hát: fordulj be és aludj!
Puskás szerette volna megkérdezni, hogy hol loptak el a gátépítéseknél
minden pénzt. De aztán eszébe jutott, hogy bizonyosan – Romániában. – S
ebben megnyugodva, szépen elaludt.
IV.
Bótai Barna a Nobelstraaton lakott s ugyanott fogadtak barátaink is
lakást, még pedig nem együtt, hanem külön-külön. Simándy havi tizenhat
forintért Lamersnél, a gazdag péknél kapott két szobát, s Puskás is
kénytelen volt két szobát venni, mert itt egy szoba nem kiadó. A
hollandus nem tud olyan szegény ördögöt elképzelni, a ki egy szobával
megelégedjék, azonfölül nem tartja a jó izléssel és az egészséggel
összeférőnek, hogy valaki ugyanott legyen nappal, a hol hált. Azért
inkább az egy szobát is deszkafallal kétfelé osztja s mint kétszobás
lakást hirdeti. Egyik a hálószoba, másik a nappali. A fiúk, kik Enyeden
hatod- és nyolczadmagukkal háltak egy szobában, meglehetős nagy úrnak
érezték magukat így egyedül, bár három lépéssel egész birodalmukat
végigmérték. A szobában filigrán fekete bútorok voltak, a tapétás
falakon régi hollandi mesterek rézkarczai és városok fotográfiái
függtek. Volt tükör is és fehér csipkefüggöny az ablakokon. Mindegyik
kosztot is fogadott a gazdájánál, mert Bótai arról biztosította őket,
hogy a korcsmai élet drágába fog kerülni. Simándynak volt egy szép
erkélye, tele virágokkal, Puskás ablakai hátrafelé, egy grachtra
nyíltak, a honnan fölhallatszott a víz locsogása. Puskásnak mindjárt
első nap összeütközése volt Hollandiával. Reggel hatkor ugyanis bejött
hozzá egy nagy csontos, vén asszony, mint utólag kiderült, a szobalány,
szó nélkül rányitotta az ablakot, fölszedte a padlóról a szőnyeget, s
előkészületeket tett a súrolásra. Puskás azonban szépen fülön csípte s
kitette a folyosóra a vizes dézsájával együtt. Aztán bezárta az ajtót s
aludt délig. Délben megjelent nála a gazdája, egy elemi iskolai tanító s
miután hosszabb beszédet intézett Gáborhoz hollandus nyelven, átadta
neki nyomtatásban a házi rendet, melyhez vagy alkalmazkodik vagy pusztul
innen. Ezzel intett a trabális szobalánynak, a ki jött és dühösen, egész
szenvedélylyel súrolni kezdett. Aztán behozta neki a reggeli
járandóságot, egy csésze teát, egy bögre tejjel és vajas
kenyérszeletekkel, utána a déli járandóságot: egy csésze tejes kávét s
figyelmeztette, hogy délután öt órakor lesz az ebéd, este kilenczkor
pedig megint kap egy csésze teát, tejjel. A góbé a lánynak az evésre
vonatkozó fölvilágosításait azonnal ösztönszerűleg kitalálta, bár egy
szót sem értett a beszédjéből.
Harmadnap újra együtt ültek az _Izgatott Czápá_-nál.
– Fiúk, – szólt Bótai, – holnap viszlek benneteket a stipendium első
részletét fölvenni. Fejenkint száz hollandi forintokat fogtok kapni,
főtisztelendő doktor Valeton úrtól.
– Ki az?
– Az a stipendium kuratóriumának mostani elnöke, különben pedig a zsidó
exegezis tanára.
Puskás nevetett.
– Mégis különös, hogy én összejárhatom egész Magyarországot s nem
találok embert, a ki nekem száz forintot adjon, ez az ismeretlen
hollandus pedig, a ki sohse látott, száz aranyforintokat számláljon le a
markomba.
– Nem ingyen teszi. Ő, mint a kuratórium elnöke, ezer forintot kap
évenkint ezért a hivatalért.
– Rengeteg pénzből állhat ez az alapítvány.
– Majd elmondom neked töviről-hegyire az egészet. Legalább tudd, miből
pénzelsz. Különös dolog az, fiúk, hogy mi, református papok, a kik
otthon oly szegények és elhagyottak vagyunk, idegen országokból oly
nemes és önzetlen támogatásban részesülünk. Értem a skótországi és
hollandi alapítványokat. Mi érdekük ezeknek, hogy mi pusztulunk-e vagy
virágzunk abban a messzeeső keleti országban?… Tudjátok meg, hogy a mi
patrónusunk egy Bernhard nevű pfalzi ember, a ki a mult század közepén
szintén utrechti teológus volt. A papi pálya azonban nem vonzotta,
beállt kereskedőnek és nyakába vette a világot. Hosszabb ideig
tartózkodott Magyarországon, ott meggazdagodott s magyar lányt vett el
feleségül… Gyermeke nem lévén, egész vagyonát jótékony alapítványokba
fektette… Többek közt az utrechti egyetemen is tett alapítványt,
eredetileg csupán pfalzi és magyar teológusok számára… Megható dolog az,
fiúk, hogy a felesége iránt való gyöngédségből a magyarokról se
feledkezett meg.
– Hány magyarra szól az alapítvány?
– Legkevesebb háromra, mert mint az alapító-levél mondja: egy megunná
magát, kettő közül az egyik beteg lehet, tehát legyenek minimum hárman.
Volt idő, mikor magyarok többen voltak itt, mint pfalziak. Abból az
időből ered, hogy a teológián ma is a következő elnevezések vannak: 1.
_Gens batavorum_, ezek a tulajdonképpeni hollandusok, az anyaország
fiai; 2. _gens afrorum_, a gyarmatlakó hollandusok fiai; 3. _gens
hungarorum_, a kik alatt az összes külföldieket értették; így a
_stipendium Bernardinumon_ ma a németek vannak túlsúlyban, de azért ők
is a gens hungaricához számíttatnak.
– S miért vannak most a németek túlsúlyban?
– 1820-ban, fejedelmi szóra, Németországban megtörtént az egyházi unió,
a mi az igazi kálvinista egyházat az egész birodalomban megsemmisítette.
Azóta egész Németország teológusainak, nemcsak a pfalziaknak, van joguk
a stipendium Bernardinumra pályázni. S mi leszorultunk háromra. Most hát
tudtok mindent. Ezt különben Valeton úr holnap mind el fogja mondani
nektek, de jobb, ha előre tudjátok, mert egy szót se fogtok az ő
hollandus beszédéből érteni…
Bótai köhögött. Simándy élesen nézett rá. Barátja arcza néha úgy
eltorzult, mintha egy láthatatlan kéz marokra fogva összeszoritotta
volna a tüdejét. Simándy mélyet sóhajtott, aztán kinézett az ablakon a
ködös levegőbe. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de rossz
sejtelmek zsibongtak lelkében. Ha egy pillanatra behunyta szemét,
azonnal Bótait látta valami sárga ködben távolodni, halványodni,
elveszni, eltűnni.
– Ez a nyomorult köhögés kínoz mindig, – suttogta Barna.
– Miért nem mégy orvoshoz?
– Voltam. Valami port rendelt, de bizony nem sokat használt.
– Talán sokat dolgozol?
– Tavaly sokat tanultam. Most csak a gazdám fiával van sok vesződségem.
Nehézfejű, akaratos kölyök.
Simándy gondolkozott egy kicsit.
– Te Barna, add át nekem azt a ficzkót. Németre meg latinra én is tudom
tanítani…
Bótai arczára mintha sötét pir szökött volna.
– Nem lehet, nekem szükségem van arra a havi húsz forintra.
Halkabban hozzátette:
– Tudod, az apámnak küldöm. Én ingyen el akartam vállalni a fiút, de a
hollandus ezen annyira elbámult, mintha hirtelen megbolondultam volna.
Erre azt mondtam neki, hogy fizessen annyit, a mennyit akar. Azóta húsz
forintot fizet havonkint.
Simándy gyöngéden megsímogatta Bótai kezét.
– Nem értettél meg, édes fiam. Én csak addig akarlak helyettesíteni, a
míg kipihened magadat. Mondjuk, egy hónapig, vagy hat hétig. Ezért csak
nem reflektálok fizetésre? Mi nem vagyunk hollandusok, öreg. Mi
szívességeket is tehetünk egymással… Ugyan ne nézz rám olyan sötéten…
Látszik, hogy régen nem voltál otthon, elködösödött benned a magyar
fölfogás. Meg se érted, hogy az én ajánlatom milyen természetes…
– Nincs abba semmi, – szólt Puskás.
Simándy odahajolt Bótai füléhez s halkan mondá:
– Én nekem jogom van így beszélni. Én több vagyok, mint barátod, gondolj
a jövőre…
Szomorú mosoly futott végig Bótai arczán.
– A jövőre? – dörmögött maga elé. – Sokszor gondoltam rá, de nem látom
ettől az istentelen ködtől… eddig nem rajzolódtak elém soha a jövő
képei… de most, most, hogy ti itt vagytok, látom a tiszta kis parókiát
az Olt zúgó vize mellett, a gyümölcsös kertet, Anikót sürögni házi
szőttes ruhájában, téged hosszú pipával a szádban, a mint fiadnak, az
elbámészkodó kis Barnabásnak, az én kis öcsémnek a tornáczon
füstkarikákat fújsz… Mert azt kikötöm, hogy az elsőnek Barnabás legyen a
neve…
Simándy boldog mosolylyal hallgatta Barna beszédét.
– Meglesz öreg, meglesz minden, de azt a hollandi fattyut nekem engeded
át.
Gábor csak most értette meg a dolgot, s pokoli döngetést vitt véghez az
asztalon.
– Erre iszunk, fiúk. Hát annyira vagy, Pali? Anikó egészségére,
gyerekek. No, Barna, a sógorodnak csak szót fogadsz? Jó kézbe kerül a
gazdádnak, Baljon úrnak a gyereke. Attól ne félj.
És jó hangulatban ittak az otthonvalók egészségére. És Bótai
elhallgatott, nem szólt egy szót se arról, hogy mikor a maga jövőjére
gondol, ráborul a nehéz hollandi köd és lelke hiába vergődik, vak marad
és nem lát semmit… És Simándy elhallgatott és nem árulta el, hogy ha
lehúnyja a szemét, az a félelmes, sárga köd ráborul barátjára és egyre
jobban elmossa a körvonalait. Hallgattak. És Puskás maga beszélt,
nevetett, tréfált, ivott. Megbecsülhetetlen fiú volt. A maga örökös jó
kedvével kedvesen és hasznosan kitöltötte a kinos szüneteket, mikor
társainak lelkén nehéz gondolatok bús árnyékként suhantak végig.
V.
Fölvették zsinóros, hosszú fekete kabátjukat, hozzá magyar kucsmát
tettek a fejükre és elindúltak mindhárman a Rijks-Universiteit palotája
felé, hogy a két újonnan jött studens dr. P. I. I. Valeton úrnak
bemutassa magát és átvegye a járandóság első részletét.