Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.
Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:
«Oh! édes Istenem…»
Akkor lecsap a kardvas oda, a honnan ez a sóhajtás jött.
De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta
álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.
Az éles vas a szarvasbőr-keztyün keresztülvágott és Timéa kezét
megsebesíté.
E vágásra felriadt az alvó és térdre emelkedett ágyában.
Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek
felfogták azt, s a lecsúszó kard csak homlokát sebzé végig a
halántékáig.
Ekkor megkapta Timéa balkezével a kardvasat.
– Gyilkos! kiáltá, ágyából kiszökve, s a mig az éles kardvas tenyerét
metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.
Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.
Akkor aztán tudta, hogy ki az.
Vannak olyan veszélyes pillanatok, a mikben a lélek villámgyorsasággal
fut végig a gondolatok lánczán.
Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Boszu, szerelemféltés, a
miért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.
Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett
kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat
kicsavarja kezéből.
Timéa erős volt, s a gyilkos mindig félerővel küzd.
Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik
zaját.
Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.
«Gyilkos!» ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.
Zófia hangja az.
E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.
Áldozatának meleg vérét érzi arczára ömleni.
A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi
asszony rikácsoló hangja sikolt végig a csendes utczán.
– Gyilkos! Gyilkos!
Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra
fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a
megtámadott, most már ő van megrémülve. A mint Timéa kezéből kiszabadul,
félretaszítja őt maga elől s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen
behúzza maga után a szentképes rámát.
Timéa még néhány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő
is kiejti azt kezéből s ájultan rogy le a szőnyegre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utczán.
Az őrjárat közelít.
Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt s lekiált
rá:
– Siessen ön. Timéát meggyilkolják.
Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A
katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.
– Asszonyom! kiált fel az őrnagy, költse ön fel a cselédeket s nyittassa
ki az ajtót.
Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott
felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon,
butorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.
Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét
eldülöngélve: a kocsis a lóczán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a
házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével
alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges
világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.
«Gyilkos van a háznál», kiáltá reszketéstől didergő hangon Zófi asszony
az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.
Felránczigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok
visszaestek a helyeikre megint s nem ébredtek föl.
Az utczaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.
A házmester sem volt felkölthető.
A zsebében volt a kapukulcs.
Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét s elvette tőle a kulcsot, s
elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornáczon
keresztül, hogy az utczaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó
gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a
sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a
gyilkosra: «oh, ki lehet az?»
Végre rátalált az utczaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.
Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal.
Megérkezett a városkapitány is s a legközelebb lakó katonaorvos, kiki
félig öltözötten, hirtelen felkapott ruhákban, fokossal, meztelen
karddal kezében.
Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából
egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről.
Nekifeszíté a vállát s kiszakította azt zárából.
Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.
Az őrnagy felvette őt karjaira és ágyára fekteté.
A tábori orvos megvizsgálta a sebeket s azt mondá, hogy egy sem
életveszélyes; a nő csak el van ájulva.
Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az
őrnagyban a boszúvágy.
De hát hol van a gyilkos?
«Különös ez! mondá a városkapitány. Itt minden ajtó belülről zárva volt;
hol jöhetett ide be valaki s hol mehetett ki innen?»
Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának
saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever
véresen a földön.
Ekkor az orvos is megérkezett.
«Lássuk a házi cselédséget!»
Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.
Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind
mákonyitallal vannak elkábítva.
Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?
– Hol van Athalie? – kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.
Az anya rábámul némán s nem tud felelni.
Hisz ezt ő sem tudja.
A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót s
belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy
ágya üres.
Athalie ott fekszik az ágyán – és alszik.
Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva,
haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép «fehér» kezei, miket csuklóig
takarnak az ingujjak fodrai, kirakva a takaróra.
Arcza, kezei tiszták – és ő alszik.
Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athaliet meglátja.
«Ez is mélyen alszik», mondja a városi orvos. «Ennek is mákonyt adtak!»
A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.
Nyugodtan ver az.
«Mélyen alszik!»
Egy vonás sem mozdul arczán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés
nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.
Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.
Csak egy embert nem. Azt a férfit, a kinek a kedvesét meg akarta ölni.
«De valóban alszik-e?» kérdi az őrnagy.
«Tapintsa ön meg a kezét», szól az orvos; «egész hideg az és nyugodt».
Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.
«De nézze ön, orvos úr», szól az őrnagy, «ha közelről vizsgáljuk, e szép
fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…»
Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai s az őrnagy úgy
érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.
Akkor felkaczag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve
egészen; kiszáll ágyából és végignéz daemoni daczczal, kevélységgel a
bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán
szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem birja el e tekintetet,
ájultan esik le lábairól.