Komárommegye levéltárában egyike a legnagyobb bűnvádi pereknek az,
melynek hősnője Brazovics Athalia.
Ez a nő mesterileg védte magát.
Mindent tagadott, mindent meg tudott czáfolni, s mikor utólérni vélték,
olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem birtak
kiigazodni belőle.
Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire
tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag
nászhozományáról gondoskodik.
Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kivül. Egy
véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a
tűzhelyen valami öltöny hamva, a mit elégettek volna.
Ki altatta el a cselédeket álomporral? az sem volt kideríthető. Aznap
este a cselédség mindenfélét összeevett, ivott, a sok festett czukornemű
között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, a mi altató. A
cselédszobában a gyanus puncsból egy csepp sem volt található; még a
poharak is ki voltak öblítve, a mikből a cselédek ittak, mikor az őrök
rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő
maga is izlelt azon este valami gyanus szert s attól aludt olyan mélyen,
hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt
fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.
Az egyetlen lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja
volt, az nem tanuskodhatott ellene.
A mi legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva
találták s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s
hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?
Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét épen ő
nála, miért nem a többi háziakon?
Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.
Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?
Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az
orgyilkos, vagy nő?
A ki bizonyosan tudja azt, Timéa, nem árulja el senkinek.
Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik
semmire, a mi vele történt. Oly nagy volt a borzadalma, hogy elfelejtett
mindent, mint egy álmot.
Ő nem jő Athaliet vádolni.
Még nem is szembesítették vele.
Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.
A lelki rázkodás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.
Retteg Athalie sorsa miatt.
E rémeset óta soha sem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig
ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette s
gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszédközben kérdezősködjék
tőle; de Timéa, a mint észreveszi, hogy Athaliere tér át a beszéd,
elhallgat és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.
Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról
kellene gondoskodni Timéa számára.
Timéa már akkor elhagyta az ágyat s karszékben ülve fogadja látogatóit.
Kacsuka úr azt indítványozta, hogy «olvassuk fel a névnapi köszöntőket,
a mik amaz emlékezetes napon érkeztek».
Ez a legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan naiv jókivánatai, egy
a haláltól csodamódon megmenekültnek. Hogy mégis van, a ki azokat a
gyermeki jókivánatokat meghallgatja!
Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levélkéket
felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen
van.
A beteg arcza felderül az olvasmányon. Olyan jól esik azt most neki!
– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszerre az őrnagy, mikor egy levél
akad kezébe, melynek czímere egy aranyos bogár.
– Az ám, mond Timéa, nekem is feltünt az.
Az őrnagy felbontja, s a mint az első sort olvassa:
«Asszonyom, önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon», elhal
ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, a mint tovább olvas, most már csak
magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a
levelet magától s mint egy őrült, rohan a szent György-képnek, betöri
azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból,
nehéz rámájával együtt.
Ott sötétlik a rejtek.
Az őrnagy berohan a sötétbe s percz mulva megjelen, kezében tartva a
gyilkosság tanujeleit, Athalie véres öltönyeit.
Timéa iszonyodva takarja el arczát karjai közé.
Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanujelekre.
Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelenczét s Athalie
naplóját, a szörnyű önvállomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak,
mint a villó-puhányok a tenger korall-erdejei közé. Minő szörnyek laknak
ott!…
És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve,
kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és
vőlegényt, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…
Az lehetetlen.
Biró kezében vannak a tanujelek, Athalienak nincs többé kegyelem, csak
az Istennél.
Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy a mint lábain
állani bir, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen s Athalieval
szembesíttesse magát.
Oh, ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!
Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint a mit eddig, hogy nem emlékezik
semmire, a mi a gyilkos merénylet alatt történt.
Most már azután siettetni kell az összekelést az őrnagygyal; a
törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.
A mint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a
háznál, minden énekszó, pompa vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a
pap, meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a házi orvos.
Más még nem is látogathatja Timéát.
Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegye házáig kocsin
elmehet, most már férje kiséretében hivatik fel a törvényszékhez, hogy
Athalieval szembesíttessék.
Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy
gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.
Oh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy
mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével
óhajt a szivébe szúrni még egyszer!
Athalie egész gyászban jelen meg a törvényszék előtt; arcza halovány, de
szemeiben daczoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arczait.
De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:
– Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!
Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!
Hanem aztán akkor rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor
belép Timéa és Athalie látja ezt az arczot, szoborfehéren, mint valaha,
és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás
sebhelyét. Ez az ő emléke.
És akkor is gyönyörtől dagad büszke szép keble, mikor az elnök
felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák
kérdéseire igazat fog mondani s a mit eddig mondott, igazak voltak: s
midőn ekkor Timéa lehúzza keztyüjét s égre emeli kezét, melyet egy
szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői
ajándéka.
És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy
elfelejtett mindent, nem emlékszik arra sem, hogy férfi volt-e, vagy nő,
a kivel küzdött.
«Nyomorult!» suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez
érve, küzdöttek egymással.) «Te vádolni sem mersz azzal, a mit én meg
mertem tenni!»
– Erről nem kérdezősködtünk most! szól az elnök. Csupán azokat a
kérdéseket intézzük önhöz: vajjon ez a gyermekkéz által irott levél,
ezzel a rovaros pecséttel, valóban a postán érkezett-e önhöz a merénylet
napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek
tartalmáról?
Timéa mindenik kérdésre nyugodtan felel: igent vagy nemet.
Akkor az elnök Athaliehoz fordul.
– S már most hallgassa meg Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a
levélben irva.
«Asszonyom. Önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon. Ez a
kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van
bejárás. Falaztassa ön be az üreget s vigyázzon kedves életére, a mit az
Isten tegyen hosszuvá és boldoggá! Dódi.»
S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak
Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelencze, a napló.
Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével
eltakarja arczát.
És a midőn kezeit leveszi arczáról, ez arcz nem halavány többé, hanem
tűzpiros.
Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi
két kezével s a földre dobja: mintha a hóhér számára akarná már
lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban
mondhassa el azt, a mi most szivéből kitör.
– Igen! Úgy van! Én voltam az, a ki meg akartalak ölni! S bánom csak
azt, hogy mért nem találtalak jobban? Te voltál életemnek átka, – te
fehérarczú kisértet! – Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. – Meg
akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. – Nem volna nyugtom a
másvilágon, ha ezt meg nem kisérlettem volna. – Nézd, ott van méreg
elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. – De énnekem
a véred kellett. – Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s már
most meghalok én! – De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a
szivednek egy tőrdöfést, a mi soha meg nem gyógyul; a minek a sebe
kínozni fog a legboldogabb ölelkezés közben is! – Most én esküszöm! –
Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, a kik vagytok az égben
és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, a hogy igaz az, a mit
mondok.
Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék s két kezét úgy rázta feje fölött,
tanunak híva az égieket és a földalattiakat:
– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam
kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár
Mihály. Másnap, a hogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát
neked e titkot most valaki megirta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem
halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod
első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, a milyen
igaz, hogy Timár most is él! s a kit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki
Timár ruháit ellopta!… Már most élj ezzel a döféssel a szivedben tovább!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –