Athalie a pokol dühét érezte szivében.
Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy
az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!
Átok, átok! Még az imakönyvre is!
Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.
A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:
– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.
Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind.
Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak
épen.
Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót s elővilágított
vele a sötét folyosón az őrnagynak.
A boldog vőlegénynek nem volt ezuttal szeme más női arcz számára; csak
Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja s
eléje világít. Nagylelkű akart lenni s egy szép ezüst tallért nyomott
Athalie markába.
Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.
– Csókolom a kezeit nagyságos úr!…
– Ah! Az Istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a
félhomályban.
– Nem tesz semmit, őrnagy úr.
– Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.
Athalie gúnyos bókolással huzódott hátra, eldugva kezét a kapott
tallérral háta mögé.
– Majd holnap visszaadom őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen
megszolgáltam.
Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a
megmagyarázhatlan alpes-nehézség, a mit keblén visel, ezzel az egy
tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.
A mint kiért az utczára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott a
főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:
– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg
ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled
együtt az éjjeli körjáratot.
A cselédszobában nagyon vígan voltak már.
Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az
úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem
parancsol-e valamit?
Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, a ki az őrnagynak világított a
folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetközni.
A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.
– «Urak a papok!» kiáltá jó kedvében az inas.
– «Hal szamár, hal barát, változik az apáturság!» viszonzá rá a kapus,
zsebébe dugva a kapukulcsot.
– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! henczegett a
kocsis.
Mint a kivánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony, kezében egy
tálczával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz
verődve, mint egy kisértetes harangjáték.
A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estélyre
nagyon fölillik.
«Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!» rivall a cselédsereg.
Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsot. A tálczán egy
porczellánvederkében felhalmozott czukor van, mely túlságos
gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.
Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több
narancshéjlátta czukrot.
– Hát te nem tartasz velünk? kérdi leányától.
– Köszönöm; én már theáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.
Azzal jó éjt kivánt anyjának s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor
lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.
Azok mohón estek neki a puncsnak, meg a czukornak s pompásnak találták
az éjt berekesztő nektárt.
Csak Zófi asszony nem találta olyannak.
A mint a legelső kávéskanállal megizlelte, elfintorította az orrát.
«Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott
lenni, a mit nyügös gyermekek számára boszankodó anyák szoktak főzni –
mákhéjakból.»
Ilyen szagot érzett rajta.
S úgy megundorodott tőle, hogy nem birta a poharat többé ajkához közel
vinni. Odaadta a kuktának, az még sohase ivott ilyet, annak jól esett.
Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi
fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék
minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a
drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.
Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök
szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig
takarózva.
Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga még
itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.
Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva
nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, mig szempillái leragadtak s
elaludt.
S a mint aludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki
alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt fekve, az inas az asztalra
leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy feldöntött szék
támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a
tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal
alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsos pohár. Csak ő nem
itta még ki a magáét.
S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik a háta
mögé s azt súgja fülébe: «Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves
mama? kell bele több czukor még? Nesze czukor!» S színültig rakja
poharát czukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.
«Nem kell, nem kell!» mondja álmában Zófi asszony; de Athalie erővel
odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg.
Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos
serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényéről az odakészített
vizes poharat, az egész vizet magára öntve.
Erre aztán felébred.
Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet azokkal a fenyegető szép
szemeivel.
Athalie, ébren vagy? szól nyugtalankodva.
Nem hall választ.
Hallgatózik; nem hallja az alvó lélekzetvételét a másik ágyban.
Fölkel remegve s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.
Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat.
Nincs ott senki.
– Athalie, Athalie, hol vagy? suttogja félelmesen.
S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el
tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud
mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha
megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi nesz.
Hol van Athalie?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Athalie ott van a leskelődés rejtekében.
Már hosszú ideje, hogy ott van.
Hogy ez az asszony oly sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül
megtanulni!
Végre beteszi Timéa a könyvet s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi
gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A
leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai is már
szivébe oltották a félelmet.
A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol
bejönni?