A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.
A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelenczét felnyisson Athalie s
az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.
Kitünő szerek!
Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.
Athalie válogat közöttük.
Egyet nevet magában.
Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra
emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak
elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arczát; a
vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól s kezdenének egy
olyan pokoli tánczot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép
menyasszony arcza hogy válnék igazi márványnyá, s a büszke vőlegény hogy
fintorgatna torzképeket a halál csontpofájával versenyt!
«Dzinnnn!»
Egy húr pattant le a zongoráról.
Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s
elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.
Csak egy húr volt az, te gyáva szív!
Még nem vagy erős?
Ismét beletömte a szelenczébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az
nem halálos méreg: az csak álompor.
Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem
elég boszú azért a szóért, hogy te «ügyetlen!» A tigris nem tépi meg a
hullát: annak meleg vér kell.
Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem
árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a szent György lovag
sárkánya szemében!
Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa
hálószobájába lehet látni.
Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a
méreg, a mit még szivébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.
Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.
És Timéa arcza olyan piros!
Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?
Nem beszélnek szerelemről, de még sem volna szabad azt hallani másnak.
A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.
– Ön egyedül alszik itt? kérdi, édes kiváncsisággal lebbentve meg a
mennyezetes ágy brocát-függönyét.
– Mióta özvegy vagyok.
(«És az előtt is!» sugja a sárkány mögött Athalie.)
A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya
hálószobájában.
– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?
– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni.
Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.
– És az a másik kis ajtó?
– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdó-készletekkel.
– S abból hova van kijárás?
– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön
hajtják fel a konyhából.
– Hát az a harmadik ajtó?
– Hiszen jól ismeri ön, ez a ruhatár-szobámba vezet s innen a
látogató-terembe, a fő bejáráshoz.
– Hát cselédei hol vannak éjjel?
– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek földszint.
Két csengetyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak
szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.
– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?
– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.
– Zófi asszony is?
– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképen lesz
rendezve minden.
(«… Holnap!…?»)
– S be szokta zárni ön az ajtajait, mikor aludni megy?
– Soha sem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret és hűséges hozzám. Az
utczakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.
– És nincsen ebbe a szobába sehonnan más valami titkos bejárás?
– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velenczei kastélynak nézi!
(«… Hát a te házad ez?… Te építtetted?»)
– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be
minden ajtaját, mikor aludni megy.
(Mi az? Kaczag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)
(«… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!»)
Timéa mosolygott s megsimogatá vőlegénye komor arczát.
– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden
ajtómat.
(«… Csak zárd be jól!…» suttogá a sárkány.)
Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.
– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?
– Soha.
– Ah! Miért soha?
– Az az Isten, a kiben én hiszek, mindig ébren van…
(«… Hát ha ma alszik…?»)
– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia. Mienk a
skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!
– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem tanítanak
imádkozni.
– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön
elő ez éjjel imakönyvét.
– Jó. Önért megtanulok imádkozni.
Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott
neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek imáját».
– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.
– Ugy, ugy. Tegye azt: tegye azt!
Timéa végigolvasta az imát fenhangon.
(«… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész,
pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat,
hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)